Esti Hírlap, 1980. április (25. évfolyam, 78-101. szám)
1980-04-08 / 82. szám
Szinte természetes, hogy Alexandr Gelman drámáiból tévéadaptáció is készül. Természetes, mert színpadi helyzeteinek többsége jobbára az üzemi vagy pártélet olyan mozzanataiból áll, amelyek igen természetesen hatnak a televízió képernyőjén. Így volt ez az Egy ülés jegyzőkönyve című darabjával is, így van ez a Visszajelzés című művében is. A téma is rendkívül hasonló: itt is egy nagy építkezés körül zajlanak az események, s jóllehet nincs olyan látványos aktus, mint a prémium visszautasítása, de itt is található egy olyan ember, egy közgazdásznő, aki a maga szívós módján nem nyugszik bele egy elfuserált helyzet elkendőzésébe. Itt is akad egy ember, az újonnan megválasztott városi párttitkár, aki felvállalja az ügyet, bár ha közvetlen feletteseivel kerül is szembe. E tekintetben talán mélyebb és átfogóbb, összefüggéseket tár fel Gelmannak ez a műve, mint az előző, noha szerkezete nem annyira egységes, a helyzetek, a szálak szétdaraboltak. A magyar televíziófeldolgozás ezt használta fel, hogy sűrítsen, tömörítsen, s amennyire, jól sikerült ez, annyira hátrányává is vált a darabnak. Kevesebb lehetőség nyílt rá, hogy kibomoljanak azok az egyéni drámák, amelyek a határidő előtti átadás kusza históriái mögött meghúzódnak. Mihályfi Imre rendezése mindenekelőtt a színészvezetésben volt kitűnő, különösen Rajhona Ádám, Hámori Ildikó és a színpad után a tévéváltozatban is ugyanazt a szerepet kitűnően eljátszó Kállai Ferenc voltak meggyőzőek. — bel — • Kinek ne fordult volna meg a fejében, hogy: „vissza az egész”. Vissza a bútorokkal, szőnyegekkel, vissza a tapétamintás, vagy egyszínű fallal, vissza a tévével, meg az előtte átüldögélt jellegtelen estékkel, vissza mindennel, oda, ahonnan újból neki lehet indulni. . . Lázár Ervin hősei mindig azzal hökkentenek meg, hogy valami olyasmit csinálnak végig, amit mi is szívesen megtennénk, de gondolni is csak titkon merjük, azonnal elhessegetve, letagadva és megtagadva. Sólyom András Lázár Ervin történeteiből úgy írta meg filmjének forgatókönyvét, úgy teremtette meg hősét és környezetét, hogy a valóságnak és a képzeletnek szabad átjárást hagyott egymásba, oda-vissza. Mondhatjuk, rendezői bemutatkozásához a legnehezebb feladatok közül választott: a hétköznapi logika szerint képtelenségnek nevezett helyzeteket kellett egyensúlyban tartania a mindennapi valóság tapasztalataival. Ha csak egy kicsit is kibillen a játék, ha nem teremt természetes harmóniát, előidézi a veszélyt, hogy a hősöket futóbolondnak kiáltják ki. Sólyom András ezt a harmóniát teremtette meg nagyon átgondolt rendezői koncepcióval. Vajda László főszereplőnek, Hollós Olivér operatőrnek, Másik János zeneszerzőnek is köszönhetően a hős belső és külső világa a filmen, magától értetődő természetességgel jelent meg. (b. é.) Még egy Rozsdatemető Fejes Endre drámája a József Attila Színházban 1963-ban mutatta be a Thália Színház Fejes Endre Rozsdatemető című drámáját, melyet aztán több mint 200-szor játszottak, és amely a 60-as évek magyar színházának legtöbbet emlegetett sikerdarabja lett. Mintha új levegő tört volna be a magyar színpadra. A XX. századi magyar proletár — egyesek szerint lumpenproletár, mások szerint kispolgár — arculatának valós képét kaptuk meg a Hábetler család színpadi másában. A nagy vitát kiváltó kisregény fogalommá tette a hábetlerizmust, a klasszikus marxi fogalmazás: a „törzsi elnyomorodás” művészi megfelelőjét. Fejes kisregénye azt a társadalmi rétegképződményt mutatta be, amelyet József Attila: „... hol lehet altiszt, azt kutatja, holott a sírt hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia” sorokkal rögzített. Ez a réteg kiszolgáltatva a nélkülözésnek, szükségszerűen nem részesült a szellemi javakból sem. Éppen ezért tragikomikus megnyomorodottsága félelmetes lehetőségeket adott az írónak az életüket meghatározó, és sokszor ellentmondásos törvényszerűségek egymásra fényképezésére. A József Attila Színház kevés szövegváltoztatással egy teljesen új Rozsdatemetőt mutatott be. Ez a mű nem elsősorban a hábetlerizmust kívánja ábrázolni, hanem végigkísér minket egy XX. századi magyar proletárcsalád életén az I. világháborútól a 60-as évek elejéig. Teszi ezt rövid kis jelenetek felvillantásával — korabeli zenével és kort jelző jelmezekkel —, amelyek a színpad zártságában kísérletet tesznek rá, hogy megrajzolják a korszak legjellemzőbb történelmi jelenségeit: I. világháború, Kommün, a Monarchia felbomlása, fehérterror, nélkülözés, gazdasági válság, a fasizmus előretörése, II. világháború, zsidóüldözés, ostrom, hadifogság, az új rend, személyi kultusz, ellenforradalom. Tehát a József Attila Színház Fejes Endre Rozsdatemetőjét — nyilvánvalóan az író teljes együttműködésével — átalakította egy magyar munkáscsalád történelmi tablójává. Nem megszüntette, csak csökkentette azoknak a szinte filozófiai értékű motívumoknak a hangsúlyait, amelyek a hábetlerizmus kórképét voltak hivatva megfogalmazni. Azt, ami annak idején a felfedezés erejével hatott. Kérdés, amit most kaptunk, vajon felér azzal, amit ez a mű egykor nyújtani tudott? Igen is, meg nem is. Nyilvánvalóan: az író és a rendező úgy érezték, a mű már része a magyar szellemi életnek. Amire annak idején nagy bátorsággal felhívta a figyelmet, az már szinte axiómaként benne van a köztudatban. Színházibb játék ez a mostani Rozsdatemető, mint annak idején volt, de mégis az marad a nagyobb élmény, mert elsőként érte az embert. Most jobban kikristályosodott jellemeket kapunk. Egy félelmetesen önáltató, csontja velejéig „igyekvő” idősebb Hábetler Jánost, a József Attila-i altisztmodell prototípusát, aki öreg korára hordozza egy tiszteletben megőszült családapa összes korlátait a szenilitásától, önzésétől a másikat tépő kegyetlenségig. És ezt Horváth Sándor nagyszerűen felépített, egységes ívű karakterábrázolásában láthattuk. Ugyanilyen csodálatos szerepszi■porkázássá vált Pék Mária figurája. Szerep és színésznő ritka szerencsés találkozása Szemes Mari alakítása. Ő egyébként is a magyar színpad egyik legérettebb alakja, nagy tragikáink emlékét idézi. Ebben a majd’ ötven évet átölelő embersorsban egy fiatal, kemény húsú lány életindulásától egy öreg, öszszeaszott asszony haláláig hitelesen képes egy este felvillantani mindazt, amire író és színpad lehetőséget ad neki. Janit Deréb Attila játszsza. Ebben az együttesben az ő szerepe hordozta a legnagyobb terhet. Olyan fájdalmat kell érzékeltetnie, az ítélet, az undor, a megbocsátás, az elfogadás és elvágyódás olyan regiszterein kell játszania, hogy az fiatal színésznek talán nem is lehet a birtokában. Ezért sokszor csak a külsőségek, az emelt hang, az indulatfeszültség öngerjesztése jelzi a szerepkarakter tényleges belső lehetőségeit. Ugyanez mondható el a Hábetler lányok közül Borbás Gabiről és Dancsházy Hajnalról is. Szabó Éva az idősebb Hábetler lány alakjában érzelmileg hiteles. Ha kicsit túlmaszkírozott is Harkányi Endre Reich bácsija, maga a színész egyszerű, mértéktartó módon indít meg az öreg alkoholista figurájában. Peremartoni Krisztina kedves, szeretetreméltó Reich Katót játszik, Voith Ági pedig szenvedő és életvidám Csele Julit. Emlékezetes alakítás Solti Bertalan Seres Sándora: tiszta, nemes embert állít elénk. Figyelemre késztet Soós Lajos epizódfigurája és Fülöp Zsigmond Zentay Györgye, Kránitz Lajos Sápadt Bélája, Telessy Györgyi Kövecses Annája és Újréti László Mátyás Vilmosa. Az előadást Berényi Gábor rendezte, s ő volt a szöveg dramaturgja is. A szöveg ellen nem is lehet semmi kifogásunk, gazdagabb lett, a jellemek kristályosabbak, az egész mű érettebb. De a két-három mondatos jelenetfelvillanások meg-megállítják, széttöredezik a történelmi tablót és így a többieknek csak egy-egy hosszabb jelenetben van lehetőségük, a két főszerepen kívül, hogy megmutassák magukat. Hordoz az előadás olyan fölös akusztikus külsőségeket (sikolyokat, üvöltéseket) is, amelyek néhány naturalisztikus képpel együtt ellentmondanak a ■ jelzésszerkezetnek. Ez a mű a színész ábrázolta jellemeken keresztül beszél kristálytisztán a nézőhöz, és hogy sok zavaró tényező mellett mégis emlékezetes előadásként fogjuk megőrizni annak a szereplők a forrásai. Elsősorban Szemes Mari és Horváth Sándor, Szalontay Mihály József Attila emlékműsor Vallomások: Goethe, Rielke, Arany, Nagy Lajos, Móricz Zsigmond — hosszú sor. A költészet, az irodalom, a művészet lényegét fogalmazzák meg tömören az ars poeticák. Zárásul József Attila hitvallása: „ ... Hörpintek valódi világot, / habzó éggel a tetején.” József Attila Születésének 75. évfordulóját köszöntjük ebben az esztendőben. Kiállítások, összeállítások fémjelzik a megemlékezést. Esorozat új darabja az az est, amelyet az Országos Rendező Iroda indított most útjára. Császár Angéla, Molnár Piroska, Jordán Tamás, Nagy Attila, Papp János és Oszter Sándor vállalkozott rá, hogy zenével, énekkel tarkított irodalmi műsorban kövesse József Attila sorsát, költészetét. Az oldott, szerencsés válogatás, a rendező, Siklós Olga munkáját dicséri. A műsor kerüli a sablonokat. A világirodalom nagyjainak ars poeticáit levelek követik, amelyeket Juhász Gyulának — s hasztalanul —, a kiadóknak írt egykor József Attila. Aztán a Ködből, csöndből szitkai, a Nagyon fáj szívbe markoló sorai. Majd Császár Angéla tiszta, szép énekhangján elhangzik a Ringató. Szerelmes versek követik egymást, köztük van az Oda is. (Kár, hogy e vers előadója, Oszter Sándor a költő szándékát, indulatait elrejti előlünk.) Az előadás negyedik gondolati egysége a politikus József Attilát mutatja be. Azután újra levelek következnek. Az utolsók, amelyeken a keltezés fölött már ez áll: Balatonszárszó. Nyugodt meg zaklatott hangú sorok a kezelőorvoshoz, dr. Bach Róberthez és Flórához. Lemondás, a „Nem emel föl már senki sem” hangulata, majd a halál. Az est azonban itt nem ér véget, elhangzik még egy népballada. Az irodalmi összeállítások fenyegető veszélye az egyhangúság. Különösen, ha sokak által ismert verseket hall a közönség. Ez az egyórás válogatás azonban olyan sokrétű, változatos, hogy végig érdeklődéssel követjük. A műsorért, amely most országos vándorútra indul, elismerés illeti a rendezőt, s az ORI-t egyaránt. (fazekas) A MAGYAR KULTÚRA MOSZKVÁBAN Tökéletes egy A Majakovszkij Színház nézőterét, amely a mi Vígszínházunkéra emlékeztet a maga három emeletével, két estén át zsúfolásig megtöltötte a közönség tegnapelőtt és tegnap a Vígszínház második előadásán. Shakespeare Minden jó, ha a vége jó című vígjátékának szokatlan díszleteit — Ebervoein Róbert és Győrfy Lajos munkája — a nézők kezdetben meglepetten szemlélték. Mindkét előadás a csodálkozás jegyében kezdődött. El kellett telnie vagy negyedórának, amíg a moszkvaiak — magyarok és nem magyarok — ráhangolódtak ennek az előadásnak a jelrendszerére. Később azonban megteremtődött a kontaktus, s ettől kezdve a tökéletes együttjátszás valósult meg színpad és nézőtér között. A tegnapelőtti előadáson olyan nagy volt a siker, hogy a darab befejező szavait Darvas Iván — aki a Francia Király szerepét alakítja — el sem tudta mondani. A hangját elnyomta a dörgő taps. Mindaz, ami a Valló Péter rendezte előadásban látható, egy kissé talán meglepő volt a moszkvai közönség számára. Ez magyarázza, hogy szükség volt a kapcsolatteremtődés szakaszára. Az előadásutáni siker azonban azt bizonyítja, hogy ez a kapcsolat létrejött. VÁZLATOK A Vígszínház társulatának egy része ma hazautazik Budapestre, a többiek pedig Tallinnba repülnek, ahol a helybeli operaházban két alkalommal előadják a Harmincéves vagyok című musicalt. Ugyanakkor Moszkvában megkezdi vendégszereplését — nagy sikerű leningrádi előadások után — a Magyar Állami Operaház társulata. A Hunyadi Lászlót, Verdi Lombardok című operáját és Bellinitől a Normát mutatják be. A Puskin Múzeumban, ahol a többi között — csak a XIX—XX. század francia művészeit említve — Manet, Monet, Cézanne, Van Gogh, Léger, Picasso és Rodin művei láthatók — nyílt meg a Dési Huber István, Derkovits Gyula és Kerényi Jenő műveit bemutató kiállítás. A tárlatot már a megnyitó délutánján sokan keresték föl. Közöttük egy törékeny, ősz hajú asszony, aki rajzmappával kezében álldogált a kisplasztikák előtt, s villámgyors vázlatokat készített róluk. Elmondta, hogy ő Csemenceva Valentyina Nyikolajevna festőművész-grafikus, hetvennégy esztendős. Eddig kilenc önálló kiállítása volt. A rajzokat pedig azért készíti, mert egy képzőművészeti stúdiót vezet, és tanítványainak — akiket természetesen elküld erre a kiállításra — szeretné megmutatni a vázlatokat. A festőasszony elmondta még, hogy éppen tegnap látta a WTO színházában a Macskajátékot, és Örkény István darabja nagyon tetszett neki. NAGY ÉRDEKLŐDÉS A moszkvai magyar napok plakátja egy lantot ábrázol, amelynek kecses formája piros-fehér-zöld, illetve piros, s a két száz között a 35-ös szám emlékeztet felszabadulásunk évfordulójára. Úgy tűnik, e plakát — és természetesen a magyar kultúra napjai változatos, rangos programja — fölkeltette Moszkva érdeklődését. Kiállításainkat igen sokan látogatják, a színházi előadások táblás házak előtt zajlanak. Művészeink népszerűek, az előadás után autogramkérők serege várakozott a művészbejáró előtt. A magyar kultúra bemutatkozása sikeres a szovjet fővárosban. Morvay István Milyen és mekkora szerepe van az orvos személyiségének a gyógyításban? A választ a hivatástudata magaslatán álló Szabó doktor adja meg a filmben. ORVOS VAGYOK MAGYAR-NSZK DOKUMENTUM -JÁTÉKFILM MAFILM HÍRADÓ ÉS DOKUMENTUMFILM STÚDIÓ-PROVOBIS FILM NOR RENDEZTE: GYÖNGYÖSSY IMRE KABAY BARNA fényképezte: Szabó Gábor FŐSZEREPLŐK: Dr. Szabó István DrChatel Rudolf Gyöngyössy Katalin Bemutató: 1980. április 10.