Esti Hírlap, 1965. július (10. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-26 / 174. szám

ÉVEKET ÉRŐ HÓNAPOK A népi ellenőrzés vizsgálata után ♦ A második átszervezés ♦ Rendezett kapcsolatok, nagyobb fegyelem Két hónappal ezelőtt — a népi ellenőrzés vizsgálatát követően — írtunk a Hír­­adástechnikai Gépgyár, az E­MAG és a Fúrógépgyár szervezetlen összevonásáról. Beszámoltunk az áldatlan ál­lapotokról — a többi között —: másfél évvel az átszerve­zés után a vállalatnak még nem volt megnyugtatóan rendezett profilja, sok feles­legest, eladhatatlant tervez­tek és gyártottak, súlyos és állandó gondokkal küszkö­dött a termelés, a szakmai­lag felkészületlen vezetők fe­lelőtlenségei miatt a kötbé­rek, a kártérítések és a vesz­teségek összege csillagászati számra rúgott. Ilyen körül­mények között megromlott a munkamorál, meglazult a bi­zonylati fegyelem, lehetőség nyílt különféle terv- és újí­tási csalásokra, a társadalmi tulajdon megkárosítására. Idéztük a népi el­lenőrzés megállapítását: a Híradás­­technikai Igazgatóság — amely ugyan közvetlen fel­ügyeletet már nem gyakorol —, intézkedéseivel nem se­gítette, sőt, sokszor akadá­lyozta a kibontakozást. A dolgozók hangulata nem volt valami jó. MOST ELŐSZÖR A népi ellenőrzés vizsgála­tát — és cikkünket is — megelőzően, február 1-től új vezetők állnak a vállalat élén. Feladatuk több volt, mint amit az „általános rendcsinálás” jelent. Mit si­került majd fél év alatt el­érniük, mi változott az eltelt időben a Híradástechnikai Gépgyár életében? Erre ke­restünk választ az összevont nagyvállalatnál, s a csepeli trösztnél, amelyhez a Hír­adástechnikai Gépgyár 1963. júnus 1-től tartozik. Ami a legszembetűnőbb: az új vezetésű vállalat az összevonás óta először telje­sítette, sőt, túlteljesítette első félévi tervét. A termelékeny­ség és a gazdaságosság — a terhes örökségtől eltekintve — jól alakul. — A jó tervmutatók azon­ban még nem mondanak el mindent a változásokról — mondja Korányi Mihály, a Csepel Vas- és Fémművek műszaki főosztályának he­lyettes vezetője —, mert a Híradástechnikai Gépgyár műszaki fejlesztési feladatai legalább oly fontosak, mint a termelésiek, s több is van belőlük, mint más gépgyár­ban. Egy évben 60—80 új gyártmányt kell kifejleszte­niük, s ehhez elengedhetet­len a konstrukciós munka minőségének, gyorsaságának további javítása. Korsze­rűbb, gazdaságosabb techno­lógiát is követelnek a meg­növekedett igények, a világ­méretű versenyfutás. A fele­lősségteljes, hozzáértő ú­j ve­zetők érdeme, hogy néhány hónap alatt többet tettek a termelésért és a műszaki fej­lesztésért, mint elődeik az előző évek során. A híradástechnikai célgé­pek aránya ma még így is csak a termelés egynegyede, a további háromnegyed ará­nyosan megoszlik a fúrógép, az autóvillamossági próba­­pad, a mezőgazdasági pótal­katrész­ és az öntvénygyár­tás között. Jelentős ered­mény ez, hiszen 121 fajta gyártmánnyal kezdtek. A cél az, hogy 1970-ig a hír­adástechnika részaránya meghaladja az 50 százalékot, majd fokozatosan elhagyják a többit, amelyek előállításá­ra jelenleg még — vagy a gazdaságosság miatt, vagy azért, mert más üzem nem tudja vállalni — szükség van. — A termelési apparátus átszervezése azt jelentette — folytatja a főmérnök —, hogy az alapvetően különböző gyártmányok előállítási fo­lyamatát szétválasztottuk. Eddig külön volt alkatrész­­gyártás és szerelés, most a gyártmányoknak megfelelően négy zárt ciklusú, központi­lag és helyileg is jobban irá­nyítható önelszámoló egysé­get szerveztünk. NAPRÓL NAPRA SZERVEZETTEBBEN Rendezték kapcsolataikat a műszaki fejlesztés igényeit meghatározó híradástechni­kai gyárakkal. A szerkeszté­si irodán csak olyan konst­rukciók készülnek, amelyek­re érvényes megrendelésük van, s az előtanulmányok szerint­ erejüket nem halad­ják meg. Megszüntették azt a helytelen gyakorlatot, hogy a műszaki fejlesztési alap terhére kötetlenül végezhető gazdaságtalan, megalapozat­lan tervezés és kísérlet. Csökkentették az indokolat­lan túlóra-felhasználást, megszilárdult;­a munka- és bizonylati fegyelem, köz­­megelégedésre rendezték a normákat. — Érthetően jó, bizakodó most a hangulat az emberek körében — mondja Reisz Já­nos, a párt-végrehajtó bizott­ság szervezőtitkára. — Re­mélhetőleg az év végéig meg­oldjuk alapproblémáinkat, jövőre már csak az eredmé­nyekről szeretnénk számot adni. Egyelőre még ellent­mondásos a helyzet: az idei jó munkával is csak a közel­múlt tartozását tudjuk kifi­zetni. De: napról napra szer­vezettebb a munka... S a legszebb biztató az a kollektív helytállás, amely a HTG dolgozóinak megérté­sét tanúsítja, s az a bizalom, amely a szólamoktól mentes, tettekkel bizonyító új veze­tők tevékenységét kíséri a felfelé vezető úton. Ilkei Csaba FONTOS INTÉZKEDÉSEK — Hogyan látták munká­hoz? — kérdeztük Lédeczy Oszkárt, a Híradástechnikai Gépgyár főmérnökét. — Furcsán hangzik: még egyszer átszerveztük a válla­latot — válaszolja. — De most már úgy ahogy azt már korábban kellett volna. Szűkítettük a profilt, hogy a híradástechnikai gépgyártás végül is ne csak nevében, de a munkájában is jellemzője legyen a vállalatnak. Különböző idomok elhajlítását bérmunkában rövid határidőre vállalja 05—6 mm vastagságig 2000 —3000 mm hosszban vas­lemezből. Cím: Fővárosi Épületlakatosipari és Gép­javító Vállalat, Budapest, IX. Kén u. 2. Telefon: 479—731. J­elentem, hogy két cél- és székszerű hokkedlivel gyarapodtam. A két új bú­tordarab csinos — emeli konyhám fényét —, ugyan­akkor drágának sem mond­ható Ahhoz azonban, hogy végül is bekerüljenek aggle­gényi háztartásomba, meg kellett verekednem két, vég­képp tönkrement, ám rom­jaiban is régi nosztalgiákat sugalló, úgynevezett „szalon­szék” ördögöcskéivel. A két régi székben talán még a dédpapám és a dédmamám ült. Ezt nem tudom bizto­san, de azt igen, hogy ami­óta élek, emlékszem e szé­kekre, és bár 1944-ben bom­ba pusztította el a házat, ahol laktam és bár kisebb­­nagyobb, jelképes bombázá­sok azelőtt is, azután is be­lerobbantak életembe, a ré­gi, s egyre ócskábbá váló székek mindenüvé követtek, és tegnap még ott álltak a konyhámban. A szemben le­vő kárpitos majd minden évben eljött értük, toldozta­­foldozta őket, de mindketten tudtuk — a kárpitos is, én is —, hogy ezekre a székek­re már nem érdemes költe­ni. E székek emberek éle­tét és halálát idézték fel bennem és bevallom azt is, hogy a tárgyak iránti tiszte­let, ettől függetlenül is, ala­posan belém rögződött. A tárgyak — és „eleve elren­delt” helyük — jelképeket is jelentenek számomra. Példá­ul évekig nem húztam el he­lyéről szobámban a régi kre­­dencet, pedig új tárgyak is kerültek a szobába, és így már régen új összhangot, új rendet kellett volna ott ki­alakítani. A kredenc azonban ott volt, valaki egykor oda­tette és én­­ otthagytam. Még érdekes, hogy az emlí­tett „szalonszékek” — mi­előtt kikerültek volna a la­kásból — előbb bekerültek a konyhába, így kell monda­nom, „bekerültek”. Mert nem emlékszem, hogy én vittem volna ki őket. Amikor a hokkedlik ötle­te először felbukkant, nem tudom, mi szorongatott job­ban, hogy ide kell szállítani őket és miként megy ez majd végbe, vagy hogy mi lesz a régi székekkel? Mennyi be nem tartott terminuson, mennyi kitalált — és végül aztán már valóban kínzónak érzett — többletprogramon, mennyi rábeszélésen és an­nak szorongató elviselésén kellett átmennem, míg a hokkedliket, kevés pénzért, végül is megvettem, s haza­szállíttattam. Neuraszténia ez, ilyen kis dologból ilyen nagy ügyet csinálni? Sajnos, nem tarthatom magam kü­lönböző érzékenységektől megkímélt embernek, de azt tapasztaltam, hogy nálam keményebb fickók is gyak­ran elefántot csinálnak a bolhából, s ha nincs igazi tyúkszemük, vagy az köny­­nyen kezelhető volna, hát­­ műtyúkszemet csinálnak ma­guknak. ... A múltkor kedves, fia­tal házaspárnál jártam: az ifjú férj maras egy nagy pesti gyárban és este tovább­tanul, a fiatalasszony bérel­számoló és ő is tanul. Mint­ha csak egy sematikus re­gény hősei lennének, csak éppen emberibbek. A szó jó értelmében — baj is van ben­nük, irónia, részvét, nem­csak öntudat — de emberiek gyengeségeikben is. Mert az új lakótelepen levő, újonnan berendezett lakásban olyan a hangulat, mint egy század­­eleji, Teréz körúti kispolgári budoárban. Minden bútor és minden tárgy, amit ők vettek és amit — a házasság örö­mére — a családtagok és a barátok összeadtak, ott zsú­folódik össze a higiénikus, komfortos, de kevés bútor számára tervezett lakásban. A frigidaire akkora, mintha máris öt gyerekük lenne; a fiatalasszony mamája ragasz­kodott ehhez a — szerinte az életszínvonal emelkedését és még ki tudja, mi mindent szimbolizáló — szörnyeteg­hez, és a fiatal pár nem állt ellent. S a külföldi csoda­­frigidaire most — szavamra — betölti az előszobát, amit, persze, tervezhettek volna nagyobbra is az illetékesek, de az is biztos, hogy kisebb, s olcsóbb hűtőszekrény is megtette volna. És bár a szo­bában nincsenek kanárik, pa­pagájok és ősi családi képek „Franz Joseph der Erste” ko­rából, a legalább négyféle állólámpa, a különböző stílu­sú és szemmel láthatólag vé­letlenül oda került reproduk­ciók egyvelege, s a varia­­bútorok közé pottyant „vilá­­gítós” rekamié ellentétben áll azzal az egészséges élet- és tudásvággyal, ami a lakás gazdáit különben jellemzi. — Így alakult ki, mit csinál­junk? — tárta szét karjait fiatal barátom, aki pedig nem bogaras agglegény, csak ép­pen nem tanulta még meg: egy felesleges bútordarabot el lehet cserélni, el is lehet adni, hogy azt szerezzük be helyette, amire éppen szük­ség van. Most, hogy már van­nak felesleges holmijaink is, meg kellene tanulnunk, mi az, ami életünk rendjéhez feltétlenül hozzátartozik. A tárgyakhoz és a tárgyak mozdulatlanságához való csökönyös ragaszkodás — sok példát tudnánk erre — nem kötődik egy társadalmi réteghez, de jellembeli és észbeli tulajdonságokhoz sem. Vannak tanulatlan és erkölcsileg sem ragyogó em­berek, akik mozgékonyabbak felvilágosult, gazdag ember­ségű társaiknál. A felesle­gessé vált szalonszékekhez és egyéb elmozdítandó kacatok­­hoz fűződő nosztalgia egy­fajta népbetegség, amitől azonban nem „szeptil”-ek és „cilin”-ek segítségével szaba­dulhatunk meg... J­a igen, elfelejtettem je­lenteni, hogy mi lett dédapám és dédmamám szé­keinek romjaival. A házfel­ügyelő eltüzelte a kazán­­házban. Pedig kár. Ki kel­lett volna őket állítani egy nagy múzeumban, amelyet már régen meg kellett volna szervezni és amelynek én a „Lelkünk tegnapjának mú­zeuma” címet adnám. Ám­bár — gondolom — jut azért még e múzeum számára ki­­állítanivaló... Antal Gábor Székek és emberek Hazaérkezett Bukarestből a magyar pártküldöttség A Magyar Szocialista Mun­káspárt küldöttsége, amely Fock Jenőnek, az MSZMP Politikai Bizottsága tagjá­nak vezetésével részt vett a Román Kommunista Párt IX. kongresszusán, vasár­nap visszaérkezett Budapest­re. A küldöttség fogadására a Ferihegyi repülőtéren megjelent Nyers Rezső, az MSZMP Politikai Bizott­ságának póttagja, a Köz­ponti Bizottság titkára, Bru­­tyó János, az MSZMP Poli­tikai Bizottságának póttag­ja, a SZOT elnöke. Jelen volt R. M. Asteleanu, a budapesti román nagykö­vetség ideiglenes ügyvivő­je, valamint a nagykövet­ség több munkatársa. (MTI) Teherautóval a világ körül Négy hónappal ezelőtt hat japán egyetemi hallgató To­kióból nekivágott a világnak. Elhatározták, hogy teher­autóval járják körül a Föl­det. Jelenleg hazánkban tar­tózkodnak. Tervezik, hogy Angliából hajóval mennek át Amerikába, s 1966 feb­ruárjában érkeznek haza. Képünkön: a világkörüli uta­zó csoport két tagja, Shigeo Kunimatsu és Tanzo Oka­­mura. MTI fotó: Saetodécta terv. Dobi István üdvözlő távirata Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke táviratban köszöntötte William Vaca­­narat Tubman­ t, a­ Libé­riai Köztársaság elnökét Libéria nemzeti ünnepe al­kalmából. (MTI) A legtöbb sérülés a Dunából származik MEGKEZDŐDÖTT A SZEZON EGY ÓRA A RÓMAI­ PARTI MENTŐÁLLOMÁSON Fehér minden. A falak, a székek, az íróasztal. A szek­rényben csipeszek, injekciós tűk, kötszer, olló, chlorocid, ultraseptű. Kiszabadult a víz öleléséből, ismét megnyi­totta kapuját a Vöröskereszt római-parti egészségügyi ál­lomása. TÁRSADALMI MUNKÁBAN A forgalom csak annyiban különbözik a szokásos nyá­ritól, hogy minduntalan ér­kezik egy-egy lakó, víkend­­ház, vagy kabintulajdonos. Híre ment, hogy fertőtlenítő­anyagot kaphatnak az árvíz utáni nagytakarításhoz. Ma a fürge járású (senki sem hinné, hogy a hetvenet meghaladta) Papp Miklósáé van szolgálatban és Varjúné, aki három évig mint orvos­asszisztens dolgozott. Igazi orvos csak vasárnaponként, ünnepeken, a nagy forgalom idején ügyel: végzős medi­kusok, mentőorvosok, SZTK- rendelők és üzemek dokto­rai, a társadalmi munká­ban, ugyanúgy, mint a vö­röskeresztes elsősegélynyúj­tók. PATKANS HARAP­ÁS Érkezik az első páciens. Kislány cicával. — Tessék segíteni! Cilinek horog akadt a szájába! Cilit fehér törülközőbe csomagolják, néhány perc és kész a műtét. Fiatalember. Keze vérzik. — Megharapott a dög. — Patkány? — Az. Amíg az egyik asszony el­látja, a másik már telefonál a közeli mentőállomásra: — Patkányharapással kül­dünk egy beteget. A férfitől még csak egy aláírást kérnek, amelyben kötelezi magát, hogy egye­nesen átmegy a mentőkhöz tetanuszért. AKIK SEMMIVEL SEM TÖRŐDNEK Kis szünet. Az asztalon emlékalbum. Akadozó fogalmazás, ked­ves magyarul írt szavak: Luise R. Angliából. „Igazán meglepett a hölgyek kedves­sége ...” Papp néni még emlékszik a tavalyi esetre. Régen Ang­­liába szakadt, hazalátogató honfitársnőnk válla leégett a naptól. Bekenték, kezelték az állomáson. Papp néni ne­vetve mondja: — Egy százast akart a ke­zembe nyomni és sehogyan sem értette, miért nem foga­dom el. A naplóban régi esetek so­rakoznak. Fulladás, vágott seb, zúzódás. És újra vágott seb, vágott seb. — Nem a vízibalesetek okozzák a legtöbb bajt? — Legtöbb a sérülés. Fe­lelőtlen emberek üvegtör­meléket, konzervdobozokat, drótot dobálnak a vízbe, mit sem törődve azzal, hogy mások, vagy akár ők maguk is beleléphetnek. S mintha csak igazolni akarná a szavakat, fél lábon ugráló fiú érkezik, talpából ömlik a vér. — Beleléptem egy kon­zervdobozba. Előkerülnek a kötszerek, fertőtlenítők. Csalhatatlan jele, hogy most már valóban megkezdődött a szezon a Ró­main. (fárdi) URH-berendezés működteti a víztartályt A vízszegény Sopron sör­gyárában nagy gondot okoz a gyártás egyik alapanyaga: a víz. Négy kisebb víztartály van az üzemben és a városi hálózatból, valamint a gyár­telepen levő saját kutakból ide gyűjtik a vizet. A gyár rekonstrukciója so­rán most megszüntetik a víz­ellátási gondokat. Még ebben a hónapban megkezdi műkö­dését az új, ötszáz köbméte­res víztartály, amely másfél­millió forintos beruházással épült. Érdekessége, hogy szi­vattyútelepe kezelőszemély­zet nélkül működik: három­kilométeres távolságból URH rádió adó-vevő berendezés működteti a vízigénynek megfelelően. Erősítik a gátakat A Duna árhulláma levo­nult ugyan, de a töltéseken még mindig több ezer ember dolgozik. Az eddigi műszaki vizsgálatok alapján a Duna árvédelmi vonalain összesen 25 kilométer hosszúságban kell helyreállítani, megerősí­teni a több mint 100 napos áradástól legjobban megvi­selt gátszakaszokat. A legna­gyobb buzgárcsoportoknál — a hazai védvonalakon előre­láthatóan négy-öt helyen — kibontják a töltést, feltárják a víz föld alatti járatait, majd jól tömörített anyagból ismét felépítik a gátat. A du­nai védvonalak helyreállítá­sára, megerősítésére — az előzetes számítások szerint — csaknem 2 millió köbméter földet építenek a gátakba, s a munkálatokat még az őszi esőzések beálltáig, október végéig be kell fejezni. (MTI)

Next