Esti Hírlap, 1984. június (29. évfolyam, 128-153. szám)

1984-06-05 / 131. szám

DÍJAK ÉS ÁRNYAK Hess András utódai A könyv története része a művészetek és a művelődés történetének. Honi könyvművészetünknek olyan mesterek szereztek rangot, tekintélyt, mint Hess András, Tótfalusi Kis Miklós, később Kner Izidor, Tevan Andor. Utódaik munkáit naponta láthatjuk a könyvesboltok kirakataiban, és a legszebb darabokat bemutató kiállításokon. A mesterség régi értékeinek megőrzését, továbbvitelét díjakkal, pályázatokkal segítik a kiadók és a szakmai szervezetek. Nem régen vette át a Szép magyar könyv pályázaton nyert díjait Faragó István könyvtervező, grafikus is. Szabóky Zsolt Bolgár kolostorok és Christina Lastrego—Francesco Testa Nézz, láss, kérdezz... című köteteiért. CSAK A BIBLIOFIL — A szakember véleménye szerint szépek-e a magyar könyvek? — A tömegtermelés törvényei a XX. században, a könyvszakmában is érvényesülnek — mondja Faragó István. — Ezek hatására a kötetek egyszerűbbek, de véleményem szerint jellegtelenebbek is lettek. Bibliofil kiadványaink állják a versenyt a világ bármely könyvműhelyének termékeivel. Sajnos, nem ilyen jó a helyzet az olcsóbb kiadványok, a tömegigényeket kielégítő könyvek kínálatában. Ezek között alig találni szép, gondosan megtervezett köteteket. Pedig ezeket vásároljuk, forgatjuk nap mint nap. MEGSZÁLLOTTAK — Az olcsóbb könyv szükségszerűen gyengébb minőségű? — Egyáltalán nem. A lipcsei Grafikai és Könyvművészeti Főiskolán végeztem, és megismerhettem az NDK könyvkiadását. A miénkhez hasonló gazdasági és műszaki körülmények között szép és olcsó könyveket képesek gyártani. — Mi az oka elmaradásunknak? — Ez összefügg az általános betűkultúrával. Csak meg kell nézni a reklámfeliratokat, a neonbetűket, az árucímkéket. Van még mit pótolnunk. A közvetlen ok az, hogy a milliárdos nyomdai rekonstrukció csak technikai változásokat hozott, de egyre kevesebb a jó szakember. Vészesen csökken a nyomdászat színvonala, és ezzel párhuzamosan a szakmai rangja. Emiatt gyengül a kiadói apparátus felkészültsége, hisz utánpótlásukat ők is a nyomdákból szerzik. Hiába indult el itthon a felsőfokú szakmai képzés, ha a végzettek közül csak a megszállottak maradnak a könyves szakmában. A más grafikai műfajokhoz képest, nevetségesen alacsony honoráriumokért kevesen hajlandók dolgozni. — A díjakról, külföldi elismerésekről szóló beszámolók nem festenek ilyen sötét képet. — Külföldre csak a legszínvonalasabb kiadványokat küldjük, és azok méltán aratnak sikert. Itthon más a helyzet. A jelenlegi viszonyok között, ha egy könyvben nincsenek nagyon durva hibák, már díjat lehet vele nyerni. Egyes kategóriákban még ez alatt is. A Szép magyar könyv pályázat zsűrije 18 művet tartott méltónak díjazásra, mégis 28 díjat kellett kiosztani. A kiadók büszkék arra, hogy az idén is megkapták a szokásos két-három díjat, megjelennek az elismerő tudósítások, ám a szakemberek látják, hogy a kép egyre komorabb. AZ ÉKEZET — Az idén kaptam meg a Tótfalusi Kis Miklós-díjat. A plakettről hiányzik egy ékezet, az oklevélről egy kötőjel. Mindkettőt apám vette észre, aki évtizedekig nyomdászként dolgozott a Szikra Lapnyomdában ... MÁR EGÉSZEN KICSI... Még mindig Mini A másfél évtizedes múltra visszatekintő Mini együttes alaposan „összement” a popzenei válság hatására. A gazdasági nagymosás után már csak két tagja maradt az amúgy sem túl nagy létszámú csapatnak: Németh Károly tartott ki Török Ádám mellett. A bemutatkozó koncertet ugyan nem kísérte végsőkig feszített érdeklődés (a rossznyelvek szerint a Mininek története során majdnem annyi tagja volt, mint most hallgatója), ám ez aligha a zenészek hibája. Mint az már szokásos, most is nyitott szemmel kellett járnia annak, aki tudni akart az eseményről. Elektronikus korunk tartogat még néhány zenei meglepetést is. Például azt, hogy most két muzsikus is képes egy egész zenekarra való hatást kelteni — még egy hazai koncerten is. A Mini Robot Company hangzásvilága a megszólalásig hasonlít a régi Ministílusra : kemény, monoton ritmusalap (ezt most már akár automatikusnak is nevezhetnénk), dzsesszes hangszerszólók, a szintetizátor hangjától alig megkülönböztethető fuvola és persze a hajdan rangos fesztiválokon is szerepelt Török Ádám éneke. Az ezernyi lámpácska villogása néha még a zenészeket is megzavarta, nem mindig jött be elsőre a kívánt „keverék”, de hát a gyermekbetegségeket leszámítva, ismét jól vizsgázott a magyar könnyűzene örök második vonalas együttese. Műsorukon a régi kompozíciók zenei vonalát követő új számok szerepeltek, s néhány valóban klasszikus, rockkörökben jól ismert balladájukat, így a híres Vissza a városbant is átdolgozták. Az ebben a szezonban végleg az utolsókat rúgó Budai Ifjúsági Parknál — milyen furcsa ezt olyannak leírni, aki jó pár feledhetetlen koncertet tapsolt itt végig! — rangosabb helyszín után kívánkozik ez a duó. Ezért töltötte el reménnyel a maroknyi hallgatóságot a Magyar Rádió felvevőkocsija, talán viszont hallhatják még a Mini RC számait, mialatt a kettős, a V’Moto-Rock előzenekaraként nyári országjárásra indul. Horváth Gábor Pallagi Szabó Ferenc 2 šsirtfcnčafi. 1984. június 5., kedd Amint lenni szokott, a fesztivál végére összesűrűsödtek az események — a figyelemre méltó filmek — Taskentben is. Persze, ez csak annak tűnt föl, aki bírta szusszal a párhuzamosan zajló vetítésekre rohangálást, s nem csüggedt el a gyöngébb s olykor dilettáns filmecskék tömkelegétől — hisz ilyen is van minden filmfesztiválon. Egy dokumentum, némi fikcióval keretezve (a keretjátékot, amelyben az egykorú eredeti felvételek elhelyeződnek, színészek alakítják), ez Maria Éva Duarte, vagyis ahogy az egész világ megismerte — egyebek közt egy világsikerű rockoperából is . —, Evita életútjának bemutatása egy friss, nem sokkal a fesztivál kezdete előtt elkészült argentin filmen. Juan Perón első feleségének mítosza még ma is eleven. Sok százezres tömeggyűléseken elmondott, izzó hangú beszédei, amelyekből bőven idéz a film, azt bizonyítják, hogy e színésznőcskéből lett politikusasszony csakugyan rendkívüli személyisége volt századunk argentin történelmének. Jelentős ténye az idei fesztiválnak a Kínai Népköztársaság részvétele — egy dokumentumfilm mellett — az 50-es években játszódó, iskoláslányokról szóló játékfilmmel és háromtagú delegációval is. A minden kihívást mellőzni igyekvő magatartáshoz — témaválasztáshoz — illeszkedett a mongol és az afgán játékfilm is. Az előbbi — a Büszke sas — érdekes történelmi-kosztümös játék, szép szerelmi történet. Az utóbbi sem egészen a mában játszódik, bár aktualitása nyilvánvaló: a monarchia megdöntésének időszakában zajlik úgyszintén szerelemmel fűszerezett és világos társadalmi különbségek ábrázolásával kitűnő története (Menekülés). Figyelemre méltó művekkel képviseltették magukat a fesztiválon a Szovjetunió ázsiai köztársaságai közül Kirgizia és Örményország. Bolotbek Samsijev — akinek nevét nálunk egyebek közt A fehér hajó című Ajtmatov-adaptáció tette ismertté — Farkasverem című filmje a Távol-Keleten évszázadok óta népszerű prózai vagy verses — „regények” kalandos cselekménysorozatát alkalmazza filmdramaturgiaként, s ez csupán a más kategóriákban gondolkodó európaiak számára tetszhet közönséges kriminek. Dmitrij Keszajanc Tűzvész című munkája pedig egy mai kolhozfalu belvilágáról, etikai-nemzedéki kérdéseiről fest érzékletes képet. Az egész fesztivál egyik legérdekesebb — többek szerint a legjobb — filmje Kamerunból érkezett. Rendezője Arthur Si Rita, címe: A szövetkezők• Szintén falusi történet, de olyan világról ad hírt, amelyet kevéssé ismerhetünk. Fiatalok munkacsapata az elmaradott falu fölemelésére, a mezőgazdaság — valamelyes — korszerűsítésére szövetkezik, s munkájuk során évszázados szokások mellett a korrupt helyi hatalommal is harcba kell szállniuk. Jó szakmai színvonalon elkészített, meggyőző alkotás. Latin-Amerikát két érdekes film reprezentálta a finisben: egy ötletdús kubai vígjáték (Ágyúval verébre, rendezője Rolando Díaz), valamint egy szűkebb nézőközönségnek szánt perui dráma (Maruja a pokolban, Francisco Caruso rendezte), amely elmebetegek lelketlen kizsákmányolásáról és a megmentésükre tett erőfeszítésekről számol be egy bizarrnak ható, de mélyen humánus történet elmondásával. Az utolsó nap utolsóelőtti vetítése érdemel még mindenképp említést: egy „chicano” (az USA-ban élő mexikóiakat hívják így) film, a Zoot Suit — nem éppen mai szóhasználattal „Jampecruhá”-nak fordíthatjuk, de hát maga a film sem ma, hanem a negyvenes években görgeti cselekményét. Megfilmesített színielőadás, méghozzá egy híres, nemzetközileg ismert, zenés színházi produkció filmszalagra vétele. Luis Váldez írta és rendezte. Megtörtént tényeken alapul Henry Reyna és társai bíróság elé, majd börtönbe kerülésének krónikája, akiket ártatlanul ítéltek el annak idején gyilkosság vádjával. Egy olyan csetepaté után, amely még ma is szinte mindennapos, a rasszizmust nem csupán a feketék, de a latin-amerikaiak ellen is tápláló kaliforniai környezetben. Ázsia, Afrika és Latin- Amerika Vili- Nemzetközi Filmfesztiválja, miként az előző években is, zsűrizés és versenyzés nélkül zajlott le Taskentben. Nem a „győzelem”, hanem csakugyan maga a részvétel volt fontos itt a harmadik világ filmművészei számára. Csala Károly ÁZSIA, AFRIKA, LA TIN-AMERIKA Filmfesztivál Taskentben Marton Frigyes szerkesztő-rendező, aki tegnap még a szóvivő szerepét is magára vállalta, a Kabarészínház rádióbéli státusát érzékeltetvén, bizonyos szókimondó, pimasz kamaszhoz hasonlította a társulatot, olyan kölyökhöz, aki, ha vendégségbe megy, már az előszobában rendetlenkedik, a terített asztalnál leszólja a válogatott étkeket és gondolkodás nélkül a háziasszony szemébe mondja, hogy az bizony „randa”. Vagyis hát azt adja, ami lényege. A sort, gondolom, ki-ki tetszése szerint megtoldhatja, ám mindenképpen az a legfontosabb, hogy ez a pimasz srác, mármint a rádiókabaré, éppen rakoncátlansága, nyers, őszinte, szókimondó volta miatt oly szeretetre méltó. De képzeljük csak el, ha ez a vásott kölyök a ligó-lógó öltözéke helyett egyszerre csak öltönybe, mellénybe, nyakkendőbe vágja magát, „viselkedni” kezd és a szépen terített asztalnál ünnepélyes arccal nosztalgiázik arról az időszakról, amikor fiatal volt. Egyszóval a 15. életévét ünneplő Kabarészínháznak eszébe jutott, hogy volt koragyermeksége is, ezért nosztalgiázni kezdett, ám nem hiszem, hogy a hallgató ezt a fajta nosztalgiázást várná. (A két krahácsi atyafit, Bercit és Tónit, valamint Jenőt és Lujzát, meg a Kicsuda-Micsodát ma már csak erőltetetten lehet föléleszteni.) Sokkal inkább az önfeledt humort szeretné élvezni, azt, amelyet az adás utolsó néhány percében éppúgy módjában állt hallani, mint az utóbbi néhány év legsikerültebb kabaréiban. Tudjuk, két adás még hátra van, a Lenyomtunk 15 évet című jubileumi kabaréból. Bízzunk benne, hogy ezekben a főszereplő leveszi feszengető ünnepi öltözékét és magára húzza természetesnek ható, eredeti szerelését. S akkor azt se bánjuk, ha habostortát dobál. (harangozó) KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZ A Szarvaskir JIRI MENZEL PESTI RENDEZÉSE Elsősorban arra kerestem választ, hogy egy ilyen Oscar-díjas világsztár, mint Jiri Menzel, ha vendégrendezést vállal Pesten, miért éppen ezt a — diplomatikusan kifejezve — hullámzó színvonalú darabot választja? A színház igényesen szerkesztett műsorfüzete úgy felel meg rá, hogy Menzel „«egyszerű« darabot akar rendezni, amelynek akára történetét is megváltoztathatja, hogy mindenki számára világosan és egyértelműen kiderüljön az, amit ő egy előadással elmondani, kifejezni akar”. A Katona József Színház ragyogó képességű színészgárdájának e produkcióban részt vevő tagjaiból — miként az itt működő kiváló rendezők eddig — most Menzel is nagyszerű játékot csal elő. A cseh művész a magyar színészeket harmonikus beleérző képességgel úgy irányította, hogy megmutatta: e több évszázados mesejátékot milyen modernül és mai hangon, mennyire az „itt és most” történés illúzióját keltve lehet élvezhetővé tenni. Ebben Lator László kimagasló színvonalú fordítása is sokat segített. Kezdettől olyan stílusban folyik a játék, mintha az elénk lépő hatalmasok és hatalomra vágyók, rangbeliek és rang után áhítozók akár mai emberek, kortársaink, kollégáink is lehetnének. S közben Menzel ellenállhatatlanul mulatságos, az egyes jellemeket telibe találó, egyszersmind perszifláló játékokat talál ki a színészeknek — egyiket-másikat feltehetően a színészek találták ki maguknak, ahogy ez már próbák közben lenni szokott. Széles jókedvvel, kitűnő hangulatban, őszinte jóérzésekkel pihenünk meg a szünetben. Aligha Menzel tehet róla, inkább Carlo Gozzi, a darab 18. századbeli olasz szerzője, hogy a második részben ez a remek hangulatunk nem fokozódik. Megőrizni sem tudjuk igazán, mert a mű érdekessége csökken, olykor unalmassá válik. Amilyen felvillanyozóan izgalmas, pikánsan érdekes a részletes expozíció, amelyben feleségjelölteket visznek a királyt pompás változatosság-,,gal megformáló Balkay Gézának, amennyire minden figyelmünket lekötik a királynénak szánt hölgyek s felvezetőik dialógusai és akciói — meg az őket megszemélyesítő Szirtes Ágnes, Csonka Ibolya, Zsíros Ágnes f.h., Sinkó László, Benedek Miklós, Újlaki Dénes elsőrangú és elbűvölően mulatságos színészi játéka —, amennyire együtt lélegzünk még a színpaddal a vadászjelenetben, amelyben kiváltképp Gáspár Sándor és Eperjes Károly remekel, oly mértékben lankad figyelmünk a varázslat történései közben. Bonyolultságában sem igazán izgalmas ez a varázslat, pedig két színész, Balkay és Benedek nyíltszíni személyiségcseréje hivatott színezni azt. S még az sem segít itt igazán, hogy az egyszer varázslóként, másszor papagájként megjelenő Bán János, meg a krónikás nyúlfarknyi szerepéből is bravúráriát kicsiholó Szacsvay László tehetségéből, eszközeiből futja szórakoztatásunkra. A darab második része mindezek ellenére esik. Menzel tehát pontos érzékkel illeszkedett bele a Katona József Színház atmoszférájába. Béla Suchová remek díszleteinek és jelmezeinek segítségével így jött létre ez a könnyed, szellemes, jó iramú és szórakoztató előadása egy nem első vonalbeli darabnak. Ám azért továbbra sem A Szarvaskirály, hanem a Szigorúan ellenőrzött vonatok, a Szeszélyes nyár és a Sörgyári capriccio fog eszembe jutni, ha Jiri Menzel rendezői művészetére gondolok. Barabás Tamás Gáspár Sándor és Csonka Ibolya