Esti Hírlap, 1980. június (25. évfolyam, 128-152. szám)
1980-06-12 / 137. szám
Terrorhadjárat Salvadorban San Salvador, június 12. Hivatalosan „gerillaellenes harcot” folytatnak, de valójában tömegesen irtják a lakosokat Salvadorban a junta fegyveres erői, a rendőrség egységei és a félkatonai terrorbandák, együttműködve guatemalai és hondurasi katonai alakulatokkal, továbbá az Egyesült Államok katonai tanácsadóival — mutat rá az Excelsior című befolyásos mexikói napilap. Az idén már háromezren váltak a reakciós erők vérengzéseinek áldozatává, emellett több ezer embert elhurcoltak. Az év első öt hónapjában Salvador vidéki területein, elsősorban az ország északi tartományaiban több mint százötven katonai „büntető hadjáratot” indítottak. Az úgynevezett „tisztogatási akciók” során repülőgépeket, helikoptereket, tankokat és más nehézfegyvereket vetettek be. Az egyre elégedetlenebb lakossággal és a forradalmi mozgalmakban részvevőkkel szemben középkori kínzási módszereket alkalmaznak, továbbá pszichológiai háborút is folytatnak azzal a céllal, hogy megtörjék a nép szervezeteinek harci elszántságát. Az Excelsior szerint elrettentésül gyermekeik szeme láttára végeznek ki szülőket, a fogságba esett hazafiakat megcsonkítják vagy lefejezik. ITALIA Róma, június 12. Gino Pallotta telefonjelentése: Az olasz pártok berkeiben még mindig tart a tartományi választások értékelése, a szükséges tanulságok levonása. Ami a korábbi hat, kommunisták által irányított tartomány leendő giuntáját (tanácsát) illeti, annyi máris bizonyos, hogy Umbriában, Toscanában és Emilia Romagnában változatlanul az a OKP listájára adták a legtöbb szavazatot, a közigazgatás tehát továbbra is megőrzi baloldali jellegét. Liguriában, Lazio és Piemonte tartományokban azonban valamelyest viszszaesett a kommunista választók száma, s ebben a három tartományban csak akkor lehet középbal irányzatú vezetést megalakítani, ha a szociáldemokraták és a republikánusok ehhez hozzájárulnak. HAMILTON JORDAN AZ ÚJ KAMPÁNYFŐNÖK Cartert erősít Washington, június 12. Heltai András, az MTI tudósítója jelenti: Carter elnök tegnap egyik legfőbb bizalmasára ruházta a választási kampány irányítását, ami újabb jel arra, hogy a Fehér Ház nehéz küzdelemre számít a republikánus elnökjelölttel, Howard Reagannal szemben. Hamilton Jordan, az elnök fehér házi apparátusának eddigi vezetője a következő napokban átveszi az újjáválasztási kampány közvetlen vezetését. A 35 éves Jordan, az elnök egyik legrégibb bizalmasa, az úgynevezett „georgiai maffia” tagja még abból az időből, amikor Carter a déli állam kormányzója volt. Jordánt kiváló politikai érzékéről ismerik, s kezdettől fogva a Fehér Ház egyfajta szürke eminenciása volt, akire az elnök legbonyolultabb ügyeit bízta. Carter választási bizottságának jelenlegi elnöke, Robert Strauss (korábban világkereskedelmi, majd közel-keleti kormánymegbízott) a helyén marad, a jóval fiatalabb — és az elnökhöz sokkal közelebb álló — Jordáné lesz azonban nyilvánvalóan a kulcsszerep. A Fehér Házat (érthetően) aggasztja a belpolitikai helyzet alakulása, s annak várható választási kihatásai: minden közvélemény-kutatás azt tükrözi, hogy az erőviszonyok legalábbis kiegyensúlyozottak, sőt, ha most szavaznának, Ronald Reagan még nyerhetneis. A republikánus jelölt esélyeit tovább növeli, hogy az önálló jelöltként szereplő John Anderson elsősorban a demokrata párti Cartertől vesz majd el szavazatokat. Edward Kennedy sem éppen könnyíti Carter helyzetét, bár elnökjelölti reményeit alighanem már feladta — még ha nem is nyilvánosan. Kennedy tovább ostorozza a Carter-kormány siralmas gazdasági, illetve külpolitikai teljesítményét és a jelek szerint még a párt augusztusi elnökjelölő kongresszusán is hadakozik majd. ff Halló, ki repül? Chicago, június 12. Az United Airlines amerikai légitársaság kísérletképpen új szolgáltatást vezet be egy repülőjáraton. Az utasok telefonbeszélgetéseket is lebonyolíthatnak a repülőgépen, ha megfizetik a 10 dollár pótdíjat. A telefonbeszélgetés rádióösszeköttetés útján jön létre a mindenkori legközelebbi földi állomással, amely a telefonhálózatra továbbítja a tárcsázott tele fonszámot. * GAZDASÁGI KÉRDÉSEKRŐL SZÉPHATÁROZATOK Moszkva, június 12. Több határozatban is foglalkozott az elmúlt napokban a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága gazdasági kérdésekkel. A határozatok egy-egy főhatóság vagy vállalat konkrét példái alapján vonnak le általános tanulságokat és szabják meg egész iparágak soron következő feladatait, a legsürgősebb tennivalóit. A „háromszög-diplomácia" átrajzolása Néhány évvel ezelőtt még gondolata is képtelenségnek hatott volna: az Egyesült Államok és Kína kettős nyomás alá helyezi Japánt, ráadásul a nyomás egyirányú. Nem egymással ellentétes, hanem azonos dolgokat akarnak kieszközölni a szigetországgal. Ma már a politikai megfigyelőnek megütődni sem illik rajta, ha ilyesmit tapasztal. A valóság kemény tényei között tartják számon, hogy mind Peking, mind Washington fokozott fegyverkezésre ösztökéli Tokiót. Mindkettőjüknek érdeke fűződik ahhoz, hogy a japán politika manőverezési terepe összezsugorodjék; a Szovjetunió rovására előtérbe nyomuljon a nyugati—kínai orientáció. Változó felállás Ebben a ,,felállásban” az Egyesült Államok hagyományosan a nemzetközi tőke vezető hatalmának természetes és örökletes szerepét kívánja játszani — hangsúllyal a vezetőn. Nem úgy Kína. Ennek a hatalmas országnak a politikai múltjában klaszszikusan kimutatható mindannak az ellentéte, amit ma csinál és — tegyük hozzá — minden jel szerint eltökélten csinál. — A harminc évvel ezelőtt megkötött (és tavaly felmondott) szovjet— kínai szerződés fő külpolitikai mondanivalója, elsősorban Kína számára, az újjáéledőnek tűnő japán militarizmus hatalmi ambícióinak megfékezése volt. — Kína tizenöt éven át ostorozta és szidalmazta a Szovjetuniót, amiért a békés egymás mellett élést állította külpolitikai törekvéseinek tengelyébe és normális viszonyra törekedett az Egyesült Államokkal. Mindezt természetesen nem azért szükséges fölemlíteni, hogy anakronizmusokat kérjünk számon Kínán, hanem, hogy érzékelhető legyen a Peking által bejárt út hosszúsága. Ez idő szerint az Egyesült Államok és Japán alkotta a két pillérét annak a kínai stratégiának, amely az ország gazdasági-katonai korszerűsítéséhez idegen erőforrásokat kíván igénybe venni. Másfelől ugyanez a két hatalom képviseli Ázsiában azt az erőt, amelynek Kína eminens szerepet szán a Szovjetuniónak és szövetségeseinek visszaszorításában, „megbüntetésében” stb. Vagy máshonnan nézve a dolgokat: a kínai hatalmi érdekek érvényesítésében. Vonakodó és odaadó partner A kettő közül föltétlenül Japán a vonakodóbb part- ner, jóllehet a kínai piac csábítása és a tartós, biztonságos kínai olajszállítások perspektívája Tokiót inkább az engedmények, semmint a dacolás felé tolja. Egészében úgy tűnik — és Hua Kuo-feng kínai párt- és kormányelnök minapi japán látogatása is ezt látszott igazolni — az akár évszázados gazdasági együttműködésre való berendezkedés, politikai értelemben viszonylag teherbíróvá teszi a két ország viszonyát. Ha nem így lenne, aligha bonyolították volna le a Hua-vizitet két, Pekingnek címzett japán tiltakozás (az egyik amiatt, mert a kínai vezérkari főnök egyik helyettese nyilvánosan szorgalmazta a japán katonai kiadások növelését, a másik pedig a kínai interkontinentális, ballisztikus rakétakísérlet nyomán) és egy Tokiónak címzett kínai tiltakozás (a japán—délkoreai közös olajfúrások miatt) után. E tiltakozásokkövetkezmény nélkül maradtak — egy szempontból azonban a katonai kiadások tárgyában tett kínai demars maradandó emléket hagy: megmutatja, hogy a két ország nem is olyan nagy múltú jóviszonyában Kína már nem elégedik meg a passzív haszonélvező szerepével. Ellenkezőleg, a maga feldagadt hatalmi öntudatával befolyásolni próbálja a japán szerepvállalás irányát. Ha, mint szó esett róla, Japán a vonakodóbb, az Egyesült Államok az odaadóbb partner. Ennek kétségkívül vannak erősen konjunkturális okai is, mindenekelőtt az „Afganisztán utáni” helyzet. Itt ideális találkozási pont alakult ki a „hegemonizmussal” (t. i. a Szovjetunióval) szemben világméretű felsorakozást hirdető Kína és a Szovjetuniót politikai, gazdasági, katonai, kulturális téren egyaránt sújtani igyekvő Egyesült Államok között. Minden korábbinál aktívabban került előtérbe a „kínai kártya” kijátszása, már csak azért is, mert Washington soha nem látott mohósággal keres magának partnereket szovjetellenes játszmájához. Megmutatandó, hogy számára nem feltétlenül kizáró ok egy reménybeli szövetséges „kommunista” volta, az Egyesült Államok úgy határozott, hogy kiveszi Kínát a szocialista országokkal szemben érvényesített „stratégiai embargó” hatálya alól, és lehetővé teszi számára olyan, katonai jellegű berendezések és felszerelések megvásárlását (radarok, csapatszállító repülőgépek és helikopterek, elektronikus eszközök), amelyekhez egyébként nem volna szabad hozzájutnia. Ezzel az aktussal Washington átlépett egy stratégiai küszöböt, katonai szállításainak kedvezményezettjévé tett egy olyan országot, amelyről előtte is — mindenki más előtt is — nyilvánvaló, hogy szinte minden lépésében és tettében a szovjetellenesség vezérli. A kínai—amerikai kapcsolatoknak ezt a kétségen felül új szakaszát Keng Piao miniszterelnök-helyettesnek, a KKP KB Katonai Bizottsága főtitkárának az Egyesült Államok-■ ban tett látogatása nyitotta meg. Keng volt az, akinek az amerikaiak ígéreteket tettek hadiszállításokra, s neki mondta Harold Brown hadügyminiszter azt, hogy a nemzetközi élet nagy kérdéseinek megítélésében a kínai és az amerikai nézetek „kiegészítik” egymást. Más szóval különböznek, de — és ez a lényeg — megvan közöttük a találkozás. (Kissinger idejében még „párhuzamosságról” volt szokás beszélni.) Egyenlőtlen távolság ? A kapcsolatok minőségének „megideologizálásában” Brown után újabb lépést tett előre Richard Holbrooke külügyi államtitkár, aki június 4-én, egy előadáson idejétmúltnak nyilvánította az „egyenlő távolság” politikáját Kínával illetve a Szovjetunióval szemben. Abban a modellben haladva, ahol előbb születik a tett és csak később tesznek kísérletet a kész tény elméleti indoklására, Holbrooke kijelentette: „A 70-es évek elejének híres háromszög-diplomáciája immár nem az az elméleti keret, amelyben Kínához fűződő kapcsolatainkat szemléljük.” S ugyanő mondta, az idézettnél kevésbé ködösen: a viszony Pekinggel „nem függvénye annak a kapcsolatnak, amelyet a Szovjetunióval fenntartunk”. Más szóval az Egyesült Államok a továbbiakban (nem tudni, meddig) figyelmen kívül hagyja vagy legalábbis messze nem az eddigiek szerint veszi figyelembe, hogy Kínával nem lehet szövetkezni a szovjet—amerikai kapcsolatok egyidejű károsodása nélkül. Washington ingoványos terepre lépett; pillanatnyilag itt sodorja előre a pártéri politika „tehetetlenségi nyomatéka”. Ami pedig Kínát illeti, Teng Hsziao-ping miniszterelnök-helyettes már az elhangzás másnapján „üdvözölte” Holbrooke nyilatkozatát. Nyilván teljes az egyetértés abban is, amit az amerikai államtitkár tételesen úgy fogalmazott meg, hogy „mind Kínának, mind nekünk a külpolitika központi kérdése volt és marad is: miként birkózzunk meg a Szovjetunió növekvő hatalmával és jelenlétével világméretekben?” A külpolitika „központi kérdésében” egyezni jelentékeny dolog. Olyannyira, hogy tucatnyi szövetségi rendszer ennek köszönhette vagy köszönheti a létét. _ Aczél Endre Brandt—Ghotbzadeh találkozó Oslo, 12. Junius Ghotbzadeh iráni külügyminiszter tegnap este, röviddel érkezése után, a norvég fővárosban találkozott a Szocialista Internacionálé vezetőivel — Willy Brandt elnökkel, valamint a szervezet tíz alelnökével —, akik a Szocialista Internacionálé kétnapos értekezlete alkalmából tartózkodnak Oslóban. Az iráni diplomácia vezetője arra kérte tárgyalópartnereit, hogy a túszkérdést egy szélesebb problémakör, az egész iráni—amerikai viszony figyelembevételével vizsgálják. A Szocialista Internacionálé tisztségviselői szerint az iráni külügyminiszter „hosszú és őszinte” megbeszélést tartott vendéglátóival, de kijelentései „nem tükrözték a hivatalos iráni politika lényegi változását”. Fontosnak nevezték a párbeszédet Iránnal, hogy az ország kiszabaduljon elszigetelt helyzetéből, s egyúttal a túszkérdés is megoldódjék.