Esti Hírlap, 1979. április (24. évfolyam, 78-100. szám)

1979-04-29 / 100. szám

HA­TVAN ÉVE TÖRTÉNT * HA­TVAN ÉVE TÖRTÉNT Döntött a Munkástanács: megvédik a köztársaságot „Vörös május — írta az ünnep előestéjén egy buda­pesti napilap — add, hogy termékeny búzakalász nő­jön mindazokon a földe­ken, amelyeket fegyverrel szántott és vérrel öntözött öt elmúlt esztendő bűne és lelkiismeretlensége. .. Add, hogy a régmúlt feledésé­be süllyedjen minden bűne az elmúlt századoknak és úgy emlékezzünk rájuk, mint lidérces, gonosz álom­ra, amelyből öröm volt felébredni ezerkilencszáz­­tizenkilenc vörös tava­szán. . Válságos órák Amikor e sorok megje­lennek, Budapest még ön­feledten készül az első vö­rös május elsejére, az éb­redés a lidérces álomból azonban már nem minden­hol öröm... Északon, kele­ten és délen a földeket is­mét fegyverek szántják — a Magyar Tanácsköztársa­ság alig hat héttel létrejöt­te után, válságos órákat élt át. Sorsa a győztes nagy­hatalmak párizsi konferen­ciáján eleve eldöntetett: a Magyar Tanácsköztársaság, a világ második proletár­állama nem maradhat fenn. Pichon francia külügymi­niszter március 28-án ki­jelenti a parlamentben : a forradalom továbbterje­dése veszélyezteti Európa rendjét, a bolsevizmus el­fojtására minden hatalom­nak egyesülnie kell. A fran­cia politikai és katonai ve­zetés az első perctől fegy­veres intervenciót sürget­i egyidejű csehszlovák tá­mogatással francia, román és szerb csapatok közös tá­madását Budapest ellen... Az intervenciót illetően a konferencián nem egysé­ges az álláspont. Nem azért, mert a támadásra semmi­lyen ürügy nincs (a For­radalmi Kormányzótanács több alkalommal kinyilvá­nította, hogy a Tanácsköz­társaság nem áll a terüle­ti integritás alapján, nin­csenek háborús szándékai, kész minden problémát tár­gyalásokon rendezni, szö­vetsége Szovjet-Oroszor­­szággal nem agresszív jel­legű) — a többi nagyha­talom a francia befolyás erősbödésétől tart. Franchet d'Esperey, a Balkánon ál­lomásozó antant haderők főparancsnoka, az inter­venció fő szervezője nem adhat parancsot a táma­dásra. Tanácsokat adhat... Április 8-án Bukarest­ben tárgyal. 10-én összeül a román koronatanács, s hat nappal később, április 16-án reggel a román ki­rályi hadsereg — elsőként és egyelőre egyedül — át­lépve a demarkációs vona­lat, megtámadja a Vörös Hadsereget. Ez még az örökölt had­sereg — Landler szerint fegyelmezh­etetlen, a legjobb állásokat is puskalövés nélkül otthagyó, dezorga­­nizált hadsereg, vagy áru­ló, mint a keleti front leg­jobban kiképzett, létszá­mát tekintve is legjelentő­sebb alakulata, a hírhedt székely hadosztály. Pa­rancsnoka, Kratochwill ez­redes (három év múlva al­tábornagy Horthy hadsere­gében) a támadást köve­tően nyomban elrendeli az általános visszavonulást. A fedezetlenül maradt 39. dandár és a két nemzetkö­zi zászlóalj, hogy elkerül­je az átkarolást, ugyan­csak hátrálni kényszerül. A román hadsereg 20-án el­éri Nagyváradot, s 23-án bevonul Debrecenbe. Kratochwill ügyes trük­kel vezeti félre a hadügyi népbiztosságot , súlyos harcokról, hatvanszázalé­kos veszteségekről küld je­lentést, hogy igazolja a pá­nikszerű visszavonulást. Böhm, a volt szociálde­mokrata hadügyminiszter, a Kormányzótanács tagja hisz is neki, s még egy hét­tel később is úgy nyilat­kozik, hogy „a Tanácsköz­társaság a legteljesebb el­ismeréssel viseltetik a de­rék székely proletár kato­nák és a forradalomért őszintén dolgozó vezetőik iránt". A kommunista Sza­muely nem­­ szerinte a visszavonulás oka nem a felszerelés, hanem a fegye­lem és a vezetés hiánya, s néhány nappal később ne­ki lesz igaza. A Forradalmi Kormány­zótanács a támadás első perceitől tisztában van a helyzet súlyosságával. Úgy dönt, hogy minden nélkü­lözhető erőt a keleti front­ra irányít, s munkásala­kulatok szervezésével erő­síti meg a Vörös Hadsere­get. A budapesti munkás- és katonatanács másnapi ülésén Kun Béla tart be­számolót a katonai helyzet­ről, kíméletlen őszinteség­gel: — Nem­ fogok egy szép szót sem mondani... Ha azt akarjuk, hogy ne buz­ásod, de proletárdiktatúra legyen ebben az ország­ban, akkor cselekednünk kell. A magunk erejére, a magyarországi proletáriá­­tus erejére kell támasz­kodnunk. .. Elutasított követelés Budapest utcáin néhány nap múlva megjelenik a híres felhívás: Veszélyben a forradalom! Akikhez szólt, megértették. Április 23-án munkaruhában, fegy­verrel a vállon, 24 újonnan szervezett zászlóalj vonul fel az Andrássy úton. Ti­zenháromezer budapesti üzemi munkás. A hadműveletek egysé­ges, közvetlen irányítására felállítják a Keleti Hadse­regparancsnokságot. Pa­rancsnoka Böhm, vezérka­ri főnöke Stromfeld Aurél. A terv: minden rendelke­zésre álló tartalékot Deb­recen és Nyíregyháza tér­ségében összevonva, ellen­­támadással megállítani a román előretörést. A tar­talékok felvonulását a szé­kely hadosztálynak kell fe­deznie. Április 26-án reg­gel bekövetkezik Szamuely jóslata: a székely hadosz­tály az ellenség előtt lete­szi a fegyvert, egyetlen pus­kalövés nélkül kapitulál. Az árulás végzetes: a Tiszán­túl tovább nem tartható. Április 27-én a csehszlo­vák hadsereg is megkezdi az előrenyomulást: 30-án el­foglalják Munkácsot, Sá­toraljaújhelyt — a délszláv csapatok Makót, Nagyla­kot, Hódmezővásárhelyt —, majd május 1-én elesik Miskolc. Aznap, amikor a román csapatok elérik a Tisza vonalát. Aznap, amikor Budapest először ünnepli szabadon május elsejét. Százezrek ünnepelnek önfeledten, mit sem sejtve, hogy az ünnep éjszakáján a Magyar Tanácsköztár­saság első nagy drámája zajlik. Május 1-én késő es­te a Kormányzótanács több szociáldemokrata tagja és jobboldali szakszervezeti vezető azt követeli, hogy tekintettel a válságos ka­tonai helyzetre, a Kor­mányzótanács mondjon le, s adja át a hatalmat a jobboldali szakszervezeti ve­zetőkből választott tizen­két tagú direktóriumnak. Még az éjszaka folyamán összeül a politikai bizott­ság. Böhm tájékoztatása szerint a román csapatok Budapest felé vonulnak, a főváros védelme lehetet­len. .. A döntés másnapra marad. Május 2-án Buda­pesten ítéletidő tombol, zu­hog az eső, orkán szaggat­ja a vörös drapériákat, te­tőcserepeket szór, állvá­nyokat dönt. Délután 2 órakor összeül a Kormány­zótanács. Kunfi és Welt­­ner a tanácskormány le­mondását követeli, a kom­munisták — Kun, Sza­muely, Szántó, Landler — a diktatúra védelmét. Kun — írja visszaemlékezései­ben felesége — késő dél­után holtfáradtan érkezik haza. „Egy órát pihenek — mondta. — Sikerült el­érnem, hogy összehívjuk a Központi Munkástaná­csot. Ott dől el a Magyar Tanácsköztársaság sorsa..." Egységesen szavaztak Ott dőlt el... A Munkástanács hatszáz küldötte egységesen a pro­letárdiktatúra védelmére szavaz. (A jobboldali szak­­szervezeti vezetők felszó­lalni sem mernek.) Má­jus 2-án éjjel összeül a Kormányzótanács é­s éj­fél előtt öt perccel ki­fut az első távirat: „A Kor­mányzótanács az összes frontok részére a legerélye­sebb ellenállás kifejtését rendeli el. Budapest ösz­­szes munkásai kiküldet­nek a frontra.. Balogh László — 4 - Ivókút a Frankel Leó utcában (Wormser fel­­.) MÉGIS TARTOTT TŐLE AZ ALVILÁG „Nem születtem detektívnek Neve fogalom volt. Azok­ban az években, 1943—1918 között nem múlt el nap, hogy Mág Bertalan neve ne szerepelt volna az újságok első oldalán. Az alvilág ré­meként emlegették. Ha fél­tek is tőle a bűnözők, em­berséges magatartásáért tisztelték, sőt, mi több, na­gyon sokan szerették. Soha nem tetszelgett a titokza­tosnak tűnő detektívfőnök szerepében, éjjel-nappal az utcát járta, kétes hírű kocs­mákban, lebujokban, siká­torokban, a bűnözők törzs­helyein talán még otthono­sabban mozgott, mint dol­gozószobájában RENDŐRSÉG AKKOR ÉS MOST — Ha jól tudom, soha nem tartotta titokban tele­fonszámát, lakása címét, szívesen állt szóba az új­ságírókkal. Egyszóval: vál­lalta a közszereplést. Ma­napság más a helyzet, nem ismerjük a legjobb nyomo­zókat. Véleménye szerint mi a jobb, ha ismeri a lakos­ság a detektívet, vagy, ha nem? — A felszabadulást kö­vető hónapokat és éveket nem szabad összehasonlíta­ni a mai korral s ebből kö­vetkezik, hogy napjaink nyomozói nem reflektor­­fényben dolgoznak. Ez így van rendjén, így helyes. Mit kapott viszont örökségbe az 1945-ben megalakult de­mokratikus rendőrség? A kiégett házakon, a lerom­bolt fővároson, a kifosztott és meggyötört éhes embe­reken kívül csak az élni akarást, a vágyat arra, hogy közbiztonság legyen. Csakhogy akkoriban az em­beréletnél gyakran többet ért egy kabát, egy gyűrű. Nem ment ritkaságszámba a napi hét-nyolc rablógyil­kosság, negyven-ötven be­törés. A nyilvántartási könyvek elvesztek, az alvi­lágról jóformán semmit sem tudtunk. Mi kezdő nyomozók hiányos ismere­teinket bátorsággal, szorga­lommal és akarattal pótol­tuk. A lakosság és a sajtó segítsége nélkül azonban nem sokra mentünk volna. Szükséges volt, hogy ismer­jenek minket az emberek, mivel így hamarabb for­dultak hozzánk segítségért, ugyanakkor az is szükséges volt, hogy a bűnözők tart­sanak tőlünk. Személy sze­rint tőlem és a többi de­­tektívtól. Ma, amikor a köz­­biztonság Magyarországon talán egyedülállóan jó Európában, mindez másod­rendű kérdés. Kitűnően szervezett rendőrség mű­ködik s mint tudjuk, a la­kosság hathatósan segíti is munkáját. Mág Bertalan páratlanul gyors karriert csinált a rendőrségen, 1945. január 20-án jelentkezett a főka­pitányságon munkára, s április végén tizenhat tagú csoportot vezetett. Alig egy évvel később már a híres Mág-csoportként emleget­ték őket. — Minek köszönheti a gyors előrelépést? — Túl az ambíción, egy kicsit a vakmerőségnek és a szerencsének is. Bará­tommal és kollégámmal, Kozma Sándorral április­ban nyomába szegődtünk egy gyanús külsejű férfi­nak. Kettőnknek volt egy­ használhatatlan, töltény nélküli pisztolya. A Nép­színház utcában egy kapu­aljban igazoltattuk a fér­fit, akinél ragyogó ameri­kai pisztolyt találtunk. Ezen a férfin keresztül jutottunk el egy háromtagú rabló­bandához, négy gyilkosság, több fegyveres rablótáma­dás volt a számlájukon. NEM TUDTÁK, MEGTANULTÁK — A kommunista nyomo­zókat hogyan fogadták a régi, rutinos, de más elve­ket valló detektívek? — Ki így, ki úgy. Többen kárörvendve figyelték erő­feszítéseinket, sokan egye­nesen szemünkbe vágták, hogy nem értünk ehhez a munkához, de akadtak, akik bíztak bennünk. Amikor végképp elcsüggedtünk, az akkori főkapitány-helyettes rázott fel minket: „Fiúk, vegyétek tudomásul, senki sem születik orvosnak vagy detektívnek, mindenki meg­tanulja a maga szakmá­ját!”, mondta. Nos, tanul­tunk, minden második nap a technikát, a szolgálati szabályzatot. Az igazi le­hetőség akkor következett, amikor Münnich Ferenc került a kapitányság élére, az ő segítségével tudtam csak átszervezni csoporto­mat. Igaz, feláldoztuk ma­gánéletünket, a nap hu­szonnégy órájából tizen­nyolcat talpon voltunk. — Önnek gyermekkori álma volt, hogy nyomozó lehessen? — Gyermekkori álom? — kérdez vissza. — Hatan voltunk testvérek, édes­anyánkat korán elveszítet­tük, mi csak arról álmo­dozhattunk, hogy ne ma­radjunk kenyér nélkül. Ti­zennyolc-húszéves korom­ban gondoltam először arra, milyen jó lenne detektív­nek lenni. A rendőrség azonban akkor egészen mást jelentett számomra, nevezetesen a rideg valósá­got, ugyanis mint politikai­lag megbízhatatlan 1934-től 1939-ig rendőri felügyelet alatt álltam, minden vasár­nap délelőtt a megadott időpontban kellett jelent­keznem. Attól kezdve min­den trükköt elkövettem, hogy megússzam a katona­ságot, hamis papírtól kezd­ve a lógásig, egészen addig, amíg egy csákánnyal a ke­zemben a budai hegyek kö­zött bandukolva végre ta­lálkoztam a szovjet kato­nákkal. S minthogy tudtam szlovákul, tolmács lettem Minderről életrajzi regé­nyében — amin most dol­gozik — ír Mág Bertalan, eddig megjelent hat kötete után ez lesz újabb írása. Terveiben szerepel egy hosszabb tanulmány is, ez a fiatalkorúak bűnözését öleli majd fel. SZEMTŐL SZEMBE A GYILKOSSAL —•Sok ügye közül — He­kus Dönci és hírhedt társai — melyiket tartja legemlé­kezetesebbnek? — Talán azt, amitől gyé­rülni kezdett a hajam. 1947- ben bekerítettünk egy volt nyilast, aki több rablást és gyilkosságot követett el. Szemtől szembe álltunk, én pisztollyal, ő gépfegyverrel a kezében. Álnevén szólí­tottam meg: „Lajos, dobja el a fegyvert, kár minde­nért, nézzen körül, minden­hol rendőrök állnak!" Tíz percig néztünk farkassze­met egymással, aztán egy merész húzással zsebembe tettem a pisztolyt. Erre megadta magát. Később, amikor már valódi nevén szólítottam, éktelen károm­kodásba kezdett, hogy rá­szedtem. Pethes Sándor Ha nyomoz a Mág-csoport Életrajzi regény II

Next