Esti Hírlap, 1983. augusztus (28. évfolyam, 181-204. szám)
1983-08-05 / 185. szám
• Váratlan és meglepő volt tegnap a 2-es csatornán adott kettős dokumentumfilm. A pécsi körzeti stúdió produkciója valósággal berobbant az álmosítóan szürke nyári tévéprogramba, a jelentéktelenség hét szűk esztendejébe. A negyvenperces Traktoristalányok ismétlés volt, köszöntőnek szánták a nemzetközi nőnapra. Szívenütően szép, drámai vallomás volt, a közelmúlt valóságának olyan összetett igazságait hozta felszínre, amire rég nem volt példa a tévé dokumentumműfajában. A negyvenes évek végének, ötvenes évek elejének hősnői, a senkikből valakiké lett lányok sorsa a két egykori traktoristalány mai vallomásában egy korszak hittel és lendülettel teli atmoszféráját idézte fel. De felidézte, ugyanolyan szenvedélyes igazságra törekvéssel és őszinteséggel a fényes szellők hajtotta felhőket is, az ellentmondásokat, amelyeket a társadalmi cselekvésben még tapasztalatlan fiatal lányok a maguk egyéni módján éltek meg, s próbáltak kivédeni. Litauszki János rendező és Hídvégi József szerkesztő-riporter ezzel a negyvenperces filmjével többet mondott el a harmincegynéhány év előtti korszak falusi valóságáról, mint egy sor hasonló témájú fejtegetés. Valami nagyon lényegeset ragadtak meg, és ez filmjüket azok közé a dokumentumok közé utalja, amelyek a televízió valóságfeltáró tevékenységének legjelentősebb, megőrzésre érdemes darabjai. Hagyaték a jelenés az utókornak. A kiegészítő riportfilm, a Traktoristalányok találkozója kicsit magyarázó, kicsit kiegészítő, kicsit érzelemre hangolt lábjegyzet a dokumentumfilm két vallomásához. Eseményhez kötöttsége eleve meghatározta alaphangját, de a megindító jelenetek nem vitték félre a szerzői szándékot. A szerzők, rendező és szerkesztő-riporter, azonosak voltak a dokumentumfilm szerzőivel. Ezúttal is egy kor lenyomatát hozták elénk, az őszinteség jegyében, de hozzátéve már a mai kérdéseinkből néhányat. (bársony) A HARMADIK KÖTET LILLA-PER A Lilla-per címmel érdekes és értékes helytörténeti kiadvány jelent meg. A kötet szerzője dr. Ferenczy Miklós, almásneszmélyi körzeti orvos, jeles irodalmár, Csokonai és Vajda Júlia életének lelkes kutatója. A százötven oldalnyi szöveg és negyvenoldalnyi kép Vajda Júlia — Csokonai Lillája — életének dokumentumait közli, sorsát, az igazáért ■ folytatott harcát tükrözi. A könyv központi témája az a nyolc évig tartó per, amelyet Vajda Júlia folytatott férje halála után, annak örökségére igényt tartó rokonaival. A szerző hiteles dokumentumokat tár fel, eredeti forrásokat idéz, levelekből, periratokból, kutatók munkáiból közöl részleteket. Dr. Ferenczy Miklósnak ez a harmadik kötete, amelyben Csokonai Lillájáról ír, bemutatva Vajda Júlia egész életét, a Csokonaiszerelemtől haláláig. Az első kötet „Csokonai Lillája” a második „Csokonai Komáromban” címmel látott napvilágot. Mindhárom helytörténeti munka a Hazafias Népfront Komárom megyei Bizottságának támogatásával jelent meg. (MTI) 1983. augusztus 5., péntek 2 &siTfHi*lap. A SZEGEDI DÓM TÉREN Hunyadi hetedszer Játék mikrofontól mikrofonig „A szabadtéri játékok története mindenütt a világon azt igazolja — nyilatkozta Mikó András, a Magyar Állami Operaház főrendezője, aki az idén immár hetedszer állította színpadra a Hunyadi Lászlót a szegedi Dóm téren —, hogy minél erősebb hatással tud lenni a mű a tömegekre, annál alkalmasabb szabadtéri előadásra... Ebben az értelemben a Hunyadi László egyike a legkiválóbb műveknek.” Tömegekben — mint tudjuk — Szegeden nincs hiány, hiszen a nézőtéren hatezernél is többen férnek el, és általában — így ezen a nyáron is — ez a hatezer ember helyet is foglal esténként a székeken. Ahhoz tehát, hogy bebizonyosodjék, Erkel Ferenc operája valóban alkalmas a szabadtérre, a hatásnak kellene megmutatkoznia. Vajon hogyan hat hic et nunc, azaz 1983-ban és a szegedi szabadtéren a „nagy Hunyad” idősebb fiáról szóló zenés szomorújéték? Ami a témát illeti, a hatásnak semmi akadálya. Az összeütközés ma is élő. Még negyven esztendőt sem kell visszalépnünk történelmünkben, hogy a Hunyadi Lászlóéhoz hasonló tragédiákat fölidézzünk. László tragédiája ugyanis a hithűség tragédiája. A kereszténység nagy bajnokának, a Nándorfehérvári Hősnek fia hisz abban, hogy a király, a „fölkent király” becsületes, tiszta, s ha már az Isten trónt adott neki, bizonyára megadta a bölcs uralkodás képességét is. (Hasonló gondolatot sugall a Bánk bán. Aligha véletlen, hogy Erkel ent a két hőst választotta.) Ez a hite sodorja a halálba a talán nagyra hivatott vezérfit. Kegyetlenül fogalmazva: Hunyadi László a hit és tekintélytisztelet balekja volt. Ámde a téma a művészi megfogalmazás által hat, és a Hunyadi László — opera. Azazhogy zenés tragédia, amely nem képes igazán hatni, ha legfőbb eleme, a muzsika nem érvényesül kellőképpen. • És ez itt a göcs! (Elnézést Kazinczy talán rég feledett szaváért, de hát Szeged felidézi Hamletet, és a dán királyfi históriája Arany János mellett Kazinczy Ferencet is.) Szegeden ugyanis a zene — lett légyen akár Erkelé, akár Verdié, akár másé — sohasem élvezhető igazán. Bármennyire szomorú is, a Dóm tér „színháza” nem az epidaurosszi teatron, nem az Akropolisz odeonja, és még csak nem is a veronai aréna. A Dóm térnek nincs megfelelő természetes akusztikája, és jelenlegi technikai lehetőségeink mellett ez nem is javítható kellőképpen. Az énekeseknek mikrofontól mikrofonig kell játszaniuk magukat, hogy hangjuk — viszonylag! — jól hallható legyen, s ez a játszás két gondot is okoz. Az egyik: míg eljutnak az egyik mikrofontól a másikig, közben egészen másképp szólalnak meg. A másik: ez a kényszerű kóborlás lényegesen megnehezíti — olykor lehetetlenné teszi — a színészi játékot. Hasonlóképpen: ha a kórus erőteljesen énekel — a nézőtér és a mikrofonok felé fordulva —, majd tesz egy negyed fordulatot, mivelhogy a király megjelenik a bástyán, a hanghatás mindjárt oda. Ilyen körülmények között természetesen nem hibáztathatjuk sem a szólóénekeseket, sem a kórust, sem a zenekart, sem Pál Tamás karmestert azért, hogy a Hunyadi László szabadtéri megszólaltatása nem mérhető egy operaházi előadáséhoz. Mikó András fölött sem törhetünk pálcát, hogy elsősorban a látványra, a lándzsás, lobogós felvonulásokra, a hölgyek fátylainak, fityuláinak libbenésére összpoitosít, s olykor megkísérel — nem mindig sikeresen — a világítással hatni. • • Az énekesek teljesítményei — éppen az említett körülmények miatt — nehezen értékelhetők. Annyi azonban bizonyos, hogy Kelen Péter sem hangjának színével, sem megjelenésével, sem színészi eszközeivel nem eszményi Hunyadi László. Bárdi Sándor viszont — kőszínházban — alighanem minden szempontból jól meg tudná oldani V. László szerepét. Kalmár Magdától idegen Gara Mária lénye, ráadásul rendkívül előnytelen számára a Márk Tivadar tervezte jelmez. A többiek — Gyimesi Kálmán (Cillés), Misura Zsuzsa (Szilágyi Erzsébet), Gregor József (Gara) becsülettel birkóznak, és megteszik, amit tehetnek. Az összes hátrányos körülményeket feledtetni tudta Mersei Miklós Rozgonyi szerényebb szerepében. Szegeden persze szeretnénk a jövőben is látnihallani operát. A Hunyadi Lászlót is. Ám alighanem elodázhatatlan, hogy megteremtsék a Dóm téren az operajátszás technikai lehetőségeit. Morvay István Mersei Miklós (Rozgonyi) és Kelen Péter (Hunyadi László) (MTI Fotó : Ilovszky Béla felvétele) □Az ISTVÁN, A KIRÁLY című rockoperát a nagy érdeklődésre való tekintettel augusztus 18-án mutatják be először a Városligeti Királydombon. A további előadások időpontja: augusztus 19., 20., 21-e. □ ÁGOSTON ANDRÁS hegedűművész ad koncertet augusztus 26-án, délután fél 6-kor a Bartók Béla Emlékházban. Világos őrület Ez a címe egy új nyugatnémet filmnek. A felvételek egy része a müncheni ideg- és elmegyógyászati klinikán készült. A rendező: Margarethe von Trotta. A két főszereplő: Nyugat-Németország két legismertebb színésznője, Hanna Schygulla, aki az elhunyt Fassbinder filmjeinek volt első számú sztárja, és ebben az évben elnyerte a legjobb női alakítás díját a cannes-i fesztiválon, valamint Angela Winkler, akit ugyancsak számos filmben látott már a magyar közönség, többi között a Heinrich Böll nagy hatású kisregénye nyomán készült Katharina Blum elveszett tisztességében. □ A BOKA-KÖREN stockholmi vegyes kar holnap délelőtt fél 12-kor a Budapesti Történeti Múzeumban ad hangversenyt. LELKESEDNI - HA van mi. Méltatlankodik a vezércikkíró: a fiatal képzőművészeknek nincs módjuk, hogy törlesszenek a kritikusoknak; okít a műsorvezető: megengedhetetlen a bírálat hangneme; mások úgy látják, klikkek szerveződtek, s az ítészek a nagyközönség tájékoztatása helyett egymásnak küldik rejtjeles üzeneteiket. Divat lett manapság a kritikáról beszélni, sikk róla vitatkozni. Nincs gond, ha elismerőek a sorok, pedig a pozitív megítélésben alkalmanként épp úgy tévedni lehet, mint az elmarasztalásban. Miért tesszük ezt szóvá? Mert a kritikus felelősségét nemcsak akkor kell emlegetni, ha az arra érdemes művész munkájának értékét nem ismeri fel, hanem akkor is, ha az érdemtelent túlértékeli. Különös és elgondolkodtató helyzet alakult ki nálunk. A kritikus közmegbecsülésnek örvendve, háboríthatatlanul működhet, ha mindenkiben csak a jót igyekszik észrevenni. Esetleg még akkor is, ha ez a jó észrevehetetlen, mert egyáltalán nem jellemzi az illető művész munkáit. Ilyenkor senki sem kételkedik az ítész jóindulatában, szakmai felkészültségében. A gondok akkor jelentkeznek, ha az értékelő írásban történetesen az elmarasztalás is megfogalmazódik. Ilyenkor viszont az lenne logikus, ha vita segítene az esetleges téves ítélet korrigálásában. De manapság éppen a valódi vita hiányzik nálunk, pedig a vélemények ütköztetése nélkül aligha lehet tárgyilagos álláspontot kialakítani. Valóban: újkeletű módi lenne nálunk a szókimondó kritika?! Néhány sor a legtekintélyesebb magyar művészettörténésztől. Találomra, igazán csak találomra választva ki az alábbi sorokat: „Festő ekkora tehetséggel, ilyen ifjan sohasem idegeneden és messzebb korának fejlődő irányától, nem került vele elhárítóbban ellentétbe, nem szegődött határozottabban a múlt és öregség mellé nálánál.” Ezt a gondolatot Fülep Lajos vetette papírra másfél évtizeddel Munkácsy Mihály halála után, amikor a közvélemény a legnagyobb magyar művészt ünnepelte a festőben. Vagy például — ahogyan dr. Lázár Béláról, a korszak koszorús művészeti írójáról, az Ernst Múzeum igazgatójáról vélekedett: „A tipikus műkedvelő, aki nem is lesz soha más. Aki összeír egy könyvtárra valót, negyedszázados írói jubileumot ül, s meg nem tanul írni; minden képet s egyebet megnéz, de meg nem tanul soha látni... hiszen azért dilettáns, hogy a feladatnak soha sem feleljen meg adekváltan”. E vélekedést olvasva egyesek azt hihetnék, hogy a megbírált pisztolypárbajra hívta a bírálót. Ez nagyon naiv és a kor szellemét nem ismerő vélekedés lenne, hiszen az idő tájt Fülep Lajos az ilyen határozott és egyenes beszéddel nem állt egyedül. Mások, a nem Fülep Lajos-i ítészek is (olykor ugyan iszonyúat tévedve) megírták elmarasztaló véleményüket, s talán ennek köszönhető, hogy akkoriban a dicséret is többet ért, mint manapság. Joggal mondhatná most valaki erre: igen ám, de az idézett kritikus maga Fülep Lajos volt. Amikor a legtekintélyesebb magyar művészettörténész ezeket a gondolatokat megfogalmazta, még nem volt a mai fogalmaink szerinti legtekintélyesebb művészettörténész. Amikor például Benczúr Gyuláról vagy másokról írta meg határozott véleményét, még nem is végzett egyetemet, csupán egy lelkes, heves ifjú ember volt, aki időről időre véleményt mondott a Hazánk hasábjain. S pályakezdőnek számított akkor is, amikor Telepy Károlyról így vélekedett: „...sohasem volt elavult, mert sohasem volt új és sohasem volt művész.” Egyesek ma a kritika, s a kritikusok terrorjáról beszélnek. A valóságban viszont éppen a kritikusok dolgoznak nyomás alatt, mert egyikük-másikuk meg akar felelni a divatnak, s nem szeretnék, ha maradinak ítélnék őket. S akkor is az elismerés szavait fogalmazzák, amikor meggyőződésük, és szakértelmük szerint inkább elmarasztalnának. Káros ez a fajta ítészi magatartás, hiszen a kritikusnak az adolga, hogy világnézete, szakmai felkészültsége és legjobb lelkiismerete szerint tájékoztassa a művészet iránt érdeklődőket, segítsen eligazításukban, az értékek keresésében és válogatásában. Ha valaki a leírtakat „a szegény kritikus panaszaiként” értelmezi, gyorsan leszögezem, nem keseregni akartam. S még csak az sem volt célom — bár gyakran hivatkoztam Fülep Lajosra —, hogy egyedül az ő írásmodorát tartsam üdvözítőnek. (Szellemiségét sokkal inkább.) Csupán a jelenlegi visszás körülményeket szándékoztam érzékeltetni. A kritikus kötelessége, hogy vegye pártfogásába a progresszióét, az értékest, a valódi tehetség próbálkozásait. Vagyis, az elkötelezett kritikusnak csak akkor kellene lelkesednie, ha van miért. Ha viszont nincs, akkor kímélve az alkotót, de nem kímélve az alkotás köntösében jelentkező tehetségtelenséget, dilettantizmust, határozott, egyértelmű véleményt kell nyilvánítania. Ezt kívánja társadalmi gyakorlatunk, s azt hiszem, ennek alkotó, kritikus és a nagyközönség egyaránt hasznát látná. Harangozó Márta