Esti Budapest, 1956. szeptember (5. évfolyam, 206-230. szám)

1956-09-21 / 223. szám

Csak egy pillanatra... rrTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTT Thomas Hann Fiorenzája Rostockban A nyugat-németországi Bréma művészei a kelet-németországi Rostockban bemutattákThomas Mann egyetlen színdarabját, a Fiorenzát. Úgy látszik, a nők megirigyelték a zsebet a férfiaktól, s ha nem a ruhára, hát a kézitáskára varratják. Ez a Párizsban kreált újfajta retikül nem is rossz ötlet. Jól elfér benne a cigaretta, meg a hozzávaló gyufa. A 25 000-ik könyv A Renault Művek munkáskönyvtára nemrégiben szerezte be 25 000-ik könyvét. A Comédie-Francaise ebből az alkalomból külön előadást tartott a Renault Művek dolgozóinak. Hauptmann darabja filmen Gottfried Reinhardt, Max Reinhardtnak, a híres német színházi rendezőnek fia, Nyugat-Berlinben Hauptmann Naplemente előtt című darabja nyomán filmet forgat. Jelenkori portrék Párizsban A párizsi Galliera-múzeumban jelenkori francia portréművészeti kiállítás nyílt meg. A művek sorában ott láthatjuk Louis Aragon, Elsa Triolet, Charlie Chaplin, Yves Montand, Simone Signore, Iréne Joliot-Curie és férje, Frédéric Joliot portréit. A legjobb külföldi film Az amerikai filmkritikusok klubja az Umberto D. című olasz filmet találta az Egyesült Államokban tavaly bemutatott legjobb külföldi filmnek. A filmet De Sica rendezte. 100 éves A kalkuttai, bombayi és a madrasi egyetem 1957 elején ünnepli fennállásának 100. évfordulóját. A jubileum alkalmából nagyszabású ünnepségekre készülnek. A Belváros kellős közepén, a Bécsi utca 2/6. számú házban több üzlethelyiség áll kihasználatlanul. Milyen szép üzletek nyílhatnának helyükön. Véget ért a megbeszélés aező ország egyik legnagyobb gyárüzemében, a VÁMAG-ban. Az értekezleten részvevő miniszterhelyettes bizonyára elégedetten távozott: megoldottak minden problémát! Határozott intézkedések születtek, hogy milyen ütemezésben és milyen végleges határidőre kell elkészülnie két fontos exporttételnek. Ám Morgó Péter imigyen morfondírozott magában: — Imponáló nagyvonalúsággal mit sem törődtek a hitvány részletkérdésekkel. Szegény emberek, akiknek ezekkel a részletekkel kell foglalkozniok. Nyakukba vehetik az országot, járhatnak a kooperációban érdekelt üzemek nyakára, hogy valóban időre elkészüljenek az exportmozdonyok.. . Miért volt szükség egyáltalán az értekezletre? S miért mozog Morgó? Illető ország másik, nem kevésbé ."nagy gyárüzemének — a Fenz-gyárnak — vezetősége, felelőssége és az ügy jelentősége teljes tudatában, megígérte valaha, hogy mire aranyiam fog a kalász a búzamezőkön, ők is új termést produkálnak a négyszáz ló erejével vetekedő dieselmotorokból. A Fenz azonban a történelemben páratlan természeti tünemény színhelye lett. Megállt itt az idő. Nem lett nyár, nem jött el július közepe még szeptemberben sem. Ez annál nagyobb baj volt, mert Pyramia ország éppen ilyen motorokkal működő mozdonyokat várt illető országból. A Fenzbe talán novemberre ha beérik majd az új motortermés, a mozdonygyártás kapacitását azonban ki kell használni... Kapóra jött tehát illető ország illetékeseinek, hogy jelentkeztek Pagódia külkereskedelmi képviselői: — Jó lenne, ha a megállapodással ellentétben, a jövő év első negyedéve helyett már az idén megkaphatnánk a három elektromos mozdonyt. Miért ne ? Hiszen ha Pagódiában beválnak e száguldva szállító modern alkalmatosságok, sok jó megrendelés várható. Meg lehet csinálni az év végéig a három mozdonyt! Meg azt a negyven gőzmozdonyt is, amelyet szintén Szilveszter éjszakáig útnak kell indítani Maharádzsia megrendelése szerint! — Kicsit kevés lesz rá az idő — mondták egyesek. — Hiszen a maharádzsiai gőzmozdonyokat olyan rövid határidőre vállalták, amennyi idő alatt mozdonyt még soha nem gyártottak illető országban. No, ezek, meg a pagódiai elektromos mozdonyok is részben mások, mint a hazaiak. Különleges kívánalmak, más méretek ... Idő, idő, idő ... — Ha rövid az időd, toldd meg sok túlórával — mondották nemtörődöm módon eltorzítva Zrínyi szavait. S nemsokára úton voltak a megbízottak, hogy tárgyaljanak, sürgessenek, ígérjenek, kérjenek és utasítsanak. — De ez csak túlórával lesz meg — mondták a mozdonyok kerekeit, a vasúti kerékpárokat gyártó üzemben. — Annyi túlórát használhatnak, amennyi szükséges. Korlátlanul... — hangzott a válasz. — Írást kapunk erről? — érdeklődött az ottani vezető, aki olvasott valamit az újságokban arról, hogy a munkások küldötteiből éppen azokban a napokban szinte elemi erővel tört ki a követelés: véget kell vetni a mérhetetlen túlóráztatásnak! Árt a munkás egészségének, s árt az egész népnek is, mert nem utolsósorban emiatt drága a termelés. — Lesz írás, mégpedig a miniszterhelyettes aláírásával... A miniszterhelyettes — úgylátszik — sokirányú elfoglaltsága miatt ezekben a napokban nem ért rá, hogy elolvassa a munkásság küldötteinek tanácskozásáról szóló beszámolókat ... Igen ám de a vasúti kerékpárokat köztudomás szerint nem kenyérgalacsinból formálják. A kohászoknak, acélöntőknek meg kovácsoknak is van sürgős tennivalójuk, ha a megállapodott időre akarnak mozdonyt a kiküldöttek kiküldői. S még a Fenzgyárban is el kell intézniök, hogy ne csak két pagódiai mozdonyhoz adjanak még szeptemberben fogaskerék-meghajtást — ahogyan vállalták —, hanem mind a háromhoz. Nyilván meglesz ez is, hiszen a megbízottak mesebeli varázsszavakat kaptak útravalóul: „Kerül, amibe kerül! Nem számít a túlóra! Korlátlanul! Nyugodtan.. Kínos fintorba fordult keserű, mosoly futott át a kohászati üzem termelési főnökének arcán, amikor közölték vele, hogy most a pagódiai mozdonyok kellékei léptek a sürgősség legelső vonalába, mert Pyrámiába legfeljebb ha egynéhány mozdony gördül ki az idén. — Ezért kellett annak idején a nagy hajrá a pyrámiaival? Ezért kellett úgy hajtani minket hogy most a kész dolgok félredobva álljanak? Bocsánat a kifejezésért, még „lenge fehérneműnket” is ráfizettük akkor ezeknek az öntésére, annyira sürgősek voltak. S másvalaki hozzáfűzi: — Bár a zsebünkben volna az a rengeteg pénz, amennyibe akkor a sürgetők, a bizottságok és a küldöttségek napidíja, útiköltsége került! Ezer és egy szerencse, hogy itt nincs szükség a varázsszavakra. A kohászat magától előbbre vette a későbbre szóló rendelést, s mire a minisztérium elküldte erre vonatkozó táviratát, már elkészült a pagódiai kerékváz acélöntése, az abroncsok is megvannak. — S hogyan haladnak a maharádzsiai gőzmozdonyok abroncsaival? — Baj van. Kilencvenkettőt átadtunk, jók lettek. Most öntöttünk 99-et, mind selejt. Valami történt az adaggal, most majd újra megpróbáljuk. Előfordul az ilyesmi... Hát persze, érthető, nemde, ugyebár ... Érthető mindez, csak Morgó Péter nem tudja, nem akarja megérteni, s imigyen morfondírozik magában: — Hivatkoznak a külkereskedelmi és a népgazdasági érdekre. Ez igaz is, tudomásul is kell venni. Igen! Egyszer, kétszer, vagy ötször és tízszer is. De nem lehet mindig! A tapasztalatból illenék végre tanulni! Nem lehetett-e előre tudni, hogy ha a dieselmotorok nem készülnek el időre, akkor a hullámok törvényszerűen tovább terjednek, mint a tóba zuhant kő körül? Nem lehetett volna ennek az alapvető munkának menetét sokkal jobban ellenőrizni? Segíteni jutalommal is, de felelősségre is vonni, ha a szükség úgy diktálja. A sok öntödei selejt,s sokszázmilliós kár is régóta tudott dolog, az orvosság is ismeretes, miért nem használjuk? Sok ilyen „miért” van, amire sürgős választ várunk, mert nem lehet az iroda szűk négy fala között előre megfontolatlan szándékkal, csak úgy dönteni a munkások százairól: hát majd túlóráznak annyit, amennyi csak kell... Nem nekik kell. Legtöbbször a rossz szervezés, a kellő időben elmulasztott, azután pedig meggondolatlanul kiadott intézkedések palástolásához kell... ★ Vége a képzeletbeli riportnak. Milyen jó, hogy nálunk az ilyen ügy már elképzelhetetlen ... Naményi Géza Képzeletbeli riport egy nálunk elképzelhetetlen ügyről Nyílt levél az óvatosságról, meg a hallgatásról A Magyar Pamutipar pártbizottsága szervezőtitkárának . Kedves Papp Sándor elvtárs! Bizonyára emlékszik rá, hogy nemrég a gyárban jártam, s az üzemi demokrácia érvényesüléséről, fejlesztésének, lehetőségeiről beszélgettünk. Papp elvtárs sok biztató dolgot mondott, de arról panaszkodott, hogy hiába a szólásszabadság, a lehetőséggel nem akarnak élni az emberek. A gyárban még egy ,kérdezz— felelek délután"-t is nehezen tudták megszervezni. Most legutóbb is csak úgy merték a dolgozók kérdéseiket írásban benyújtani, ha azokat nem kell aláírni. Féltek a felelősségtől, féltek saját nevükben kérdezni. Önt elkeserítette ez a bizalmatlanság, s rezignáltan kérdezte, mit lehet tenni ez ellen? S mert a dolgozók hallgatásáról, visszahúzódásáról máshol is hallottam, ezért válaszolok kérdésére, nyíltan, újságban. Ön után a szövő előkészítő párttitkárával beszéltem. Miért hallgatnak a dolgozók? —kérdeztem tőle is, s válasza megdöbbentő volt. „Ha ezt megmondanám, hamarosan kívül találnám magamat." Bár tudom, hogy ez nem történik meg, mégis elgondolkoztató a felelet. Miért fél még egy alapszervezeti titkár is véleményt mondani a Magyar Pamutiparban? Miért hallgat? Aiért, miért? A felelet egyszerű. Él még a régi félelem a bátor szó következményeitől, a ledorongolástól, a bizalmatlanságtól. Hogy lehet ezeket a régi gátlásokat megszüntetni, az emberek gondolkodását felszabadítani? Hadd írjam meg egyik élményemet. Az Óbudai Goldberger-gyárban is hasonló problémákkal küzdöttek a gyár pártértekezletén , amikor a Központi Vezetőség határozatát még amúgy frissiben és először tárgyalták s az üzemi rehabilitációra nem volt példa — valaki éppen a legfájóbb és legjelentősebb üzemi üggyel kapcsolatban törte meg a jeget. — A rehabilitációt nálunk is végre kell hajtani — állt fel az egyik elvtársnő. Elmondta, hogy régebben ártatlanul ítéltek el embereket, normacsalással vádolták meg őket, ártatlanul meghurcoltatták, s ebben vétkes elsősorban a pártbizottság, de vétkesek az alapszervezeti vezetők is. A felszólaló szavait izgalmas csend követte. Ilyen súlyos dolgot még nem mondtak az üzemi pártbizottságról, ilyen még nem fordult elő. Mindenki gondolatában ott remegett akérdés: a vezetőség le tud-e számolni régebbi súlyos hibájával? Nem követi-e a bátor kritikát durva visszautasítás? Nem lesz-e ennek a felszólalásnak is „„következménye”? S az értekezlet részvevői a párttitkár válasza után fellélegezhették. A titkár elvtárs csak annyit mondott, hogy sajnos, így volt, rehabilitáljuk a sértetteket, s gondoskodunk róla, hogy ilyesmi többé ne történjék meg. Azóta az üzem dolgozói ebből a rehabilitációból meggyőződhettek, hogy ezentúl igazságtalanul senkinek sem lesz bántódása, s azóta mind többen bírálni is mernek. Tudom, akét üzem között minden azonosítás veszélyes lenne, mégis szóvá kell tenni, hogy a Magyar Pamutban is voltak úgynevezett „ügyek”. A Központi Vezetőség határozatának csak akkor lesz átütő ereje, ha tettek követik mindenütt. S ha a teljes rehabilitációt mielőbb elvégzik a Magyar Pamutiparban is, önnek nem lesz gond egy konzultáció szervezése, s bizonyosan azzal sem kell törődnie, hogy az üzemi dolgozók miért nem merik aláírni kérdéseiket. Elvtársi üdvözlettel: SOÓS JÁNOS Az Országos Orvostörténeti Könyvtár új helyiségért az idén adták át rendeltetésének. Az Egészségügyi Minisztérium alig pár esztendősalapítású könyvtárában 160 000 köteten kívül értékes emlékeket őriznek, többek között 15 sebészcéh leveleit. A könyvtár tulajdonát képező orvosi éremtár a világlistán a 3. helyet foglalja el. A képen: a könyvtár olvasótermének egyik részlete. Dr. Gillemot László nyilatkozata (Folytatás az 1-es oldalról) Ez teljes összhangban áll a szocialista demokratizmus szellemével is. Nyilvánvaló, hogy minden professzor szabadabb légkörben dolgozhat, tudományos és oktató munkáját jobban végezheti, ha érzi, hogy döntő a véleménye az egyetem ügyeiben, az oktatási és tudománypolitikában. — Az egyetemen felnövekvő új értelmiség számára a párt határozatát az egyetem tanári és oktatói karának kell megtöltenie tartalommal. Nézetem szerint nem elegendő a fiatal mérnököket pusztán a műszaki szakismeretekre kiképezni, hanem fel kell szerelni őket mindazokkal az ismeretekkel, amelyek őket valóban értelmiségiekké teszik. Az értelmiségi kifejezésen itt ugyanis nemcsak valamely szakismeretből nyert egyetemi képesítést értem, hanem ennél sokkal többet: szakismeretekkel rendelkező, általánosan művelt embert. A megtett számos részintézkedés közül csak egyet emelek ki Az egyetemen az elmúlt tanévben már megkezdődtek azok az előadások, amelyeken az ifjúság a szaktárgyakon kívül zenetörténetet, művészettörténetet és irodalomtörténetet tanulhat. Az érdeklődés meglepően nagy volt. Azt hiszem, sikerült megteremtenünk azt a szellemi légkört, amely az egyetem fogalmához elengedhetetlenül hozzátartozik. Igen fontosnak tartom az új értelmiség helyes irányú nevelése szempontjából a legújabb határozatot, amely a diákotthonokat diákkollégiumokká kívánja fejleszteni. Hogy a diákkollégiumokban valóban intenzív szellemi élet alakuljon ki, annak materiális feltételei vannak. Ezen a ponton a kormánytól várunk hatékony intézkedéseket, hogy az anyagi eszközök biztosításával megteremtse az előfeltételeket arra, hogy az egyetem az új értelmiség szellemi központjaivá fejleszthesse a diákkollégiumokat — fejezte be nyilatkozatát dr. Gillemot László egyetemi tanár. Azért a vevő sem mindig angyal Teljesen jogos a vásárlók panasza: lehetne gyorsabb, előzékenyebb, jobb a kiszolgálás. Ezt az elárusítóktól kezdve a Belkereskedelmi Minisztériumig mindenki elismeri. Szervezési és egyéb intézkedéssel már tettek is egyet mást. De az éremnek két oldala van. Mi, vásárlók sem vagyunk éppen kimondott angyalok. Lássuk csak... Időzzünk egy kissé a Minőség Állami Áruházban, nézzük meg az embereket vásárlás közben. Népes kísérettel — vannak vagy öten — érkezik az egyik vevő a méterosztályra: — Mutasson kék szövetet! (A „kérem” szó ritka mint a fehér holló, akárcsak a „köszönöm”.) Az eladó föl a létrára — le a létráról. Már a harmadik véget mutatja. Egyik sem tetszik. Még hozhatok egyet, és mintha tűzről pattant volna, ismét fönt láthatjuk a létrán. Emeli le az újabb véganyagot. (Testvérek között is megvan 25 kiló.) De kár a nagy sietségért. A vevő közben sarkon fordult. — Még egy pillanatra tessék várni, — szól utána a meghökkent eladó. Dehogy várunk, — veti vissza. — Ez a maga dolga! Ezért kapja a fizetést, vagy nem? — vágják oda goromba hangon. S ezzel elintézettnek veszik adolgot Vásárlás helyett félórás „szórakozás”. Hogy nekik tetszett-e? Biztosan tetszett, különben nem csinálták volna. Az eladónak viszont egész napja elromlott. Á, nem azért, mert nem vásároltak. Szívesen adnak ők tanácsot is, csak hát más módon ... Újabb vevő. Ismét kutatja a kívánságát: — Igen, télikabátszövetet adjunk? Tessék megnézni. Odaviszem az ablakhoz. — Nem, nem kell, — szabadkozik a vevő — csak mintát akarok. — Sajnos, nem adhatunk, kérem. Olyan sokan — naponta vagy ezren — vásárolnak itt, egykettőre eloszthatnánk egy egész véget. Ingerülten közbevág a „sértett fél”: — Úgy csinál, mintha a magáé volna ... Fújja fel, legyen vele boldog! — Elviharzik. Cipőosztály. Két férfi és egy nő érkezik. Negyvenes zöld női szandált keresnek. — Sajnos, jelenleg nincs kérem, — így az eladó. — De talán tessék... — Hogy, hogy nincs? Maga nem tudja kivel beszél! — Valóban nem tudom, de itt ez, gondolom, nem is szükséges ... — Még, hogy ilyet. Maga engem ne oktasson, tudja meg! S az eladó orra elé tolja igazolványát. Arra számít, hogy most majd „hasraesnek”, hajbókolnak és alázatoskodnak előtte... Újra meg újra iskolakötényt keresnek a női- és gyermekruha osztályon. De nincs. Nem közölték a kereskedelemmel, hogy kötelező lesz az iskolakötény viselése, következésképp nem készültek fel erre a nagy keresletre. S ráadásul hiába mondja az eladó, hogy nincs, egyik-másik vevő megjegyzi: — Biztosan van, csak a pult alatt. Az ismerőseinek adja. Egy asszony zöld ballonkabátot keres. Nincs. Az eladó próbál ajánlgatni helyette ezt is, azt is, hogy úgyis most már ősz van, talán egy lódent, vagy fregoli kabátot... — Minek néz maga engem! Ha ballont kérek, ne ajánlgasson mást, — mordul rá, s jónéhány durva jelzővel illeti. Hát tegyen az ember igazságot. Ha azt mondta volna, hogy nincs — és semmi többet — valószínűleg beírja róla a panaszkönyvbe, hogy udvariatlan, nem foglalkozik a vevővel. Ha meg segíteni próbál, sértő megjegyzéseket kap. Node ebből elég. Most írni kellene a türelmes, megértő vásárlókról, mert ez a többség, de róluk majd máskor. Még csak annyit, hogy az üzletekben, az áruházakban is váltsuk valóra a sokat hangoztatott mondást: „Csak annyi megbecsülést dolgozó társaidnak, amennyit magadnak megkívánsz.” Nekünk is, az eladóknak is jobb lesz így.