Esti Hírlap, 1974. április (19. évfolyam, 77-100. szám)
1974-04-30 / 100. szám
A KÁLVIN TÉREN LESZ A FÖLD ALATT! RANDEVÚ ÉSZAK-DÉLI METRÓSÉTA Volt egyszer egy Üllői út Nagyvárad tér, klinikák Elindulunk a föld alá az Üllői úti fák tövéből. Egy perc múlva: új városkép — Budapest alulról. Az ég kékjében hársfák lombja, felhők előtt jár a villamos, a pénzverdéből csak a tető látszik. Lent az árokban betonfalak, vasbeton gerendák. Itt jár majd a metró, az úttest kérge, az autók, a villamosok, a fák alatt. Most, a Könyves Kálmán körút és a Nagyvárad tér közötti szakaszon volt egyszer egy Üllői út. Kövét felszedték, kimarkolták sárga földjét 12 méter mélységig, áthelyezték a csatornákat, a víz- és a gázvezetékeket. Kéksisakos karáterek, piros markológépes, friss földhalmok, szürke betontömbök és sár, víz, fekete gumicsövek, rozsdamarta barna kábelek, motorok... Az észak-déli metróvonalon indulunk a föld alatti gyalogtúrára, kék munkaruhában, kék sisakban, fekete gumicsizmában megyünk a karátnerek földjére. Négyszáz méter új alagút a Delej utcától a Heim Pál Gyermekkórházig. Odafönt e pillanatban talán éppen vizitelnek, idelent fal állja utam, ne tovább. Betonhatár a 6-os és az 1-es munkahely, a két építésvezetőség között. Odaátról tompa dübörgés hallatszik. Vissza, fel a Nagyvárad térre, le, a föld alá, lifttel, majd gyalog. Már a Kun Béla tér alatt járunk. Sáros víz folyik a csillesínek között, bokánk fölé ér az iszapos, homokos latyak. Az öt méter ötven centi átmérőjű alagútnak hirtelen vége szakad, s egy kisebben folytatódik. Ebben dolgozik a Berki-brigád. Ostromolják a kis alagút boltozatát, szedik tübbingjét, a föld omlását visszatartó, ívekből összerakott, egymáshoz csavarozott acélgyűrűket. Lépésről lépésre, nagyon óvatosan haladnak. Ha egy méter tübbingsort kiszedtek, alóla azonnal fejtik a földet, véglegessé nagyobbítják az alagutat, beszerelik a teljes acélgyűrűt. Ez a feladat, a művelet néhány szavas ismertetése, de a kép! Mintha várostrom lenne. Létrák, állványok az aljban és rajta Berkiék. A „kapitány” és néhány embere már elérte a csúcsot, odafent hadakozik, a brigádvezető van legelöl, légkalapács ropog kezében, dönti maga elé a tübbinget. Az alagút boltozatán lámpák himbálóznak, villanyszerelők dolgoznak, viszik a fényt. Tegnap ugyancsak kiadták erejüket Berkiék. A homoktengerben, mint egy gránitszírt, útjukat állta a hatalmas kelencse. Ma? Ki tudja, hová került. Kint fekszik valahol a város szélén. Ami viszont bizonyos: Berkiek feje fölött csupán öt méter föld van, s azután azonnal a volt Ludovika óriás háztömbjének alapja következik, még feljebb a Bem Gimnázium. Lányok tanulnak Berkiék fölött, s a gimnázium alatt a munka is nevel. Berki nemrég még Pásztor Sándor brigádjának tagja volt, aztán Pásztorból művezető, Berkéből brigádvezető lett, a második társ, Bordás Ferenc is brigádot kapott. S itt vannak a hosszú hajú, ifjú, erős legények, akik akkor születtek, amikor indult a földalatti építése. Nemzedékváltás a föld alatt. Erre gondolok, miközben a zsilipkamrában ülök, valahol a Kun Béla tér alatt, s arra várok, hogy egy atmoszférával több légnyomás terheljen, majd átemeljenek a keszonba. Néhány perc, s a súlyos acélajtó pillekönnyen fordul — szabad az út. Kész alagútban járunk. Sárga fényű lámpák. Csillék jönnek-mennek, szürke agyagot visznek. Felettünk három cső, mindegyikben sűrített levegő. A Kun Béla tértől 550 méter után elérjük a klinikák alatti állomást. Itt már megkezdődtek a szerkezeti munkák. Szigorú, pontos technológia szerint, minden eddiginél óvatosabban dolgoznak, öt boltíves állomás épül. .Jelenleg 170 ember formálja a 120 méter hoszszú alagutat, az állomáscsarnokot, de a létszám állandóan növekszik, s hamarosan eléri a 280—300- at. Kétezernyolcszáz köbméter betont, 1954 mázsa betonacélt és 11 ezer köbméter földet kell beépíteni, kiszedni, elszállítani. Az állomástól az alagút fokozatosan lefelé halad, a Ferenc körúti csarnok és a klinikák között öt méter a szintkülönbség. A Körút alatti állomásrendszerből — csaknem teljesen kész, jöhetnek a szakiparosok — eddig elszállítottak 32 010 köbméter törmeléket, beépítettek 11 430 köbméter betont, felhasználtak 13 822 szigetelő vaslemezt. A hegesztési varratok hosszúsága 50 310 méter. Az aluljáró alatt indulásra készen áll az ifjúsági pajzs. Csató Aladár és brigádja néhány napja már nekilendült a szürke agyagnak. A két fúrószerkezettel — a munkások felajánlása szerint — határidő előtt két hónappal akarják elkészíteni a Ferenc körút és a Kálvin tér között a 816 méter hosszú alagutat. Hogy ezt elérjék, naponta csaknem háromméteres sebességgel kell haladniuk — 32 ezer köbméter földet kell az Üllői út alól kiszedni, míg a Kálvin téren randevúzhatnak a Deák térről induló alagútépítőkkel. Békés Attila (Wormser ferv.) Jubilál a Szikra Lapnyomda ÚJSÁG, KÖNYV ♦ KIVÁLÓ VÁLLALAT Néha csak egy évforduló figyelmeztet, pótolja hiányos ismereteinket. HUSZONÖT ESZTENDŐS Évtizede dolgozom ugyanabban a házban, ahol a Szikra Lapnyomda működik; a szerkesztőségi szoba nyitott ablakán délelőttönként beomlik a gépzúgás, írásaim, mint sok más újságíró-kollégámé, e nyomda gépeinek segítségével jutnak el a nyilvánosság elé, s most — amikor a nyomda jubilál, 25 esztendős, a Kiváló Vállalatom elnyerése alkalmából Szatmári Károly műszaki vezetővel beszélgetek — csodálkozva fel-felkapom a fejem egy-egy mondat után. Nem tudtam például, hogy a fővárosban megjelenő napilapok hetven százaléka itt készül. Azt sem, hogy csaknem száz üzemi újságot nyomnak az itteni gépeken. A havi nyolcszáz— ezer könyv mellett — közüttük a Kossuth, a Móra, a Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásaival, a Diákkönyvtár népszerű sorozatával — egyetlen évben 12 millió brosúra hagyja el a Szikrát. Láttam jó néhányszor a hatalmas képet, amelyen a Népszabadság készül — most tudom meg azt is, hogy ez Magyarország legnagyobb magasnyomású rotációja ... Huszonöt esztendeje, 1949 áprilisában, amikor hivatalosan megalakult a Szikra Lapnyomda, mindössze 15 szedőgépe volt. Energia, papír, betürem — csupa gond. Ma több mint ötszáz dolgozója van a nyomdának. A gépteremben nagy teljesítményű gépek sorakoznak, és az új csarnokban új, korszerű gépeken készülnek a könyvek, és a kliséüzemet is fejlesztették. Mint minden gyárban, ahol évtizedek nehézségei megoldandó feladatai próbálják az embert, a Szikrában is vannak már legendás nevek — olyan nevek, amelyek csak a Szikra Lapnyomdához tartozhatnak. Ilyen név például Fekete Sándoré, a nyomdászból lett gyártáselőkészítőé, vagy Czeizek Irirsé, az Esti Hírlap mestőrjéé. És ismerünk másokat, többeket is, akik nem csupán nyomdászok, lapkészítő társak, de műbírálók is. Csak akkor érezni igazán ezt a közösséget, amikor például egy szedő megállít a folyosón egy újságírót és azt mondja: „Most kaptam meg a kéziratát, tetszett nekem..." VÁRJÁK A FIATALOKAT A gond az — mint Szatmári Károly is mondja —, hogy kevés a nyomdász. A Szikra évenként tucatnyi fiatalt tanít ki erre a szép mesterségre, de az utánpótláshoz ennyi nem elég. Ezért a kitüntetés hónapjában is azt üzenik a Szikrából a pályaválasztó fiataloknak: ha kedvük van, kopogjanak az ajtóit, szívesen fogadják őket... (—ia) ISMÉT AZ ISKOLAPADBAN Esztergályos az egyetemen Állt a gyárudvaron, izgatott volt, tanácstalan. Szeretett volna beszélni valakivel, aki tanácsot ad, biztat vagy lebeszél, de jól tudta, hogy csak ő dönthet egyedül. Most, hónapokkal később, így emlékszik viszsza Nyerges József villanyszerelő. „...VÁLLALOM!” — Valami munkán dolgoztam kint, amikor megkeresett a műhelyfőnököm. Azt mondta, döntsem el, de gyorsan, hogy akarok-e egyetemre menni és másfél óra múlva jelentkezzem nála, mert le kell adnia a névsort. Azt hittem, viccel. De amikor elmagyarázta, miről van szó, szinte beleszédültem a gondolatba, hogy óriási lehetőséget kapok. Egyetemista lehetek, egyetemista lehetek — akkor csak ez jutott eszembe, s rohantam mondani, hogy vállalom. Csak akkor kerített hatalmába a félelem, amikor már nem volt viszszakozt. Most sem nyugodt, arca sápadt, kék szeme riadt. — Mitől fél? Homloka ráncba fut, nagyot sóhajt. — Ennek a félelemnek sok összetevője van. 25 éves vagyok, a Ganz- MÁVAG-ban jól keresek, elégedettek a munkámmal. Eddig nyugodtan éltem. De mi lesz ezután? A szakmunkásképző után még elvégeztem két szakközépiskolát, de abbahagytam. Dolgozni mentem, mert anyám után apám is nyugdíjas lett, szükség volt a pénzre. Közben sok év eltelt tanulás nélkül, rengeteg a pótolnivaló. Partnere tudok-e lenni a hagyományos úton egyetemre kerülteknek, befogadnak-e, elegendőek-e a képességeim, hogy diplomát szerezzek? És egyáltalán: megéri-e az ötéves megfeszített munka? Nemcsak ő gondolkodik így, a többiek is, akik vele együtt hetente egyetemi előkészítőre járnak a Ganz- MÁVAG-ban. Lipták Ferenc esztergályos azt mondja: ÚJ ISMERETEK — Magunk között sokat beszélgetünk, biztatjuk egymást és próbálunk lelkileg is felkészülni arra, ami ránk vár. Örülünk valamennyien, tudjuk jól, hogy nagy lehetőséget kaptunk. Csak nem tudunk olyan felszabadultan boldogok lenni, mint akik egy sikeres érettségi után kerülnek az egyetem padjaiba. Megszoktunk egy életformát, szakma van a kezünkben, s ha a munkaidő véget ért, mienk a világ. Most, hogy hónapok óta birkózunk a matematikával, a fizikával, egyszerre félénk kisfiúk lettünk. Új ismeretek, sohasem hallott fogalmak közé kerültünk, néha olyan érzésem van, mintha idegen országba tévedtem volna, s nem értem, hogy mit mondanak körülöttem a járókelők. — Mégis, miért vállalták? Megint Nyerges József veszi át a szót. — Én csak azt tudom mondani, hogy aki a villamosiparban megáll egy szinten, annak vége. Mostani tudásom egy-két évig még elegendő, de mi lesz azután? Hamarosan olyan automata gépeket kapunk, amelyeket mai szakértelmünkkel még nézni sem szabad. Én pedig érteni akarok hozzájuk. Mindennap tanul három órát. Amikor a csendes és szűkös kispesti lakásban előveszi könyveit, a két nyugdíjas szülő halkan kivonul a konyhába, lekapcsolják a rádiót és suttogva beszélgetnek. — A múltkor anyám vett nekem logarlécet, s amikor ki akartam fizetni, majdnem sírva fakadt. Azt mondta, ők is segíteni akarnak nekem, amiben tudnak. ' ■ A fiú szeme homályos, hallgatunk. Lipták Ferenc töri meg a csendet. NE A KAPUIG — Az én anyám is örül, de az öregem nem röpköd a boldogságtól. Őt világéletében csak a munka érdekelte. Dolgozni kell és kész, abból még senkinek sem letz baja — mondogatja. De idővel majd beletörődik ő is. Annyit már észrevettem rajta, hogy amikor Monoron este leszállok a vonatról, s ő szolgálatban van az állomáson, odajön és kérdő tekintettel vizsgál. — Mit szóltak a barátaik ahhoz, hogy egyetemre készülnek? — Ki ezt, ki azt, attól Nagy lehetőség Ajándék az édesanyától: logarléc függ milyen a felfogása. Volt olyan, aki kinevetett, s azt mondta: ti kínlódtok öt évig, én meg akkorra már másfél ezerrel többet keresek. De a többség biztat bennünket. — Kell is, mert önbizalomban nem dúskálunk. Még rágondolni is rossz, hogy leendő évfolyamtársaink között mindenki többet tud majd nálunk egy ideig. Mert a szakmához értünk ugyan, de humán műveltségünk kevés, s a kezünk is nehezen szokik hozzá a rajzoláshoz, a jegyzeteléshez. Aztán arról beszélgetünk, hogy a rendelet, amely lehetővé tette az arra alkalmas szakmunkásfiatalok egyetemi továbbtanulását, időszerű volt. Arról is szó esik, hogy a velük való törődés ne torpanjon meg az egyetem bejáratánál, hanem kísérje őket végig, öt éven át. Mert, bár óriási lehetőséget kaptak, de ők is nehéz évek elé néznek. Az egyetem padjaiban sem maradhatnak egyedül, mert nemcsak egyéni cél az, amit Nyerges mond: — Annak nincs sok értelme, hogy gyengécske eredményekkel elbukdácsoljunk a diplomáig. Jól szeretnénk elvégezni az egyetemet. Hankóczi Sándor