Esti Hírlap, 1960. május (5. évfolyam, 102-127. szám)
1960-05-01 / 102. szám
A TUDOMÁNY EMBERE Salzburg és Bécs között, a gyorsvonaton ismerkedtem meg vele. Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom: kerestem ezt az ismeretséget. S ennek oka nem egyedül az volt, hogy mi ketten ültünk csak a fülkében, hanem útitársam különös, megkapó egyénisége. Arca tízezres tömegben is feltűnt volna. Hatalmas, szögletes koponyája, hófehér sörénye, a kissé erős orr, a ragyogó, éles kék szemek; szája kemény, arca sebhelyes — átlagon felüli értelmű, talán egészen kiváló, de mindenesetre olyan emberre utalt, akivel meg kellett ismerkednem. Feltűnésmentesen igyekeztem bőröndjén elolvasni a névcédulát, de sajnos, nem tudtam. Mit tegyek? Minden ok nélkül nem kezdhetek beszélgetésbe. A férfi egyre jobban érdekelt. S ha csak csodálkozva felvonja szemöldökét, bemutatkozik, s aztán ismét visszavonult hallgatásba sülylyed? Mit tegyek? Ő maga szakította meg gondolataim menetét. „Bocsásson meg, nem kaphatnám kölcsön az újságját?” „Hogyne, természetesen! Tessék.” Átnyújtottam a lapot, mint valami ajándékot. Barátságosan pillantott rám és megköszönte. Egyáltalán nem mutatkozott zárkózottnak. Felálltam és bemutatkoztam. Ő is felállt és mosolyogva nyújtott kezet: „Doktor Kopeinig” — mondta. A vonat zakatolt tovább. Kopeinig, Kopeinig ... hol is hallottam már ezt a nevet? Igen, valami rosszal kapcsolatban olvastam ... Nem ez az a ... ugyan, nevetséges! Butaság! Hiszen ez nem gonosztevő! Egyszer csak Kopeinig doktor nevetni kezdett. Hangosan. Túl hangosan. „Olvasta ezt, kérem, — és rázta a nevetés —, most már maguk a zsidók is horogkereszteket festenek! Ez óriási! Itt áll: Tel Aviv elővárosában tegnap este kátránnyal festett horogkereszteket találtak a falakon. A hírek szerint stb., stb." Aztán hirtelen elkomolyodott. ,,Kíváncsi vagyok, ezt kire fogják majd rá! — a hangja kemény volt. — Nincs már Führer, nincs NSDAP, nem létezik a harmadik birodalom, s mégis, horogkeresztek. Mégpedig Izraelben! Kemény falat lesz a sajtónknak, de igaz, ezek a disznók csak akkor kiabálnak, ha Németországban történik ilyesmi. Az izraelieket biztos nem küldik Glasenbachba!” Nem tudom, más hogyan reagált volna erre a kitörésre, és őszintén mondva, először én sem tudtam — kezdeti szimpátiám alapján —, hogy mit válaszoljak. S feleletem kicsit késett: „Nos, igen — mondtam gyáván —, ez olyan elmebetegségféle, s az elmebetegségek nem korlátozódnak egy bizonyos országra.” Doktor Kopernig szeme felvillant, szinte ellenségesen, s válasza is ennek megfelelően esett: „Mit ért elmebetegség alatt? — kérdezte érezhető lekicsinylést el hangjában. — Talán ideggyógyász?” . Nem, nem vagyok az” — mondtam, és lassan kellemetlen érzés futott végig rajtam, egészen a koponyámig éreztem. „De én az vagyok — kiáltotta útitársam rekedten —, s ez a szövetséges uraknak elég indok volt arra, hogy három hónapig Glasenbachban fogva tartsanak, és három teljes évig ne folytathassam a praxisomat, mit szól ehhez?” „Azért, mert ideggyógyász? Hiszen ez lehetetlen” — döbbentem meg. „Igenis, csak azért.” — Doktor Kopeinig izgatottan gesztikulált, miközben vonatunk kigördült a linzi pályaudvarról, és szakaszunkba nem szállt be senki. „Csak azért, mert annak a tudománynak vágyo az embere, amit Freud úr talált ki, és mert mertem ebben a minőségemben Freud úrral ellentétes véleményt alkotni magamnak. Érti? Olyan felismerésre jutottam, ami megcáfolta ennek a Freud úrnak a fajellenes teóriáit. Csak ezért!” Nem tudtam szólni, elnémítottak a bennem kavargó gondolatok. „Elmesélem, hogy történt — folytatta dr. Kopernig kis szünet után, anélkül, hogy kértem volna rá. — Figyeljen jól, akkor talán megért majd engem.” Nem válaszoltam. „Unalmas papírháborút kellett folytatnom, írtam Himmlernek, Himmler válaszolt, aztán megint én Himmlernek — és így tovább. De nyugodt lehet: nem voltam SS-orvos, csak a pártban voltam, mint mindenki más.” „Egy pillanatra” — akartam félbeszakítani, de dr. Kopeinig nem hagyott szóhoz jutni. „Mint orvos és pszichiáter, de elsősorban, mint kutató, különösen a vazomotorikus... De minek is mesélem, úgysem értené meg. Szóval, egyszerűen tiszta tudományos bizonyíték megszerzéséről volt szó, amit csak frissen megölt vagy meghalt — a megölteket jobban tudtam használni — emberekkel érhettem el. Végül aztán, sok huzavona után engedélyt kaptam arra, hogy jelen lehessek a kivégzéseknél, és ott tanulmányozhassam a kérdéses reflexeket.” Úgy éreztem, mintha valaki kötelet vetne a nyakam köré. „Látja — folytatta dr. Kopeinig —, ez volt az egyetlen bűnöm. Minden kivégzés után odaugrottam a guillotine-hoz, felkaptam a kivégzett ellenség fejég, és arcába kiáltottam: »Kegyelmet kapott!« És valóban: száznyolcvanhét eset közül háromban* az agy tovább élt, mint az ember. Csak gyenge, torz vigyor volt, amit a bűnözök feje produkált, de teóriámat mégis kitűnően bizonyította. Himmler maga persze korlátolt laikus volt, soha nem fogta fel az analízis jelentőségét, de én igazolva tudtam véleményemet!” „S ma újra praxisa van” — a szavak lassan, kínlódva csúsztak ki számon, s kinyitot- ttam szememet. Most ébredtem tudatára, hogy néhány percet rémülten összeszorítottam. „Természetesen — válaszoltam öntudatosan. — És őszintén szólva, jobban keresek, mint valaha. Üzletemberek, politi- kusok, filmsztárok keresnek I fel, a felső tízezer ott ad egy- másnak találkát a várószobám- I ban. De a legjobban a politi- I kusokon derülök. O, azok a botcsinálta demokraták, akik annak idején azt hitték, hogy a tudomány embere nélkül is megvannak majd. — Nos, miért nem válaszol?” ★ Mikor beértünk a bécsi nyugati pályaudvarra, mereven néztem ki az ablakon. Hogy ne kelljen ismét az arcát látnom, s ő ne lássa a szememet elborító könnyeket, az arcomat vörösre festő haragot. Felállt, rám nézett, aztán fejcsóválva kiemelte bőröndjét a csomagtartóból, és szó nélkül kilépett a fülkéből. Erich Frank Május 1-től összes szórakozási lehetőségeivel naponta nyitva PARKBELÉPŐ 50 FILLÉR VIDÁM PARK ÖTÉVES TALÁLKOZÓ A KERTÉSZ — AZ ÉPÍTÉSZ - A JOGÁSZ — AZ ELEKTROMŰSZERÉSZ Néhány héttel ezelőtt egyik oldalunkról egyszerre hat csinos lány mosolygott olvasóinkra: egy leánygimnázium tavaly érettségizett diákjait mutattuk be. Nem kockáztathattuk, hogy a fiúk megsértődjenek Most ők következnek. S hogy csak a lányok után, ez természetes. Hiszen az élet minden területén előre engedjük őket. Villamoson is , a házimunkában is. Ezúttal a József Attila Gimnázium öt éve érettségizett IV A osztályából mutatunk be négy fiút. A véges emberi életben fél évtized már komoly idő, hát megnéztük, ennyi idő alatt mi történt velük. Találomra kértük a négy nevet, nem voltak „szempontjaink”. — Hát igen, tulajdonképpen mindegy — mondta dr. Balassáné, volt osztályfőnökük. Egyetértünk vele, valóban „tulajdonképpen mindegy”. Hiszen ha a képességek, érdeklődési körök néha távol is állnak egymástól, a feltételek, amelyeket a mi társadalmunk nyújt, azonosak. A lányok tavaly érettségiztek, most felröppenőben vannak, a szárnybontogatás ideje ez. De ezek a fiúk, ha tanulnak is még, már szárnyalnak. Egyikük ízes gyümölcsöket igyekszik még ízesebbé tenni. A másik az építés embere, házakat tervez. A harmadik jogi labirintusokban kanyarog előre. A negyedik — hát igen, a XX. század közepén élünk — már betört az atomok birodalmába, új és új csodákkal ismerkedik. A fiúk könnyedén meghajolnak az olvasó felé, jöjjön a bemutatkozás. VIRÁGBA BORULT FÁK ALATT PARAGRAFUS ÉS VIOLINKULCS Hát róla aztán nem lehet mondani, hogy elszakadt a József Attila Gimnáziumtól. Az iskola a második otthon — hangzik a közismert pedagógiai bölcsesség, de az ő esetében ez nem igaz. Neki az első otthona is volt. Ott lakott és ott lakik. Édesapja ugyanis a gimnázium közkedvelt Lajos bácsija, a „suli” hivatalsegéde. — Annak, hogy az iskolában laktam — mosolyog az ifj. Gőcze Lajos —, több hátránya is volt. Az egyik: ha elkéstem, mondhattam-e azt, amit oly irigykedve hallottam a többiek szájából, hogy nem jött a villamos? A másik: ha sajnálatos félreértés folytán valami kifogásolni való volt a magaviseletünkön, azt a többiek édesapja vagy megtudta, vagy nem. Az enyém biztosan ... — Milyen pályát választott? — Kertész leszek. — Honnan a rajongás a növényekért? — Gyermekkoromban három évig éltünk falun. Itt barátkoztunk meg annyira — a természet meg én. Érettségi után a Kertészeti Főiskola telepére Bánszki Balázstól azt kérdeztük először — öt év nagy idő — széthullt-e az osztály? — Néhány osztálytársamat, köztük Tószegi Tamást, Boór Zoltánt gyakran látom, ők is műegyetemisták. De már a többiekkel is levelezgetünk, telefonálgatunk egymásnak, őszszel itt az ötéves találkozó ideje. — Milyen mérnök lesz? — Természetesen építész. — Természetesen? — Már a nagyapáim is építészek voltak. Mindkét ágon. Szépapám pedig vasúti mérnök. Személyemben hozzákanyarodik vissza az út, magam is a Vasúttervező Irodára megyek. Nem kell mondanom, mennyire örülök neki. Izgalmas dolog a vasút, most pedig különösen az, óriási fejlődés mentem, egy évet dolgoztam ott. Tetszett, úgy döntöttem, hogy elvégzem a főiskolát is. — Vizsgák? — Ez az utolsó évem, még hét nagy „vallatás” lesz, aztán irány Halásztelep. Ez Pest környéki község, augusztustól december végéig itt leszek. A gazdaságban segítek, közben egyéni megfigyelések alapján dolgozhatom a diplomatervemen. A címét már tudom: „Néhány körtefajta termőinek vizsgálata a különböző koronaformáknál.” — Hová szeretne kerülni? Némi torokköszörülés következik, már azt hiszem, az lesz a válasz, hogy lehetőleg Budapestre, kutatóintézetbe.........."" — Állami gazdaságban vagy termelőszövetkezetben akarok dolgozni, de egy határozott kérésem van: a Dunántúlon. Ott éltem, megszoktam, megszerettem. Lajos bácsi fia, az ifj. Gőcze, úgy látszik, mégis megválik a József Attila Gimnáziumtól, és elindul a dunántúli lankák felé, előtt áll. Aki szereti a hivatását, a vasútnál úgy érzi magát, mint a hirdetés szerint a Corvin Áruházban: „Megtalál mindent egy helyen.” Korszerű lakótelepektől az üzemi épületeken át kedves kis vidéki megállókig, mindent lehet építeni. Tavaly Pozsonyban láttam nagyon szép lakóházakat... — ... Csehszlovákiában nyaralt? — Nem, egyetemi gyakorlaton voltam kint. Meglehetősen olcsón: három hétig jártuk az országot összesen 350 forintért. Egy építésznek nagy élmény az ősi Prága, legalább akkora, mint a modern Prága. Ami pedig azokat a pozsonyi házakat illeti, 11 emeletesek voltak, szeretnék itt is magasabb épületeket tervezni. Mindig magasabbra ... Csak építésztulajdonság ez nálunk? Bősze József még csak másodéves a jogi egyetemen. Letöltötte a katonaidejét, utána kezdte el ismét a tanulást. Már a középiskolában elhatározta, hogy beveszi magát a paragrafusok közé. — Száraznak tartják a jogtudományt — mondtuk tapintatlanul. — Istenem — hangzik a megbocsátó válasz — nem értenek hozzá. Én izgalmas küzdelemnek tartom a jogász egész életét. Nézőpont dolga. Ha befejezem az egyetemet, vállalati munkát szeretnék. — Apám vízfűtésszerelő, barkácsoló ember, én is mindig a műszaki pályákhoz vonzódtam — mondja Baka György. — Érettségi után elektroműszerész lettem, aztán a Központi Fizikai Kutató Intézetbe kerültem. Jó érzés, büszkeség ott dolgozni, ahol az atomreaktor működik. — Munkaköre? — Rádióaktív műszerek. Csak olyan eszközöket gyártunk, amelyek atomkutatási célokat szolgálnak. A magyar műszeripar eddig is világhírű volt, fel kell zárkóznunk nukleáris műszerek terén is. Ami engem illet, elméleti oktatáson is részt veszek, a mi pályánkon ez nem megy másképp, állandóan új dolgok születnek. Ahhoz, hogy erről bizonyítványt kapjak, mestermunkát is készítenem kell. Többedmagammal kettős impulzusú generátort csinálunk. Működésének jellege és elektromos felbontási ideje miatt úgy érzem, nem szerénytelenség, ha azt mondjuk: készülékünknek lesznek bizonyos egészen új vonásai... — Kedvenc szórakozása? — Sport. Télen a Budapesti Építők jégkorong-csapatában — Nyári program? — Június 30-án tesszük le az utolsó vizsgát. Aztán tanulócsoportommal átalakulunk brigáddá, és leutazunk a Hanságba. Ősszel pedig kezdődik a koncertszezon, akkor esténként a hangversenytermekben lehet engem megtalálni. Legjobb barátom, Ungvári Tamás, az Állami Hangversenyzenekar tagja. Ő is a József Attilában végzett öt évvel ezelőtt, csak nem az A-ban, hanem a B-ben. A violinkulcs egy kicsit hasonlít is a paragrafushoz, vagyok hátvéd, nyáron ugyancsak az Építőknél evezek. Ha már a sportnál tartunk, hadd mondjam el, hogy ennek köszönhetem életem egyik legérdekesebb élményét is. Csapatommal voltam Svájcban, Belgiumban és Franciaországban. Egy párizsi áruházban — micsoda fantasztikus rendező az élet — összefutottam egy diszszidált osztálytársammal. Az iskola egyik legjobb tanulója volt, az a típus, aki tragédiának tartotta volna, ha egyszer csak jeles- és nem kitűnőrendű. De tudtommal mindig kitűnőrendű volt. Amikor megkérdeztem, miből él most, először nem értettem a válaszát. — „Élő plakát" vagyok — mondta lehajtott fejjel, és amikor látta, hogy ezzel semmit sem mondott nekem, megmagyarázta: „Tudod, ez afféle mozgó hirdetőoszlop. Nagy táblákkal a hátamon és a mellemen végigjárom a forgalmas útvonalakat és hirdetek.” Baka György elbúcsúzik, és gondolatai abból,a párizsi áruházból visszatérnek az atomreaktor birodalmába. Harmat Endre ...MÁR A SZÉPAPÁM IS... KETTEN A IV. A-BÓL PÁRIZSBAN (Bozsán felvételei)