„Érted Vagyok”, 2016 (27. évfolyam, 1-6. szám)
2016-04-01 / 2. szám
Juhász Károly „Tied vagyok” 2016. április • 19 Emlékeim Juhász Karcsi testvérünkről Karcsival a Bokor-rendezvényeken, Bokorünnepeken találkoztam. Az emlékezetes ócsai lelkigyakorlaton is, ahol a rendőrség a szemben lévő Tanácsházából fényképezett minket. Felszólalásai a közösségi programokon a maguk egyszerű és radikális megfogalmazásában mindig nagy hatást tettek rám. Van azonban egy olyan emlékem, amely nem mindennapi. Lékai bíboros a hajósi ifjúsági búcsú után, 1981. szeptember 9-én fél évre felfüggesztett minden papi tevékenységtől, Budapestről kitiltott, és Márianosztrára internált. Előzőleg is már többször hívatott magához, és figyelmeztetett ifjúsági hittanaim, miséim és prédikációim miatt, és kétévente áthelyezéssel is büntetett. A felfüggesztés közvetlen kiváltó oka az volt, hogy a hajósi ifjúsági búcsún a kalocsai érsek tilalma ellenére (amely AEH-s parancs volt) a misén elmondtam a beszédemet, amelyben lelepleztem a hierarchia kollaborálását az ateista-kommunista állammal, és beszéltem a katonaságmegtagadásról is. Ezt az engem elítélő okmányban így fogalmazta meg a bíboros: „A nyilvánosság előtt a fennálló államrend kötelező katonai szolgálatra vonatkozó intézkedéseit is kritika tárgyává tette, és erre vonatkozó véleménye úgy értelmezhető, hogy a katonai szolgálat mindenkinek saját lelkiismeretére van bízva”. Büntetésem azonnali hatályú volt, noha a felfüggesztés ellen Rómához fellebbeztem. Beköltözésem a márianosztrai plébániára, amely egybeépült a templommal és a börtönnel (ami azelőtt kolostor volt), egészen télig elhúzódott, mert a plébánia tárgyalótermében, ahova költöznöm kellett volna, nem volt fűtés. Karcsi testvérem itt lépett közbe. Mint gázvezetékszerelő, segédjével, az éppen akkor Ócsán lakó, szintén büntetésben lévő Máté Tóth Andrással (Matyival) vállalkoztak a fűtés beszerelésére. Mit tesz Isten, a Bokor igazi erőszakmentes nagyságát mutatva, ők elítélt testvérük börtönének fűtését is ingyen és bérmentve maguk szerelték be. Külön öröm volt ez számomra egész ott tartózkodásom alatt. (Igaz, nem mindig tartózkodtam ott, mert a tilalom ellenére elhagytam meleg „cellámat”, hogy tovább misézzek, hittanozzak, csoportozzak Budapesten). Ez az eset különösen is szívembe véste Karcsi testvérem emlékét, segédjével együtt. Karcsikám, azt kívánom Neked, hogy örökre legyen meleg otthonod az Atyai Házban!. Kovács László A per - Kétségbeejtő ez a fiú. Igazán kézbe vehetnéd már a sorsát! Az előbb lopakodott haza, de képzeld, teljesen meztelenül. Az asszony hangja inkább árulkodott örömről, mint kétségbeesésről. A férje látszólag nem hallotta ezt az árulkodást. Először nem is fordult a felesége felé. Eltelt így pár másodperc. De aztán mégis ránézett a nőre: - Ugyan! Fiatal még ahhoz, hogy túl komolyan vegye magát vagy az életét. Márk mintha csak erre várt volna. Berontott. Az éjszakai pihenőre előkészített egyik fekhely sarkába jól beverte a lábát. Először a fájdalomtól eltorzul arccal csak sziszegni volt képes, s közben tapogatta a sípcsontját, de azután sietősen, szinte kapkodva újságolta el a történteket, amiből először nem sokat fogtak fel a szülei. - Elfogták. Semmit nem tett. Mintha nem lett volna képes semmire. Akár egy csirkefogót, úgy vezették el, megkötözött kézzel. - Kit? - kérdezték egyszerre. - Hát nem értitek? Akiről már meséltem. A rabbit. Engem is majdnem elkaptak, de sikerült kicsúsznom a kezeik közül. Ott is maradt a... - itt hirtelen témát váltott -, most nem ez az érdekes. Mintha a főpap megbízottai lettek volna. Sokan voltak. Úgy jöttek, mint valami harcba. Botokkal, kardokkal. Hadonásztak, üvöltöztek. Elhallgatott, lerogyott az ágy szélére, és egy ideig maga elé nézett. Anyja, apja emlékezett rá, hogy mesélt nekik valakiről, aki gyógyított meg tanított. Ifjúkori, kicsit szeleburdi lelkesedésnek vették, ami majd magától elmúlik. Kell a fiatalságnak, hogy példaképe legyen, hogy rajongjon valakiért. Kicsit örültek is, hogy nem valami katonaember a kiszemelt. Egy szegény tanító. Ez jó. Tőle a Tóra ismeretében gazdagodik gyermekük. Mintha megcsípte volna valami, úgy ugrott fel a fiú: - El kell mennem. - Most? Hiszen már éjszaka van. Tudod, hogy apád és én nem szeretjük, ha éjjel nem vagy itthon. - Muszáj. Tudnom kell, mi történik vele. Apja karjára kapta a köpenyét, és nagyon határozott hangon kijelentette, hogy ő is megy vele. Márk nem bánta. Eddig bármit mondott a tanítóról, apja soha nem mutatott iránta érdeklődést. Azt gondolta: Érdekesek ezek a felnőttek! Éppen most lett rá kíváncsi apám, amikor már minden mindegy? De a fiú tévedett, nem a tanító sorsa izgatta a férfit, hanem a fiát féltette. Sietve haladtak a sötét utcán. Az első szokatlan dolog az volt az apának, hogy a főpap kapuja ki volt zárva. Mintha várták volna őket. A másik, amin mind a ketten meglepődtek, a nyüzsgés volt. Ilyen későn mit keres itt ez a sok ember? A főpap számára megmagyarázhatatlan volt, miért érez ilyen feszültséget. Gyomra kősziklaként nyomta az agyát. Igazából örülnie kéne. De nem. Nemhogy nem örült, inkább egyre idegesebb lett. Csak lenne már vége! Ja, még el sem kezdtük. Az ablak előtt állt, de nem kifelé nézett, hanem önnön zavarát figyelte. Hirtelen rádöbbent, mit is lát az udvarán. Egyre többen vannak. Most is beballagott két férfi. Aztán megint egy. Hideg lehet - állapította meg abból, amit látott. Akik jöttek, összehúzták magukon köpenyüket. Csak a ruhája árulkodott némelyikről, hogy honnan való. Az arcukat legtöbben takarták valahogy. Akik már régebben ácsorogtak a köves udvaron, azok a tűz körül beszélgettek. Nem tudta eldönteni, ez most jó-e, hogy ennyi ember előtt kénytelenek a foglyot kihallgatni, vagy rossz? Lehet, hogy nem volt jó ötlet kinyitni bárki