Esti Hírlap, 1981. december (26. évfolyam, 281-304. szám)
1981-12-16 / 294. szám
• A szolnoki színház főrendezője, Paál István mondta ki a leglényegesebbet az amatőr mozgalomról a Szegedi Körzeti Stúdió tegnapi műsorában. Az amatőr művészet lelke, értelme, éltetője, előfeltétele az öntevékenység. Agyonszervezetten, a kikötésekkel, körülhatárolt feladatok terhével, kívülről érkező előírásokkal éppen a lendítőerőt, a spontaneitás belső indítékát fojtják le az amatőr mozgalomban. Olyan művészi érték létrehozásához, ami másoknak is örömet szerez, jól tudjuk, nem az a bizonyos papír tesz alkalmassá bárkit is; a művészetben egészen más szabályok szerint ülnek lovaggá. Kiderült ez az „Amatőrök" című szegedi adásból is, amely például olyan remek kis burleszkfilmmel indult, amit bárki profi nyugodtan felvállalhatna. (Úgy látszik, ott délen másként süt a nap, hisz a szegedi stúdióból nem először látunk burleszket, méghozzá jó burleszket!) Mitől fejlődik az, ami fejlődik, s mi húzza vissza azt, ami megtorpant az amatőr mozgalomban, erről sok minden elhangzott a stúdióbeszélgetésben. Mindenekelőtt természetesen a szegedi körülményekre és adottságokra vonatkoztak a vélemények, az imént említett alapfeltételen kívül azonban még egy általános érvényűnek mondható körülményről is szó esett. Nevezetesen a társadalmi igényről. Az öntevékenység s a társadalmi érdeklődés szorosan összefügg, egymás élesztői vagy fékezői lehetnek, erre is utaltak a különböző amatőr művészeti ágak megszólaló képviselői. A beszélgetést Olajos Csongor nagyon okosan úgy irányította, hogy kitetszett egy lényeges gondolat: az amatőr mozgalom nem; arra való elsősorban, nem azért jó, ha van, hogy a hivatásos művészetbe utánpótlást küldjön, hanem azért, hogy lehetőséget adjon az arra belső indítást érző „civileknek”, hogy kifejezzenek önmagukból valami mást is, teremtsenek valami sokkal személyesebbet, mint amire ebben a szigorú munkamegosztásra épülő modern korban módjuk adódik. (be) □ JAZZ PRESSO címmel a Blues Band és a Corpus Pantomim Együttes lép fel 20-án, vasárnap este 8 órakor a Budapesti Művelődési Központban. BRÓDY SÁNDOR KÉT ARCA A medikus a Nemzetiben Hadd kezdjem a beszámolómat Vidvaros Dorottyával, a Nemzeti új tagjával, aki a színház idei második bemutatójának is főszereplője. Megkapó tehetsége most a Háromgarasos opera beli alakításától eltérő színeket mutat. Ritmusérzékehajszálipontos, dinamikái a magával ragadó, érzelmeinek áradó tisztasága megindítóan, őszinte. Partnereivel nem játszik, hanem színipadi jelenlétének minden percében együtt él. Saugigesztivitásra azt az érzéstkelti, hogy egymaga is el tudná játszani a darabot Mégis van itt valami disszonancia —, de erről későibb. Élményt nyújtó — hogy most már a színészeknél maradjunk — Avar István alakítása is az idősödő, szívbeteg Rubin főorvos szerepében. Jól megírt szövegét találó mozgással festi alá, viszonylag rövid jelenetében egy egész életet elevenít meg, kiváló jellemábrázolásának térfogata, s mélysége van. Merészség volt a főiskolát nyáron végzett Bubik Istvánra bízni A medikus nagyon árnyalt lélek- s jellemábrázolást igénylő címszerepét. A pályakezdő színész, olykor hangerővel pótol indulatot, érzelmet, jellemtörést, de az sem kevés, amit már el tud játszani. Ez is igazolja, a tehetsége iránti előlegezett bizalmat. Egyébként is igazságtalanság lenne csak e nagyon ifjú színészen számonnkérni szerepének ki nem dolgozott részleit,amikor magával a szerzővel van elszámolnivaló. Pedig hetven évvel ezelőtt (1911), amikor Bródy Sándor e drámáját írta, a siker napfényében sütkérező, igen népszerű író volt már, túl a (valószínűleg) legjobb színpadi műve, A tanítónő bemutatóján. Immár nemcsak színigazgatók rábeszélésére — mint A tanítónő esetében —, de önnön benső Cenzúrájának, az azzal egy tőről fakadó sikerszomjának sugallatára írta eleve happy end-esre ezt a művét, amely így elvesztegette egy nagy dráma lehetőségét. Bródy Sándor írói arculatának kettősségéből ered, hogy miközben igazit íróként figyeli meg és ábrázolja a környezetet, s fő- és mellékalakjait — a majd naturalista, majd realizmusba hajló színmű mégis zene nélküli operetté szerkesztődik. A második felvonás végén a szerelmesek „végleg” összevesznek, hogy aztán a harmadik fináléjában örökre kibéküljenek, s boldogan étijeinek, míg meg nem halnak. Tragédia helyett operettes boldog végengedmény a kor polgári színházának, burzsoá közönségének? Nemcsak annak, hiszen még oly kiváló író, mint Kosztolányi is úgy vélte: „Koncessziót tett a színpadnak, de ezt ... mi magunk sürgetjük”. Mégis érvényes ,és jogos Schöpflin Aladár ítélete Bródyról: „Nem volt igazi színpadi író... a művészet látható elegyedése a középszerűvel”, ez jellemezte. Akkor hát miért e nem igazi színpadi író nem is legjobb színpadi művét választotta ki most a Nemzeti? Tán mert Szerb Antalnak hitt, aki szerint Bródy „varázsát talán éppen önellentmondásai adják meg” —, s e varázsra épített. A vendég rendező, Szegvári Menyhért a jó színészvezetés mellett abban jeleskedett, hogy a komolyra írt, de a maguk cukrozottságában ma már nehezen elviselhető jeleneteket friss humorral, jó addig iróniával közelítette napjaink gondolkodásmódjához. Ott pedig igazi drámát teremtett, ahol íróilag is igazi dráma van jelen. Sokszínűen mulatságos figurát formál a főhős édesapjának, az erkölcscsűleg gátlástalan, szegény és sunyol vidéki szabócskának alakjából Kátay Endre. Szirtes Ági finom pasztellportrét rajzol János másik menyasszonyáról. Egészen kiváló jellemtanulmányt épít fel egy orvostanhallgató mellékfigurájából Dörner György, s nagyon tetszett Eperjes Károly és Balkay Géza epizódalakja, Csányi Árpád szecessziós hangulatú díszletei, Schaffer Judit korhű jelmezei. Udvaros Dorottyával kezdtem, vele is fejezem be. Mondják: a tehetség a kevésbé vonzó küllemű színésznőt is megszépíti a színpadon. Fordítva nincs egészen így: a Shirley Mac-Laine-es szexepila és temperamentumú Udvaros Dorottya túl csinos, vonzó és egészségesen kívánatos ahhoz képest, hogy szerepét Bródy elsózni való, a vénlányiságtól megmentendő nőnek írta meg. Megbillen így kissé az amúgy is sok helyütt ingatag darab egyensúlya, nrámi maszkírozással, külső kellékekkel lehetett volna ezen segíteni. Barabás Tamás Szirtes Ági és Bubik István Ünnepi előadások 1T a Bábszínházban VI., NÉPKÖZTÁRSASÁG ÚTJA 69. december 24. de. 11 és du. 2 órakor Diótörd december 25. de. 11 és du. 4 órakor Jeles napok december 26. de. 11 és du. 4 órakor DiótörőDecember 24-én, a tömegközlekedési járatok korai leállása miatt, a délutáni előadás 2 órakor kezdődik.) december 31. de. 11 és du. 4 órakor Diótörő január 1. du. 4 órakor Diótörő január 2. de. 11 és du. 4 órakor Gulliver Liliputban VI., JÓKAI TÉR 10. december 24. de. 1/2 10 és 1/2 12 Varjúdombi meleghozók december 25. de. 1/2 10 és 1/2 12 Jancsi és Juliska december 26. de. 1/2 10 és 1/2 12 A bűvös tűzszerszám december 31. de. 1/2 10 és 1/2 12 Jancsi és Juliska január 1. de. 1/2 12-kor Jancsi és Júliska január 2. de. 1/2 10 és 1/2 12 A csodálatos kalácsal NÉMETI LÁSZLÓ EMLÉKTÁBLA Németh László egykori lakóházán, a Szilágyi Erzsébet fasor 79. szám alatt, péntek délelőtt 11 órakor emléktáblát helyez el a Fővárosi Tanács Péterfy Sándor utcai Kórházának gyerekosztályán működő dr. Németh László szocialista brigád. PETŐFI IRODALMI MÚZEUM Capek-kiállítás Több európai főváros után mától a Petőfi Irodalmi Múzeumban látható az a kiállítás, amely Karel Capeknek, a XX. századi cseh irodalom egyik legkiválóbb alakjának életművét mutatja be a magyar közönségnek. Capek szellemes, fordulatos, gúnyolódó, sokszor utópisztikus, s mindig mély erkölcsi és társadalmi értékeket tartalmazó művei világsikert arattak. Most a kiállításon — a Prágai Irodalmi Múzeum jóvoltából — láthatjuk rajzait, dráma- és prózaírói munkásságának dokumentumait. Mintegy negyven tabló — megszámlálhatatlan fotó — segít eligazodni Capek életútjának megismerésében. Újságírónak, publicistának indult, és drámaíróként lett igazán népszerű. A szintézist mégis prózai munkássága jelenti. Nagyon sok könyvét adták ki idegen nyelven, a legtöbbet németül; nem egy könyvét húsz nyelvre is lefordították. Még életében megbecsülték, ünnepelték. A kiállításon elsősorban fotók segítségével ismerkedhetünk meg Capek életútjával, de láthatók színlapjai éppúgy, mint drámakivonatai, regényeinek egy-egy példánya is. (Korompay) Bernstein operán dolgozik Bernstein Münchenben vezényelte a Trisztán és Izolda című Wagner-operát, utána Párizsban állt a francia állami zenekar karmesteri pultjára, csupa francia, művet dirigálva. „Mégsem vagyok igazán karmester” — mondta a Párizsban megjelenő International Herald Tribune munkatársának — „hanem olyan zeneszerző vagyok, akit vezényel is”. Halil című új szerzeményének legutóbb Jeruzsálemben, új zenekari divertimentójénak az egyesült államokbelii Bostonban volt a premierje. Érintések címmel komponált zenedarabot a Van Cliburn zongoristaversenyre, annak ez volt legutóbb a kötelező darabja. A 63 éves Leonard Bernstein nagy lendülettel dolgozik új operáján, amely egyfelvonásos lesz és noha önálló mű, valamiképp folytatása is a Botrány Tahitiben című, 1952-ben komponált egyfelvonásosának. Atromciptól a mozikb Húsz nap háború nélkül A díszletek között roposzott a kormos szeres ácsorgós-friss ruhába öltözött fiatalasszony tüsténkedik a tűzhelynél. Lelkesülten magyaráz köziben a karéje gyűlt, makulátlan egyenruhába öltözött harcosoknak. Fénylenek az arcok, fénylenek a tekintetek. A kamera mögött kopott ruhákba bújt, alig bebagyulált stáb veszi a jelenetet. Lestrapált, sovány arcok, a gond szürke árnyéka a vonásokon. Ez a „film a filmben” szituáció mindennél jobban jellemzi Alekszej German művészi szándékát. A jelenetben történetének író-hőse, a frontharcos-haditudósító figyeli egy háborús elbeszélésének filmre vitelét. Ő hiába figyelmezteti a rendezőt, hogy a valóságban minden egészen másképpen volt. Alekszej German viszont úgy vitte filmre Szimonov elbeszélését , amiből az író maga készítette a forgatókönyvet —, hogy szinte mindvégig az az érzése a nézőnek, nem megrendezett játékfilmet, hanem magát az ellesett valóságot látja. Mintha Valerij Fedoszov operatőr ’43 telén indította volna el kameráját a reménytelenül szürke taskenti utcákon. Hogy German hogyan tudta rekonstruálni például az üzemi nagygyűlést, ahol a történet hőse találkozik a munkásokkal, méghozzá úgy, mintha ezt az egész jelenetet nem 1976-ban, statisztákkal, hanem valójában a háború idején, a hátországban megfeszített ütemben dolgozó emberekkel vették volna fel a rejtély. A megszólalásig hű dokumentumfelvételnek lát Bársony Éva mozikan nokban a meggyötört, rongyokban ügyelért emberailarcokitól kezdve az élmunkásokként ünnepelt kis kamaszok tébláboló zavaráig minden mozdulat, szró és tárgy, akárcsak a többi jelenetben. Alekszej German a szenvedő, éhező hátországot mutatja meg, ahol nem jelszavakban és patetikus gesztusokban ölttestet az önfeláldozás és az összeszorított fogú erőfeszítés, hanem abban, ahogy az emberek nyomorúságon, éhezésen, tömegszállások kínján túl is viszik tovább az életet. A történet íróhőse húsz napot tölt háború nélkül, de a szürke köd ülte Taskentben, a mosolytalan arcok között micsoda „békét” fiaital! Pedig alig esik szó szenvedésről, az elesetthozzátartozók halálán érzett fájdalomról. Mégis, a Valerij Fedoszov képein megjelenő málló vakolatv házak, a reménytelenül sáros útiak, s a kimondatlan kérdésekkelteli szemek egy ország, egy nép elképzelhetetlen szenvedéseiről vallanak. German nagyon érdekes, nagyon férfias filmet rendezett. Főszereplői, Jurij Nyikulin és Ljudmilla Gurcsenko (őt csodálhattuk meg legutóbb Milhalkov öt este című filmjében), rendkívüli érzékkel vették át a rendező szándékát. Játékuk a többi színészével együtt szinte észrevétlenül olvadt össze a tömegjelenetek naptúrszereplőinek természetes létezésével. Az amatőr tetű apaként a filmre vegye kislánya első mosolyát, első rugdalózásait. A gép azonban érdekes változás elindítójává válik. Mindazt, amit korábban nem vett észre, vagy nem mert meglátni a saját szemével, most a felvevő üveglencséjével kezdi fölfedezni. Először csak szőkébb környezetét, az üzemet szemléli másképpen, mint korábban, majd felkelti figyelmét tágabb otthona, a város. Az anyagbeszerző „filmszemle” például a vállalati ünnepségen nem a szónoklásokat örökíti meg, hanem azt, amikor a helyi vezetők és a „fentről jöttek” zárt ajtóik mögé vonulnak egy kis exkluzív ünneplésre, portréfilmje hőséül nem korunk márványemberét választja, hanem egy kis nyomorékot, akinek áldozatos, munkás életére senki sem figyelt eddig ... A kisebb és nagyobb hatalmasságok persze, akik kezdetben örültek, hogy „egyik dolgozójuk megörökíti a gyár életét”, hamarosan rájönnek, hogy ez a megörökítés — már ahogy az anyagbeszerző csinálja — egyúttal leleplezés is, és attól kezdve az amatőr — aki tétova léptekkel megindul talán a profivá válás útján — már nem élvezi fölényes és kegyes támogatásukat. Elfordul tőle asszonya is, aki a Németh László-drámák feletségi hőseinek módján képtelen fölismerni, hogy a férje jó ügyhöz szegődött. Krzysztof Kieslowski alkotása méltán kapott díjat hazájában és Moszkvában egyaránt. Jó film. Figyelmeztető film. Morvay István ,fia hív az üvegszemű ördög” — így lehetne Ady Endre szavainak szellemében megfogalmazni azt a szenvedélyt, amely egy Zengyel középüzem anyagbeszerzőjét keríti hatalmába, amidőn filmfelvevőgépet vesz kezébe. Az olcsó kis nyolcmdlliiméteres kamerát eredetileg azért vásárolja, hogy — afféle lelkes újság