Esti Hírlap, 1981. július (26. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-24 / 172. szám

NÉPRAJZI MÚZEUM: Madárcsőrben emberarc Kiállítás a kanadai indiánok életéről A sötét bőrű, filigrán, fekete hajú lány otthonosan mozog a félelmetes maszkok, totemoszlopok között. — Ez a kedvencem. Ugye, milyen szép? — mutat egy különös maszkra. Szétnyíló óriás madárcsőr belsejében egy kifestett emberarc. Átváltozási maszk. — A téli ünnepeken a kanadai indiánok eljátszották nemzetségük történetét, vándorlásaikat. Az állat ősből ember lett — ezt az átváltozást jelképezte a kinyitható álarc. Kanadai indiánok életéről szól a Néprajzi Múzeum új kiállítása. A múzeum fiatal munkatársa, dr. Agüero Irma igazít el a nálunk ritkán látható tárgyak között. — Ezt a vándorkiállítást a kanadai külügyminisztérium szervezte. Szocialista országban most látható először. A XVIII. században léptek az első európaiak a kanadai indiánok földjére. A behurcolt betegségek megtizedelték a népet, kultúrájukat pedig a „pogány” szertartásokat üldöző misszionáriusok csonkították. — Ezek tehát a megmaradt emlékek? — Nem, és éppen ez a kiállítás érdekessége. Ezek a tárgyak a mi korunkban is készülnek és nemcsak a turistáknak. A kanadai indiánpolitika fejlődésével belátták, hogy ha tiltják az ünnepeket, egy egész kultúra tűnik el velük, így hát most újra készülnek az ünnepi kellékek az ismét megtartott ünnepekhez. A Csendes-óceán északi, keleti partvidékén élő tsimil, guskan és sok más indián nemzetség tavasztól őszig tartó szüntelen munkájával érdemli ki, hogy télen minden alkalmat megragadhatnak az ünneplésre: a felnőtté érést, a születést, a halált. Címeket is adományoztak ilyenkor, ez a tekintély alapja. A házakban őszre rengeteg lazacot, olajat, zsírt, szárított kagylót halmoztak fel, s télen a padacsnak nevezett duhaj lakomákon két kézzel szórták javaikat. Közben egy-egy nemzetség elmesélte-eljátszotta hosszú vándorlását, a medvéből, bálnából vagy hollóból emberré alakulását. Főnöki fejfedő hermetinfarkokkal, ijesztő szellemarcok, feketemedvemaszk, s több más — a szellemekkel és ősökkel folytatott beszélgetésekre szolgáló — eszköz látható a Budapesten szeptember hatodikáig nyitva tartó kiállításon. Molnár Gabriella Törzsfőnöki viselet a „chilkat"-tánchoz (MTI Fotó : Weber Lajos felv.) 125 éve, 1856. július 26-én született George Bernard Shaw. Tosszú és forró volt az a nyár 1947-ben, még Angliában is. Diák voltam és újságíró, hangsúllyal az előbbin, de ifjonti éretlenségemben éppen ezt röstelltem, és felnőtté válásomat olyannyira akarva, mindenáron az utóbbit erőltettem, így ért az a július 26-i nap is, amikor ahány újságot csak kinyitottam, mindenütt azt olvastam, hogy George Bernard Shaw-nak ma van a 91. születésnapja. Kilencvenegy, ez nem éppen kerek szám, de miért ne próbálhatnék meg születésnapi riportot készíteni Shaw-val éppen ezen a kilencven és egyediken? A címét tudtam, az minden lapban benne volt. Amikor Londontól nem túl messzire, Hatfield vasútállomásán leszálltam a vonatról, már lassú remegés kezdődött a gyomromban. Az állomástól még jó két kilométernyire esett a kis falu, Shaw rezidenciája: Ayot St. Lawrence. El is tévedtem közben, nagy kerülőt tettem, de a rendkívüli kánikulában kutyagolva is tulajdonképpen örültem az időhúzásnak. Ennyivel is később jutok el az oroszlán barlangjába ... Egyszerre csak ott álltam — minden előzetes telefon, távirat, levél, bejelentés nélkül — az író villája előtt, reszketve és tanácstalanul. Csengő sehol. Lenyomom a szőlővel bejuttatott kerítés kapujának kilincsét, azt remélve, hogy zárva lesz, s akkor jó indokkal távozhatom dolgomvégezetlen. Igencsak úgy voltam, mint az ifjú szerelmes, aki az alkalmas helyzetben is azt reméli, hogy ideálja nem engedi magát megcsókolni, mert ha engedi, akkor uramisten, mi lesz?! A kerítésajtó azonban engedett, s már bent is voltam a házban. Beleselkedtem az egyik szoba nyitott ablakán: könyvek, festmények, Lenin mellszobra . .. Megkerülöm a házat. A hátsó front egyik szobájának ajtaja nyitva, s íme, ott a híres kürtőkalap. Nyilván valahol bent, a lefüggönyözött ablak mögött van a tulajdonosa is, s már meg is hallja szöszmötölésemet — a hallása hibátlan, csak a látása gyenge már. És egyszerre megszólal egy öregesen vékony, de fiatalosan energikus hang: „Mi az? Ki az?" , Shaw! Mondjam neki, hogy B. T. Budapestről? „És akkor mi van?’’ — ahogy ezt manapság pestiesen mondanák, így hát előbb jó nagyot köszönök, majd belépek a nyitott ajtajú szobába. A lefüggönyözött ablak előtti heverőn félig ül, félig fekszik korunk egyik legnagyobb élő írója, George Bernard Shaw. Rajta golfnadrág, szűk golfmellény, rikítóan csúnya, tarka, csíkos nyakkendő, körülötte iratok halmaza, a térdén is, egyik kezében a szemüvege, a másikban kéziratféle. Figyelmesen néz rám, én meg zavaromban is bámulom: hát 91 évesen is dolgozik még? „Bocsásson meg uram, hogy így rátörök, de nyitva volt a kapu. Vagy két órát gyalogoltam, hogy láthassam önt” — nyögöm ki. „Nem bánom, mennyit gyalogolt, az érdekel, mit akar tőlem?" — mondja ő. „Magyar újságíró vagyok és .... születésnapja alkalmából ... interjút szeretnék” — dadogom. — Nem adok interjút! Már mindent elmondtam és megírtam életemben. — Látva csalódásomat, biztatóan hozzáteszi: „írja le a kérdéseit és küldje el postán. De ne olyanokat, amelyekre három éven át kellene keresnem a feleletet, hanem olyanokat, amelyekre azonnal, néhány szóban ráfirkálhatom a választ.” Én: „Igen, de hát őszintén szólva attól félek uram, hogy esetleg a papírkosárba dobja a kérdéseimet”. — „Bizony az könnyen meglehet” — vágja rá Shaw. „... és hát, ha már úgyis itt vagyok ... talán lehetne most is ...” Shaw, hirtelen: „Nem lehet!” — Majd mintha megszánna: „No ... például mi lenne az, amit kérdezne?” Tyűha! Ez még nagyobb baj, mintha egyszerűen kidob. Igazából percig se hittem, hogy csakugyan sikerül a szeme elé kerülnöm, s most, e váratlanul megváltozott helyzetben hirtelen kiröpült a fejemből az a sok kérdés, amelyet út közben állandóan forgattam benne. Nehezen, akadozva, mégis feltettem az elsőt: — Ön, aki annyi évtizeden át harcolt a szocializmusért, mit gondol most erről a munkáspárti Angliáról? — nyögöm ki mégis az első kérdést. Csakhamar kiderül: egyúttal az utolsót. Mert ingerülten közli: „No látja, tudtam én előre, olyan kérdést tett fel, amire órákig tartana a válaszom. Különben is, anynyiszor megírtam már, mit gondolok a szocializmusról. Tessék elolvasni, akit érdekel! Ha elolvassák műveimet, mindent megtudnak rólam, és nincs szükség interjúra!” J Ezzel megnémított, ön pedig, annyi remek felvonásvég írója, ebben a szituációban is tudja, milyen a jó abgang, amelyre legördülhet a függöny — és jelen esetben, különösebb megaláztatás nélkül, sőt, esetleg éppen boldogságtól szárnyra kapva — távozhat ez az idegenből jött, húszéves fiatalember. — Well, I must put you out now! Good bye! (Nos, most már ki kell tennem magát. Isten vele!) És a kezét nyújtotta. Barabás Tamás Bernard Shaw házában A VÍG AGA : Tisztelgés Jean Vilar előtt Az avignoni színházi fesztivál nagyszabású Jean Vilar-kiállítással tiszteleg megalapítója előtt. A tíz évvel ezelőtt meghalt rendező és színész egykori lakóházában dokumentumok mutatják be a modern francia népszínházért küzdött művész életútját. Vilar irányította 1963-ig a párizsi Theatre National Populaire-t, és az ő érdeme is, hogy az az egyik legjelentősebb francia színházzá vált. Emellett sikerrel irányította az avignoni színházi fesztivált. 1968-tól minden hivatalos megbízatást visszautasított és főleg operákat rendezett. □ ZENÉS IRODALMI ESTET rendez a Lengyel Tájékoztató és Kulturális Központ ma 6 órakor. A Lengyel Újjászületés nemzeti ünnepe alkalmából tartandó est közreműködői Iwona Klimaszewska zongoraművésznő és Kohut Magda színművész. □ KŐBÁNYAI FOTÓKIÁLLÍTÁS címmel tárlat nyílik augusztus 1-től augusztus 15-ig a Pataky István Művelődési Központ fotókörének anyagából, az ÉSZV Venyige úti munkásszállásán. □ BÉCSI MUZSIKA címmel ad hangversenyt az I. István Gimnázium Szimfonikus Zenekara, Záborszky József karnagy vezényletével, augusztus 8-án, szombaton este 7 órakor a Halászbástyán. Pofonok az ízlésnek Az ízlésről sugárzott műsort Ízlések és pofonok címmel a múlt héten a televízió Kerekasztala körül, író, publicista, építész meg a műsorvezető, s beszélgetésüket filmbetétek tarkították. Utcán leszólított embereket láttunk , akik arra a kérdésre, van-e ízlésük, természetszerűen mind igennel válaszoltak —, meg boltokban, úton-útfélen is járt a kamera. A riporter egy porcelánboltban megkérdezte a boltvezetőt, kik válogatják össze az ott látható árut. „Mi válasszuk ki” — felelte az üzletvezető, majd, mintha csak afelől akarná biztosítani a nézőt, hogy nem pusztán bakizott, megismételte, kijelentő értelemben, ugyanezt az igealakot. A riporter pedig nem állította le a kamerát, s nem kérte meg riportalanyát: ugyan, mondaná a kedvéért, hogy „választjuk”, merthogy az anyanyelv helyes használata is van olyan fontos, mint a kávéscsészék külseje. Az efféle szépséghibák gyorsan elcsanják a néző kedvét attól, hogy komolyan vegye az adást, különösen, ha e kereskedőt a továbbiakban azért korholják, amiért kereskedő, s áruját eladni akarja (ami a dolga), ahelyett, hogy kulturális politikát művelne és ízlést formálna (ami nem az ő dolga). S ha a műsor valahogy úgy exponálja ezt az egész ízlésügyet, mintha léteznék valami eleve meghatározott, mindenkire érvényes, kodifikált ízlésesség és ízléstelenség. Mintha a porcelán csészék virágmintájának létén vagy nem létén múlna a dolog. Nem pedig azon: hová kerül, ki az, aki megveszi. Milyen ember, milyen személyiség? Nonkomformista fiatal vagy régi, nosztalgiákat tápláló fehér hajú ? Panellakásának műanyag borítású bútorai közé viszi vagy biedermeier karosszékében ülve kortyolja-e majd belőle a teát? A ruha és kiegészítői, amelyeket felveszünk, a bútor és tárgy, amelyet otthonunkba viszünk, a színek és formák, amelyekkel körülvesszük magunkat így együtt: személyiségünk meghosszabbításai. Ezért szemlélni is csak magával az illető személyével együtt lehet őket. Aminthogy nincs szép vagy csúnya szín — csak egymáshoz való viszonyukban, összhangjukban vagy összhangtalanságukban ítélhetők meg a színek, éppúgy csak az egyénnel, annak karakterével, alkatával, humorával vagy humortalanságával, különbözni vagy hasonulni vágyásával összefüggésben szemlélhető az embert környező tárgyi világ. Ha az „ízléses” fogalmát bárki valamiféle elvont, egzakt, egyeduralkodó ízlés alapján akarja meghatározni, éppúgy uniformizálásra tör, mint az a tömegcikkgyártó ipar, amelynek ízlésterrorját ostorozni szokta. Nem lyukad ki tehát sehová az a „vita”, amelynek egyik részvevője azon pöröl, miért piros az utcai illemhely, hiszen azelőtt zöld volt. Ugyan miféle érv ez? — tűnődhet a néző, de még föl sem ocsúdik, máris azt a megállapítást hallja a képernyőről — a többiek bólogatása közepette —, hogy alighanem összefüggés van a rombolási ösztön meg az esztétikai érzék között. Magyarán: a vandálok azért mocskolják össze ezeket a házikókat, azért szedik szét a telefonfülkéket, mert fejlett szépérzékük tiltakozik ellenük... A nézőnek ezen a ponton már, ahogy mondani szokás, megáll az esze és nyomban a tévé elzárógombja után kap. Azaz hogy mégse áll meg az esze egészen, hanem tovább morfondíroz. Éspedig azon, hogy micsoda remek lehetőségei lennének ennek a hatalmas audiovizuális csodaeszköznek arra, hogy jól megválasztott képekkel és okos, szellemes kísérőszöveggel vezesse rá az embereket önmaguk megismerésén át tárgyaik tudatosabb öszszeválogatására, környezetük összhangzó kialakítására. Van persze egy még nagyobb audiovizuális információs forrás: a világ, amelyben járunk-kelünk. S melyben esetlegesen váltakoznak a harmonikusan, arányosan elrendezett kirakatok, a maguk szín- és formaösszhang-, jával — meg a bazári zsúfoltságú, trafiknak csúfolt kacatárudák a maguk vásári szemetével; vegyest látható a valódi autentikus népművészet, meg annak turistabolondító tömegcikkváltozata. S akkor még nem szóltunk a falusi utcákról, amelyeknek szép virágágyásai és gőgös vaskerítései mögött rendíthetetlen sebességgel és uniformizáltsággal épülnek az ország minden táján az egyforma sátortetős villautánérzések... Vannak országok, ahol — bár messze nincs akkora állami ellenőrzés, mint nálunk — nem engedélyezik tájba-hagyományba nem illő házak környezetcsúfító fölépítését. Ahol az áruházakban csukott szemmel se lehet csúnya árut venni, mert — a maga stílusában — mind szép és kulturált. S ha erre gondolok, úgy vélem, abba a bizonyos megálmodott, valóban ízlést formáló tévés tanfolyamba elsősorban a tömegcikkek gyártását jóváhagyó zsürorokat, meg az építési terveket engedélyező tanácsi tisztviselőket kellene beíratni. Fencsik Flóra Portréim Bágya Andrásról A magyar könnyűzene egyik legavatottabb és legnépszerűbb képviselője, megannyi örökzöld sláger, sanzon, színpadi musical zeneszerzője Bágya András. Csenterics Ágnes rendező most televíziós portréfilmet forgat Bágya Andrásról, amelyben nemcsak a legismertebb Bágya-művek csendülnek fel, de a komponista eddig el nem hangzott, új műveiből is kapunk ízelítőt. Kiváló közreműködői gárda igyekszik sikerre vinni Bágya András televíziós szerzői estjét, köztük Kútvölgyi Erzsébet, Pálos Zsuzsa, Sztankay István, Máté Péter, Balázs Péter, Demjén Ferenc és az Operaház tánckara.