Esti Hírlap, 1983. augusztus (28. évfolyam, 181-204. szám)

1983-08-05 / 185. szám

• Váratlan és meglepő volt tegnap a 2-es csator­nán adott kettős dokumen­tumfilm. A pécsi körzeti stúdió produkciója való­sággal berobbant az álmo­sítóan szürke nyári tévé­programba, a jelentéktelen­ség hét szűk esztendejébe. A negyvenperces Trakto­­ristalányok ismétlés volt, köszöntőnek szánták a nem­zetközi nőnapra. Szíven­­ütően szép, drámai vallo­más volt, a közelmúlt való­ságának olyan összetett igazságait hozta felszínre, amire rég nem volt példa a tévé dokumentumműfajá­ban. A negyvenes évek vé­gének, ötvenes évek elejé­nek hősnői, a senkikből va­lakiké lett lányok sorsa a két egykori traktorista­­lány mai vallomásában egy korszak hittel és lendület­tel teli atmoszféráját idézte fel. De felidézte, ugyan­olyan szenvedélyes igazság­ra törekvéssel és őszinte­séggel a fényes szellők haj­totta felhőket is, az ellent­mondásokat, amelyeket a társadalmi cselekvésben még tapasztalatlan fiatal lányok a maguk egyéni módján éltek meg, s pró­báltak kivédeni. Litauszki János rendező és Hídvégi József szerkesztő-riporter ezzel a negyvenperces film­jével többet mondott el a harmincegynéhány év előt­ti korszak falusi valósá­gáról, mint egy sor hasonló témájú fejtegetés. Valami nagyon lényegeset ragad­tak meg, és ez filmjüket azok közé a dokumentu­mok közé utalja, amelyek a televízió valóság­feltáró te­vékenységének legjelentő­sebb, megőrzésre érdemes darabjai. Hagyaték a jelen­és az utókornak. A kiegé­szítő riportfilm, a Trakto­­ristalányok találkozója ki­csit magyarázó,­­ kicsit ki­egészítő, kicsit érzelemre hangolt lábjegyzet a doku­mentumfilm két vallomá­sához. Eseményhez kötött­sége eleve meghatározta alaphangját, de a megindí­tó jelenetek nem vitték fél­re a szerzői szándékot. A szerzők, rendező és szer­kesztő-riporter, azonosak voltak a dokumentumfilm szerzőivel. Ezúttal is egy kor lenyomatát hozták elénk, az őszinteség jegyé­ben, de hozzátéve már a mai kérdéseinkből néhá­nyat. (bársony) A HARMADIK KÖTET LILLA-PER A Lilla-per címmel érde­kes és értékes helytörténeti kiadvány jelent meg. A kö­tet szerzője dr. Ferenczy Miklós, almásneszmélyi körzeti orvos, jeles irodal­már, Csokonai és Vajda Jú­lia életének lelkes kutatója. A százötven oldalnyi szö­veg és negyvenoldalnyi kép Vajda Júlia — Cso­konai Lillája — életének dokumentumait közli, sorsát, az igazáért ■ folyta­tott harcát tükrözi. A könyv központi témája az a nyolc évig tartó per, amelyet Vajda Júlia folyta­tott férje halála után, an­nak örökségére igényt tartó rokonaival. A szerző hite­les dokumentumokat tár fel, eredeti forrásokat idéz, levelekből, periratokból, kutatók munkáiból közöl részleteket. Dr. Ferenczy Miklósnak ez a harmadik kötete, amelyben Csokonai Lillájá­ról ír, bemutatva Vajda Júlia egész életét, a Csokonai­­szerelemtől haláláig. Az első kötet „Csokonai Lillája” a második „Cso­konai Komáromban” cím­mel látott napvilágot. Mindhárom helytörténeti munka a Hazafias Nép­front Komárom megyei Bi­zottságának támogatásával jelent meg. (MTI) 1983. augusztus 5., péntek 2 &siTfHi*lap. A SZEGEDI DÓM TÉREN Hunyadi hetedszer Játék mikrofontól mikrofonig „A szabadtéri játékok története mindenütt a vilá­gon azt igazolja — nyilat­kozta Mikó András, a Ma­gyar Állami Operaház fő­rendezője, aki az idén im­már hetedszer állította színpadra a Hunyadi Lász­lót a szegedi Dóm téren —, hogy minél erősebb hatás­sal tud lenni a mű a tö­megekre, annál alkalma­sabb szabadtéri előadásra... Ebben az értelemben a Hu­nyadi László egyike a leg­kiválóbb műveknek.” Tömegekben — mint tud­juk — Szegeden nincs hiány, hiszen a nézőtéren hatezernél is többen férnek el, és általában — így ezen a nyáron is — ez a hat­ezer ember helyet is fog­lal esténként a székeken. Ahhoz tehát, hogy bebizo­nyosodjék, Erkel Ferenc operája valóban alkalmas a szabadtérre, a hatásnak kellene megmutatkoznia. Vajon hogyan hat hic et nunc, azaz 1983-ban és a szegedi szabadtéren a „nagy Hunyad” idősebb fiáról szóló zenés szomo­­rújéték? Ami a témát illeti, a ha­tásnak semmi akadálya. Az összeütközés ma is élő. Még negyven esztendőt sem kell visszalépnünk történel­münkben, hogy a Hunyadi Lászlóéhoz hasonló tragé­diákat fölidézzünk. László tragédiája ugyanis a hit­hűség tragédiája. A keresz­ténység nagy bajnokának, a Nándorfehérvári Hősnek fia hisz abban, hogy a ki­rály, a „fölkent király” be­csületes, tiszta, s ha már az Isten trónt adott neki, bizonyára megadta a bölcs uralkodás képességét is. (Hasonló gondolatot sugall a Bánk bán. Aligha vé­letlen, hogy Erkel ent a két hőst választotta.) Ez a hite sodorja a halálba a talán nagyra hivatott ve­­zérfit. Kegyetlenül fogal­mazva: Hunyadi László a hit és tekintélytisztelet ba­lekja volt. Ámde a téma a művészi megfogalmazás által hat, és a Hunyadi László — opera. Azazhogy zenés tragédia, amely nem képes igazán hatni, ha legfőbb eleme, a muzsika nem érvényesül kellőképpen. •­­ És ez itt a göcs! (Elné­zést Kazinczy talán rég feledett szaváért, de hát Szeged felidézi Hamletet, és a dán királyfi históriá­ja Arany János mellett Ka­zinczy Ferencet is.) Szege­den ugyanis a zene — lett légyen akár Erkelé, akár Verdié, akár másé — so­hasem élvezhető igazán. Bármennyire szomorú is, a Dóm tér „színháza” nem az epidaurosszi teatron, nem az Akropolisz odeon­­j­a, és még csak nem is a veronai aréna. A Dóm tér­nek nincs megfelelő termé­szetes akusztikája, és je­lenlegi technikai lehetősé­geink mellett ez nem is ja­vítható kellőképpen. Az énekeseknek mikrofontól mikrofonig kell játszaniuk magukat, hogy hangjuk — viszonylag! — jól hallható legyen, s ez a játszás két gondot i­s okoz. Az egyik: míg eljutnak az egyik mik­rofontól a másikig, közben egészen másképp szólalnak meg. A másik: ez a kény­szerű kóborlás lényegesen megnehezíti — olykor le­hetetlenné teszi — a szí­nészi játékot. Hasonlókép­pen: ha a kórus erőteljesen énekel — a nézőtér és a mikrofonok felé fordulva —, majd tesz egy negyed fordulatot, mivelhogy a ki­rály megjelenik a bástyán, a hanghatás mindjárt oda. Ilyen körülmények között természetesen nem hibáz­tathatjuk sem a szólóéne­keseket, sem a kórust, sem a zenekart, sem Pál Ta­más karmestert azért, hogy a Hunyadi László szabadté­ri megszólaltatása nem mérhető egy operaházi elő­adáséhoz. Mikó András fölött sem törhetünk pálcát, hogy el­sősorban a látványra, a lándzsás, lobogós felvonu­lásokra, a hölgyek fátylai­nak, fityuláinak libbenésé­re összpo­itosít, s olykor megkísérel — nem mindig sikeresen — a világítással hatni. • • Az énekesek teljesítmé­nyei — éppen az említett körülmények miatt — ne­hezen értékelhetők. Annyi azonban bizonyos, hogy Kelen Péter sem hangjá­nak színével, sem megje­lenésével, sem színészi esz­közeivel nem eszményi Hu­nyadi László. Bárdi Sándor viszont — kőszínházban — alighanem minden szem­pontból jól meg tudná ol­dani V. László szerepét. Kalmár Magdától idegen Gara Mária lénye, ráadá­sul rendkívül előnytelen számára a Márk Tivadar tervezte jelmez. A többiek — Gyimesi Kálmán (Cillés), Misura Zsuzsa (Szilágyi Erzsébet), Gregor József (Gara) be­csülettel birkóznak, és meg­teszik, amit tehetnek. Az összes hátrányos körülmé­nyeket feledtetni tudta Mersei Miklós Rozgonyi szerényebb szerepében. Szegeden persze szeret­nénk a jövőben is látni­­hallani operát. A Hunyadi Lászlót is. Ám alighanem elodázhatatlan, hogy meg­teremtsék a Dóm téren az operajátszás technikai le­hetőségeit. Morvay István Mersei Miklós (Rozgonyi) és Kelen Péter (Hunyadi László) (MTI Fotó : Ilovszky Béla felvétele) □Az ISTVÁN, A KIRÁLY című rockoperát a nagy ér­deklődésre való tekintettel augusztus 18-án mutatják be először a Városligeti Királydombon. A további előadások időpontja: au­gusztus 19., 20., 21-e. □ ÁGOSTON ANDRÁS hegedűművész ad koncer­tet augusztus 26-án, dél­után fél 6-kor a Bartók Béla Emlékházban. Világos őrület Ez a címe egy új nyu­gatnémet filmnek. A felvé­telek egy része a müncheni ideg- és elmegyógyászati klinikán készült. A rende­ző: Margarethe von Trot­­ta. A két főszereplő: Nyu­­gat-Németország két legis­mertebb színésznője, Han­na Schygulla, aki az el­hunyt Fassbinder filmjei­nek volt első számú sztár­ja, és ebben az évben el­nyerte a legjobb női ala­kítás díját a cannes-i fesz­tiválon, valamint Angela Winkler, akit ugyancsak számos filmben látott már a magyar közönség, többi között a Heinrich Böll nagy hatású kisregénye nyomán készült Katharina Blum elveszett tisztességé­ben. □ A BOKA-KÖREN stock­holmi vegyes kar holnap délelőtt fél 12-kor a Buda­pesti Történeti Múzeumban ad hangversenyt. LELKESEDNI - HA van mi. Méltatlankodik a vezércikkíró: a fiatal képzőmű­vészeknek nincs módjuk, hogy törlesszenek a kritiku­soknak; okít a műsorvezető: megengedhetetlen a bírálat hangneme; mások úgy látják, klikkek szerveződtek, s az ítészek a nagyközönség tájékoztatása helyett egymás­nak küldik rejtjeles üzeneteiket. Divat lett manapság a kritikáról beszélni, sikk róla vitatkozni. Nincs gond, ha elismerőek a sorok, pedig a pozitív megítélésben alkalmanként épp úgy tévedni lehet, mint az elmarasztalásban. Miért tesszük ezt szóvá? Mert a kritikus felelőssé­gét nemcsak akkor kell emlegetni, ha az arra érdemes művész munkájának értékét nem ismeri fel, hanem ak­kor is, ha az érdemtelent túlértékeli. Különös és elgondolkodtató helyzet alakult ki ná­lunk. A kritikus közmegbecsülésnek örvendve, háborít­­hatatlanul működhet, ha mindenkiben csak a jót igyek­szik észrevenni. Esetleg még akkor is, ha ez a jó észre­vehetetlen, mert egyáltalán nem jellemzi az illető mű­vész munkáit. Ilyenkor senki sem kételkedik az ítész jóindulatában, szakmai felkészültségében. A gondok ak­kor jelentkeznek, ha az értékelő írásban történetesen az elmarasztalás is megfogalmazódik. Ilyenkor viszont az lenne logikus, ha vita segítene az esetleges téves ítélet korrigálásában. De manapság éppen a valódi vita hiány­zik nálunk, pedig a vélemények ütköztetése nélkül alig­ha lehet tárgyilagos álláspontot kialakítani. Valóban: újkeletű módi lenne nálunk a szókimondó kritika?! Néhány sor a legtekintélyesebb magyar művé­szettörténésztől. Találomra, igazán csak találomra vá­lasztva ki az alábbi sorokat: „Festő ekkora tehetséggel, ilyen ifjan sohasem idegeneden és messzebb korának fejlődő irányától, nem került vele elhárítóbban ellen­tétbe, nem szegődött határozottabban a múlt és öreg­ség mellé nálánál.” Ezt a gondolatot Fülep Lajos vetette papírra más­fél évtizeddel Munkácsy Mihály halála után, amikor a közvélemény a legnagyobb magyar művészt ünnepelte a festőben. Vagy például — ahogyan dr. Lázár Béláról, a korszak koszorús művészeti írójáról, az Ernst Múzeum igazgatójáról vélekedett: „A tipikus műkedvelő, aki nem is lesz soha más. Aki összeír egy könyvtárra valót, negyedszázados írói jubileumot ül, s meg nem tanul ír­ni; minden képet s egyebet megnéz, de meg nem tanul soha látni... hiszen azért dilettáns, hogy a feladatnak soha sem feleljen meg adekváltan”. E vélekedést olvasva egyesek azt hihetnék, hogy a megbírált pisztolypárbajra hívta a bírálót. Ez nagyon naiv és a kor szellemét nem ismerő vélekedés lenne, hi­szen az idő tájt Fülep Lajos az ilyen határozott és egyenes beszéddel nem állt egyedül. Mások, a nem Fülep Lajos-i ítészek is (olykor ugyan iszonyúat tévedve) megírták elmarasztaló véleményüket, s talán ennek kö­szönhető, hogy akkoriban a dicséret is többet ért, mint manapság. Joggal mondhatná most valaki erre: igen ám, de az idézett kritikus maga Fülep Lajos volt. Amikor a leg­tekintélyesebb magyar művészettörténész ezeket a gon­dolatokat megfogalmazta, még nem volt a mai fogal­maink szerinti legtekintélyesebb művészettörténész. Amikor például Benczúr Gyuláról vagy másokról írta meg határozott véleményét, még nem is végzett egyetemet, csupán egy lelkes, heves ifjú ember volt, aki időről időre véleményt mondott a Hazánk hasábjain. S pályakezdőnek számított akkor is, amikor Telepy Ká­rolyról így vélekedett: „...sohasem volt elavult, mert sohasem volt új és sohasem volt művész.” Egyesek ma a kritika, s a kritikusok terrorjáról beszél­nek. A valóságban viszont éppen a kritikusok dolgoznak nyomás alatt, mert egyikük-másikuk meg akar felelni a divatnak, s nem szeretnék, ha maradinak ítélnék őket. S akkor is az elismerés szavait fogalmazzák, amikor meggyőződésük, és szakértelmük szerint inkább elma­rasztalnának. Káros ez a fajta ítészi magatartás, hiszen a kritikusnak az a­­dolga, hogy világnézete, szakmai fel­­készültsége és legjobb lelkiismerete szerint tájékoztas­sa a művészet iránt érdeklődőket, segítsen eligazításuk­ban, az értékek keresésében és válogatásában. Ha valaki a leírtakat „a szegény kritikus panaszai­ként” értelmezi, gyorsan leszögezem, nem keseregni akartam. S még csak az sem volt célom — bár gyakran hivatkoztam Fülep Lajosra —, hogy egyedül az ő írás­modorát tartsam üdvözítőnek. (Szellemiségét sokkal in­kább.) Csupán a jelenlegi visszás körülményeket szán­dékoztam érzékeltetni. A kritikus kötelessége, hogy ve­gye pártfogásába a progresszióét, az értékest, a valódi tehetség próbálkozásait. Vagyis, az elkötelezett kritikus­nak csak akkor kellene lelkesednie, ha van miért. Ha viszont nincs, akkor kímélve az alkotót, de nem kímélve az alkotás köntösében jelentkező tehetségtelenséget, di­lettantizmust, határozott, egyértelmű véleményt kell nyilvánítania. Ezt kívánja társadalmi gyakorlatunk, s azt hiszem, ennek alkotó, kritikus és a nagyközönség egyaránt hasznát látná. Harangozó Márta

Next