Esti Hírlap, 1979. október (24. évfolyam, 230-254. szám)
1979-10-08 / 236. szám
HÉTVÉGI BEMUTATÓK • HÉTVÉGI BEMUTATÓK VÍGSZÍNHÁZ Orfeusz alászáll A mitológia Orfeusza, Kalliope múzsa fia megszelídíti édesszavú lantjával még a fákat és állatokat is. Mikor szerelme, Euridike meghal, utánamegy az alvilágba érte. Tennessee Williams Orfeusza a társadalmonkívüliségből száll alá a társadalom világába, — nem épp szerelméért, hanem a pénzért és a biztonságért; állást vállal, megunva a szabad csavargást, a kívülállást. A ,,társadalmat” felszínesen vázolt alakok, a húszas évek amerikai bélének harsányan gyűlöletesre pingált figurái alkotják. Szenteskedő gonosz nénék, fajgyűlölő, kegyetlen seriff, aljas és gazdag Ku-kluxklan vezér. A kígyóbőrzekés modern Orfeusz, gitárjával és szépségével, kívülállásával és izgató magányával ingerlőleg hat erre a közegre, kihívja gyűlöletüket vagy vonzásukat, s valamiképp a személyi- és gondolatszabadság homályos kondenzcsíkját húzva maga után végül is beteljesül rajta a tragédia: széttépik. (Éspedig a szó szoros értelmében, kutyákkal — a színfalakon kívül, szerencsére.) Williams Orfeusza egy vegyeskereskedésben leli meg a maga Euridikéjét, a gazdag boltos boldogtalan feleségében. „Kétféle ember van, az egyik, akit megvásárolnak, a másik, aki vásárol” — így bölcselkedik a fiú. S az asszony — akit magát is megvásároltak — megbűvölten hallgatja a költőinek szánt példázatot arról, hogy akad, aki a kettő közül egyikbe se tartozik. Merthogy van olyan madár, akinek lába sincs, hogy a földre szálljon, a szél hátán alszik ... E mélynek szánt szimbólum többszöri emlegetése nemcsak azért kong üresen, mert a fiú akkor mondogatja, mikor mégiscsak éppen alászáll a szél hátáról és beilleszkedni készül, hanem azért is, mert nem nagyon tudni, milyen céllal és mi ellen, milyen eszme vagy filozófia jegyében helyezte kívül magát a társadalmon. (Amikor Williams mindezt leírta — első ízben 1841-ben, majd, mivel a darab akkor megbukott, átdolgozva 1957-ben — még sehol se voltak Kerouac helyüket nem lelő országúti ámokfutói, a távoli jövőben rejlettek még a hatvanas évek hippijei, hát még azok mai utódai, akik szekták meg izgatott faji vagy politikai mozgalmak harcosaiként már régen nem magányosan járják útjukat, hanem kialakították a maguk külön kis társadalmát, szubkultúráját. Nehezen magyarázható, hogy a vendégrendező, Ruszt József, miért tolta félig-meddig a mába a darabot — például a hangsúlyozottan hetvenes évekbeli zenei aláfestésekkel (s ki tudja miért, többnyire a tájilag-hangulatilag igazán nem ide illő El Condor Pasa című dallal), hogy miért öltöztette mai ruhába (Jánoskúti Mártával), a szereplők egy részét. Hogy Carolból, a darabbeli exhibicionista, különc nőből miért csinált valamiféle mai punk-lányt (viaskodik is a teljesen habókos és riasztó külsejű figurával buzgón, de eredménytelenül Halász Judit). Az is alig érthető, hogy olyan kipróbált, jó színésznőknek, mint Pap Éva, Földi Teri, Gyimesi Pálma és Szatmári Liza, miért nem jön ki ezúttal még véletlenül sem elhihető emberi hang a torkukon, vagy hogy miért sipítozik-rikácsol oly képtelenül hamis módon az ápolónő szerepében Sándor Iza. Egyáltalában: mintha félrecsúszna a máskor oly biztos vígszínházi ízlés és abszolút hallás sínjéről ez az előadás. Tömérdek a fals hang, a nem igaz hatású színészi eszköz. Még nos igen, még Ruttkai Éva se ajándékoz most meg azzal a kincses varázslattal, amellyel máskor. Tizennyolc évvel ezelőtt ennek a darabnak vígszínházi bemutatóján (Kazimir Károly rendezésében, Benkő Gyulával a főszerepben) ő volt Carol, s az akkori előadás sikerének egyik fő oszlopa. Most Ladyt mintha nem érezné. Vagy tán éppenséggel nagyon is érzi a figura közhelyes és fellengzős voltát, azért nem azonosul vele, mert nincs mivel? A sajtóbemutatón legalábbis — amelyet pedig, jó kezdeményezésként a produkciónak a közönséggel való több találkoztatása előzött meg vidéken — egy dekoncentrált, hisztérikus Ladyt láttunk az amúgy is meglehetősen hisztérikus és dekoncentrált előadáson belül. Emberi hitelt leginkább azok hoztak az előadásba, akik megpróbáltak a triviaLehet-e bohózatot írni egy operettországról, amely egyszerre a nagyhatalmak érdeklődésének előterébe kerül és egy diplomata nő küldetéséről, meg az ezzelkapcsolatos bonyodalmakról? Szamuil Aljosin azt bizonyítja, hogy lehet, még ha vannak is pillanatok, amikor a szatíra súlycsoportjába szeretné átigazolni a darabot. De hát az okos, ám egészséges ösztönű királynő mellett, ott a sükebóka férj, a nagy Államunió talpraesett és vonzó nagykövet-asszonya (lánya?) mellett a gall udvariasságú, az amerikaiasan célra törő és a kínaiasan körmönfont másik három nagykövet, az Államunióból érkezett divattervező fiú mellett a manökencsapatot őrmesterként mindig éberen dirigáló kísérőnő, az ijedt miniszterelnök mellett a királynő ravasz személyi titkára. Tulajdonképpen minden együtt van hát egy bohózathoz, bizonyítván, hogy a mai szovjet drámairodalom palettájáról ez a nálunk kevéssé ismert szín sem hiányzik. S végül is nem válik kárára, hogy némiképp a világpolitika paródiáját látjuk a színen, miközben a szerző kedves öniróniával, egyáltalában nem elnéző saját hazája gyengéi iránt sem. Kifejezetten jó ötlet volt, hogy a József Attila Színház az idei szovjet drámafesztivál műsorát egy ilyen típusú művel tegye gazdagabbá. A színház válogatott színészcsapatát is a vendégrendező Barlay Gusztáv rendelkezésére bocsátotta. Szemes Mari, Kállai Ilona, Káló Flórián, Fülöp Zsigmond, Both Béla, Vogt Károly, Harkányi Endre, Láng József, Örkényi Éva, Soós Lajos, a fiatal Tahi József, Telessy Györgyi elevenítik meg a darab egyes figuráit, a konferanszié szerepét pedig Bodrogi Gyula vállalta, nemcsak a bohózat látványának irányába vitte — helyesen — a darabot, de a játék gyors pergését is biztosította volna. A körhinta nem is funkcionált rosszul, csak a jelenetek belső ritmusa volt lassúbb, mint lehetett volna. Kétségtelen, a darab nem bővelkedik annyi fordulatban, mint egy hagyományos — mondjuk francia — bohózat, de ha minden poénnak akkora nekifutással készülnek a szereplők, mintha királydrámát játszanának, akkor a legszellemesebb dialóguspatron is magányosan pukkan, nem építhet az előző hatására, és nem készítheti elő a következőt. Lehet, ha felgyorsul a játék — erre a premier után még van lehetőség —, a nézők meglepően hamar hazaérnek, de amíg a színpad előtt ülnek, egyfolytában nevethetnek. Az ehhez megfelelő „nyersanyag” ott van Anna őfelségében, meg kellene próbálni kibányászni. A nézők nem szoktak megsértődni se azért, ha sokat és egyfolytában nevethetnek, se azért, ha a vártnál hamarabb érkeznek haza a színházból. Bernáth László JÓZSEF ATTILA SZÍNHÁZ Anna őfelsége Egy szép pár jelenet: Ruttkai Éva és Lukács Sándor. (MTI Fotó : Horvát Éva felv.) Láng József és Szemes Mari lis helyzetek és kimódolt mondatok ellenére természetes hangot megpendíteni. Bánki Zsuzsának sikerült ez egy egzaltált aszszonynak a cselekményből egyébként dramaturgiailag teljesen kilötyögő karakterfigurájában, meg két régen látott vígszínházi tagnak, Pándi Lajosnak és Molnár Tibornak egy-egy férfias epizódszerepben. És mindenekelőtt a címszereplő Lukács Sándornak, akivel, mikor titkolt és rejtélyes vonzást hozva az ajtón először belép, mintha csakugyan a szabadság és a magány szele csapódna be a színpadra. Fencsik Flóra Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az igazán kitűnő színészek ellenére kissé lassan csordogál az előadás. Vayer Tamás körhinta díszlete pedig Cseresznyéskert a televízióban Elkészült a televízióban Csehov Cseresznyéskert című drámájának filmváltozata. Annak idején a Vígszínház játszotta 1924. szeptemberében először ezt a művet, mely azóta számtalanszor került felújításra. A tévédarabhoz Szunyogh Balázs komponálta a zenét, Mátay Lívia tervezte a díszleteket, Mialkovszky Erzsébet a jelmezeket. A tévéfilm operatőre Márk Iván. Ranyevszkaja Andrejevna szerepét Törőcsik Mari játssza. Anya: Pap Veronika, Varja: Esztergályos Cecília, Gajev:Mensáros László, Lopahin: Kozák András, Trofimov: Gálffy László, Szimeonov: Szénási Ernő, Ivanova: Hámori Ildikó, Jepihodov: Szacsvay László, Dunyasa: Peremailoni Krisztina. Rendező: Esztergályos Károly. EUROPA-ÚJDONSÁGOK MŰVÉSZEI ÉS NEURÓZIS A Modern Könyvtár sorozat két új kötete igazi csemege. Lionel Trilling Művészet és neurózis című kötete az amerikai irodalmi élet folyamatairól ad rendkívül izgalmas és érdekes képet. Az igencsak népszerű szerző esszéiben az érdekes stílus és az egyéni látásmód külön élvezetet szerez az olvasónak. Peter Hacks neve ismerős a modern európai irodalom, közelebbről a modern dráma iránt érdeklődőknek. Most Három dráma című kötetében a Rosie álmodik, az Adam és Éva, valamint a Beszélgetés a Stein-házban a távollevő Von Goethe úrról című művei jelentek meg. Mindegyikhez a szerző megjegyzései is hozzátarrtoznak, Tandori Dezső pedig Peter Hacks poeto-logikája címmel írt esszét a kötetbe. A Lyra Mundi sorozat Robert Burns, Borisz Paszternák és Lucian Blaga verseit adja ezúttal közre. Ugyancsak a költészet híveinek ajánlható az Új Pegazus sorozat két friss darabja. A praktikus és mutatós kiadású kötetek Kajetan Kovic és Ewa Lipska verseivel ismertetik meg az olvasót. A második világháborúról szóló és felmérhetetlenül tetemes irodalom egy kevésbé ismert képviselőjét mutatja meg a finn Pentti Haanpää személyében egy vékonyka kötet. Kilenc férfi csizmája címmel egy olyan történetet mesél el, amelyben megrázó emberi sorsokat állít elénk. Jiri Sotola hőse a napóleoni időkben próbál boldogulni, egyedül a megbolydult időben. Nyársra húzva a regény címe, s a cím kifejezi a kalandoknak, a küszködéseknek, a reménykedéseknek azt az alapélményét, amelyet a hős magányos küzdelmében átél. Az orosz forradalmi gondolkodók első hazai tankönyvének tekinti az irodalomtörténet Alekszandr Ragyiscsev Utazás Pétervárról Moszkvába című kötetét. Az 1749-ben született középbirtokos nemesről a korabeli orosz valóságot bemutató könyve kapcsán Nagy Katalin azt mondta: „Rosszabb, mint Pugacsov”. A könyv „jutalma” szibériai száműzetés. A novellát, útleírást, anekdotát, sőt verset egymással váltogató kötet egy kor hiteles lenyomata, szociográfiailag pontos képe. BUDAPESTI MŰVÉSZETI HETEK NEMZETKÖZI BÁBSZEMLE 1979 A MOSZKVAI KÖZPONTI BÁBSZÍNHÁZ (vezetője: Szergej Obrazeov) VENDÉGJÁTÉKA AZ ÁLLAMI BÁBSZÍNHÁZBAN Budapest VI., Népköztársaság útja 69. V. Livanov—G. Bardin: DON JUAN 79 Felnőtt- és ifjúsági előadások október 17-től 21-ig, minden este fél 8 órakor. Jegyek a Bábszínház pénztáránál válthatók. • Csalóka Péter. A rádióból plántálták képernyőre Szokolay Sándor és Weöres Sándor költői meseoperáját. Az ilyen, gyermekeknek szánt játékok végleg feledtetik azt az időt, amikor az Operaház fiataloknak szóló repertoárja kizárólag a Humperdinck-féle Jancsi és Juliskából vagy Bayer balettjéből, A babatündérből állt. Kézenfekvő ötlet volt a rádiófelvétel képi kihasználása, amely a cselekményt és énekbeszédet a gyerekek számára még világosabbá, egyértelművé tette. Gazdagodott a szüzsé egy másik fontos momentummal is. A fordulatos, mulatságos, tanulságos cselekményt életközelbe hozták azzal, hogy a rádió gyermekkórusa piros nyakkendős formaruhában úttörőcsapatként „belejátszott”. Ők lettek a történtek kommentálásával a falu gyerekei. A mintegy negyvenperces időtartamú színes játék egyetlen pillanatra sem volt laza. A közreműködők jellemábrázolása Horváth Ádám rendezésében nyílt és világos volt. A szereplőgárdából Csalóka Péter megszemélyesítőjét, Rozsos Istvánt illeti a legnagyobb dicséret, a bíró megformálásával, Polgár Lászlóval együtt. Lehoczky Éva, Barlay Zsuzsa, Jelinek Gábor jeleskedett még. A meseopera szövege és zenéje — Szokolay Sándor vezényelt —, remélhetőleg megörvendeztette az ifjú nézőket. (K. K.)