Esti Hírlap, 1960. május (5. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-01 / 102. szám

A TUDOMÁNY EMBERE Salzburg és Bécs között, a gyorsvonaton ismerked­tem meg vele. Ha őszinte aka­rok lenni, be kell vallanom: kerestem ezt az ismeretséget. S ennek oka nem egyedül az volt, hogy mi ketten ültünk csak a fülkében, hanem útitár­sam különös, megkapó egyéni­sége. Arca tízezres tömegben is feltűnt volna. Hatalmas, szögletes koponyája, hófehér sörénye, a kissé erős orr, a ra­gyogó, éles kék szemek; szája kemény, arca sebhelyes — át­lagon felüli értelmű, talán egé­szen kiváló, de mindenesetre olyan emberre utalt, akivel meg kellett ismerkednem. Feltűnésmentesen igyekez­tem bőröndjén elolvasni a névcédulát, de sajnos, nem tudtam. Mit tegyek? Minden ok nélkül nem kezdhetek be­szélgetésbe. A férfi egyre job­ban érdekelt. S ha csak csodál­kozva felvonja szemöldökét, bemutatkozik, s aztán ismét visszavonult hallgatásba süly­­lyed? Mit tegyek? Ő maga szakította meg gon­dolataim menetét. „Bocsásson meg, nem kap­hatnám kölcsön az újságját?” „Hogyne, természetesen! Tessék.” Átnyújtottam a lapot, mint valami ajándékot. Barátságo­san pillantott rám és megkö­szönte. Egyáltalán nem mutat­kozott zárkózottnak. Felálltam és bemutatkoztam. Ő is felállt és mosolyogva nyújtott kezet: „Doktor Kopeinig” — mond­ta. A vonat zakatolt tovább. Kopeinig, Kopeinig ... hol is hallottam már ezt a nevet? Igen, valami rosszal kapcsolat­ban olvastam ... Nem ez az a ... ugyan, nevetséges! Buta­ság! Hiszen ez nem gonoszte­vő! Egyszer csak Kopeinig dok­tor nevetni kezdett. Hangosan. Túl hangosan. „Olvasta ezt, kérem, — és rázta a nevetés —, most már maguk a zsidók is horogkeresz­teket festenek! Ez óriási! Itt áll: Tel Aviv elővárosában tegnap este kátránnyal festett horogkereszteket találtak a fa­lakon. A hírek szerint stb., stb." Aztán hirtelen elkomolyo­­dott. ,,Kíváncsi vagyok, ezt kire fogják majd rá! — a hangja kemény volt. — Nincs már Führer, nincs NSDAP, nem létezik a harmadik birodalom, s mégis, horogkeresztek. Még­pedig Izraelben! Kemény falat lesz a sajtónknak, de igaz, ezek a disznók csak akkor kiabál­nak, ha Németországban törté­nik ilyesmi. Az izraelieket biz­tos nem küldik Glasenbachba!” Nem tudom, más hogyan reagált volna erre a kitörésre, és őszintén mondva, először én sem tudtam — kezdeti szimpátiám alapján —, hogy mit válaszoljak. S feleletem ki­csit késett: „Nos, igen — mondtam gyá­ván —, ez olyan elmebetegség­féle, s az elmebetegségek nem korlátozódnak egy bizonyos or­szágra.” Doktor Kopernig szeme fel­villant, szinte ellenségesen, s válasza is ennek megfelelően esett: „Mit ért elmebetegség alatt? — kérdezte érezhető lekicsiny­lést el hangjában. — Talán ideggyógyász?” . Nem, nem vagyok az” — mondtam, és lassan kellemet­len érzés futott végig rajtam, egészen a koponyámig éreztem. „De én az vagyok — kiáltot­ta útitársam rekedten —, s ez a szövetséges uraknak elég in­dok volt arra, hogy három hó­­n­apig Glasenbachban fogva tartsanak, és három teljes évig ne folytathassam a praxiso­mat, mit szól ehhez?” „Azért­, mert ideggyógyász? Hiszen ez lehetetlen” — döb­bentem meg. „Igenis, csak azért.” — Dok­tor Kopeinig izgatottan gesz­tikulált, miközben vonatunk kigördült a linzi pályaudvar­ról, és szakaszunkba nem szállt be senki. „Csak azért, mert an­nak a tudománynak vágyo­ az embere, amit Freud úr talált ki, és mert mertem ebben a minőségemben Freud úrral ellentétes véleményt alkotni magamnak. Érti? Olyan felis­merésre jutottam, ami megcá­folta ennek a Freud úrnak a fajellenes teóriáit. Csak ezért!” Nem tudtam szólni, elnémí­tottak a bennem kavargó gon­dolatok. „Elmesélem, hogy történt — folytatta dr. Kopernig kis szü­net után, anélkül, hogy kértem volna rá. — Figyeljen jól, ak­kor talán megért majd engem.” Nem válaszoltam. „Unalmas papírháborút kel­lett folytatnom, írtam Himm­­lernek, Himmler válaszolt, az­tán megint én Himmlernek — és így tovább. De nyugodt le­het: nem voltam SS-orvos, csak a pártban voltam, mint mindenki más.” „Egy pillanatra” — akartam­­ félbeszakítani, de dr. Kopeinig nem hagyott szóhoz jutni. „Mint orvos és pszichiáter, de elsősorban, mint kutató, külö­nösen a vazomotorikus... De minek is mesélem, úgysem ér­tené meg. Szóval, egyszerűen tiszta tudományos bizonyíték megszerzéséről volt szó, amit csak frissen megölt vagy meg­halt — a megölteket jobban tudtam használni — emberek­kel érhettem el. Végül aztán, sok huzavona után engedélyt kaptam arra, hogy jelen lehes­sek a kivégzéseknél, és ott ta­nulmányozhassam a kérdéses reflexeket.” Úgy éreztem, mintha valaki kötelet vetne a nyak­am köré. „Látja — folytatta dr. Ko­peinig —, ez volt az egyetlen bűnöm. Minden kivégzés után odaugrottam a guillotine-hoz, felkaptam a kivégzett ellenség fejég, és arcába kiáltottam: »Kegyelmet kapott!« És való­ban: száznyolcvanhét eset kö­zül háromban* az agy­ tovább élt, mint az ember. Csak gyen­ge, torz vigyor volt, amit a bűnözök feje produkált, de teóriámat mégis kitűnően bi­zonyította. Himmler maga persze korlátolt laikus volt, so­ha nem fogta fel az analízis je­lentőségét, de én igazolva tud­tam véleményemet!” „S ma újra praxisa van” — a szavak lassan, kínlódva­­ csúsztak ki számon, s kinyitot- t­tam szememet. Most ébredtem­­ tudatára, hogy néhány perce­t rémülten összeszorítottam. „Természetesen — válaszolta­m öntudatosan. — És őszintén­­ szólva, jobban keresek, mint­­ valaha. Üzletemberek, politi-­­ kusok, filmsztárok keresnek I fel, a felső tízezer ott ad egy-­­ másnak találkát a várószobám- I ban. De a legjobban a politi- I kusokon derülök. O, azok a­­ botcsinálta demokraták, akik­­ annak idején azt hitték, hogy a tudomány embere nélkül is megvannak majd. — Nos, miért nem válaszol?” ★ Mikor beértünk a bécsi nyuga­ti pályaudvarra, mereven néz­tem ki az ablakon. Hogy ne kell­jen ismét az arcát látnom, s ő ne lássa a szememet elborító könnyeket, az arcomat vörösre festő haragot. Felállt, rám né­zett, aztán fejcsóválva kiemel­te bőröndjét a csomagtartóból, és szó nélkül kilépett a fülké­ből. Erich Frank Május 1-től összes szórakozási lehetőségeivel naponta nyitva PARKBELÉPŐ 50 FILLÉR VIDÁM PARK ÖTÉVES TALÁLKOZÓ A KERTÉSZ — AZ ÉPÍTÉSZ - A JOGÁSZ — AZ ELEKTROMŰSZERÉSZ Néhány héttel ezelőtt egyik oldalunk­ról egyszerre hat csinos lány mosolygott olvasóinkra: egy leánygimnázium ta­valy érettségizett diákjait mutattuk be. Nem kockáztathattuk, hogy a fiúk megsértődjenek Most ők következnek. S hogy csak a lányok után, ez termé­szetes. Hiszen az élet minden területén előre engedjük őket. Villamoson is , a házimunkában is. Ezúttal a József Attila Gimnázium öt éve érettségizett IV A osztályából mu­tatunk be négy fiút. A véges emberi életben fél évtized már komoly idő, hát megnéztük, ennyi idő alatt mi tör­tént velük. Találomra kértük a négy nevet, nem voltak „szempontjaink”. — Hát igen, tulajdonképpen mind­egy — mondta dr. Balassáné, volt osz­tályfőnökük. Egyetértünk vele, valóban „tulajdon­képpen mindegy”. Hiszen ha a képessé­gek, érdeklődési körök néha távol is áll­nak egymástól, a feltételek, ame­lyeket a mi társadalmunk nyújt, azono­sak. A lányok tavaly érettségiztek, most felröppenőben vannak, a szárnybonto­gatás ideje ez. De ezek a fiúk, ha tanul­nak is még, már szárnyalnak. Egyikük ízes gyümölcsöket igyekszik még ízesebbé tenni. A másik az építés embere, házakat tervez. A harmadik jo­gi labirintusokban kanyarog előre. A negyedik — hát igen, a XX. század kö­zepén élünk — már betört az atomok birodalmába, új és új csodákkal ismer­­kedik. A fiúk könnyedén meghajolnak az ol­vasó felé, jöjjön a bemutatkozás. VIRÁGBA BORULT FÁK ALATT PARAGRAFUS ÉS VIOLINKULCS Hát róla aztán nem lehet mondani, hogy elszakadt a Jó­zsef Attila Gimnáziumtól. Az iskola a második otthon — hangzik a közismert pedagó­giai bölcsesség, de az ő eseté­ben ez nem igaz. Neki az első otthona is volt. Ott lakott és ott lakik. Édesapja ugyanis a gimnázium közkedvelt Lajos bácsija, a „suli” hivatalsegéde. — Annak, hogy az iskolában laktam — mosolyog az ifj. Gő­­cze Lajos —, több hátránya is volt. Az egyik: ha elkéstem, mondhattam-e azt, amit oly irigykedve hallottam a többiek szájából, hogy nem jött a vil­lamos? A másik: ha sajnálatos félreértés folytán valami kifo­gásolni való volt a magavisele­­tünkön, azt a többiek édesap­ja vagy megtudta, vagy nem. Az enyém biztosan ... — Milyen pályát választott? — Kertész leszek. — Honnan a rajongás a nö­vényekért? — Gyermekkoromban három évig éltünk falun. Itt barát­koztunk meg annyira — a ter­mészet meg én. Érettségi után a Kertészeti Főiskola telepére Bánszki Balázstól azt kér­deztük először — öt év nagy idő — széthullt-e az osztály? — Néhány osztálytársamat, köztük Tószegi Tamást, Boór Zoltánt gyakran látom, ők is műegyetemisták. De már a többiekkel is levelezgetünk, te­lefonálgatunk egymásnak, ősz­szel itt az ötéves találkozó ide­je. — Milyen mérnök lesz? — Természetesen építész. — Természetesen? — Már a nagyapáim is épí­tészek voltak. Mindkét ágon. Szépapám pedig vasúti mér­nök. Személyemben hozzáka­nyarodik vissza az út, magam is a Vasúttervező Irodára me­gyek. Nem kell mondanom, mennyire örülök neki. Izgal­mas dolog a vasút, most pedig különösen az, óriási fejlődés mentem, egy évet dolgoztam ott. Tetszett, úgy döntöttem, hogy elvégzem a főiskolát is. — Vizsgák? — Ez az utolsó évem, még hét nagy „vallatás” lesz, aztán irány Halásztelep. Ez Pest kör­nyéki község, augusztustól de­cember végéig itt leszek. A gazdaságban segítek, közben egyéni megfigyelések alapján dolgozhatom a diplomaterve­men. A címét már tudom: „Né­hány körtefajta termőinek vizsgálata a különböző koro­naformáknál.” — Hová szeretne kerülni? Némi torokköszörülés követ­kezik, már azt hiszem, az lesz a válasz, hogy lehetőleg Buda­pestre, kutatóintézetbe.........."" — Állami gazdaságban vagy termelőszövetkezetben akarok dolgozni, de egy határozott ké­résem van: a Dunántúlon. Ott éltem, megszoktam, megszeret­tem. Lajos bácsi fia, az ifj. Gő­­cze, úgy látszik, mégis megvá­lik a József Attila Gimnázium­tól, és elindul a dunántúli lan­kák felé, előtt áll. Aki szereti a hivatá­sát, a vasútnál úgy érzi magát, mint a hirdetés szerint a Cor­vin Áruházban: „Megtalál min­dent egy helyen.” Korszerű la­kótelepektől az üzemi épülete­ken át kedves kis vidéki meg­állókig, mindent lehet építeni. Tavaly Pozsonyban láttam na­gyon szép lakóházakat... — ... Csehszlovákiában nya­ralt? — Nem, egyetemi gyakorla­ton voltam kint. Meglehetősen olcsón: három hétig jártuk az országot összesen 350 forin­tért. Egy építésznek nagy él­mény az ősi Prága, legalább akkora, mint a modern Prága. Ami pedig azokat a pozsonyi házakat illeti, 11 emeletesek voltak, szeretnék itt is maga­sabb épületeket tervezni. Mindig magasabbra ... Csak építésztulajdonság ez nálunk? Bősze József még csak má­sodéves a jogi egyetemen. Le­töltötte a katonaidejét, utána kezdte el ismét a tanulást. Már a középiskolában elhatározta, hogy beveszi magát a paragra­fusok közé. — Száraznak tartják a jogtu­dományt — mondtuk tapintat­lanul. — Istenem — hangzik a megbocsátó válasz — nem ér­tenek hozzá. Én izgalmas küz­delemnek tartom a jogász egész életét. Nézőpont dolga. Ha befejezem az egyetemet, vállalati munkát szeretnék. — Apám víz­fűtésszerelő, barkácsoló ember, én is min­dig a műszaki pályákhoz von­zódtam — mondja Baka György. — Érettségi után elektroműszerész lettem, aztán a Központi Fizikai Kutató In­tézetbe kerültem. Jó érzés, büszkeség ott dolgozni, ahol az atomreaktor működik. — Munkaköre? — Rádióaktív­ műszerek. Csak olyan eszközöket gyártunk, amelyek atomkutatási célokat szolgálnak. A magyar műszer­ipar eddig is világhírű volt, fel kell zárkóznunk nukleáris mű­szerek terén is. Ami engem il­let, elméleti oktatáson is részt veszek, a mi pályánkon ez nem megy másképp, állandóan új dolgok születnek. Ahhoz, hogy erről bizonyítványt kapjak, mestermunkát is készítenem kell. Többedmagammal kettős impulzusú generátort csiná­lunk. Működésének jellege és elektromos felbontási ideje miatt úgy érzem, nem szerény­telenség, ha azt mondjuk: ké­szülékünknek lesznek bizonyos egészen új vonásai... — Kedvenc szórakozása? — Sport. Télen a Budapesti Építők jégkorong-csapatában — Nyári program? — Június 30-án tesszük le az utolsó vizsgát. Aztán tanuló­­csoportommal átalakulunk bri­gáddá, és leutazunk a Hanság­ba. Ősszel pedig kezdődik a koncertszezon, akkor esténként a hangversenytermekben lehet engem megtalálni. Legjobb ba­rátom, Ungvári Tamás, az Ál­lami Hangversenyzenekar tag­ja. Ő is a József Attilában vég­zett öt évvel ezelőtt, csak nem az A-ban, hanem a B-ben. A violinkulcs egy kicsit ha­sonlít is a paragrafushoz, vagyok hátvéd, nyáron ugyan­csak az Építőknél evezek. Ha már a sportnál tartunk, hadd mondjam el, hogy ennek kö­szönhetem életem egyik legér­dekesebb élményét is. Csapa­tommal voltam Svájcban, Bel­giumban és Franciaországban. Egy párizsi áruházban — mi­csoda fantasztikus rendező az élet — összefutottam egy disz­­szidált osztálytársammal. Az iskola egyik legjobb tanulója volt, az a típus, aki tragédiá­nak tartotta volna, ha egyszer csak jeles- és nem kitűnőren­dű. De tudtommal mindig ki­tűnőrendű volt. Amikor meg­kérdeztem, miből él most, elő­ször nem értettem a válaszát. — „Élő plakát" vagyok — mondta lehajtott fejjel, és ami­kor látta, hogy ezzel semmit sem mondott nekem, megma­gyarázta: „Tudod, ez afféle mozgó hir­detőoszlop. Nagy táblákkal a hátamon és a mellemen végig­járom a forgalmas útvonalakat és hirdetek.” Baka György elbúcsúzik, és gondolatai abból,a párizsi áru­házból visszatérnek az atom­reaktor birodalmába. Harmat Endre ...MÁR A SZÉPAPÁM IS... KETTEN A IV. A-BÓL PÁRIZSBAN (Bozsán felvételei)

Next