Esti Hírlap, 1983. április (28. évfolyam, 78-102. szám)

1983-04-29 / 101. szám

• Nem éppen újkeletű az a romantikus szemlélet, amely a tegnap esti tévéfilm hősnőjét a környezete fölé emelte. A grúz szerző, Alekszandr Csaidze, a fiatal ügyésznőt a bátorság és tisztesség olyan adagjával látta el, amellyel még a bemutatottnál árnyaltabban ábrázolt környezetből is feltétlenül egy fejjel magasodna ki. Erkölcsi fölénye és morális ereje abban rejlik, hogy egyetlenként indul neki szétszúrkálni a ködöt az igazság körül. Ez önmagában már elegendő ahhoz, hogy mint a mesebeli legkisebb fiú próbatételei, a főhős küzdelmének stációi magukhoz vonzzák az igazságérzetében érzékennyé tett nézőt. A legkézenfekvőbb feldolgozási mód tehát az lett volna, ha A híd című tévéjáték kizárólag az ügyésznő alakját teszi középpontba. A játék első felében valóban ez történt. Olga Lipinska lengyel rendezőnő egészen közel engedte nézőjét ehhez a fiatal nőhöz, mintegy alapot teremtve az érzelmi és erkölcsi azonosuláshoz. Ám ennél a kézenfekvő megoldásnál a továbbiakban egy sokkal izgalmasabb folytatást talált. A mellékszereplőnek számító főügyész alakja különösen jelentőssé vált az ő felfogásában. Ez az a figura, amelynek irodalmi rokonait a szerzők rendszerint elintézik néhány elítélő gesztussal, karakterére, sorsára, drámájára nemigen szokás figyelmet fordítani. Ebben a lengyel filmben azonban nem véletlenül osztotta egy nagyon jelentős színészre, Roman Wahelmire a gyávaságot és kompromisszumokat már kitanult vezető szerepét Lipinska. Wilhelmi árnyalt és jelentőssé tett alakítása azt az embert mutatja be, aki már belekerült a hálóba, egyéni morális nézetei szerint és igazságérzetének hatására ő maga is úgy cselekedne, mint egy romantikus hős, ám a háló egyszerűen nem engedi „fejjel a falnak rohanni”. Ennek a figurának köszönhetően volt igazán érdekes ez a tegnap esti tévéfilm. Mert egy olyan témára irányította a figyelmet, amelyet rendszerint mellékesnek mutatnak a hasonló szemléletű művek. (bársony) FÉLEZER ELŐADÁS UTÁN A Diótörő az Erkelben Felújítás a folyamatosság jegyében Az emberiség egészének alig akad közös ünnepnapja. Az egyházi ünnepek felekezetenként, a történelmi megemlékezések nemzetenként korlátozottak, s nem lehet még elmondani, hogy például a közelgő munka ünnepnapja egyformán tisztelt és értelmezett lenne az egész világon. Amikor az első színházivilágnapot meghirdették, azt mondtuk: íme, egy ünnep, amely nem valamiféle megkülönböztetést hirdet, hanem az ősi kultusz nevében mindenkit a szépség körébe vonz, méltó hát, hogy elfogadja az egész emberiség. Aztán jöttek az őszi zenei világnapok, most pedig már a táncosok szólítanak: „a művészetek anyja” emlékeztet, hogy mindaz az öröm, amely az első mímelt mozgások élményközösségéből született, az emberibb, szebb élet lehetőségét kínálja a gyűlölködésre, megkülönböztetésre, háborúságra ösztönző emlékezésekkel szemben — mindenkinek. Nálunk a tánc, mint Európában sokfelé, tabuktól korlátozottan fejlődött. Mély értékei a néphagyományban rejtőztek, elit formái nehezen bontakoztak. Az előbbit századunkban újra fel kellett fedezni, utóbbit másoktól el kellett tanulni. A színpadi táncművészet kevés embert érdekelt mindaddig, amíg Vajnonen mester 1950- es Diótörő-produkciója lázba nem hozta a pesti közönséget. Ezzel indult az orosz-szovjet balettek sorozata Operaházunkban, hogy egy csapásra tömegeket hódítson meg a művészi táncnak, s egyengesse az utat saját tánckultúránk kibontakozása számára. Repertoárszínházban ritkán ér meg egyetlen produkció három évtized alatt félezer előadást. A Diótörő e kivételek közé tartozik. Rajonganak érte felnőttek és gyerekek, utóbbiak legszebb ajándéknak érzik, ha karácsonykor bejuthatnak e karácsonyi álomjátékra. A felnőttek közt olyan népszerű, mint az operettmesék. S ha valaki büszkélkedni akar vidékről, idegenből jött vendége előtt, szívesen viszi megmutatni a magyar balettművészek brillírozását Oláh Gusztáv csodaszínpadán. Az Operaház renoválása ,egy időre megszakította a darab sikersorozatát. Hiánya a műsorban szorongatóvá vált. Ezért került az Erkel Színház méretben, technikában korlátozottabb színpadán felújításra. És Seregi László minden teátrális érzékére szükség volt, hogy ez megvalósulhasson. Legalább a jövő őszi színháznyitásra szóló ígéretek szintjén. Az Erkel színpadán óhatatlanul el kellett hagyni sok elbűvölő mozzanatot Oláhlátványcsodáiból. Térben is korlátozottak a mozgások. De a táncok szépségét Orosz Adél magas technikai szinten őrizte meg, és adta át a mai mesehősöknek, s így biztosította a társulat egyik alapdarabjának hagyományőrző, folyamatos fontosságát. Mert az egyszer elsajátított színvonal is hagyomány, amit tartani talán nehezebb, mint megtanulni volt. Ez figyelmeztető a zenekarnak, amely Csajkovszkij romantikus dallamköltészetét a felújítás estjén elképesztően pontatlanul tolmácsolva tette unalmassá, szürkévé, élvezhetetlenné. A közönség úgy érezte, hogy Dózsa Imre, Metzger Márta és társaik csak technikai értelemben voltak virtuózak, adósak maradtak az érzelmi-hangulati kifejezés terén. De hát ez zenei megalapozás nélkül nem megy! Ha áradó dallamépítkezés helyett összevissza cincognak a vonósfutamok, a hópelyhek és virágok tánca is szélcibálta lehet csak. S a legtökéletesebben kivitelezett szólóvariációkat is legfeljebb méltányoljuk, de nem élvezzük zenei fedezet nélkül. Ez az, amin az Erkel szűk körülményei között is lehet segíteni, hogy a mostani gyerekeknek is élmény legyen a Diótörő. Fodor Lajos Metzger Márta és Dózsa Imre (Mezey Béla felv.) SZAJNA-PART A DUNA-PARTON FRANCIA KÖNYVKIÁLLÍTÁS A Vigadó Galériában 47 franciaországi könyvkiadó tette lehetővé, hogy egy igen vonzó és ízléssel megrendezett kiállításon ismerkedjünk meg a párizsi könyvekkel. Böngészésük közben a Szajna-parton érezzük magunkat, ahol ez a tevékenység nemcsak a párizsiak szórakozása, hanem az idegenforgalom egyik régi látványossága. Nem is akármilyen kiadókról van szó, hanem olyan világhírű cég van köztük, mint az Albin Michel, Flammarion, Gallimard, Hachette, Larousse, Minuit, Le Seuil — hogy csak néhányat említsünk. Örömmel láthatjuk, hogy ott díszeleg a polcokon számos magyar alkotó franciául megjelent regénye, így az Albin Michelnél megjelent Déry Tibor-kötetek, a Gallimardnál napvilágot látott örkény mű, a Familie Tot (Tóték), Illyés Gyulától a Deux de Pusztas, azaz A katalógusból kiderül, hogy a könyvek ára Párizsban bizony elég magas, a sorozatoké nem kevésbé. A könyv ára a franciáknál országos téma, hiszen senkinek nem áll érdekében, hogy a kinyomtatott művek a raktárakban, pincékben heverjenek. A francia kiadók elküldték a legfontosabb folyóiratok egy-egy példányát is. Lapozgathatunk a színházi, irodalmi, zenei és tudományos revükben. Ott van a Revue des deux mondes, Théatre, L’Oeil, Revue d’Histoire Littéraire de la France és más lapok néhány példánya is, ezek nemcsak szellemi értékek, hanem termékek is. Igen tekintélyes a szépirodalmi műveken kívül a szótárirodalom, a társadalomtudomány, az orvosi téma, az atomról, pedagógiáról, női problémákról, a francia konyhaművészetről, a tengerről szóló írások, enciklopédiák. Változatosak a zsebkönyv-kiadványok, kézi lexikonok, életrajzfüzetek, így a francia detektívregényekről és a a Puszták népe Cseres Ti- , sanzonokrólszólólnunk ak bor Hideg napokra. De felfedezhetjük Mészöly Miklós, Sánta Ferenc, Kardos G. György egy-egy regényét is. József Attila egyik versét kinagyítottan láthatjuk Pierre Seghers fordításában, s ott díszeleg Illyés Gyula költeménye, amely francia nyelven íródott még 1924-ben. A kötetek mögött a falakon a francia irodalom nagy embereinek hatalmas portréit láthatjuk Moliére-től Victor Hugón át Colette-ig, ami magában külön látványosság. Találomra néhány könyvről a sok közül abban a reményben, hogy nem egynek magyar kiadására is sor kerül majd, hiszen Kristóf Károly Diákok a tankönyvekről Esztendők óta folyik a tankönyvvita. Különböző nyilvános fórumokon, illetve a lapok, folyóiratok hasábjain pedagógusok, szakemberek és maguk a szerzők tárták a nagyközönség elé elismerő, de többnyire inkább elítélő véleményüket Szóltak illetékesek, nemegyszer illetéktelenek is, talán csak a diákok nem. Azok, akik az új tankönyvekből akarnak tanulni. Tavaly tavasszal a VII. országos diákparlamenten középiskolások fogalmazták meg régi óhajukat, amely szerint kérdezzék meg őket is: jól tudják-e használni a biológia vagy a magyar irodalom tankönyvet? Érettségükben, ítélőképességükben bízva december közepén országos eszmecserét kezdeményezett az ifjúsági szövetség. A Művelődési Minisztérium és az Országos Pedagógiai Intézet vezetői szintén úgy tartották, hasznos lenne ismerni a könyvekről azoknak az álláspontját is, akiknek ezek mindennapi munkaeszközük. Első lépésként két kérdésre kellett a fiataloknak írásban válaszolniuk. Arra, hogy a közismereti tárgyak tankönyvei közül ki melyiket tartja a legjobbnak, illetve melyik az, amelyik legkevésbé segíti az anyag elsajátítását? Megyénként egy-egy gimnáziumhoz, szakközépiskolába, szakmunkásképzőbe, Budapesten pedig összesen kilenc különböző típusú középfokú tanintézethez juttatták el a kérdőíveket. Mintegy hétezer diákhoz. S bár a válaszok már megérkeztek a KISZ KB Középiskolai és Szakmunkástanuló Tanácsához, az eredmény egyelőre titok marad. Egyrészt azért, mert a Tanács munkatársain kívül az OPI szakemberei is feldolgozzák az anyagot, másrészt mert a vita folyik tovább. Ezekben a hetekben az ország különböző városaiban diákok és szerzők ülnek szemben egymással. Akad, ahol csupán egyetlen könyv kerül terítékre. Másutt — talán ez a szerencsésebb — egy-egy iskolatípus mind a négy évfolyamának fizika- vagy magyar nyelv és irodalom tankönyveiről szólnak. Budapesten a Veres Pálné Gimnázium tanulói elsőtől negyedik osztályig a történelemkönyveket értékelték. Felelősséggel, felnőtt módjára, s ezt a velük szemben ülő szerzők is elismerték. Kifogás — jogos vagy sem — bőven akadt. A diákok elmondták: szerintük a tankönyvek nem épülnek egymásra, ez pedig nehézkessé teszi érettségi előtt az áttekintést. De ugyanez igaz például a második osztályos tankönyvek egyes fejezeteire is. A harmadikos könyvet olvasmányosságáért dicsérték. A pedagógusok élvezték a beszélgetést. A gyerekek sok olyan kérdést tettek fel, amely nemcsak nekik gond. Például: miért nyomtak egyes részeket apró betűvel. Ezen átsiklik a szem, olybá tűnik, nem ad fontos ismereteket, de hogy ennek az ellenkezője igaz, arra csupán akkor jönnek rá, amikor felolvassák. Több, a táblázatokat segítő magyarázat kellene, mondták. És jobb összefoglaló. Negyedik gimnáziumban többet kéne segíteni a napi politika tájékozódásához: kérték, szerkesszenek önálló fejezetként politikai kisszótárt, néhány fejezethez magyarázatot, ugyanakkor azt is: ne legyen ilyen vaskos, nagy alakú a történelemkönyv. Ilyen és hasonló megállapítások nyilván nemcsak a Veress Pálné Gimnáziumban hangzottak el. A negyedikes tankönyv szerzője szerint ők nem szentenciákat mondanak ki, hanem további olvasásra, tanórai munkára serkentenek. Tudják, hogy vaskos a könyv, ugyanakkor — ezt az ellentmondást nehéz feloldani — egy-egy lecke 80—90 sornál nem lehet hosszabb. Ahogy azonban a tananyag közeledik a legújabb történelmi korhoz, az eseményekről többet kéne tudatni. Ez az oka annak, hogy két részre válik a középiskolai könyv. Átlag betűből szedik a kötelező, a törzsanyagot, a megértést segítő, kiegészítésként szánt fejezetek pedig apróbetűsek. Ezzel a megoldással a szerzők sem barátkoztak meg könnyen, de nem volt más választás. Mi a gyakorlati haszna ezeknek a fórumoknak? Egyrészt, hogy egymást tisztelve végre leültek beszélgetni az alkotók és a diákok. A tanulók észrevételeit az OPI munkatársai számbaveszik. A kezdeményező, az ifjúsági szövetség pedig reméli, amikor megvizsgálják, hogyan váltak be az új tantervek, s az ehhez kapcsolódó könyvek, a végső döntés meghozatalakor figyelembe veszik a most elhangzott véleményeket is. Fazekas Ágnes A kristályok tisztaságával A SZOT-DÍJAS BARCSAY JENŐ „Minden kép önvallomás, voltaképpen önarcképe a festőnek. A kompozíció alakulása éppen ezért tisztán tükrözi a korba beleágyazott festő emberi magatartását ... korunk festészete az építés, a szilárd és világos szerkezet jegyében fogant... Mindig arra törekedtem, hogy minden homályos, elmosódó jelenségtől megszabaduljak, hogy képeim a kristályok tisztaságával tükrözzék a kor humánumát.” Így fogalmaz önvallomásában Barcsay Jenő, és művészetének lényegét ennél pontosabban aligha lehetne összefoglalni. Gondolatait a legkisebb tusrajzok éppúgy őrzik, mint nagyméretű mozaikkompozíciói. Legkristálytisztább szerkezetű munkája, a Szentendrei Művelődési Központban felállított hatalmas, arany ragyogású mozaik, világosan mutatja: Barcsay művészete miként egyszerűsödött, vált minden részletében áttekinthetővé, egészében pedig a törvények biztonságát hordozóvá. Bár a képszerkezet kialakításában sokat tanult a konstruktivistáktól, ő maga igazán soha nem engedte át művészetét ennek az irányzatnak, mert többre, teljesebbre törekedett. Számára a valóság nem csupán tévés formaszerkezet, hanem az a bennünket körülfogó közeg, amelyben élünt, amelynek arányait alakítjuk, s amelynek arányai alakítják gondolkodásunk szerkezetét, látásunkat és ezzel együtt a művészi látomást is. Barcsay Jenő számára a valóság éppen ezért mindig meghatározó jellegű volt, művészetének belső arányait a valóság harmóniája formálja, alakítja. S ebbe a harmóniába természetesen a tér egésze éppúgy beletartozik, mint a formák, a színek. Ez a művészeti és festői magatartás jellemzi közösségi rendeltetésű nagyméretű kompozícióit, amelyet hol csupán a fekete-fehér határozott ellentéteire épülnek, felhasználva a két alapvető nem-szín minden átmenetét, hol pedig a méltóságteljes színek finom tündöklésében, aranyragyogásban fejezik ki „a kor humánumát”. Ezek a munkák tömegek meghatározó képzőművészeti élményévé váltak. S Barcsay Jenő, a most SZOT-díjjal kitüntetett mester hatalmas kompozíciói még azokkal is el tudták fogadtatni a modern képzőművészet kifejezésmódját, akik jószerivel csak a múlt századi realizmusban ismerik fel a festészet értékeit. (harangozó) KONCZAY CSABA gordonkaestje lesz ma a Fészek Klubban. Közreműködik Ligeti András hegedűművész, Pászthy Júlia operaénekes, Jandó Jenő zongoraművész és a Zeneakadémia Gordonkaegyüttese.