Esti Hírlap, 1978. január (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-12 / 10. szám
ф Kalaf és Turanđot legendás történetét Szabó György úgy alkalmazta televízióra, hogy kissé „meghegyezte” a kegyetlen Turandot makacsságának okát, s mintegy a női érzelmi emancipáció előharcosát üdvözölhettük benne. Rajnai András — tőle szokatlan módon — nem anynyira az elektronikus trükköeködés irányába vitte ezt az ősi, s oly sokszor földolgozott mesét, hanem a hagyományos dráma és a látványosság felé. Szekuletz Judit különleges, s a meséhez jól illő jelmezei. Nagy Sándor díszletei, különösen színesben, rendkívül dekoratívak voltak. Lehet, hogy ezek között a díszletek között sok makett is volt, de most mindenesetre természetesebben simult egybe ez a háttér a színészek játékával. A trükköket mutatja, hogy azért nem mindig sikerült tisztázni, melyik játéktér hol van, milyen irányba, hová vezetnek az át- és bejárások. Hasonlóképpen vegyes érzelmeket keltett a színészi játék; mintha a rendező minden művészt szabadjára engedett volna, hogy azt csinálják, amit kedvük tart. Béres Ilona így operai Turandotot, Körmendy János kabarébeli eunuchot, Kőműves Sándor vígjátékba illő Timurt játszott. Sáfár Anikó és Szalay Edit egy korábbi, űrhajós Rajnaifilm szereplőire emlékeztetett. Az irodalmi nyersanyag egységesebb feldolgozást igényelt volna. (bernáth) • Tegnap este Kazimir Károly — méltán — a jeles magyar novellisták közé sorolta az egyébként sok műfajú Mesterházi Lajost. Aki viszont joggal nehezményezte azt az elterjedt kritikai sablont, amely a világszínvonalúnak mondott magyar líra mögé utasítja a magyar prózát. Holott bizony világirodalmi rangú a magyar novella múlt század végi és e századbeli legjava termése is. A sok kitűnő Mesterházi-novella közül ezúttal hármat dramatizáltak képernyőre. Miért éppen ezt a hármat? Bele kell nyugodnunk; a Nyitott könyv esetében sohasem lehet tudni. Málnay Levente finom érzékenységgel rendezte meg mindhárom egyfelvonásost. S ha nem is voltak egyforma hatásúak, erről nem ő tehet: maguk az eredeti írások sem azok. Az első, a Szép szárnyas ajtó, egyszersmind Mesterházi életének legelső, huszonegyéves korában írt elbeszélését dramatizálta. Későbbi fő erényei, iróniája és szatirikus vénája ily fiatalon még nem szikráztak fel tollán. A húszévesek mindentudó, egyértelmű kegyetlenséggel ítélkező, kemény vallomása ez. Feltűnt benne a ritkán szereplő Kádár Flóra érett játéka. Hátborzongató írás a Dörömbölök is, de ez már a javakorabeli Mesterházi műhelyéből került ki, sokkal bonyolultabb világot ábrázol, ijesztő mélységekkel, megrázó kifejező erővel, amely Koncz Gábor hibátlan arányérzékű tolmácsolásában egészen félelmetessé vált. A három dramatizálás közül A kardnyelő tűnt a „legmesterházisabbnak”, nyilván ezért is címadója ez az író négy évtized novellát érméséből szemelgető tü kötetének. Mesterházi humora és bölcsessége, publicisztikai és lírai vénája, filozófiai és szatirikus készsége itt egyaránt széles skálán szólal meg. Tábori Nóra szuperlelkesen fontoskodó, komolykodásában tüneményesen mulattató kultúrfelelőse ép nagy színészi telitalálat, mint Kautzky József mosolyogva gonoszkodó, simogatva fúró énekes-tisztviselője. Némethy Ferenc, Miklósy György, Makay Sándor, Horesnyi László és a többiek is színvonalasan szórakoztató tévéfilmmé formálták az elbeszélést. (barabás) □ ISMERŐSÖK címmel Molnár Ferenc születésének 100. évfordulója alkalmából irodalmi est lesz január 14-én, szombat este 7 órakor az óbudai Klubházban (Ш., Fő tér 1.). Közreműködik: Schubert Éva, Mécs Károly és Verebes Károly. A VARBAN Politikai plakátok Jelentkeztél-e már önkéntesnek? — teszi fel a kérdést, s szólít ezzel hadba D. Moore 1920-ban készült plakátján a szuronyos vöröskatona. A plakát szomszédjában több korabeli alkotás. A második világháborúban hívtak harcra, s az értelmetlen pusztítást ellenezték. Felsorakoznak az októberi forradalmat, s a Lenint idéző grafikák, rajzok is. A nemzetközi politikai plakát-kiállítást a szovjet válogatás nyitja meg. A vándorkiállítást, amely mától egy hónapon át a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum aulájában látható, a szocialista országok kulturális minisztériumai rendezték. Hazánk Prága és Pozsony után érkezett. A tárlat anyagát hét szocialista ország: a Szovjetunió, Bulgária, Csehszlovákia, Kuba, Lengyelország, az NDK és Magyarország művészeinek munkáiból válogatták. Évfordulós és aktuális politikai plakátok váltják egymást. Szólnak a békéért, a biztonságért, a szolidaritásért, ábrázolják a szocializmus, a szocialista kultúra fejlődését. A kubai összeállítás egyik legszebb darabja a sajtó szerepéről szól. Megrázó erejű az az NDK-beli szolidaritási plakát, amely a vietnami újjáépítést támogatja. És itt van a Drezdai Állami Színháznak az 50. évfordulóra készített plakátja is. A sort — hiszen most mi vagyunk a házigazdák, — ezúttal a magyar anyag zárja. Színvonalas, érdekes válogatás. Foglalkozik az alkotmánnyal, a legutolsó ötéves tervvel, építő munk Icánkkal. Tablóra került az utóbbi évek legszebb május elsejei plakátja, amelyet Konecsni György 1968-ban készített. A nők világkongresszusára, valamint a KMP megalakulásának 50. évfordulója alkalmából készült alkotás szintén Konecsnit dicséri. Reich Károly gyermeknapi rajza, amely 1975- ben jelent meg, kedves figuráival, s a sok virággal deríti a magyar összeállítást. A kiállítást a Csepelről indult jubileumi munkaverseny-felhívás plakátja zárja. A száztíz darabból álló válogatás egy hónap múlva Budapestről Berlinbe indul tovább. (fazekas) A televízió sok jó szolgálatot tett — egyebek mellett — a zenének. Eseményeket és alkotásokat népszerűsített, országszerte beszédtémává tett, amelyek nélküle, talán ha néhány ezer embert érdekeltek volna. Első karmesterversenyének visszhangja a kitervelőit is meghökkentette. Azóta növekvő felelősségérzettel igyekszenek kihasználni a képernyők népszerűsítő szerepét, hatását. Váltakozó sikerrel. De művészi eszköznek elég fiatal még e találmány ahhoz, hogy kísérletezőit ne kedvetlenítsék el, nézőit pedig ne tegyék türelmetlenné az alkalmankénti csalódások. Mostanában több is akadt. Közös vonásaikból hasznos tanulságokat meríthetnek a műsorok készítői. Akik látták a grúz népi táncművészet mestereit e nyáron a szegedi, vagy a margitszigeti színpadon, alig ismertek rá a saját emlékeikre, mikor a produkció televíziós felvételét nézték. Vajon miért? Néhány szám után kiderült: a felvevőgépek nem a nézők látószögéből rögzítették a táncokat. A legtöbb felvételt oldalról és felülről készítették. Úgy láttatták a színpadi kavargást, ahogyan különben csak a világító torony személyzete láthatja. A táncok tervezői és rendezői a nézőtér felé állították be a térformákat, gesztusokat, művészi mozgásformákat, s ezeket a televízió most a szó szoros értelmében elidegenítette tőlünk. Olyankor is, mikor — bár szemből — nem a táncot, hanem a mozgástól, gesztustól megfosztott arcokat, vagy a testtartástól és arckifejezéstől megfosztott lábmozgásokat közeli nagyításban mutatta. A táncosok munkáját — táncok helyett. Megfosztva e művészi munkát céljától, a művészi hatástól. Felvették Nyesztyerenko dalestjét is a Zeneakadémián. Aki ott volt a koncerten, alig várta, hogy újra hallhassa. De a televíziós felvétel vajmi keveset nyújtott a felhangokban gazdag, színárnyalatok sokaságával kifejező orgánumból. A hangfelvétel csapnivaló, a sűrű kameramozgás zavaró volt. Sokan azt hitték, Nyesztyerenko hangja nem mikrofonnak való. Ilyen is előfordul. De ugyanezek a dalok egyszerű — nem sztereofonikus — lemezfelvételen: megrázóak és lenyűgözőek, mint a koncerten. A rádiónak állandó, kiépített vonala van a Zeneakadémiára. A közvetítések sokasága bizonyítja, hogy éppoly élvezetes, amit ott vesznek fel, mint a stúdióbeliek. A televízió mintha egyszerű riporteri magnetofonnal dolgozott volna. S ami külön zavaróan hatott: a kamera közel ment, aztán eltávolodott, miközben a hang térhatása maradt. Az elmúlt szombaton Mikisz Theodorakisz együttesének Erkel színházbeli koncertjét idézte fel a képernyőnk. Itt a két előző közvetítés hibái egyesültek. Néhány pillanat kivételével, egyetlen felvétel sem készült a nézők-hallgatók látószögéből. Az énekesek munkájának mikroszkopikus megközelítései többnyire elterelték figyelmünket a dalokról. Más műfajról lévén szó, itt a máskor (pl. Gilbert Becaud-nál) hatásos megoldások hatásgyilkosokká váltak. A teljes zenekart szinte sohasem láttuk, csak egy pengetőt, s néha két zongorázó kezet. Amikor pedig nálunk élő görög fiatalok felugrottak a színpadra, járni a szirtakit, mindig a leghatásosabb mozgásváltásoknál vágott át a rendező a húrok közelfelvételére. A hatást itt is sikerült a töredékére zsugorítani. Zenekedvelők felajzottan várták az Otello-opera televíziós változatát, Simándy József legendás szerepét, Ferencsik Jánosnak, a Falstaff mellett, legjobb Verdidarabját. Nem titok, hogy az ilyen produkciók általában két szakaszban készülnek. Először felveszik az éneket, a zenét, aztán a szereplők, gondosan ügyelve az azonos szájmozgásokra, eljátsszák filmre a drámát. A feladat első része semmiben sem különbözik az operák lemezfelvételeitől. A jó operalemezek készítésének pedig eléggé kialakult és bevált technikáit ismerjük. Ennek a felvételnek a hangzásarányai és színskálája mégsem, lemezgyártásunk művészeti vezetőjének közreműködésével sem érte el a jó rádió- és lemezfelvételek színvonalát. Horváth Ádám tapasztalt rendezése sem tudta kiegyenlíteni a mindig azonos térhatású hangzás és a különböző távolságú képfelvételek közötti, bántó ellentétet. Itt pedig még egyéb térhatásokat is figyelembe kellett volna venni. Elsősorban monumentális hangzásképekhez illő képi monumentalitást. A mostani díszletek azonban mindent leszűkítettek. Az egész dráma beszorult, szűk kezdetek közé préselődött, aminek lehettek igen egyszerű, gyakorlatias okai, de ezeket a gyakorlatias korlátokat pl. Oláh Gusztáv színpadképei — a tévéstúdióknál szűkebb térben — már jól leküzdötték. Azt pedig, hogy az énekeseknek a képfelvételeken is végig teljes artikulációval énekelni kell, hogy a puszta szövegmondás sohasem lehet szinkronban az énekelt hanggal, már éppen elég korábbi felvétel során megtanulhatták a televíziós szereplők. Most mégis gyakran lemondtak az — elismerjük: fárasztó — kétszeri éneklésről. Igazságtalanok lennénk, ha nem tennénk hozzá: voltak ennek a produkciónak így is megindító jelenetei, néha Ferencsik is érvényesült, Simándy és Melis szuggesztivitása is át-áttörte a kemény akadályokat, s a Verdi-dallamok széles kötésével még olykor küszködő Pitti Katalin is megérte a felfedezést, épúgy, mint Berkes János meredek fejlődésének a konstatálása. De az igazi hatás, a várt — elmaradt. Mindez fontosabb problémát vet fel, mint amenynyit egy-egy produkció kisebb, vagy nagyobb sikere jelent. A televízió zenei közművelődésünkben vállalt és elérhető szerepét, melynek súlyát a vállalkozások és műsorok számával soha, csakis a művészi hatás fokával mérhetjük. Nagy baj lenne, ha a televíziós munka e téren megelégedne a szerzett rutinnal , ami a felsorolt produkciókból most fenyegetően jelentkezett. Fodor Lajos TÁNCOK, DALOK, OPERA Tévés osztódások Az eredeti Don Carlos jubileumi, kétszázadik évadját, mint ismeretes, a Don Carlosszal nyitotta meg a milánói Scala. A Verdi-opera ősbemutatója Párizsban, 1866-ban zajlott le. Most ezt az eredeti partitúrát vették elő a Scalában, jóllehet az operának ez az első változata igen hosszú, négy óra hoszszat tart. A milánói Scala mostani előadását Claudio Abbado vezényelte. Világhírű énekesek vettek részt a díszelőadáson: Nyikolaj Gyaurov, Jevgenyij Nyeszterenko, Piero Cappuccilli, Mirella Freni és Jelena Obrazeova. JUBILÁL A PÉCSI RÁDIÓ Huszonöt évvel ezelőtt, 1953. január 12-én hangzott fel először az éterben a „Nincs szebb madár, nincs szebb madár a fecskénél" kezdetű népdalra szerzett szignál. Ezzel elkezdte életét a Magyar Rádió pécsi stúdiója. Azóta minden nap a magyarországi és jugoszláviai Baranya egész területén, valamint Tolna és Somogy megye nagy részén, továbbá Baja, Zombor, Eszék és Verőce környékén három nyelven hallhatják adásait. Ez a legnagyobb vidéki rádióállomás. Míg a többi vidéki stúdió szinte csakis magyar nyelvű adást sugároz általában naponta egy órában — Pécsett naponta 2,5 órán át három nyelven adnak műsort. Ennek fele zenés, illetve énekes program. Másfél óra hosszat magyarul, fél-fél órát pedig németül, illetve szerb-horvátul sugároznak adást. A szerbo-horvát nyelvű műsor megalakulása óta, tehát 25 esztendeje él, a német nyelvű pedig 1956. december 31. óta. Az adó hatósugarában Magyarországon másfél, Jugoszláviában pedig mintegy félmillió ember él. Dr. Borsos József stúdióvezető mondja: — Világszerte megnőtt a helyi tömegtájékoztató intézmények, a helyi lapok, televíziók, rádiók tábora. Naponta legalább háromnégyszázezer ember hallgatja műsorunkat. A helyi társadalmi, gazdasági, kulturális politika érvényesítése mellett számtalan szolgáltatást nyújtunk, például lezárt, vagy veszélyes utakról adunk azonnal tájékoztatást. Földessy Dénes A mi csendes emberünk Az ötvenes évek „munkásfilmjeinek” egyik alapképlete volt az emberformáló brigádba bekerült semmirekellő ifjú, akit azután megnevel a közösség. Az új NDK-film bebizonyítja, hogy e szituáció szöges ellentétéből is lehet éppolyan sematikus filmet csinálni, mint amabból. Itt a frissen bekerült ifjú neveli meg a brigádot. Noha farmert hord és hoszszú a haja — ennyit a korszellemnek —, ez mit sem változtat a film avult kimódoltságán. Persze, itt nem a munkára nevelés körül forog a történet, hiszen a munka rövid és hosszú hajúaknak egyaránt ég a keze alatt. Csupán emberi magatartásról van szó. De amily fád, és sóllan, humor és öröm nélkül való ez abrigád, éppoly nehéz szeretni a pozitívnak szánt főhőst. „A mi csendes emberünk” valójában nem csendes, hanem néma. Azaz: annak tetteti magát, mert előző brigádjában éppen igazságkereső nagy szája miatt gyűlt meg a baja. Most úgy döntött, ki se nyitja többé a száját. De egyáltalán nem. Így aztán eléggé unalmas életet erőltet önmagára is, környezetére is — és a közönségre is. A fantáziátlan, döcögő történet a kellemes színek ellenére is szürkévé teszi A mi csendes emberünket. (i. f.) Hosszú út Ha egy alaphelyzet hamis, lett légyen a bonyolítás bármily leleményes, a mű nem lehet igaz. Mircea Daneliuc román rendező A hosszú út című filmje már az első jelenetekben elhibázott: megtudjuk, hogy egy csinos fiatal leány, amikor egy vasúti váróteremben összes pénzét és valamennyi iratát ellopják, ahelyett, hogy a rendőrség segítségét kérné, beül két vadidegen férfi mellé egy óriás teherautóba, amely úticélját, egy nyolcszáz kilométernyire levő várost, háromszortanégyszerte lassabban tudja megközelíteni, mint bármely más közúti jármű. Mindaz, ami ezek után a még vagy kétezer méter hosszú filmszalagon rögzítődött, mondvacsinált, érdektelen és bosszantó. Mindezt nem menti, sőt még inkább szembeötlővé teszi, hogy néhány képsor feltűnően emlékeztet Henri Georges Clouzot világhírű filmjére, A félelem bőrébe. Mindössze annyi a különbség, hogy itt nem glicerinnitrátot kell szállítani, hanem egy sok tonnás bányaberendezést. Ez utóbbi a szép erdélyi táj kanyargóskeskeny útjain ugyanolyan veszélyes. (mtg) LONDONBAN A TESTŐR Január 3-án mutatta be a brit Nemzeti Színház Molnár Ferenc vígjátékát, A testőrt, Franc Marcus új fordításában. (Az angolok Nemzeti Színháza nem feledkezett meg a magyar író születésének — január 12- én esedékes — századik évfordulójáról, ellentétben a budapesti színházakkal...) A női főszerepet az a Diana Rigg alakítja, akit a Royal Shakespeare Company tagjaként, mint a Lear király Cordéliáját, 1964-ben személyesen láthattunk a budapesti Vígszínház színpadán. S az a Richard Johnson mintázza meg a címszerepet, akit néhány héttel ezelőtt Antoniusként láttunk a magyar televízióban, a Royal Shakespeare Company Antonius és Cleopatra előadásában. Az 50 éves Peter Wood rendezte most a londoni Testőrt, aki ezzel a munkájával szerződött az angol Nemzetihez. Maggie Smith, az ismert angol színésznő tavaly jelentős sikerrel játszotta A testőrt Kanadában és Los Angelesbe, de Angliában ritkán játszották Molnárnak ezt a darabját. „Mégpedig azért — mondja Wood — mert a világhírű amerikai Lunt színészházaspár a 20-as években a New York-i Broadwayn olyan sikerrel játszotta A testőrt, csaknem háromszázszor, hogy utánuk senki nem mert hozzányúlni a darabhoz angolszász nyelvterületen. Lunték filmen is eljátszották A testőrt, ez volt életük egyetlen filmje. Színpadi előadásukban A testőr azzal vált nevezetessé, hogy ez volt az első eset, amikor ünnepelt sztárok szövegük egy részét a nézőtérnek háttal mondták el.” (s) □ AZ EGYETEMI SZÍNPAD önálló est sorozatában Verdes Tamás Szenvedélyes meditáció című műsorát adja elő január 14-én.