Esti Hírlap, 1977. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-26 / 278. szám

• Nem is olyan régen az aggodalom és kételyek hangján szólalt meg a kér­dés a sajtóban: él-e Ady? Él-e Ady az ifjú szivekben, a diákok szívében, vagy a tankönyvek lapjaira vissza­szorult, köte’ező tananyag csupán? Bevágandó és fel­mondandó leckévé hűlt volna lobogó-forradalmas lelke, dacos-gőgös tiszta magyarsága? Akkor nem sok biztató jelet sorolhat­tak elő a nyugtalan és nyugtalanító kérdéseket megfogalmazó írások. Bele­ivódott a köztudatba, hogy tenni kell, sokat és sok he­lyütt. Nem a költő iránti kegyeletből, nem valamifé­le kényszerű kötelességből, hanem az utókor érdeké­ben, amely, ha nem birto­kolja múltjának szellemi értékeit, önmagát sem b:r­­tokolhatja töké'etesen. És elérkezett a centenárium. Ady nevétől hangos az or­szág. Ahogy ez már nálunk, az évfordulók hazájában lenni szokott. Ünnepiünk. Ünnepiünk filmmel, díszün­nepségekkel, kiadványok­kal, plakátokkal és amivel csak lehet. Ady él? Az ün­neplés, tudjuk, önmagában még senkit nem támasztott fel szellemi tetszhalálából. Dé az ünneplés lehet de­monstráció, a kötelező tisz­teletadáson túli jel, hogy akinek nevét naponta hall­­juk-látjuk-mondjuk-!e­­írjuk. az nem holt tudás­anyag, nem múlt, hanem eleven része tudatunknak; gondolatai, ostorozó szere­­tete, dacos magatudása, ke­serű nekilendülései és min­dig több-volta ma és itt a maguk forradalmi, füzével melegítenek. Ilyen de­monstráció volt a döntőhöz tegnap eljutott Ady vers- és prózamondó verseny. Nem a ténye, hanem a tar­talma. Az, amit az amatőr előadóktól hallottunk és az, amiről a zsűri elnöke, Ki­rály István zárszavában be­szélt: Ady közügy lett, Ady hazatért. A néhány év előt­ti Ady-élesztő sajtóvita óta sok minden történt, ami idáig, az élő Ady bizonyos­ságáig elvezetett. A sok kö­zül emeljünk ki egyet, ami elsődleges élményével, megrázó és felemelő hatá­sával bizonyosan a legszé­lesebb sugárzásban és leg­mélyebben döbbentett rá mindannyiunkat, hogy Ady a máé — és ez Latinovits Zoltán Ady-estje a televí­zióban, vers- és prózaösz­­szeállítása, lemezen, ö volt az, aki döbbenetesen és visszavonhatatlanul jelen­valóvá, égő, eleven való­sággá ajándékozta nekünk ma a költőt. Amatőröket hallottunk Adyt mondani, heteken át. A legtöbb, amit ez a valóban mozgalommá növekedett verseny adott, a tapasztalás volt, hogy az értés és átélés szándéká­­val-hevével szólaltak meg a sorok, még azok előadá­sában is, .akik kimaradtak a döntőből. A rossz profiz­musnak, a hűlt hivatásos­ságnak nyomát sem leltük. A legjobbak között a leg­jobb, P. Nagy Gabi pedig Nagy László Adyról szóló írásának szenvedélyes és fájdalmasan szép elmondá­sával a koronát tette fel e nagyszerű és az évfordu­lóhoz méltó rendezvényre. (bé) Nyesztyerenko Me fisz ló, Borisz cár és Fülöp király szerepében Több mint hét éve már, hogy először szólalt meg ná­lunk. Első hangjai körülbelül úgy hatottak, mint ami­kor az ismeretlen Richter ujjai először csaptak a pesti zongora billentyűire. A nézőtér megemelkedett, a székek fölött a fejek imbolyogni kezdtek, aztán megmerevedlek. Dermedten hallgattuk az emberi hang szánüálhatatlan árnyalatának, bársonyos és acélos, gyászsötét és éles­­gúnyos, érdes és sima, metsző és olvadékony tónusainak, az egymásba olvadó színek és fények átmeneteinek nemcsak leírhatatlan, de le sem festhető skáláját. A gyermek megbabonázottságával figyeltük meseszerűen fantasztikus Mefisztója hagyományos krampuszkülseje mögött és felett a mai valóságos karakterek soloaságára emlékeztető emberi vonásokat. Akik ötven éven át szé­pült emlékeket őriztek Saljapin egykori pesti alakításai­ról, azt mondták: hat Saljapint eszik reggelire ez a fiú. Aztán hasonlítgatták minden ixilaha hallott nagysághoz: a hangszínét, a dallamformálását, a" szerepfelfogását, a játékmódját és eszközeit, az alakját és a muzikalitását, öserejét és intelligenciáját, még a meghajlását is. Ma már nem hasonlítjuk senkihez. Hét éve . azt kívántuk: csak meg tudja őrizni so­káig, csak még sokszor él­vezhessük tüneményes és pazarlóan, szinte könnyel­mű pazarlással reánk zú­dított hangját, képességeit. Mint a korszakokat össze­foglaló alkotó zsenik, min­dén elemet a kellő helyen alkalmazva, s a kor embe­reinek — finom érzékike' megfigyelt és megismer'' kortársainak — idegrend­szeréhez és képzeletéhez igazítva, egyesített és ösz­­szegezett mindent, amit az opera j á t szó-ének! 5 művé­szet eddig produkált. K gondolta volna, hogy mind­az, amit pályakezdő alakí­tásaiban élvezhettünk, csak alap lesz új, szédítő ma­gaslatok eléréséhez? Mostani három alakításán lemérhető volt, mekkora utat tatt meg hét év alatt. Picassói képességekkel kel­lene megfesteni e három szerep: Mefisztó, Borisz és Fülöp hármas nézőpontjá­ból mai, bonyolult művészi portréját, s annak feltér­képezhető tien rétegeit. őket. Átéljük — de igazán csak akkor, mélyen és megrendítően csak akkor, ha Nyeszterenko méretű és formátumú művész idézi és kavarja fel bennünk a drá­mát. A saját drámánkat. Technikai eszköztára egy­szerűen félelmetessé bő­vült. Annak idején sokan hasonlították a hangját „csellóbúgáshoz”; csakhogy azóta a modern zene műve­lői rájöttek, hogy a búgó dallamok mellett még mennyi, eddig ismeretlen szín és effektus csalható ki a csellóból. Ö is rájött, hogy az emberi hang még mennyi, eddig nem hallott effektus megszólaltatására képes. Virtuóznak mond­tuk, bizonyította is bőven; de közben rájött, hogy a virtuozitás magában sem­mit sem ér, néha nagyon is veszélyes utakra csábítja a jó képességű művészt, mert csak akkor értékes igazán, amikor nem veszik észre. Nagy komédiásnak ismer­ték el mindenütt; ő viszont felismerte, hogy a hagyo­mányos operai komédiá­­zásnak, a legtöbb tapsot csalogató maníroknak sincs semmi értelmük, ha dal­lamformálással és szöveg­­hangsúlyokkal, gesztussal és mimikával együtt nem a partitúra összes instrukció­jához alkalmazkodnak, ha nem fejezik ki egyszerre az alak és a szituáció összes emberi kötöttségét, a ma­gatartás kiszámítottságát és a mögötte búvó-forrongó indulatokat, szorongásokat, vágyakat és elfojtásokat. Mefisztó, Borisz cár és Fülöp király azért remek művészi figurák, mert gigá­szi földi és földöntúli ha­talommal rendelkeznek és esendő gyarló vonásokkal. Mint minden ember! De az emberek sokasága kényte­len belenyugodni, hegy csak magában dédelgetheti igazi nagy vágyait. Ezek a meseszerűen korlátozatlan figurák viszont, mitológiai őseiktől örökölt hataknuk-A Faust Mefisztójaként kai el is akarják érni, mert elérhetőnek vélik, amire vágyakoznak. Mi, nézőté­riek, a lehetőségeink kor­látjait érzők, átéljük kis életünk, kisebb vágyaink, kisebb bűneinknek ketrecé­ben a legendák és míto­szok, a történelmi és köz­napi valóság óriásainak ezt a konfliktusát. Amit a ze­nedrámák ezernyi változat­ban vetnek fel, s ezek mind annyi változatban hatnak, ahányan csak hallgatjuk Nem véletlen, hogy az ilyen felismerések, melyek a műfajról á! falában, akár minden. megnyilatkozása kapcsai felmerülhetnének, éppen most váltak, éppen ilyenkor válnak nyilvánva­lóvá. Csak a valóságos és húsbavágóan aktuális, konkrét élmény deríti ki a művészethez vonzódásunk okát. Azt, hogy miért öl­tözünk fel, miért fordítunk pénzt és időt és energiát arra, hogy részesei legyünk ilyen élményeknek. S ha Nyesztyerenko előadásai előtt rímánkodva és érvel­ve, trükköket és kiskapukat keresve, sokszorannyian akartak bejutni a nézőtér­re, mint ahányunknak si­került, az a minden alka­lommal remélt, de csak ritkán megszerezhető nagy élmény ígéretének köszön­hető. Amit azáltal szerez számunkra, hogy páratlan adottságait páratlan tu­datossággal és intelligenciá­val kiművelte, s az évek fo­lyamán ezerszer átélte az emberi sorsnak — külön­böző helyzetek szerint vég­telen, de a lelki folyamato­kat illetően néhány alap­­változatban azonosuló — összes drámáját. S ahogy a tudomány felfedezői és a sport bajnokai: a maga műfajában ő is új területeket tár fel a művé­szet eddig ismeretlen szfé­rájában s új rekordokat ál­lít fel estéről estére a kife­jezés teljesítményében. Operatársulatunk csak az utolsó, Don Carlos előadá­son állított mellé- tudós teamhez, bajnokcsapathoz méltó együttest. Ennek az estnek összbenyomása kitö­rölhetetlen marad mind­nyájunk számára, akik ott lehettünk varázsos légkö­rében. Fodor Lajos Gorkij: A nap fiai című tragikomédiáját mutatták be a Szolnoki Szigligeti Színházban, Horváth Jenő rendezésé­ben. Képünkön az előadás két szereplője: Tímár Éva és Csomós Mari. (MTI Fotó — Ilovszky Béta felv.) Mindenség — Déva vára Mindenség — Déva vá­ra címmel, kelet-közép­­európai magyar költők verseivel tisztelgett a cen­tenáriumon az Ady-gondo­­latnak az Egyetemi ' Szín­pad. Három szovjetunióbe­li, négy szlovákiai, hét erdélyi, három jugoszláviai magyar költő és mai ha­zai költők verseit mondta el Dibusz Éva, Havas Ju­dit, Hrotkó Károly, Róna­szegi Éva, Szabó András és Tóth Gyula; mezőségi és gyí­­me-si népdalokat, moldvai magyar balladákat, magyar és román népdalokat éne­kelt elragadó orgánummal Budai Ilona. Az estet, ame­lyen Havas Judit és Tóth Gyula különösen kitűnt érett versmondásával, Medvigy Imre állította ösz­­sze, s Czine Mihály vezette be. Az Egyetemi Szín­padnak ezt a műsorát, a magas színvonalú, s a ben­sőséges átélés mellett va­lóban dicséret illeti, hi­szen egyáltalán nem dús­kálunk ilyen jellegű mű­sorokban. Az estet decem­ber 12-én megismétlik. ' (firon) PICASSO-KIÁLLÍTÁS SPANYOLORSZÁGBAN Tisztelet Picassónak Spa­nyolországban. Ezzel a címmel számol be a Le Monde arról a két kiállí­tásról, amelyet a nagy fes­tő hazájában rendeztek e napokban. Madridban har­minc képét láthatják az érdeklődők. E műveket fő­leg korai korszakából vá­logatták össze. Itt van pél­dául a „kék korszakból” származó, 1902-es Anya és A költészet: az élet része „Amikor Weöres Sándor­ra, az egyik legnagyobb élő költőre gondolok, vagy Ne­mes Nagy Ágnesra, Juhász Fere-ncre, Oravecz Imrére, akkor egyfajta honvágy fog el az iránt a nyelv iránt, amely sohasem volt az enyém, s amelyet csupán az egyetemen, fáradságosan sajátítottam el — írja a bécsi Pressében Barbara Frischmut költő-műfordí­tó. — Éppen ennek a nyelvnek a különleges adottságai magyarázhatják, hogy lírája annyiféle nyel­ven beszél. Ha léteznek nyelvek amelyek, úgy tű­nik, predesztináltak a lírá­ra, akkor az agglutináló nyelvek azok; a török, a magyar és a finn. Ezek nyelvtani viszonylataikat ragok segítségével fejezik ki, és a hangzók harmóniá­jára épülnek, amely nem engedi, hogy ugyanazon szóban egymás mellett kü­lönböző fekvésű hangzók fordu’janak elő. A szavak konstrukciójának ez az enyvezettsége hozza lét­re a karcsú nyelvi épít­ményt, fokozza a rímelésre való alkalmasságot. A magyar lírikusok igen szoros kapcsolatban állnak nyelvükkel — folytatja a szerző. — És képzettek. Képzettek, a szó aktív ér­telmében. Legtöbbjük, és éppen a legnagyobbjaik, a világlírát nem csupán ol­vasták, hanem fordították is. És a magyar nyelv irigylésre méltóan alkal­mas erre. Magyar költőket szakemberként a műfordí­tásról hallani: különleges élvezet.” A cikk Szilágyi Domokos romániai magyar költő né­met nyelvű kötete megjele­nésének és a költő halála egyéves évfordulójának al­kalmából íródott, s így folytatódik; „Költészet és muzsika az élethez tartoznak: leg­alábbis a magyarok felfo­gása szerint. S ezért nem lehet csodálni, ha valahol a vidékről, illetve a vidé­ken, sőt egy nyelvi kisebb­ségi helyzeten, adott eset­ben Erdélyben, csöppet sem provincionális líra vi­rul. Olyan lírikusról szó­lok, aki élete nagyobb ré­szét vidéken töltötte, alig utazott, mégis, mellékesen, öt nyelvet sajátított el. Szilágyi Domokos mun­kásságával kapcsolatban — mert hisz róla beszélek — megint fölvetődik a kér­dés, hogy az egyéni fantá­zián át nem- visz-e mesz­­szebb az út a költészetbe, mint a világvárosokban, a zajos nyilvánosság előtt látványosan recenzált nem­zetközi líra világában.” A cikk ezután ismerteti az 1938-ban, a máramarosi Nagysomkúton, egy lel­kész hétgyermekes család­jában született Szilágyi Domokos költészetét. Akár­csak Bartók Béla — írja — Szilágyi Domokos is a ma­gyar népköltészet nyo­main indult el. — Hosszan idéz a cikk Szilágyi „Bar­tók Amerikában” című verséből. A Szilágyi-kötet Éva és Roman Czjzek fordításában jelenik meg az Otto Müller kiadónál. (f. f.) gyermek, az Avignoni kis­asszonyok, egy kubista Mandolin 1911-ből. Szerényebb emlékezést szenteltek Picassónak szü­lővárosában, Malagában: a Merced téren, a festő szü­lőháza előtt elhelyezték a Guernica életnagyságú má­solatát, ezenkívül egy park­ban felállították Berrocal Hódolat Picassónak című szobrát, továbbá plakátok­ból, visszaemlékezések­ből, fotókból kiállítást ren­deztek a város nagy fia emlékéré, aki, amióta a század elején elhagyta Ma­lagát, soha nem látogatott ide vissza, a Franco-rend­­szer elleni politikai tiltako­zásul. It □ SINKA ISTVÁN szü­letésének nyolcvanadik év­fordulója tiszteletére az Egyetemi Színpadon no­vember 29-én, este hétkor A fekete bojtár címmel mutatnak be összeállítást a költő műveiből. Czine Mi­hály tart bevezetőit, a mű­sorban közreműködik Bu­dai Ilona népdalénekes és Gálán Géza színművész. □ T. NAGY IRÉN fain­­tarzia-kiállítása holnap dél­előtt 11 órakor nyílik Sze­geden, a Horváth Mihály utcai képtárban. Megnyit­ja: Borvendég Béla Ybl­­díjas építés. □ FÜLÖP ERZSÉBET festőművész kiállítását Pogány ö. Gábor, a Ma­gyar Nemzeti Galéria fő­igazgatója nyitja ma dél­után 5 órakor Hódmezővá­sárhelyen, a Medgyessy Te­remben. □ SHAKESPEARE-DÉL­­UTÁN lesz holnap 4 órai kezdettel a Postás Művelő­dési Központiban. Közremű­ködik Kovács István és Tí­már Béla. valamint Farkas Györgyi cimbalomművész.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék