Esti Budapest, 1956. április (5. évfolyam, 79-102. szám)

1956-04-29 / 102. szám

Kárpáti Aurél­ A drámaírás iskolája Részlet „A magyar játékszín hala­dó hagyományai“ című mu­nka „Drá­ma — színpad nélkül“ fejezetéből. Bessenyei első színművétől Szentjóbi Szabó László és Dugonics András fölléptéig csaknem­ két évtized mú­lik el egyetlen eredeti magyar dráma megszületése nél­kül. A fordítások kora ez, a felébresztett nemzeti szel­lem tájékozódást kereső erőgyűjtésének és a magyar nyelv­ kifejezés pallérozódásának próbaideje. Miután színészetünk nincs, az írók csak olvasóközönségre szá­míthatnak fordításaikkal, amelyeknek célja elsősorban a magyar nyelv terjesztése. Közönséget akarnak nevel­ni s közben elsajátítani a drámaírás mesterségbeli ré­szét — idegen minták nyomán. Élükön Teleki Ádám gróf jár, akinek Cid-fordításá- Tól Bessenyei a legnagyobb elragadtatás­­hangján jegyzi meg, hogy „e magyar munkát soha ő előtte maga ne­mébe a magyarság meg nem haladta“, annak nyomán kell „természetes írásmódra“ törekednünk, így érhet­jük el, hogy nyelvünk olyan fordulatossá váljék, mint az angol vagy francia nyelv. Természetesen ez nem megy könnyen.* „Két dolog kell hozzá: nagy elme és kitartó munkásság“. Sajnos, Bessenyei szavainak nem lett közvetlen sikere. „A vad kor — írja Kazinczy — még nem volt megérve az ily mesterművek megkedvelésé­re.“ Zechenter Antal, a „Fő Hadi Tanács tisztje“, aki egy sereg külföldi darabot fordít magyarra több szorga­lommal, mint tehetséggel, először veti fel a legégetőbb kérdést, panaszolva, hogy „minek írni Tragédiákat, ha azok sehol sem játszattanak“. Majd így folytatja: „Ad­dig, míg valami igaz hazafiának kegyelméből Magyar Theatrum fel nem állíttatik, soha a nyelv tökéletes nem lészen.“ Zechenter fordításai különben inkább visz­­szaesést jelentenek, mint haladást s csupán Hitető Ma­­homedjét adja elő egy műkedvelő társaság 1785-ben a fővárosban. (Ennek az előadásnak főszerepét állítólag a fiatal Bacsányi János játszotta.) Kónyi János fordí­tásai már magyarosabbak, de ő is egyedül Gróf Valtron­­jával ér el nagyobb sikert. Ez a látványos „katonai színjáték“ félszázadon át műsordarabja maradt a ma­gyar színészetnek. Legkiválóbb drámafordító ezekben az években — Telekül kívül — Péczeli József, akinek 1784-ben megjelent „Zayr“-je a jó verselést kifogástalan magyarsággal, költői megértéssel egyesíti. Egymás­után fordítja le Voltaire számos más darabját is. „Ő ragyogott kortársai között — írja Kazinczy —, ha nem is a legszebb, de a legnagyobb fényben.“ Gyors mun­káját ugyan „mázolásnak“ nevezi, azonban mindjárt hozzáteszi, hogy „ez a mázolás olvasásra csalogató az olvasókat“. Valóban, Péczeli csak azzal törődött, hogy minél több olvasmányt nyújtson honfitársainak. „Nem gondola erszényével, nem gondola életével, mindenét áldozatba hozá az ügynek ha ő veszt is, csak ez gya­rapodjék.“ Korán halt meg s „ez való végsehajtása. Végrehejletem is hazámnak szolgáljon“. Induló dráma­­irodalmunk sokat köszönhet neki, főként ízlés, nyel­vi magyarosság és fordulatosság, anyagválasztás és iránymutatás tekintetében. Teleki még csodálatosnak tartja, hogy „magyar nyelven sem nem játszattatnak, sem pedig egyen-kettőn kívül nem is irattatnak ná­lunk színdarabok“. Péczeli már egyenesen rámutat erre a nagy hiányra, amelyet pótolnunk kell, ha be aka­runk lépni a művelt nemzetek sorába és szívünkön vi­seljük nemzeti nyelvünk elterjedésének ügyét. Ezek a fordítók — hangsúlyozzuk — kortörténeti je­lentőségű munkát végeztek. Drámafordításaikkal nem­csak a nyelvet készítették elő eredeti színművek írásá­ra, hanem közönséget is neveltek s megteremtették azt a légkört, amelyben a magyar színészet megszülethetett. Nem véletlen hozta létre fordításaikat, hanem egy új intézmény: a magyar színészet szükségének átérzése. Nálunk más volt a helyzet, mint a nyugati nemzeteknél, ahol drámairodalom és színészet egymásra kölcsönös hatást gyakorolva, együttesen haladhatott. Ott a jó drá­mák nevelték a színészeket és a jó színészek még jobb alkotásokra serkentették a drámaírókat. Magyarorszá­gon előbb jelenik meg a dráma, mint a színészet, ezért hosszú ideig nem is tud túljutni az olvasmánynak szánt könyvdráma kétesértékű műfaján. Drámairodalmunk­nak teh­ét valósággal életkérdésévé vált: mikor lesz ma­gyar színészet, amely megtermékenyítőleg hat majd az írók működésére. Ám állandó hivatásos színészetünk kialakulását mégsem a drámairodalom úttörő­ munkája, hanem a magyar nemzeti öntudat megmozdulása hívja életre. S ahogy a magyar könyvdráma a nyelvfejlesztés eszköze volt, úgy lett a magyar színészet nyelvünk hatékonyabb terjesztője. A Bessenyei fellépését követő évtizedekben két ellentétes irányú, végül mégis összetalálkozó vonalon indul meg a magyar játékszín irodalmi elemeinek fej­lődése. Az egyik Bécs, a másik Kolozsvár felől halad az ország középpontja felé. Előbbinek jellemzője általában a művelődés vágya, utóbbié kifejezetten a nemzeti ér­zés élesztése. Az ország szívét, Pest-Dunát így egyszer­re két oldalról kezdi táplálni friss véráramlat. Nagy szükség van erre, mert a gondolkodásában és nyelvében idegen, minden kezdeményezés terén, elmaradott főváros a pangó nemzettest legbetegebb része. Ez a szív nem ver a hazáért, — mint Bayer szemléletesen írja —, egy dob­banása sincs, amelynek hatását az ország minden világ­táj felé megérezné. Aki a hivatalos központban keresné a nemzetet, megdöbbenve állhatna meg: ruházat, nyelv és szokások itt idegenek, nincs egy közművelődési pont, amely köré a magyarság gyülekezhetnék. Még a vár­megye, az alkotmány védőbástyája is tétlenségre van kárhoztatva. A főváros olyan központ, amely felől nem árad szét az országba se fény, se meleg. Az újjáébredő nemzet előbb alkot közművelődési, magyarosító köz­pontokat Kassán, Komáromban, Győrött, Pozsonyban, Sopronban, Nagyenyeden, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt, mint az ország szívében. 1790-ig csak a központtól távol gyúlnak ki az első őrtüzek. S a legbiztatóbb épp ott ve­tett lábot Bécsben, ahonnan a legnagyobb veszély fe­­­­nyegette hazánk magyarságát és önállóságát. De bent, ,e. hazában is növekszik számuk s az első szikrát Bécs­itől kölcsönzik saját oltárukra az előhaladáshoz. Az „őrtüzek“ szítói legnagyobb jutalomnak a jö­vő elismerését tartják. Elődeik mulasztását igyekez­­­­nek sürgősen pótolni. Eredeti művek alkotására nincs­­ idejük s talán tehetségük sem elég. Be kell hát érniök a gyors fordítással, hogy nyelvet és közönséget te­remtsenek. Föl akarják kelteni a művelődés vágyát a közönyös lelkekben, munkásságuk így kénytelen szá­molni a kor szükségleteivel és alacsony színvonalá­val. Nincs köztük egyetlen korszakalkotó nagy tehetség sem, tevékenységük összessége mégis egy új korszak be­következését készíti elő. Ezek a fordítók és könyvdrá­mákkal kísérletező írók fontos társadalmi munkát vé­geznek: közönséget igyekeznek nevelni az eljövendő magyar játékszín számára. Földeák János:Májusi toborzó Nem az emelvényen, de lent, a sorban száz- és százezrek közt, és megfontoltan, mint aki hibáját és vétkét bánja s elvtársai szívét is megtalálta, mint aki távolból hazatért végre, mert vágyakozott már a békességre, így leszek ott én is, de szenvedéllyel megedzetten, büszkén s lelkesedéssel! Ó, más ez a Május, erősebb, bátrabb, fölszabadítóbb és világra zártabb: a gyarmatokon is ünnepre gyűlnek s Amerikában is: a Május ünnep; magyarnak születtem, de népek gondja az én gondjaimat is együtt fonja hatalmas hálóvá a zsarnok ellen — nem le­het előttünk legyőzhetetlen ... Májusi seregnek hű katonája világot bolydít, ha jogát kiáltja — együtt kiáltsuk hát, hadd zengjen szerte visszhang a moszkvai új üzenetre; így kiált a lengyel, csehszlovák, bolgár, román és jugoszláv s velünk az albán ... Májusi seregnek hű katonája világot ölel, ha karját kitárja. Nem az emelvényen, de lent, a sorban, száz- és százezrek közt, és megfontoltan, bolsevik erővel s lenini zászlót lobogtatva égre s vádat és zárszót hurrázva a múltra, de szenvedéllyel... így leszek ott én is, lelkesedéssel ünnepelni az egy s­örö­k hatalmat, a munkásosztályt és a forradalmat! cd mag­y­ar írók műhelyébai FÖLDESSY GYULA DR.: Ady prózai írásai kritikai kiadá­sának harmadik kötetén dolgozom. Ebben a kötetben Ady 1902-ben írt cikkei szerepelnek. A negyedik kö­tet tervezete is készen van: Ady új­ságírói korszakának végéig tart majd. Ezenkívül Goethe-műfordítá­­saimat rendezem, és Adyról szóló előadásokat írok. ★ TÓTH ESZTER: Gyermekszíndarabokat, ifjúsági hangjátékokat írok. Állandóan dol­gozom — Török Sándorral együtt — a „Csilicsala csodái” című sorozaton, jelenleg a Petőfi Színházban bemu­tatott nyilvános előadás folytatását írjuk. Ezenkívül szovjet gyermek­verseket fordítok. ★ RAJCSÁNYI KÁROLY: Mai tárgyú ifjúsági regény témá­ját érlelgetem magamban. Úgy ter­vezem, a legközelebbi jövőben hozzá is kezdek megírásához. URBÁN ERNŐ: „Istenítélet?“ című regényemen dolgozom, mely egy kulákdinasztia történetét mondja el. Ha ezt befejez­tem, színdarab írásához kezdek, a címe „Nebántsvirág“ lesz, s azt a kér­dést tárgyalja: mi szerint méri a mai közvélemény az „úriembert“? ★ CSOHÁNY GABRIELLA: „Bulgáriai útirajzok“ címmel lírai útinaplót írok bulgáriai utazásomról. ★ HOLLÓS CORVIN LAJOS: Utolsó simításokat végzem „Hu­nyadi” című verses drámámon. Ez­után folytatom új, Martinovicsék ko­rában játszódó ifjúsági regényemet, címe: „Pikó, a csavargón lesz. ■k BRÓDY LILI: A békéről szól új darabom — álom­játéknak is nevezhetném. Ezt javít­gatom, csiszolgatom most. 1919-es gyerekkori emlékemből ifjúsági re­gényt írok. TALÁLKA Kip-kop, kipi-kop. Kovács előadó­­kalap­ja karimáját kínosan szabályos időközökben érték a kopár ágakról lepottyanó kövér csep­pek. Körötte sötéten hallgattak a már rü­gyek után sóvárgó ligeti fák. — Nehiszen, ha a fe­leségem meglátna — gondolta Kovács és még beljebb húzta a nyakát. Bizony furcsán alakult az életük. Ré­gebben még ők is jár­ta­k erre karonfogva, szimatolták a közeledő tavaszt, vagy együtt sajnálták a pergő lom­bokat. Ma sem élnek rosszul. Csakhát... lassan már tizenötéves házasok, amióta Ildi, a kislányuk meghalt, nem járnak együtt se­hová. Először a gyász miatt tettek le róla, az­óta pedig ... hát igen, mindkettejüknek meg­van a maga dolga. Ő vasárnap mérkőzésre megy, vagy a barátok­kal tart másfelé, Irén­nek pedig ekkorra gyű­lik össze a mosni-fol­­toznivaló. Hétköznap pedig? Ha Kovács vé­gez az üzemben, min­den napra esik valami gyűlés, értekezlet; ha más nem, egy-két sakk­parti a gyári klubban. Irén fonodás művezető, neki is kijut bőven a társadalmi munkából. Valami észrevétlenül elsuhant kettejük éle­téből. Nem, nem a sze­retet, cs­­k éppen az, ami két embert arra indít, hogy — ha csak lehet — együtt legye­nek. A fiatalság? Kip-kop, kipi-kop. — Ilyen átkozott idő­ben találkát megbe­szélni, méghozzá a li­get túlsó zugában’ — dohogott magában Ko­vács. Félreértés ne es­sék, az ugyanis úgy volt, hogy a múlt szom­bat este vendégek jár­tak náluk. Köztük Ga­bi is, az első emeleten lakó elragadó bakfis és Tibi, a 18 éves eszter­gályos. A fiút Kovács kezdte el tanítani a szakma fortélyaira há­rom éve, amikor még ő is a műhelyben dol­gozott. Tibi azóta ki­tűnő munkás, jól keres, nem megvetnivalóan öltözik és nem is csú­nya gyerek. Kovácsék odahaza gyakran be­széltek róluk, az asz­­szony Gabit, a férj Ti­bit magasztalta. Aztán pajkosan egymásra ne­vettek:­­ összehozzuk őket, jó? Minden fényesen si­került, a fiatalok éjfé­lig táncoltak Kovácsék lemezeire s Tibi haza is kísérte volna a lányt, ha az nem lakik a házban. így azonban megegyeztek: csütör­tökön találkozna­k. Hogy hol, azt a házi­­gazdáék nem hallot­ták. Kovács olyan elége­dett volt, mintha leg­alábbis egy fontos pré­miumfeltételt teljesített volna az irodája. Irén nem kevésbé. Már alig lesték, hogy utólag ki­faggassák — ki Gabit, ki Tibit —, ne hogy volt, mennyire van­nak! Kip-kop, kipi-kop. S aznap délelőtt be­ütött a ménkű. Tibié­k műhelyében bajok vol­tak a határidőkkel, es­te nyolcig benn­­kellett maradnia mindenki­nek, akit csak nem a vonatra sürgetett. A fiú még kora délután kétségbeesetten sza­ladt fel az osztályra Kovácshoz: tegyen már valamit, értesítse Ga­bit, hogy délután ötre nem tud ott lenni, már­mint kinn a liget sar­kán, a játszótéren túl. Az előadó szorult helyzetbe került, há­romkor értekezlete kezdődött, nem mehe­tett haza időre. Ült hát, ült és elképzelte szegény kislányt, amint nagy, piros kötöttsap­kájában ott topog eb­ben a pocsék időben — és Tibi, az ő védence sehol. Mit gondol majd a fiúról? Talán egy szépen induló ismeret­ség törik ezzel derék­ba... Fél ötkor fogta magát és finoman meg­lépett. Kip-kop, kipi-kop. No végre, ez az a pad! Kovács az órájá­ra nézett: pont öt. Se­hol egy lélek. Türel­metlenül járkált fel-alá és nézelődött. Hirtelen megtorpant. Ismerős ballonkabát bukkant fel egy ka­nyarban ... de hiszen ez nem Gabi, hanem Irén, a felesége! Villámgyorsan me­nedéket keresett. Fel­fedezett egy ég tudja micsoda, tavalyi ren­dezvényről itt feledett bódét, amögül lesett szét. Lám, az asszony ideér, óráját nézi, sé­tál fel s alá. — Honnan tudná, hogy én idejöttem? — tépődött Kovács. ■— Vagy talán ... nem, ez lehetetlen. Irén nem tesz ilyet. Hiszen nem f­iatal már... Telt-múlt az idő. Irén rendületlenül várt, Gabi pedig nem mu­tatkozott. Lassan söté­tedett, köd ereszkedett le. A lámpák gyér vi­lága mellett nem cso­da, hogy Kovács szem elől vesztette az asz­­szonyt. Óvatosan ki­lépett az útra, hogy m­ég egyszer kémlelőd­­jön, nem jön-e a lány. Gyors lépteket hallott maga mögött, megfor­dult. Szeme tágra me­redt, szemtől szemben állt a feleségével. Irén könnybelábadt tekin­tet­tel nézett rá. — Hát így állunk? Régóta figyellek, de nem hittem, hogy te lehetsz... Kovács sokáig nem jutott szóhoz. — És te? — nyögte ki végül. — Gabi telefonált be hozzám, megjött a nagyanyja vidékről, szóljunk Tibinek, hogy ne várja, ő szégyelli a munkahelyén keresni. De egész nap nem kap­­tam vonalat, hogy hív­jalak — fordult sí­rásra az asszony hang­ja. — Hát eljöttem ide, mit gondolt volna szegény fiú ... Egy perc múlva már együtt lépkedtek, ösz­­szekarolva. Nem be­széltek, nem néztek egymásra, csak lábuk elé bámultak, mintha szégyellnék magukat. A férfi törte végre meg a csendet: — Tulajdonképpen..­, ha jól meggondolom..­, csütörtökön mindig ráérnék. Megtárgyal­ják azt nélkülem is. Elmehetnénk néha moziba, vagy ... — Nekem kedd jobb — nézett fel hálásan az asszony — de azért, ha akarod ... — Tudod mit? —ne­­vetett Kovács szelíden. Legyen kedd is, csü­törtök is. Aztán órájára pillan­tott s gyorsan a város felé irányította léptei­ket: — Siessünk, talán még kapunk jegyet a színházba. Utána el­megyünk vacsorázni, jó? Még szorosabban egymáshoz simultak. Egybeolvadt alakjuk hosszú árnyat vetett. Aki utánuk nézett, azt hihette, fiatal szerelme­sek. G. Szabó László Szőnyi Gyula rajza Kardos László: Tóth Árpád 1886—1928. — ez a két szám jelzi a költő életének határait s ebből több mint három évtized szakadatlan küzdelem volt. Küzdelem a mindennapi kenyérért, küz­delem a biztos egzisztenciáért, küzdelem a művészi ki­bontakozásért. És szüntelen küzdelem a betegséggel, a halálos kórral, a tüdőbajjal. Ennyi küzdelem még egy harcos alaptermészetű embernek is sok lett volna, nem pedig egy csendre, visszavonulásra vágyó költőnek, mint amilyen Tóth Árpád volt. De sokszor kellett versbe szedni, versbe sírni a panaszt, a kegyetlen élet, a társadalom ellen. De sokszor kellett játékos, rímes szavakhoz menekülni a zord jövő elől. Pedig nem akart menekülni, élni, dolgoz­ni, hatni akart műveivel. A polgári esztétika kiemelte költészetéből a ha­nyatló vonásokat anélkül, hogy rámutatott volna a benne dúló szüntelen harcra, arra a fejlődésre, mely a költő önmagával folytatott harcának s az első világhá­borús, forradalmas évek érlelő hatásának volt gyü­mölcse. Kardos László most helyes megvilágításba helyezi Tóth Árpád immár klasszikus munkásságát. Fejlődés­­rajza meggyőző, megmutatja, hogyan emelkedik ki a költő a pályakezdő évek dekadenciájából, mint szé­lesedik ki alkotói horizontja, mint halad az apolitizmus­­tól a határozott politikai állásfoglalás felé. Három sza­kaszra bontja a költő pályafutását, a két határvonalat 1913-ban és a proletárforradalom bukásának idején jelöli meg. Aláhúzza a világháború és a forradalom évei­­nek jelentőségét, ugyanakkor elkerüli azt a veszélyt, hogy a költőt — ekkori harcos kiállása ürügyén — forradalmárként ünnepelje. Bebizonyítja, hogy az 1913—1919 közötti szakasz fejlődésének eredményeit az ellenforradalom korszakában írt művekben is nyomon követhetjük. Elválasztja a fiatalkor dekadens, l‘art pour l‘art költeményeit a pályazáró szakasz halálvá­gyat, menekülést kifejező műveitől. Az előbbiek ön­­célúságával szemben az utóbbiakban a Horthy-korszak nyomasztó atmoszférájának és a költőn mindjobban el­uralkodó betegségnek hatását kell látnunk. Kardos László több évtizedes kutató munkáját sű­­rítette e monográfiában. Mind az alapvető, összefog­laló megállapításokon, mind az egyes részletelemzése­ken meglátszik a sok éves csiszolódás, meglátszik, hogy az érvek és szintézisek az írónak önmagával folytatott szüntelen polémiája közben születtek. Verselemzései mind tartalmi, mind formai vonat­kozásban nagy örömet fognak szerezni a vers-szerető olvasóknak. Újra és újra találkozunk Kardos László­val, a műfordítóval, aki a versek „lelkébe lát“, akinek egy-egy szó, egy-egy költői megformálás a mű lényegét világítja meg. Ez talán legjobban a harmadik pályasza­kaszt és a műfordító Tóth Árpádot tárgyaló fejezete­ken mérhető le. Az előbbiben megfigyelhetjük, hogyan takarítja be a szerző egy tömör fejezetben a korábbi elemzések gazdag termését, az utóbbi pedig arról ta­núskodik, hogyan lehet egy műfordítói pálya tárgyalá­sa során szinte egész e századi műfordítás irodalmun­kat feltárni. Ha irodalomtörténeti tanulmány lehet vallomás, akkor ez a mű az. Nemcsak megismertetni, nemcsak tol­o­mácsolni akarja a költőt, meg akarja szerettetni. Tudja azt a varázslatot, hogyan kell a holt anyagot életre kelteni, csak a költő tudhat költőről így írni. Gazdagabbak lettünk egy kiváló monográfiával, egész marxista irodalomtörténetírásunk fejlődését, erő­södését jelzi ez a kötet. Barta András

Next