Esti Hírlap, 1972. július (17. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-08 / 159. szám
Néha kiemelkedő, többnyire érdekes, olykor pedig egyenetlen az Ifjúsági Telemagazin. Mint tegnap is. Amilyen szürkeség jellemezte például a Csordás ikrekről szóló riportot, olyan eleven, friss és tartalmas volt a Szabó Ervin Könyvtár egyik fiókjában készített tudósítás. Mindkettőt a műsor ötletes szerkesztője, Regős István készítette. És folytatható az ellentétpár. Amennyire érdekes volt a riport az ifjú cirkuszi porondmesterekről, olyan önfegyelemre volt szükség, hogy az ember figyelemmel végighallgassa a Keksz-együttes unalmas szerzeményét. • Talán korai még ítéletet mondani a Hét tenger című olasz produkció első részéről, minthogy a dokumentumfilmsorozat, Bruno Vailati rendezésében, hét folytatásból áll. Annyit azonban A Vörös tenger című tegnapi első rész után, ha óvatosan is már elmondhatunk (hiszen sok minden változhat még a további folytatásokban) szórakoztatóbb ismeretterjesztéssel is találkoztunk már a képernyőn. • Tárd, ki ablakod címmel vetítették Szécsi Pál műsorát, Zalatnay Sarolta, s egy női tánckar közreműködésével, Csenterics Ágnes rendezésében. Szabados Tamás operatőrt a szép környezet is segítette: a budai Vár rondellájában játszódott le a revü. Szécsi Pál kellemes hangú, megbízható, ügyes előadó. Úgy érzem, nem igazán átütő erejű, de a műfaj hívei bizonyára szívesen fogadták a Szécsi-show harminc percét. • Az Előolimpia játékos sportvetélkedő gördülékeny volt. Sok információval gazdagodhatott belőle az, aki a kérdésekre adott válaszoknak akár egy részét is meg tudta jegyezni. A játékvezető Egri Jánosnak a műsor első adásaiban tapasztalt merevsége oldódik, úgy tűnik, belejött már ebbe a feladatba és jól csinálja. • Bár keddre halasztották Szpasszkij és Fischer első játszmáját mégsem tartom indokoltnak, hogy a tegnap estére hirdetett Sakk-matt műsor elmaradt. Bizonyára akadnak archív felvételek mindkét világnagyságról, ismerünk jónéhány olyan kiváló sakkozót, aki írni is, előadni is vonzóan tud. A világbajnoki döntő most olyannyira az érdeklődés középpontjában áll, hogy tekintélyes világlapok első oldalas cikkeket közölnek róla. A magyar tévében is érdemes lett volna háttérinformációt adnia. (barabás) □ TORDAY TERI, többéves külföldi filmszereplés után, a jövő évadra a Pécsi Nemzeti Színházhoz szerződött. LONDONBAN LÁTTAM (3.) Leprosok a mocsárban Humanista Macbeth Cleopatra hosszú haldoklása Űjkori rendezés Ritka eset, hogy közismert klasszikus téma felújításakor ilyen végletekre figyelhetünk, s hogy ennyire világosan láthatjuk a különbség világnézeti okát. Londonban is híre ment már Ionesco új darabjának, a Théatre Rive-Gauche-ban bemutatott Machbettek. Ebben — nem véletlenül nevezte egyik francia kritikusa ördögi vállalkozásnak — lehetetlen megkülönböztetni a gyilkost és áldozatát. Duncan, Banquo és Macbett egyformán rossz, minden reménytelen, hiszen a darab végén színpadra küldött „szabadító” valamennyi elődjénél kegyetlenebb. Ionesco megismétli, s talán össze is foglalja téveszméit, az ember történelmi sorsának kiúttalanságáról, az örökegy hatalom véres csapdájáról, s arról, hogy aki a hatalmat gyakorolja, szükségképpen gyilkossá züllik, tenne kép és szöveg összhangját. Néhol azonban a látvány elfedi, vagy széttördeli a drámát, például a nagy Shakespeare-monológokat. De ez csak apró kifogás. A lényeg, hogy Polanski tiszta művészettel lázít az erőszak, a vérontás, a kegyellenség ellen. Nincs virágszirom Egy másik Shakespearefilm is jó alkalom az összehasonlításra. Csakhogy itt a színház — és Peter Brook — javára dőlt el a verseny. Az általa rendezett Szentivánéji álom nagy siker. Az 1970-ben tartott stratfordi és az 1971 júniusi londoni bemutató között az Egyesült Államokban és Kanadában is negyedmillió néző látta. Angliában tovább hódít, mert izgalmasan eredeti. Brook színpada tornaterem, korláttal, trapézzel, kötéllel és néhány fehér ugrópárnával. Nincs mézillatú erdő és szerelemkeltő virágszirom. Dróttekercsek kavarognak, meteorok és ezüstkorongok röpködnek. A színészek nemcsak szöveget mondanak, hanem akrobatamutatványaikkal is elkápráztatják a nézőt. Amint Brook egyik méltatója írta: „űrkort a rendezés. A súlytalanság érzetét kelti.” A hangszerelés egzotikus is, elektronikus is, üstdob, cintányér, gong és gitár szól, csattog, hol líraian, hol félelmetesen. A kettő: líra és iszonyat, folyton keveredik. Mi ez? Költészet, cirkusz, trágár bohózat, rituális játék freudi aláfestéssel, vagy a néma burleszkfilm hőskorát idéző kergetőzés Buster Keaton stílusában? Mindez együtt. S a szövegmondás, majdnem mindig a néző felé fordulva, tiszteletadás a költőnek. Saját pénzen forgat Peter Hall eltökélten távoltartotta Brook látomását a Szentivánéji új filmváltozatától. Együttesét, a Royal Shakespeare Company társulatából válogatta. Színészei kiválóak, de őt nem ez — és nem is a versmondás — izgatta, hanem a látvány. Filmje gyönyörű, ám unalmas, mert a legszebb erdő is legföljebb tíz percig csábító a mozivásznon. Míg Brook az ember ösztönvilágának vitatható, de izgalmas értelmezését vetítette a shakespeare-i műbe. Peter Hall nem tudta eldönteni,hogy milyen szándék vezesse. Hűsége az eredetihez akkora, hogy az már kimeríti a hűtlenség fogalmát. Végigmondatja a klasszikus szöveget, miközben egyetlen pillanat sem árulkodik egyéniségéről, Shakespeare-rel és művével kapcsolatos véleményéről. Ez a művészi magatartás nem vonzó, de még mindig rokonszenvesebb, mint az Antonius és Cleopatra új változatát író, rendező és címszereplőként el is játszó Charles Huston, aki a nagyobb regényesség kedvéért meghosszabbította a királynő haldoklását. Kitalált jelenetekkel fokozta a hatást. Tehette: saját pénzén forgatott. Filmje rossz mű, de jó üzlet. Dersi Tamás (Következik: Óraműves narancs) Bűnt szül a bűn Mit mond ezzel szemben Roman Polanski Shakespeare Macbethjének tizenhatodik filmváltozatában? Duncan jó, de naív uralkodó. Nem vesz tudomást udvarának belső ellentéteiről, híveinek sértettségéről. Ebből — tehát a király hibájából is — fakad a bűn, a gyilkosság. A merénylet után megfagy a levegő. Macbeth nem képes feledtetni a halálsikolyt, hatalmának hátborzongató nyitányát. Minden visszájára, ellene fordul. Mind inkább hatalmába keríti a félelem, a lelkiismeretfurdalás. Ez ismét vétkek forrásává válik, mert a bűn újabb bűnt szül. Nincs visszaút: aki erőszakkal szerez hatalmat, sohasem szabadulhat tette árnyékától, s végül önmagát is elpusztítja. Polanski ragaszkodik Shakespeare-hez. Rendezése legföljebb hangsúlyokat erősít. Amiben újat hoz, anélkül, hogy bármihez is hűtlen lenne: a látvány. Már az indítás lidérces. A tengerpart mocsarában leprások, a világ számkivetettjei vonszolják magukat, ők a boszorkányok, az ő jóslatuk ébreszti fel Macbethben a hatalomvágyat. Polanski — s ez Kozincev Hamlet-filmjére emlékeztet — újjáteremti a középkori Skóciát, a zordon várakat, a kényelem nélküli pompát, a menekülők seregét, a polgárháborús rémtettek iszonyatát. Sokszor sikerül megterem MEDEA, OEDIPUS, ANTIGONÉ Barlangszínház A fertőrákosi barlangszínházban három bemutatót tart a győri Kisfaludy Színház. Július 11-én, kedden este Franz Grillparzer Médeáját mutatják be Hegedűs Géza fordításában, Várady György rendezésében. A címszerepet Spányik Éva, Kreont Solti Bertalan játssza. Július 14- én pénteken este, Szophoklés és Oedipusz király és Oedipusz Kolonosban című műve kerül színre, Bánffy Györggyel a címszerepben. A művet Babits Mihály fordításában adják elő, Szilágyi Albert rendezte, s a színház tagjain kívül a Győri Irodalmi Színpad tagjai is közreműködnek. A barlangszínház harmadik bemutatója Szophoklés Antigonéja, Trencsényi—Waldapfel Imre fordításában. A címszereplő Balogh Emese. Rendezője: Várady György. □ RÓZSAVÖLGYI MÁRKNAK, Balassagyarmat szülöttének emlékére az idei Palóc Nyár folklórprogramjában, vetélkedőt rendeznek augusztus 19-én a megyei népi zenekarok. 4 KÖRSZÍNHÁZBAN A CSULINGURA A HŰSÉGES SZOLGÁK KINCSESHÁZA AVAGY A RONINOK HŰSÉGE Mitől olyan gazdag a távol-keleti színház,, hogy évszázadok után is meríteni lehet belőle? Talán most megleshetjük a titkot, hiszen valódi kabuki drámával ismerkedhetünk. Kezdjük a gyökereknél. Élektra és Hamlet az apjáért áll bosszút. Antigoné a gyász, az érzelmek egyenjogúságáért vállalja a halált, Otelló féltékenységből gyilkol. A Csusingura hőssé magasztosuló szolgái gazdájukért állnak bosszút, előre tudva, hogy ez saját halálukkal is jár. A különbség lényeges. A kabuki a feudalizmus színháza. Ez a társadalmi konstrukció sehol a világon nem volt olyan tartós, mint Japánban. A gazdához való hűség sehol nem ragyogott olyan magasan az emberi erények csillagai között, mint Japánban. Ketten követnek el harakirit a nyílt színen, egy harmadik szereplőt leskelődés közben sebeznek halálra. Egy negyedik véletlenül hal meg. A gonosz hőst valósággal lekaszabolják, valamennyi ronin nyílt színen hal meg, mindenki úgy jár-kél a színpadon, hogy a következő percben kardot szögezhetnek a hasának. A halál a legfőbb törvényszerűség. Mégis milyen bűbájosan, szinte kedélyesen illusztrált játék! Ez az előadás legnagyobb felfedezése. Hiszen itt furcsa, grimaszra festett arcok, szokatlan kézmozdulatok, pompázatos, ritka ruhák — gyönyörű ruhadarabok! — mögött felfedezhetjük gyerekkorunk színjátékait. Aki megörül valaminek, az elvigyorintja magát, ha csak látszólag örül, akkor ez a vigyor egy villanásnyi. Aki haragszik, az természetesen dobbant egy nagyot. Ha mérges valaki, az kiölti a nyelvét. Ha csodálkozik, látva marad a szája. Ha izgatott, akkor szuszog, ha ráijeszt valakire, akkor artikulátlan hangokat ad. S hogy mindez még nagyobb hangsúlyokat kapjon: a dobbantásnál nagyot kell csapni a dobra, az ajtónyílásnál végig kell húzni a tollat valamilyen hangszer húrjain. A harakirihez a sípszerű hangszer adja az elszálló lélek fojtott, fájdalmas sóhaját. Aki pedig nem egészen értené, mi történik, figyelhet a narrátorra, és a két énekmondóra, néhol a történetet beszélik el, néhol azt mondják el, hogy mit csinálnak a hősök. Furcsa módon ettől nem felesleges, hanem félelmetes lesz a dekonferált cselekmény. Megmarad a kérdés: így játsszák-e a kabukit Japánban is? Bizonyos, hogy nem egészen így. Mostanában több japán filmet láthattunk, s magnetofonszalagról eredeti japán színpadi zene és szöveg is megszólal az előadás alatt. Innen is tudjuk, hogy nem így. Sokkal félelmetesebben, vadabbul, gátlástalanabbul gyermek módjára. Félelmetesebbek a hörgések, élesebbek a sikolyok, eltúlzottabbak a gesztusok és a grimaszok, még hangosabbak a zörejek. Kár, hogy nem így csinálta Kazimir Károly? Nem kár. A színészek nem japánok, és a nézőtéren sem japán nézők ülnek. Idegeinkben másfajta emlékek nyomait őrizzük. Lehetne persze teljesen európai jellegű, éppen csak japánra stilizált előadást is csinálni, s az sem lenne érdektelen. (Hasonlóval próbálkozott kínai változatban a 25. Színház, amikor a Tour-t előadta.) A Csusingura másfajta utat választott. Igyekszik japán maradni, egészen addig, amíg a játék végletei az indokolatlan komikum határáig nem érnek. Ez a módszer végül is nagy előnnyel jár. Eredeti kabuki darabon, a megközelítően eredeti előadáson jobban fölismerhetők a nyomok, miért nyúlt oly előszeretettel a XX. századi európai színház a többi között a kabuki módszereihez. Mert aki végignézi a Csusimgurát, nem tud szabadulni az élménytől, hogy a XX. századi avantgarde színiházi törekvések alapszótárát látja. Méghozzá kitűnő, látványos, mozgalmas előadásban — a Körszínházban. Bernáth László Izgalmas helyzetek, bátor gyerekek... Szinkronizált csehszlovák ifjúsági film. Korhatár nélkül megtekinthető. Bemutató: július 13.