Esti Hírlap, 1967. július (12. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-26 / 174. szám

­ VÁLLALTÁK A KOCKÁZATOT Ahogy a vevő parancsolja „Építőkocka"-autóbusz ♦ Megoldás a bankhitel Meghökkentő, egyszers­mind tiszteletet parancsoló adatok: az Ikarusban 1963- ben 2694 autóbuszt készítet­tek, s ebből 1694-et küldtek exportra, 1970-ben viszont már 7 ezer buszt gyártanak, amelyből 5700-at adnak át a külkereskedőknek. A gyár termelési értéke az 1965-ös egymilliárd 800 mil­lióról 1970-re 6 milliárd fo­rintra emelkedik. A számok ilyen egyszerű felsorolásából is kitűnik az autóbuszgyártás fejlesztésének népgazdasági jelentősége, s ha még azt is figyelembe vesszük, hogy mi­lyen nagy a hatása sok kap­csolódó iparágra is — meg­követelve azok ugyanilyen arányú fejlesztését —, érthe­tő az az élénk érdeklődés, amely a program végrehajtá­sát kíséri. Bonyolítja a munkát, hogy kezdetén még a régi, de a jö­vő év elejétől már az új gaz­daságirányítási rendszer kö­rülményei között kell dol­gozniuk, tehát közben meg­változó gazdasági környezet­ben. Ez természetesen itt sem jár gondok nélkül, ám az Ikarus is azok közé a gyárak közé tartozik, ahol nem he­lyezkedtek várakozó állás­pontra, s már évek óta — na­pi munkájuk mellett — ké­szülnek az új gazdasági me­chanizmusra. A nagyszabású program végrehajtásáért például nem vártak központi pénz­ügyi keretekre: bankhitelt vettek fel, s ebből oldották meg legnagyobb prob­lémájukat: ebből fedezték a szalagszert, ütemes ter­melésre való áttérést. Az új rendszer a kocsitest­­átbocsátó képességet több mint háromszorosára emel­te, egy-egy autóbusz gyártási ideje 21-ről 12 napra csök­kent. Eredmény: a nemzet­közi tárgyalásokon a jelenle­gi export csaknem háromszo­rosára vállalhattak szállítási kötelezettséget Már a legutóbbi BNV-n is nagy sikert arattak az egy­séges elemekből felépülő, egyszerűen gyártható autó­­busz-típussorral. Ezekkel az új, városi és városközi ko­csikkal bármikor alkalmaz­kodhatnak a piac változó igényeihez: úgy rendezt­ék valamennyit hogy csekély többletráfor­dítással, a kellő elemek beépítésével mindig — és gyorsan — azt a változatot készíthetik, amelyet a vevő éppen kér. Az egyes elemek előállítása viszont jelentősen csökkenti a szerszámozás és a készülé­­­kezés költségeit biztosítja a gyártás gazdaságosságát. Az Ikarusban időben felis­merték azt is, hogy a válla­lathoz csatolt székesfehérvá­ri gyár csak ak­kor dolgozhat gazdaságosan és jól, ha a központ szakmai segítsége mellett megfelelő önállóságot és döntési jogokat kap. A felismerést követő intézkedé­sek eredményeként viszony­lag rövid idő alatt a vidéki gyáregység termelési színvo­nala és gazdaságossága je­lentősen megközelítette a bu­dapesti központét. Amíg a létszám 1963-tól 1966-ig mindössze 8, a termelési ér­ték több mint 100 százalék­kal nőtt, az 1963-as 250 mil­lió forinttal szemben 519 mil­lióra emelkedett. Tanulság: az új gazdaság­irányítási rendszer alapelvei­nek ismeretében, a helyesen meghatározott vállalati gaz­daságpolitika jelentős ered­ményeket hozhat akkor is, ha a végrehajtást fékezik a je­lenlegi mechanizmus gátló körülményei. A kockázatvállalás elmu­lasztása viszont — s ezt ma már vállalaton belül és kí­vül egyaránt elismerik —, az autóbusz-program vég­rehajtását tette volna két­ségessé. Az eredmények azonban az Ikarusban sem jártak gondok nélkül. A háromszorosára növekedő termelés mintegy háromezer új munkáskezet is igényel. Éppen ezért a közlekedés megjavításához — nagyon k­evés autóbusz jár az autóbuszgyárhoz — és a régi, illetve új dolgozók la­kásproblémáinak megoldásá­hoz több segítséget kérnek. S ha minden mástól eltekint­ve is csak azt vesszük figye­lembe, hogy ők időben és azt adják a társadalomnak, amit az kér tőlük, kérésük jogos­ságát sem vonhatjuk kétség­be. Halmai György AU­TÓSOK FIGYELMÉBE! A magánautók kötelező szavatossági biztosításának MÁSODIK FÉLÉVI DÍJAT júlus 31-ig lehet pótlékmentesen befizetni Felvilágosítást, befizetőlapot az ÁLLAMI BIZTOSÍTÓ fiókjai adnak Három vágás a titkos jel Titkot nyomozni mentem a Ferenc körútra, a pontos cí­met egy ismerősöm magya­rázta meg, arcán tisztelettel, szatyrában kétkilós kenyér­rel. ...„MÁR SÜL!..­ Messze földön híres ez a kenyér, bár külsején ez nem látszott túlságosan, csak há­rom vágás — később tudtam meg, hogy ez a jel, ez az, ami után, mint anyajegyről az elveszett gyermeket, meg­ismerik és nyilvántartják a Ferenc körút kenyerét. Az üzlet előtt ráérősen vá­rakozok. — Nincs kenyér? — kér­dezem tapasztalatlanul, mire csodálkozva és gyanakodva néznek rám. Idegen vagyok, ezt azonnal észrevenni, más­különben tudnám, hogy van kenyér, tele vannak a polcok kenyérrel, de az ,,nem az iga­zi”. Ők arra a háromvágásos barnára várnak, amit még csak most kelesztenek oda­benn, az üzlet mögötti mű­helyben, s az elárusító időn­ként híreket hoz felőle: — Most formázzák ... Most teszik a kemencébe... Már sül... Az üzletvezetőnő az első meglepetés. Azt várnám, hogy büszkélkedjék, de inkább bosszankodik és tárgyilagos. Hogyne, hiszen nyakán a ke­nyér, a többi kenyér, amit „kívülről”, más üzemekből hozatnak, hiszen az ő terme­lésük papírforma szerint még nem tudja ellátni az üzletet. Különösen azért, mert „messze földről” is felkere­sik őket, kocsik állnak meg az üzlet előtt. Csillaghegyről, Csepelről, Alsógödről jönnek a vevők, hét-nyolc kilókat visznek. Ferenc körúti ke­nyérrel kedveskednek talán még a szomszédoknak is. — Szerintem egy kis le­genda is van a dologban — mondja ünneprontóan az üz­letvezetőnő, aki igazán nem reklámból vitt a családjának szombaton két kiló „külső” kenyeret — A miénk rosszul sikerült ilyen előfordul, de­ senki nem veszi észre. Sikk lett ugyanis Ferenc körúti kenyeret vásárolni, ezért a hosszú sor hajnalon­ként az üzlet előtt, mire a vezetőnő öt órára beér, már ott a sor vége a másik bolt előtt, s olyan türelemmel, nyugalommal várnak az em­berek, mint mindenütt, ahol erre nincs szükség. De azért jó is ez a kenyér. Fényes, piros, szivacsos, lyu­kacsos — nem vagyunk ke­nyér dolgában elkényeztetve. A PÉKEK Az üzletvezetőnő bevisz a pékekhez, kérdezzem őket a titokról. De a pékek csak dol­goznak. Rakják a kenyereket a kemencébe, sok mázsát A vállalatvezetőség azzal kísér­letezik — talán a nagy si­kerre való tekintettel —, hogy egészen önellátók le­gyenek. Néhány nap óta új­donságként a fehér kenyeret is ők sütik. Évtizedek óta dolgoznak a szakmában, hogy jó a kenye­rük, olyan természetesnek tartják, mint hogy hajnalban kelnek és 40 fokos hőségben dolgoznak. S hogy miért nem ilyen másutt? — ezt ne tő­lük kérdezzem, ők nem akar­nak „bemártani” senkit. A liszt, persze, a jó liszt, nagyon fontos, de legalább olyan a dagasztás, a formá­zás, az érzék, s még valami, amit szóval nem akarnak ki­mondani: a lelkiismeret. Jutalmat kapnak időnként a vállalatvezetéstől és elé­gedetten hallgatják az üzlet­ből érkező híreket: ma fél­óra alatt fogyott el megint az egész. A többiek várnak, ácsorognak tovább. Főként az idősek, a nyug­díjasok, olyanok, akiknek már ez napi beiktatott prog­ramjuk. De sietve befut egy taxisofőrnő, piros az arca, sürgeti az elárusítót: — Gyorsan, mert kerülőt csináltam az utasommal, s az órám ketyeg... (b.­­) ÁFOR Vállalat BELÉPÉSRE KEHEL © autószerelőket, © fényezőt, © karosszérialakatost és © segédmunkásokat Jelentkezés: az AFOR gépkocsiszállítási és -fenn­tartási főosztályán, Budapest, XXI. (Csepel), Szabadkikötő, Türk­en-náL Külföldi vendéghajók a Balatonon A Balatonra érkező külföl­diek gépkocsi-utánfutókon és teherautókon sok vitorlást és motorcsónakot is hoznak ma­gukkal. A külföldi lobogó alatt közlekedő vízi jármű­vek elvegyülnek a hazaiak között, így nem egyszer va­lóságos nemzetközi hajópa­rádé látványában gyönyör­ködhetnek az üdülők. A leg­több vendéghajó Csehszlová­kiából, az NDK-ból és Len­gyelországból érkezett. Sok közöttük a könnyen szállít­ható műanyag hajó, de bővi­­ben akadnak nemzetközi osz­tályokba besorolható egysé­gek is. Az utóbbiak gyakran rendeznek rögtönzött verse­nyeket a magyar „testvérha­jókkal”. A külföldi vendé­gek számára több balatoni vitorlásklub előzékenyen he­lyet biztosított (MTI) SAKK A­z öreg sakkozó volt. A korát nehéz lett volna megállapítani, a parkban sem tudta senki, hány éves pon­tosan. Csak azt tudták róla, hogy sakkozó. Nyugdíjban van, és sakkozik. Hóna alatt az elnyűtt sakktáblával, a viharvert figurákkal, amelye­ket már alig lehetett megkü­lönböztetni egymástól, min­den délután megjelent a parkban. Megjelenése parancsoló volt. A gesztenyefa alatt állt egy pad, az volt az öregé, azt mindig üresen hagyták. Le­ült a padra, szertartásosan elhelyezte a táblát, kinyitot­ta, és lassan kirakta a padra a bábukat. Ekkor már töb­ben körülállták, de az öreg még mindig nem szólt egy árva szót sem. Amikor a bá­buk már szép sorban álltak, benyúlt belső zsebébe, elő­vett egy rongyos fülű no­teszt, s a mindenféle kriksz­­krakszok közé jelet húzott tintaceruzával. A beavatot­tak azt mondták: mindig be­jegyzi, hányadik parti kö­vetkezik. Nem nehéz jegyez­ni, az öreg naponta csak egy partit játszik. Akár rövid, akár hosszú a meccs, nincs reváns. Erre nincs is szük­sége, mert nem akad olyan ember a parkban, aki emlé­kezne arra, hogy valaha is kikapott. Az öreget — így tudják ezt a parkban — nem lehet meg­verni. De nem ám! Ilyen öreg is csak ebben a parkban van. Mehetnek bármerre, ilyet nem találnak egész Pesten. Nincs különb ennél a park­nál. Ez az öreg, esküsznek rá a park törzsvendégei, bár­milyen versenyen indulhat­na országos bajnokok kö­zött, ott sem vernék meg. Még fogadást is ajánlanak erre. Persze, az öreg nem megy országos versenyre, csak itt játszik — délutánon­ként egy meccset —, az or­szágos bajnokok meg nem jönnek az öreghez,­ nyilván nem is tudnak róla. De az öregnek nincs szük­sége híres mesterekre, a parkbeliekkel játszik, nyug­díjasokkal. Általában keveset beszél, a menetrendszerűen bekövetkező győzelmek után mindig bejelöl valamit a no­teszébe, megköszöni a játé­kot, s elsétál a tér felé. Bi­zonyára hazamegy, de hogy hol lakik, hogyan él, azt me­gint nem tudják a parkbé­liek. Sakkozó, ennyi elég. Tehát felállítja a bábukat, s érdek­lődve körbepillant. Udvaria­san helyet mutat a jelentke­zőnek, s megkérdi, melyik színt választja. Neki mind­egy, hogy fehér, vagy fekete, ő verhetetlen. Gép — mond­ják róla —, sakkozógép. Ilyesféle ember ülhetett Kempelen Farkas híres ma­sinájában. Nincs lépés, ami meglepné, kizökkentené nyu­galmából A mai nap egy suhanc je­lentkezik játékra. Pelyhedző bajsza van, rikító kockás in­get visel. A cipője poros, lábteniszezett a betonon, on­nan jött a padokhoz. — Önnel játsszam? — kér­di kimérten­ az öreg. — Rendben van, válasszon. Ez a délután már elrom­lott. Ennek, már vége. Silány parti, sajnos, ilyen is van. Tíz perc, és elsöpri a gara­bonciást. Minden kibic tisz­tában van vele. Az ő élve­zetüknek is vége, alaposan elrontotta a suhanc. Az öreg lépeget, de csak úgy, mintha kisgyerekkel ját­szana a homokozóban. A sze­me valahol a távolban jár, átnéz a suhancon. Ebben a pillanatban az egyik kibic felszisszen. Az öreget ez sem rendíti meg kőszobor nyu­galmában, de zsongás támad körülötte. Élesen a táblára pillant. A suhanc támad. Előrehajol, haja a szemébe lóg, rágja a körmét, és támad a balszárnyon. De nem azért sakkozó az öreg, hogy meg­ijedjen. Néhány húzás, és kivédi a rohamot. Már látja is az ellentámadást, a tizedik lépés körül matt hálóba fogja a királyt, így lesz­­ semmi kétség. Csakhogy ez a suhanc nem is olyan tökkelütött legény. Mintha kiszimatolná a dol­got Az öreg összeszedi ma­gát belemélyed az állásba. Ki számított ilyen bonyoda­lomra? Cseles lépések, ravasz húzások — a suhanc min­dent észrevesz. De azért vé­gez vele, összeszedi magát, és végez vele. A suhanc védte­lenül hagyta az e5-ös pon­tot, odalép a csikóval, a su­­hancnak fel kell áldoznia a futóját — más választása nincs —, utána már gyerek­játék az egész. A fiú — iz­galmában már majd leesik a padról — megfogja a gya­logját, és odébbtolja. „Fiatal­ember — figyelmezteti ride­gen az öreg — a futóval lép­jen!” „Miért?” „Különben mattot kap.” A gyerek csó­válja a fejét. Nem, dehogy kap mattot, szó sincs róla. Abban a pillanatban az öreg is észreveszi, hogy elszámí­totta magát. Az egész kombi­náció összeomlott. Ráadásul a huszárját is elveszti. Szí­vós küzdelembe kezd, de a suhanc érvényesíti tisztelő­nyét. — Köszönöm — mondja a fiú, s továbbáll, váratlanul, mint ahogy jött. Az öreg feláll, összepakol­ja a holmiját. „Elfelejtettem játszani” — mondja reszkető hangon. „Rövidzárlat volt — vigasztalják —, Capablancá­­val is megesett ilyesmi.” „Többé nem szabad játsza­nom — ismétli az öreg —, már nem tudok játszani.” „Capablanca is...” Szomo­rúan legyint. A kibicek nem tudják a szabályokat. Azokat csak ő ismeri. A park meg­változott — jól tudja az öreg —, mintha kivágták volna a legöregebb fáját. Kósa Csaba Kaktuszkórház a negyedik emeleten HOGYAN KELL KEZELNI VÉLETLENÜL KEZDŐDÖTT A SZENVEDÉLY A kaktuszház, a kaktusz­­kórház Budapesten van, az V. kerületben, egy csöndes belvárosi utcában, a negye­dik emeleten. Cserepekben, ládákban fészkelnek ezek a különös virágok, s az erkély­re is alig lehet kilépni tőlük. De ezek a kaktuszok nem­csak zöldellnek, hanem pi­­roslanak is. Egyedülálló rit­kaság Budapesten a Ferenczy István utcában: a piros kak­tusz. Néhány éve érkezett Japánból, ajándékként. Gaz­dájuk Bodó Jánosné nyugdí­jas. A gyűjtési szenvedélyről kérdezem. Azt mondja, vé­letlenül kezdődött: névnapjá­ra cserép kaktuszt kapott vi­dékről. Azóta hatszáz cserép­re nőtt a gyűjtemény. Néha látogatók érkeznek hozzá, akik mindenre kiváncsiak. A néni ilyenkor elmeséli a kak­tuszok szokásait, a gondozás, az ápolás módját. Sorolja a latin neveket, s amikor az érdeklődőnek már zúg a feje, megnyugtatja, hogy van két fajta, amely magyar nevet visel. Az egyik a dögkaktusz, a­­­ásik a karácsonyi kak­tusz: ez télen bont szirmot. S a többi kaktusz hogyan vi­rágzik? — Általában hamar elhul­­lajtják a virágaikat Van olyan fajtám, amelyik csak három-négy órára nyílik ki. — Egyedül gondozza eze­ket a növényeket? — A férjem segít. És van­nak könyveim — ezeknél jobb segítőtárs nem akadhat —, nemrég pedig az NDK- ból megszereztem a Kak­tuszlexikont. — És a kaktuszkórház? — A kaktuszok is megbe­tegedhetnek. Ilyenkor mű­­anyagládákba kerülnek, tisztára mosott, fertőtlenített folyami homokba ültetjük őket. Ez a legjobb gyógymód­. — Sokáig tart a kezelés? — Néhány nap rendszerint elegendő a gyógyulásra. A betegebbeket ráoltjuk az életképes alanyokra. — Nem okoznak sok gon­dot ezek a szúrós virágok? — Egy baj van csak ve­lük: nem lehet megsimogatni őket. (Wormser felvl

Next