Esti Hírlap, 1984. március (29. évfolyam, 52-78. szám)

1984-03-10 / 60. szám

ф Új műsor jelentkezett tegnap este 8-kor a második csatornán, pontosabban: újjáalakított műsor. Az öt évig futó Szemle helyébe lépett a Gondolkodó. Kővári Péter szerkesztette, Szakály István rendezte, Pálfy István vezette a műsort. A Gondolkodó első száma gondolkodtató volt, s ezzel elérte fő célját. Az természetes, hogy ez az új tudományos magazin még nem egyenletes színvonalú, azt nem az első, de a sokadik számától sem lehet elvárni. Mindjárt az indítás azonban izgalmas dolgokat közölt velünk arról, hogy miként kell (s arról is, hogyan nem kell) támogatni a fejlődő országokat, s ebben milyen különleges szerepük lehet a szocialista államoknak. Az ezt követő riport egy angol fizikussal, aki hazájában a nukleáris fegyverkezés elleni mozgalom egyik élharcosa, viszont érzésem szerint jobban illett volna akár a Panorámába, akár A Hétbe, akár más külpolitikai jellegű műsorba. Buda Béla markáns gondolatokat fejtett ki az öngyilkosság témájáról. Ezen a ponton a műsort egyébként jól vezető Pálfy István kissé elhamarkodott következtetésre jutott, mondván, hogy „politikusok és orvosok nagyon hamar megtalálják a megoldás kulcsát”. Ez még vágyálomnak is irreális, s közben a képernyőre vetítették a pontos és ijesztő statisztikát a magyarországi öngyilkosságok számának növekedéséről. Érdekes volt Levendel László beszámolója nemcsak az alkoholizmus (éppoly szomorú helyzet, mint az öngyilkossági magyarországi állásáról, de arról, hogy mit és hogyan lehetne tenni ellene, több pénz nélkül akár, ám nagyobb céltudatossággal és jobb szervezéssel. Számomra a magazin utolsó anyaga volt a legérdekesebb, s a leginkább példamutató arra nézve, milyen irányban lépjen előre ez a képernyős folyóirat, hogyan kapcsolódjék aktualitásokhoz élvezetesen és szórakoztatóan, ugyanakkor magvasan és mélyen. Ilyen volt Zoltai Dénes remek előadása Wagnerről, öt perc alatt sokkal többet és okosabbat tudtunk meg belőle, mint a tévéfilmsorozat tíz folytatásából. (barabás) 3 A SZÁZADIK ÉVAD A Werther- télea Massenet négy darabja szerepelt eddig a pesti operaszínpadon, főleg a századforduló táján. Közülük csak a Manón ért el jelentős számú előadást, népszerűsége hosszú ideig megelőzte Puccini azonos témájú művét. Werther 92 évvel a születése után ért ide. Miért éppen most és nem máskor? Vagy megfordítva a kérdést: miért éppen a Wertherre esett most a választás? Nos, az opera drága műfajában sohasem egyetlen szempont ritkítja a művészi lehetőségek választékát. Azt mindenki tudja, hogy akad néhány remekmű, amelyeket kell is, lehet is mindenütt és bármikor játszani, mert a műfaj tartópillérei értékesek és népszerűek egyszerre, de ha csak belőlük állna a repertoár, az emberek néhány évad után már csak elvétve járnának operába. Azt is el kell ismerni, hogy léteznek ezenkívül és születnek alkotások, amelyeket — elsősorban a korszellem, a kulturális előrehaladás szolgálatában — egy magára valamit adó színháznak előbb-utóbb akkor is elő kell adnia, ha eleve tudja, hogy nem számíthat kasszasikerre. A gyakorlati szempontok közül a közönség érdeklődésével és a produkció költségigényével összefüggő kötöttségeket, a mostanihoz hasonló időkben nyugodtan tehetjük az első helyre. De majdnem ilyen szigorú gyakorlati kérdés az, hogy melyik mű számára adódik ideális művészi és technikai előadóapparátus. A jó műsorpolitikát e fő szempontoknak a (kívülről nehezen megítélhető) belső viszonyokkal való, kifejezetten művészi arányérzéket követelő öszszetévesztésével lehet kialakítani. Úgy gondolom ezek alapján, hogy a Werthert, bár nem tartozik azon operák közé, melyek 92 év után ne várhattak volna esetleg még néhány évadot, ha most kínálkozott bemutatásra, nincs miért kifogásolni. Úgy sejtem, hogy nem ígér kiugró kasszasikert, de néhány lélektani és hangzási finomsága, több szereplőjének kifejezetten megnyerő alakításával tetézve, éppen most számíthat egy erre érzékeny, talán nem is kis közönségréteg érdeklődésére. Aktuális művészi és közérzeti ingereivel vonzóvá válhat. Goethe az ifjú Werther szenvedéseiben — a körülötte élt, számos létező személy és számtalan megélt epizód felhasználásával — egyik saját érzelmi viharát írta meg naplószerű levélregénynek. Egy rokonszenves férjes asszony iránti reménytelen szerelme úgy feldúlta, hogy ki kellett írnia magából a szenvedély és az erkölcsi konfliktus feszültségét. (A költő lehetősége: „Amíg mást elnémít a szenvedés, Megadta Isten húmat eldalolni”) Ez az állapot nem ritka változata annak, amit homályosan művészi ihletnek szoktak nevezni, összetévesztve sokkal bonyolultabb és közvetettebb komplex hatásokkal. Költészet és valóság című vallomásaiból különösen kiderül, hogy Goethe a Werthert ugyanabból a kényszerből írta, amely számos modern alkotót késztet idegrendszeri feszültségei, személyes és társadalmi félelmei — Freud szerint önmagában is feloldó, enyhítő, gyógyhatású — kimondására, leképezésére. Tudatosan tette azt, amit némely művész kétszáz év múlva is csak öntudatlanul. Az ilyesmik operaként is aktuálissá tehetik a Werthertémát. Werthernek (Goethe nyugalmáért?) meg kellett halnia. Ehhez egy ismerős fiatalember szerelmi bánatból elkövetett öngyilkossága adta a valóságos mintát. A regény megjelenése után viszont egész öngyilkossági láz tört ki és terjedt országhatárokon át. A félelmetes tömegreakció — ha igaz lenne — csak úgy jöhetett létre, hogy azíró, modern utódjaival ellentétben, nem kötődött forradalmi nyelvújító-formabontó áramlatokhoz; írása közérthető, ezért tár■sadalmi méretekben hatásos volt. S ha arra gondolunk, hogy mostanában elég sok avantgardeistaként indult művész kacérkodik a népszerűbb műformákkal, ez tovább erősítheti a Werther-téma aktualitását. Hangsúlyozni kell itt a témát, ami — bár felületi szinten — a legtöbb esetben eldönti tömegvonzás vagy -taszítás kérdését. A tényleges művészi értéktől függetlenül. Viszont nyugodtan kétségbe vonhatjuk, hogy egy mű hatására sokan „kötelességüknek vélnék” valóságra váltani, ami abban történik. Sokkal valószínűbb, hogy a költőiművészi érzékenység korán felfog olyan apró közérzeti jelenségeket, melyek később ismétlődő cselekményekhez vezetnek. Akár egy öngyilkossági hullám előszelét is jelezheti, de bizonyosra vehető, hogy a „Werther-kór” nem a költészet kukorékolására kelt fel, hanem sokaknak a változó társadalmi viszonyokba való beilleszkedési problémájából, például a felvilágosodás eszméivel született, szabad személyiségideálnak a polgári házasság konzervatív gazdasági és erkölcsi merevségeivel való összeütközéséből származhat. (Ahogy arra a kitűnő műsorfüzet rámutat.) A szenvedély és házassági hűség öngyilkosságba vezető ütközése, amit a Massenet-opera elégikusan megjelenít, csak az egyén és társadalom, haladás és maradiság, korlátlan gazdagodhatás és tömeges létbizonytalanság — Goethe által félreérthetetlenül ábrázolt — ellentmondásainak leszűkített modellje. Következő kérdésünk tehát az lesz, hogy mennyire érvényes (hű és aktuális) ez a modell több mint száz év múlva Massenetnál, illetve több mint kétszáz év múltán a pesti előadásban. Fodor Lajos Építhess ránk! Bemutató és árusítás a FIMCOOP romhányi gyárának csempéiből és padlóburkolóiból a Skála Prizma Áruházban, március 1-től 24-ig. Cím: Budapest X., Gyakorló köz 2—6. — az Örs vezér terénél. PRIZMA áruház HOLNAPTÓL ISMÉT: Elmebajnokság Holnaptól újra indul a Televízió népszerű szellemi vetélkedője, az Elmebajnokság. A 16 óra 25 perckor kezdődő adás még csak „bemelegítő” lesz. Egri János összehívta a tavalyi sorozat tizennégy legnépszerűbb versenyzőjét , az idén meghívásos alapon ők lesznek a résztvevők, s az adásban a nézők is megismerkedhetnek az új szabályokkal és megtudhatják ki, milyen témakört választott. A folytatás 25-én, következik, s attól kezdve kéthetenként vasárnap lesz Elmebajnokság. LÉZER A FILMVÁSZNON HÁROMDIMENZIÓS SZUPERMOZI Félig elsötétített terembe lépünk, ahol a mester épp akkor fejezi be a kristályváza csiszolását. A váza gyönyörű fényben pompázik, a bonyolult minta éleiről tűzsugarak milliárdjai röppennek szét. A mester felénk fordul, s mire köszöntenénk — eltűnik. Talán a szemünk káprázik? Az előző műhely hűlt helyén már egy vártorony fa makettje díszeleg. Érdemes lenne megsimítani a gondosan munkált csipkéket, de a kéz a semmit markolja. Ilyen és ezekhez hasonló furcsaságok fogadják a látogatót, aki a most elkészült színes lézerfilm vetítésére jut be Moszkvában. A lézertechnikával gyökeresen új formát és tartalmat lehet kapni. Hatalmas lehetőségek állnak a leendő rendezők előtt, hisz a lézermozival manapság még kísérleteznek, az első film tíz tekercse is mindössze néhány perces. A filmezés fejlődésében már a sztereó vetítések is nagy újdonságként szerepeltek. A sztereó filmek valóban a háromdimenziós ábrázolás illúzióját keltik, ám a nézők — bárhol is üljenek — mindenhonnan ugyanazt a képet látják. A lézerfilmeknél más a helyzet: míg a nézőtér jobb oldalán ülők már látták és „érezték” az adott térben mozgó embereket vagy tárgyakat, addig a bal oldaliakat csak később éri ez a hatás. Sőt, minden székről valamivel különbözőbb kép tárul az ember elé. A vetítésekre egyelőre csupán termekben kerülhet sor, de hamarosan az utcákon, szabad térben is bemutatkozik a lézerfilm. Két-három év múlva pedig átadják Moszkva első lézerfilmszínházát, ahol már egész estét betöltő játékfilmeket vetítenek majd. Szerdahelyi Csaba A Don Carlosra készül BESZÉLGETÉS HEGEDŰS D. GÉZÁVAL Különleges premierre készül a Vígszínház együttese: a Tavaszi Fesztivál egyik rangos prózai eseményeként Schiller Don Carlos című tragédiáját mutatják be. A Szinetár Miklós rendezte előadás címszereplője: Hegedűs D. Géza. Vele beszélgetünk a Vígszínház próbáján. — Az utóbbi években mintha elkerülték volna az úgynevezett főszerepek. — Panaszra nem volt okom — mondja Hegedűs D. Géza —, hiszen sok darabban játszottam. Közülük is számomra a legszebb a Kőműves Kelemen volt. Éppen ezekben a napokban játsszuk százharmincötödször. S most kaptuk a hírt, hogy meghívtak bennünket Nancyba, a júniusban tartandó világszínházi fesztiválra. — Most, a felkészülés időszakában hogyan látja, miért olyan ritkán játszott ma nálunk a Don Carlos? — Az tény, hogy a magyar színházakban nincs olyan hagyománya, mint például az Ármány és szerelemnek. Ennek egyik oka valószínű az, hogy Schillernek ez a tragédiája önmagában regényszerű. Ha minden sorát el akarnánk játszani, akkor hat-hét óra lenne az előadás. Magának a rendezőnek, Szinetár Miklósnak, aki most a tragédiát színpadra alkalmazza, igen komoly dramaturgiai munkát kellett végeznie, hogy a XX. század utolsó harmadában is legyen feszültsége ennek a műnek. Schiller létezésünk hármasságát írta meg: a szabadság, a szerelem és a hatalom szövevényeit. Ezek közül a vágyak, kiteljesedések és érzések nélkül az ember nem létezhet, ha mégis mindhárom kibékíthetetlen ellentétben van egymással. Ezt a hármasságot szeretnénk egyetemes érvényű módon megjeleníteni. — Hogyan készül fel e szerepre? — Még a próbák kezdetén eszembe villant, hogy valamikor forgattam Thomas Mann elbeszéléseit, s közülük A nehéz óra című novella Schillernek egy szokatlan órájáról szól, amelyet a szeretet és a gyűlölet kettőssége jellemez. A Carlos-motívumban is ezt a fajta kettősséget véltem felfedezni; úgy érzem, Carlos szellemisége, lelkisége rárímel az említett Thomas Mann-novellában ábrázolt Schillerre. De másfajta segítséget is kaptam a felkészülésre: színésztársaim közül többen büszkén mondták, hogy valamikor vidéken játszottak a tragédiában. Megmutattak régi fotókat, megsárgult szereppéldányokat. Nemrégiben voltam otthon Ibrányban, és apám könyvtárában — aki történelmet tanított — akadtam rá Gonda—Niederhauser Habsburgokat tárgyaló könyvére. Igen érdekes olvasmány, hiszen II. Fülöp Habsburg-ágból származó uralkodó volt. Ugyanakkor a németalföldi szabadságmozgalmakról is olvashattam benne. Nagyon fontos, hogy amit a színész kimond a színpadon, annak önmaga számára is legyen történelmi fedezete. — Fiatal színészek közül kitűnt annak idején azzal, hogy nagyon sokat olvasott. Most is van ideje olvasni? — Igyekszem, de már szelektálok. A pályám elején nagyon sokat segítettek az olvasmányélmények. Később, amikor már önmagam is átéltem a megaláztatás és a felemelkedés érzését, akkor akár egyetlen éjszaka is elég ahhoz, hogy átrendeződjenek az értékek. Az tény, hogy az ember, és így a színész intellektusa is folyamatosan pallérozódhat, de mégiscsak drámai helyzetekben tud igazán óriásit változni, ahogy a tragédiában Carlos mondja: „...Lomha éveimnek / Egy kurta és most szárnyakat adott, / S korán megérlelt férfivá.”. Mindannyiunkban megvan ez a képesség, ezért is helytelen ítélni egyetlen pillanatból egész emberi életre kivetítve, ugyanis egyik napról a másikra más minőségűvé rendülhet az ember. A tragédiában Carlos rémisztően követeli a szeretetet, s nekem Pilinszky János szavait juttatja eszembe: „A szeretet önmagunk meghaladása a másik ember érdekében”. [ Deák Attila Aranyembert találtak Az utóbbi időben a szovjet tudósok egy sor érdekes régészeti leletre bukkantak. Örményországban kiásták Mecamor ősi városállamot, ahol egyebek közt az i. e. XI—IX. századból származó táblácskákat találtak egyiptomi hieroglifákkal és mezopotámiai ékírással. Kazahsztán fővárosa, Alma-Ata közelében az Isztik kurganban úgynevezett „aranyembert” — a perzsa nyelvű szaki néphez tartozó előkelő harcos sírját tárták föl. A temetkezés hozzávetőleg az i. e. IV—III. századból való. Novgorod ősi orosz városban egy hajdani ikon festőműhelyben nemcsak a szerszámok maradtak meg, hanem az ikonhoz szükséges anyagok is: deszkák, festékek, a foglalathoz felhasznált réz- és ezüstlemezek. E leletnek köszönhetően a régi mesterek munkájának technológiájából sok minden világossá vált. Ugyancsak Novgorodban a rengeteg híres nyírfakéregirat között megtalálták az első, és ma még az egyetlen latin nyelvű feljegyzést: a világon még senki sem talált hozzá hasonlót. A Szovjetunió archeológiája című húszkötetes mű (három kötet már megjelent) rendszerezni fogja az ország összes múzeumainak anyagait.