Esti Hírlap, 1980. április (25. évfolyam, 78-101. szám)

1980-04-08 / 82. szám

­ Szinte természetes, hogy Alexandr Gelman drámáiból tévéadaptáció is készül. Természetes, mert színpadi helyzeteinek több­sége jobbára az üzemi­ vagy pártélet olyan mozzanatai­ból áll, amelyek igen ter­mészetesen hatnak a tele­vízió képernyőjén. Így volt ez az Egy ülés jegyző­könyve című darabjával is, így van ez a Visszajelzés című művében is. A téma is rendkívül ha­sonló: itt is egy nagy épít­kezés körül zajlanak az események, s jóllehet nincs olyan látványos aktus, mint a prémium visszautasítása, de itt is található egy olyan ember, egy közgaz­­dásznő, aki a maga szívós módján nem nyugszik bele egy elfuserált helyzet el­kendőzésébe. Itt is akad egy ember, az újonnan megválasztott városi párt­titkár, aki felvállalja az ügyet, bár ha közvetlen feletteseivel kerül is szem­be. E tekintetben talán mé­lyebb és átfogóbb, össze­függéseket tár fel Gelman­­nak ez a műve, mint az elő­ző, noha szerkezete nem annyira egységes, a helyze­tek, a szálak szétdarabol­tak. A magyar televízió­feldolgozás ezt használta fel, hogy sűrítsen, tömö­­rítsen, s amennyire, jól sikerült ez, annyira hát­rányává is vált a darabnak. Kevesebb lehetőség nyílt rá, hogy kibomoljanak azok az egyéni drámák, ame­lyek a határidő előtti át­adás kusza históriái mö­gött meghúzódnak. Mihály­­fi Imre rendezése min­denekelőtt a színészvezetés­ben volt kitűnő, különösen Rajhona Ádám, Hámori Ildikó és a színpad után a tévéváltozatban is ugyan­azt a szerepet kitűnően el­játszó Kállai Ferenc voltak meggyőzőek. — bel — • Kinek ne fordult volna meg a fejében, hogy: „vissza az egész”. Vissza a bútorokkal, szőnyegekkel, vissza a tapéta­mintás, vagy egyszínű fallal, vissza a tévével, meg az előtte átüldögélt jellegtelen estékkel, vissza mindennel, oda, ahon­nan újból neki lehet indul­ni. . . Lázár Ervin hősei min­dig azzal hökkentenek meg, hogy valami olyasmit csinál­nak végig, amit mi is szívesen megtennénk, de gondolni is csak titkon merjük, azonnal el­hessegetve, letagadva és meg­tagadva. Sólyom András Lázár Ervin történeteiből úgy írta meg filmjének forgatókönyvét, úgy teremtette meg hősét és környezetét, hogy a valóság­nak és a képzeletnek szabad átjárást hagyott egymásba, oda-vissza. Mondhatjuk, rende­zői bemutatkozásához a legne­hezebb feladatok közül válasz­tott: a hétköznapi logika sze­rint képtelenségnek nevezett helyzeteket kellett egyensúly­ban tartania a mindennapi va­lóság tapasztalataival. Ha csak egy kicsit is kibillen a játék, ha nem teremt természetes harmóniát, előidézi a veszélyt, hogy a hősöket futóbolondnak kiáltják ki. Sólyom András ezt a harmóniát teremtette meg nagyon átgondolt rendezői koncepcióval. Vajda László fő­szereplőnek, Hollós Olivér ope­ratőrnek, Másik János zene­szerzőnek is köszönhetően a hős belső és külső világa a filmen, magától értetődő ter­mészetességgel jelent meg. (b. é.) Még egy Rozsdatemető Fejes Endre drámája a József Attila Színházban 1963-ban mutatta be a Thália Színház Fejes Endre Rozsdatemető című drámáját, melyet aztán több mint 200-szor játszottak, és amely a 60-as évek magyar szín­házának legtöbbet emlegetett sikerdarabja lett. Mintha új levegő tört volna be a magyar színpadra. A XX. századi magyar proletár — egyesek szerint lum­penproletár, mások szerint kispolgár — arculatának va­lós képét kaptuk meg a Hábetler család színpadi másá­ban. A nagy vitát kiváltó kisregény fogalommá tette a hábetlerizmust, a klasszikus marxi fogalmazás: a „törzsi elnyomorodás” művészi megfelelőjét. Fejes kisregénye azt a társadalmi rétegképződményt mutatta be, amelyet Jó­zsef Attila: „... hol lehet altiszt, azt kutatja, holott a sírt hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia” sorokkal rögzített. Ez a réteg kiszolgáltatva a nélkülözésnek, szük­ségszerűen nem részesült a szellemi javakból sem. Éppen ezért tragikomikus megnyomorodottsága félelmetes lehe­tőségeket adott az írónak az életüket meghatározó, és sokszor ellentmondásos törvényszerűségek egymásra fényképezésére. A József Attila Színház kevés szövegváltoztatással egy teljesen új Rozsdate­metőt mutatott be. Ez a mű nem elsősorban a há­betlerizmust kívánja ábrá­zolni, hanem végigkísér minket egy XX. századi magyar proletárcsalád éle­tén az I. világháborútól a 60-as évek elejéig. Teszi ezt rövid kis jelenetek felvil­lantásával — korabeli zené­vel és kort jelző jelmezek­kel —, amelyek a színpad zártságában kísérletet tesz­nek rá, hogy megrajzolják a korszak legjellemzőbb történelmi jelenségeit: I. világháború, Kommün, a Monarchia felbomlása, fe­hérterror, nélkülözés, gaz­dasági válság, a fasizmus előretörése, II. világháború, zsidóüldözés, ostrom, ha­difogság, az új rend, sze­mélyi kultusz, ellenforra­dalom. Tehát a József Attila Színház Fejes Endre Rozs­datemetőjét — nyilvánva­lóan az író teljes együtt­működésével — átalakítot­ta egy magyar munkáscsa­lád történelmi tablójává. Nem megszüntette, csak csökkentette azoknak a szinte filozófiai értékű mo­tívumoknak a hangsúlyait, amelyek a hábetlerizmus kórképét voltak hivatva megfogalmazni. Azt, ami annak idején a felfedezés erejével hatott. Kérdés, amit most kap­tunk, vajon felér azzal, amit ez a mű egykor nyúj­tani tudott? Igen is, meg nem is. Nyilvánvalóan: az író és a rendező úgy érez­ték, a mű már része a magyar szellemi életnek. Amire annak idején nagy bátorsággal felhívta a fi­gyelmet, az már szinte axiómaként benne van a köztudatban. Színházibb játék ez a mostani Rozs­datemető, mint annak ide­jén volt, de mégis az ma­rad a nagyobb élmény, mert elsőként érte az em­bert. Most jobban kikristályo­sodott jellemeket kapunk. Egy félelmetesen önáltató, csontja velejéig „igyekvő” idősebb Hábetler Jánost, a József Attila-i altisztmo­dell prototípusát, aki öreg korára hordozza egy tisz­teletben megőszült család­apa összes korlátait a sze­nilitásától, önzésétől a má­sikat tépő kegyetlenségig. És ezt Horváth Sándor nagyszerűen felépített, egységes ívű karakterábrá­zolásában láthattuk. Ugyan­ilyen csodálatos szerepszi­­■porkázássá vált Pék Mária figurája. Szerep és színész­nő ritka szerencsés talál­kozása Szemes Mari ala­kítása. Ő egyébként is a magyar színpad egyik leg­érettebb alakja, nagy tra­­gikáink emlékét idézi. Eb­ben a majd’ ötven évet át­ölelő embersorsban egy fia­tal, kemény húsú lány élet­indulásától egy öreg, ösz­­szeaszott asszony haláláig hitelesen képes egy este felvillantani mindazt, ami­re író és színpad lehetősé­get ad neki. Janit Deréb Attila játsz­­sza. Ebben az együttesben az ő szerepe hordozta a legnagyobb terhet. Olyan fájdalmat kell érzékeltet­nie, az ítélet, az undor, a megbocsátás, az elfogadás és elvágyódás olyan regisz­terein kell játszania, hogy az fiatal színésznek talán nem is lehet a birtokában. Ezért sokszor csak a külső­ségek, az emelt hang, az indulatfeszültség öngerjesz­tése jelzi a szerepkarakter tényleges belső lehetőségeit. Ugyanez mondható el a Hábetler lányok közül Bor­­bás Gabiről és Dancsházy Hajnalról is. Szabó Éva az idősebb Hábetler lány alak­jában érzelmileg hiteles. Ha kicsit túlmaszkírozott is Harkányi Endre Reich bácsija, maga a színész egy­szerű, mértéktartó módon indít meg az öreg alkoho­lista figurájában. Peremar­­toni Krisztina kedves, sze­retetreméltó Reich Katót játszik, Voith Ági pedig szenvedő és életvidám Cse­le Julit. Emlékezetes alakí­tás Solti Bertalan Seres Sándora: tiszta, nemes em­bert állít elénk. Figyelemre késztet Soós Lajos epizód­figurája és Fülöp Zsig­­mond Zentay Györgye, Kránitz Lajos Sápadt Bé­lája, Telessy Györgyi Kö­vecses Annája és Új­réti László Mátyás Vilmosa. Az előadást Berényi Gá­bor rendezte, s ő volt a szöveg dramaturgja is. A szöveg ellen nem is lehet semmi kifogásunk, gazda­gabb lett, a jellemek kris­tályosabbak, az egész mű érettebb. De a két-három mondatos jelenetfelvillaná­sok meg-megállítják, szét­töredezik a történelmi tab­lót és így a többieknek csak egy-egy hosszabb je­lenetben van lehetőségük, a két főszerepen kívül, hogy megmutassák magu­kat. Hordoz az előadás olyan fölös akusztikus kül­sőségeket (sikolyokat, üvöl­téseket) is, amelyek né­hány naturalisztikus képpel együtt ellentmondanak a ■ jelzésszerkezetnek. Ez a mű a színész ábrázolta jel­lemeken keresztül beszél kristálytisztán a nézőhöz, és hogy sok zavaró ténye­ző mellett mégis emléke­zetes előadásként fogjuk megőrizni annak a szerep­lők a forrásai. Elsősorban Szemes Mari és Horváth Sándor, Szalontay Mihály József Attila emlékműsor Vallomások: Goethe, Riel­­ke, Arany, Nagy Lajos, Mó­ricz Zsigmond — hosszú sor. A költészet, az iroda­lom, a művészet lényegét fogalmazzák meg tömören az ars poeticák. Zárásul József Attila hitvallása: „ ... Hörpintek valódi vilá­got, / habzó éggel a tete­jén.” József Attila Születésének 75. évfordulóját köszöntjük ebben az esztendőben. Ki­állítások, összeállítások fémjelzik a megemlékezést. E­­sorozat új darabja az az est, amelyet az Országos Rendező Iroda indított most útjára. Császár Angéla, Molnár Piroska, Jordán Ta­más, Nagy Attila, Papp Já­nos és Oszter Sándor vál­lalkozott rá, hogy zenével, énekkel tarkított irodalmi műsorban kövesse József Attila sorsát, költészetét. Az oldott, szerencsés vá­logatás, a rendező, Siklós Olga munkáját dicséri. A műsor kerüli a sablono­kat. A világirodalom nagy­jainak ars poeticáit levelek követik, amelyeket Juhász Gyulának — s hasztala­nul —, a kiadóknak írt egy­kor József Attila. Aztán a Ködből, csöndből szitkai, a Nagyon fáj szívbe markoló sorai. Majd Császár Angéla tiszta, szép énekhangján el­hangzik a Ringató. Szerel­mes versek követik egy­mást, köztük van az Oda is. (Kár, hogy e vers előadója, Oszter Sándor a költő szán­dékát, indulatait elrejti elő­lünk.) Az előadás negyedik gon­dolati egysége a politikus József Attilát mutatja be. Azután újra levelek követ­keznek. Az utolsók, amelye­ken a keltezés fölött már ez áll: Balatonszárszó. Nyu­godt meg zaklatott hangú sorok a kezelőorvoshoz, dr. Bach Róberthez és Flórá­hoz. Lemondás, a „Nem emel föl már senki sem” hangulata, majd a halál. Az est azonban itt nem ér vé­get, elhangzik még egy nép­ballada. Az irodalmi összeállítá­sok fenyegető veszélye az egyhangúság. Különösen, ha sokak által ismert verseket hall a közönség. Ez az egy­órás válogatás azonban olyan sokrétű, változatos, hogy végig érdeklődés­sel követjük. A műso­rért, amely most országos vándorútra indul, elismerés illeti a rendezőt, s az ORI-t egyaránt. (fazekas) A MAGYAR KULTÚRA MOSZKVÁBAN Tökéletes egy A Majakovszkij Színház nézőterét, amely a mi Víg­színházunkéra emlékeztet a maga három emeletével, két estén át zsúfolásig megtöltötte a közönség tegnapelőtt és tegnap a Vígszínház második elő­adásán. Shakespeare Minden jó, ha a vége jó című vígjá­tékának szokatlan díszle­teit — Ebervoein Róbert és Győrfy Lajos munkája — a nézők kezdetben meg­lepetten szemlélték. Mind­két előadás a csodálkozás jegyében kezdődött. El kel­lett telnie vagy negyed­órának, amíg a moszk­vaiak — magyarok és nem magyarok — ráhangolód­tak ennek az előadásnak a jelrendszerére. Később azonban megteremtődött a kontaktus, s ettől kezdve a tökéletes együttjátszás valósult meg színpad és nézőtér között. A tegnap­előtti előadáson olyan nagy volt a siker, hogy a darab befejező szavait Darvas Iván — aki a Fran­cia Király szerepét alakít­ja — el sem tudta mon­dani. A hangját elnyomta a dörgő taps. Mindaz, ami a Valló Péter rendezte előadásban látható, egy kissé talán meglepő volt a moszkvai közönség szá­mára. Ez magyarázza, hogy szükség volt a kapcsolat­­teremtődés szakaszára. Az előadás­­utáni siker azon­ban azt bizonyítja, hogy ez a kapcsolat létrejött. VÁZLATOK A Vígszínház társulatá­nak egy része ma haza­utazik Budapestre, a töb­biek pedig Tallinnba re­pülnek, ahol a helybeli operaházban két alkalom­mal előadják a Harminc­éves vagyok című musi­calt. Ugyanakkor Moszkvá­ban megkezdi vendégsze­replését — nagy sikerű le­­ningrádi előadások után — a Magyar Állami Opera­ház társulata. A Hunyadi Lászlót, Verdi Lombardok című operáját és Bellini­től a Normát mutatják be. A Puskin Múzeumban, ahol a többi között — csak a XIX—XX. század fran­cia művészeit említve — Manet, Monet, Cézanne, Van Gogh, Léger, Picasso és Rodin művei láthatók — nyílt meg a Dési Huber István, Derkovits Gyula és Kerényi Jenő műveit bemutató kiállítás. A tár­latot már a megnyitó dél­utánján sokan keresték föl. Közöttük egy törékeny, ősz hajú asszony, aki rajz­mappával kezében álldo­gált a kisplasztikák előtt, s villámgyors vázlatokat készített róluk. Elmondta, hogy ő Csemenceva Valen­­tyina Nyikolajevna festő­művész-grafikus, hetven­négy esztendős. Eddig ki­lenc önálló kiállítása volt. A rajzokat pedig azért ké­szíti, mert egy képzőmű­vészeti stúdiót vezet, és ta­nítványainak — akiket természetesen elküld erre a kiállításra — szeretné megmutatni a vázlatokat. A festőasszony elmond­ta még, hogy éppen teg­nap látta a WTO színházá­ban a Macskajátékot, és Örkény István darabja na­gyon tetszett neki. NAGY ÉRDEKLŐDÉS A moszkvai magyar na­pok plakátja egy lantot ábrázol, amelynek kecses formája piros-fehér-zöld, illetve piros, s a két száz között a 35-ös szám emlé­keztet felszabadulásunk évfordulójára. Úgy tűnik, e plakát — és természete­sen a magyar kultúra nap­jai változatos, rangos programja — fölkeltette Moszkva érdeklődését. Ki­állításainkat igen sokan látogatják, a színházi elő­adások táblás házak előtt zajlanak. Művészeink nép­szerűek, az előadás után autogramkérők serege vá­rakozott a művészbejáró előtt. A magyar kultúra bemutatkozása sikeres a szovjet fővárosban. Morvay István Milyen és mekkora szerepe van az orvos személyiségének a gyógyításban? A választ a hivatástudata magaslatán álló Szabó doktor adja meg a filmben. ORVOS VAGYOK MAGYAR-NSZK DOKUMENTUM -JÁTÉKFILM MAFILM HÍRADÓ ÉS DOKUMENTUMFILM STÚDIÓ-PROVOBIS FILM NOR RENDEZTE: GYÖNGYÖSSY IMRE KABAY BARNA fényképezte­:­ Szabó Gábor FŐSZEREPLŐK: Dr. Szabó István DrChatel Rudolf Gyöngyössy Katalin Bemutató: 1980. április 10.

Next