Esti Hírlap, 1987. október (32. évfolyam, 233-256. szám)

1987-10-23 / 249. szám

• Anélkül, hogy kétségbe vonnám, a nemes szándékot, némi kételkedéssel figyeltem a Natura szerkesztőség tegnap bemutatott egyik új filmjét. A Fácánkert kísérleteket muta­tott, egy rendkívül fontos ter­mészetvédelmi intézet munká­ját mutatta be. Ha van hálás téma, akkor ez mindenképpen az­ egy jól működő tudomá­nyos intézet sokszínű, érdekes tevékenysége, amelyet a vad­védelem érdekében végez, kit ne szögezne a képernyő elé. A kísérletek részletes bemutatá­sa még fokozza is a kíváncsi­ságot. Egy bizonyos határig. Nem vagyok széplélek, sem a tudományos állatkísérletek ellen tiltakozó ligatag, legfel­jebb csak érzem, hogy egészen más hatású egyazon dolog látványa egy húsboltban, és megint más ugyanaz — tetsze­tős ritmusban és sok példány­ban — kipakolva a boncaszta­lon. Meggyőződésem, ismeret­­terjesztő filmben mindent lehet, sőt kell is megmutatni, de hogy az ne civil látványként hasson, ahhoz a műfaj köve­telményeinek megfelelő filmes módszer szükségeltetik. Ebben a filmben a kamera abszolút civil szemmel kíváncsiskodott tapintatlanul lesve éppen a mellékkörülményeket.­­ A Hírháttér tegnapi adása egészen kitűnő volt. Nemcsak azért, ami miatt Mester Ákos e műsorát a néző megszerette és tiszte­li: a valóban közérdekű témák igazi közérdekű tár­gyalásmódjáért. Azért is, mert a tegnapi műsorveze­tő, Tárnai Gizella ebben a nagyon nehéz műsortípus­ban rendkívül alapos fel­készültséggel és intelligen­ciával vezette a beszélgeté­seket. Kérdéseiben a szi­gorú tárgyszerűség ötvöző­dött azzal a fajta szemé­lyességgel, ami a legobjek­­tívebb tárgyalásmódot is összet­év­es­zth­etet­len­ül egyénivé teszi. Logikus volt és természetes, és úgy tette fel vitázó tartalmú kérdéseit, hogy azokban a hétköznapi tapasztalatok­ból táplálkozó okos és kö­vetkezetes gondolatrend­szer bontakozott ki. Élve­zet volt hallgatni a beszél­getést két jól megválasz­tott partnerével a gyógy­szerek árának jövőbeli alakulásáról. Az eleven, természetes és jó stílusú beszélgetésből a tények le­hető legtágabb felderítésén túl az is érződött, hogy Tarnói Gizella nem elhatá­­rozottan az egyik vagy a másik oldal mellé szegő­dik, hanem egyedül a té­nyeken alapuló igazság mellé. (bársony) □ A MÜNCHENI ZENE­MŰVÉSZETI FŐISKOLA operaszakos hallgatói ven­dégszerepelnek a szolnoki Szigligeti Színházban 26- án, hétfőn este 7 órakor, 27-én este hétkor pedig Budapesten, a kőbányai Pataky István Művelődési Központban. Cimarosa Tit­kos házasság című kétfel­­vonásos vígoperáját mutat­ják be Peter Kertz rende­zésében. Közreműködik a Szolnoki szimfonikus ze­nekar. ÉVKÖNYV Magyarságkutatás Magyarságkutatás címmel a közeljövőben évkönyv je­lenik meg. A bemutatkozó — amelyet az Országos Széchényi Könyvtár kere­tében működő tudományos intézet, a magyarságkutató csoport készített — tartal­mazza a csoport tagjainak a nemzetiségi kérdéssel, a magyarok és a szomszédos országok kapcsolatával fog­lalkozó írásait, valamint a társadalom és a művelődés kölcsönhatásait elemző ta­nulmányait. Az első év­könyvük összeállításával párhuzamosan már meg­kezdték Magyarok a nagy­világban címmel egy kézi­könyv szerkesztését is. A kötet áttekinti a határain­kon kívül élő magyarság történetét, és bemutatja demográfiai, jogi, társadal­mi és kulturális helyzetét az 1920-as évektől nap­jainkig. (MTI) 2­­0 stTtKrC­4% 1987. október 33., péntek SIKER AZ ÉTERBEN Vakáción a Danubius Jövőre másfél hónappal hosszabb adás Hiányzik. Jó volt hall­gatni a híreket és ellen­őrizni a már ismert hírek alapján, megértettem-e. És jó volt a zene, amit su­gároztak reggeltől estig, és vicces volt hallani, mi mindenre akarják megta­nítani a német turistákat magyar nyelven. Ez volt a Danubius rádió — dióhéj­ban. És sok-sok reklám — amiből megélt. De miért sugároz csak nyáron és miért csak német nyelven? Nem futja a reklámok be­vételéből ? Nyaralóknak — Szó sincs róla! — válaszolja Dániel Péterné, a Danubius rádió kereske­delmi munkatársa. — Ön­fenntartók vagyunk, de azt tudomásul kell vennünk, hogy a turisták főleg nyá­ron látogatnak hozzánk nagy számban, és a Danu­bius rádiót éppen az ide­genforgalmi szolgáltatások jegyében hívták, hívtuk életre két esztendeje. A sugárzási időnk évente bő­vül. Míg 1986-ban július 1-jétől szeptember 30-ig reggel héttől este hatig su­gároztunk, az idén május 1-jétől szeptember 30-ig, jövőre pedig április 15-én lesz az első adásnap, és október 31-ig mindennap reggel fél héttől este tíz óráig leszünk jelen az éter­ben, nemcsak a Balaton vidékén és Budapest von­záskörzetében, hanem Sop­ronban és környékén, a határon túl is. — Kik voltak a legjobb partnerek a reklámban? — Azok az állami és magáncégek, kül- és bel­földön, amelyek gyorsan felismerték az adóban rejlő lehetőségeket, például a HungarHotels, az Inter­­tourist, a MÁV, a Magyar Posta, az IBUSZ, a Hun­gária Biztosító, a Monim­­pex — hogy csak néhányat említsek. Érdekes módon a külkereskedelmi vállala­taink jó része nem adott fel nálunk reklámmegren­delést. Jó munka- és ke­reskedelmi kapcsolat ala­kult ki az Országos Ide­genforgalmi Hivatallal. Az idén — ennek keretében — a kulturális programok­ról is tájékoztatni tudtuk a hazánkba látogató kül­földieket. Rendszeres és jó a kapcsolat a Meteoroló­giai Intézettel, az Útin­­formmal és a vámhivatal­lal, a határőrséggel is. — Aki hallotta, kedvelte az önök műsorát, és min­den bizonnyal jövőre is keresi majd a hullámsá­vok között. De hogyan mérhető le a siker — ha volt — a turisták köré­ben? — Nemegyszer fordult elő, hogy a műsorban hal­lott riport vagy reklám arra késztette a turistát, hogy felhívja a szerkesz­tőséget és további infor­mációt kérjen. Ez minden­képpen arra enged követ­keztetni, hogy hallgatták a műsort, a reklám célba is talált. — Bővül-e valamilyen formában a Danubius mű­sora jövőre? György Gábor, a Danu­bius rádió főszerkesztője válaszol: — A zene rovására sem­miképpen. A Komjáthy György irányításával szer­kesztett zenei blokkok a tartóoszlopai ennek a mű­sornak. De ha valamit, hát azt szeretnénk elérni, hogy több alkalmunk le­gyen a hallgatókkal élő műsorokban találkozni. Folytatjuk a hazai útikala­uzok, a nyelvi kétpercesek — amelyeket Szabó János irodalomtörténész tart, aki jelenleg a tübin­geni egye­tem vendégprofesszora —, a receptek, a riportok su­gárzását. Továbbra is fog­lalkozunk a magyarorszá­gi németséggel, és marad­nak természetesen a hírek, az időjárás- és az úthely­­zetjelentés, a turistainfor­mációk. Jó ötleteket merí­tünk a szerkesztőségbe ér­kezett levelekből és persze a kritikai megjegyzéseket is figyelembe vesszük. Angolul is A Danubius rádió „nyi­tott” az idegen nyelvekre, az idén naponta kétszer angolul is adtak híreket. Kérdés — mikor lesz „nyi­tott” a magyar nyelvre is, avagy mikor lesz egy olyan szolgáltató műsorunk magyarul is, mint a Da­nubius? A választ gazda­sági számításoknak, igény­­felmérésnek kell megelőz­nie. Addig — nyaranta legalábbis — a Kossuth, a Petőfi meg a Bartók rádió mellett egy németül szóló idegenforgalmi-ke­reskedelmi adó is verse­nyez a hallgatók ke­gyeiért ... Pálffy Judit Brazil Liszt-rajongó BESZÉLGETÉS AMARAL VIERA ZONGORAMŰVÉSSZEL Dél-Amerikából ritkán érkezik jelentős művész Magyarországra, de most néhány napig Budapesten tartózkodott a brazil zenei élet egyik kimagasló kép­viselője, a harmincöt éves Amaral Viera Sao Pauló­­ban élő nemzetközi hírű zongoraművész és zene­szerző, aki arról nevezetes, hogy Liszt műveinek egyik legjobb tolmácsolója, egy­ben rajongója művészeté­nek. Már másodszor láto­gatott el fővárosunkba, és itt most nagy sikerrel hangversenyezett a Liszt Múzeum termében. Amaral Viera elmondta, hogy nyolcéves kora óta zongorázik, de első hang­versenyére csak tizenkét éves korában került sor. Játékát akkor hallotta a francia konzul és Párizsba szóló ösztöndíjat ajánlott fel számára. Szülei csak később tudták meg, hogy aláírta a szerződést. A bra­zil családoknál egyébként inkább a lányokat taníttat­ják zongorázni, s nem a fiúkat, akiket általában nem művészi pályára szán­nak. Párizsban eleinte nem volt könnyű a sorsa, hi­szen akkoriban háromszá­zan jelentkeztek a konzer­vatóriumba növendéknek, de csak hármat vettek fel. — A három közül az egyik én voltam — mesél­te. — Így lettem két és fél, három évig a konzer­vatórium növendéke. A zongorában Lucette Desca­­ves, zeneszerzésben Oliver Messiaen volt a tanárom. Már akkor sok Liszt-mű­vet játszottam, mert meg­ragadott a nagy zeneszerző csodálatos művészete. Pá­rizs után Nyugat-Berlinbe kerültem, ott folytattam ta­nulmányaimat Karl See­mann zongoristánál, a ze­neszerzésben Konrad Less­­nernél, s játékomat a ma­gyar Kentner Lajosnál igyekeztem tökéletesíteni. — Úgy tudjuk, hogy Liszt művein kívül az egész magyar zeneművé­szet érdekli. — Csakugyan. A magyar zeneművészet legszebb kompozícióiból sorozatot tervezek a brazil rádióban. Természetesen ebben is el­sősorban Liszt Ferenc al­kotásait propagálom. Igen jóleső volt számomra, hogy Sao Paulóban Magyaror­szág brazíliai nagykövete átadta nekem tavaly a ma­gyar zene terjesztéséért járó emlékérmet. Most pe­dig azért utaztam ide, hogy a Liszt Ferenc Társaságtól vegyek át kitüntetést. Ezt abból az alkalomból kap­tam, hogy megalapítottam szülővárosomban a Liszt Ferenc Társaságot, amely, úgy tudom, a huszadik a világon. Budapesten ter­mészetesen alkalmam volt olyan Liszt-szakértőkkel is eszmecserét folytatni, mint Forrai Miklós és Eősze László. Velük is közöltem, hogy szándékomban áll mihamarabb elkezdeni egy, Liszt valamennyi zongorá­ra írt művét tartalmazó hanglemezsorozat létreho­zását, természetesen saját interpretálásomban. Alig­hanem ez egyedülálló vál­lalkozás. — Melyik Lajtha-művet mutatta be a brazíliai Sal­vador városban? — A muzsikus naplója című ciklusát. — Nem szólt még zene­szerzői tevékenységéről. — Talán csak ennyit: 1984-ben Sao Paulóban a rólam elnevezett fesztivá­lon 14 hangversenyen ját­szották kompozícióimat. Az értékelés nem az én fel­adatom. Kristóf Károly D DÉLSZIGET-EST lesz — a folyóirat új számát Czine Mihály mutatja be — a Magyar Sajtó Házának Rózsa Ferenc Termében október 28-án, szerdán es­te 6 órakor. Közreműködik: Sólyom Ildikó és a Hatvani Galéria trió. A kultúra: fölösleg Egy nagy középiskola a tél végén, ahogy az illik, szalagavató bált kíván rendezni a művelődési intéz­ményben. Egy évvel korábban megegyeztek a szokásos pénteki napban. A művelődési intézrm­ény aztán egyszer­­csak lemondta ezt a napot, mert akkor kiállítást kí­ván rendezni ott a Kereskedelmi Kamara, s tőlük ter­mészetesen bérleti díjként jóval többet lehet elkérni, mint az iskolától. Manapság még szemrehányást is alig lehet tenni, hogy hol van az elsőbbség joga, az adott szó hitele, tisz­tessége, amelyre még a legpiacorientáltabb gazdaságban is annyira vigyáznak az üzletfelek, hiszen tudjuk: en­nek a művelődési intézménynek is meg kell élnie. Egy érdekes, most megjelent könyvben (Beke Pál Művelődé­si otthonon innen és túl — a Művelődéskutató Intézet kiadványa; azt olvastam, hogy a művelődési költségek 70 százalékát a lakosság már közvetlenül fedezi. Elő kell tehát teremteni valahogy a 70 százalékot. (Van, ahol többet, van, ahol kevesebbet.) Semmi gond, legalább meg lehet szabadulni az ál­lami gyámkodástól — vélik sokan. Azt a kevés, egyre kevesebb pénzt, amit az intézmények kapnak, inkább az öntevékeny egyesületeknek kellene kapnia vagy meghatározott akcióknak. Ennél is tovább ment egy ja­vaslat, mint ugyanebben a könyvben olvasom, bár — egyelőre — még nem valósult meg. Siklóson arra gon­doltak, hogy a művelődési központ legyen kisvállalat. Idézem, szó szerint: „A művelődési központ vezetője lesz a kisvállalat igazgatója a művelődési központ dolgozói lesznek a kisvállalat dolgozói, a művelődési köz­pont ingatlana és ingóságai pedig a kisvállalat vagyo­nává válnak ...” Gyönyörű! — álltam meg itt az olvasásban, és hogy ellenőrizzem magam, levettem a polcról egy kötetet, amelyben ezt olvastam: „...amit a kultúra létrehoz, csak akkor lehet igazán kultúrérték, ha önmagában bír értékkel. Mihelyt árujelleget ölt magára, mihelyt bekap­csolódik abba a viszonylatba, amelyben áruvá válik, megszűnt az öncélúság, megszűnt a kultúra lehetősége”. Igaz, ezt a szöveget kettő híján hetven éve írták — 1919. júniusában, egy akkor nagyon fiatal, de nagyon fontos beosztású gondolkodó, akit Lukács Györgynek hívtak. De ne idézgessünk. Vessük tekintetünket a mai, ha úgy tetszik, kegyetlen valóságra. Glasgow, mint tudjuk, Skóciában van, Angliában pedig piacgazdálkodás folyik, manapság elég konzerva­tív formában. A város közepe táján működik egy nem is nagyon szép, nem is nagyon praktikus házban a Harmadik Szem elnevezésű művelődési otthon. Ezt bi­zony „felülről” irányítják, mármint a városi tanácsról, de van egy végtelenül lelkes és ötletgazdag igazgatója, aki a tanács pénzén, meg néhány vállalat támogatásá­val, egy hónapig tartó magyar kulturális napokat ren­dezett, szenzációs sikerrel. Meg kell jegyeznem: ha kérdőíves módszerrel előzetesen érdeklődnek a város lakóitól, kiváncsiak-e a magyar kutúrára, alighanem el­szomorító válaszokat kaptak volna. Így viszont nem­csak a vendégkönyv tanúsága, hanem személyes tapasz­talataim is igazolják, rendkívül elégedettek voltak azok az­ ezrek, akik a különböző­­ rendezvényeken megfor­dultak. A példát nem azért hoztam, hogy bizonyítsam: öreg­­bedett jó hírünk a világban. Inkább arra, a nálunk már lassan el sem hihető jelenségre szerettem volna figyel­meztetni, hogy a legtőkésebb tőkés körülmények között sem pontosan úgy képzelik a művelődés otthonát, mint nálunk egyesek. Akik számára a tanácsi fennhatóság (istenem, milyen gyámoltalan legtöbbször e fennható­ság!) csak bürokratikus lehet, az alulról jövő, spontán kezdeményezés csak demokratikus és sokat ígérő. Arról teljesen megfeledkezve, hogy a kultúrában sokkal in­kább, mint a gazdasági életben, a kereslet mindig a kí­nálat függvénye. A már többször idézett könyvben ol­vashattam érdekes példákat arról, hogyan próbálták egyes városainkban felhívásokkal, körkérdésekkel meg­tudni a lakosságtól: mit szeretnének tanulni, vagy mit szeretnének tanítani — egyáltalán, miről szeretnének egyszerűen beszélgetni. Kitűnő módszer, valószínűleg minden közművelődési tevékenység egyik alapmódsze­re ez. De még sok ilyen módszer van. S fel nem fogha­tom, miért magasabb rendű, demokratikusabb az ilyen kikérdezés, mint amikor konkrét kínálattal lép a mű­velődési otthon a közönség elé; ilyen meg ilyen tanfo­lyamokat, előadásokat, találkozókat tudok csinálni, ked­ves lakótársak, döntsék el, melyikhez lenne kedvük?! Tapasztalataim szerint az emberek sokkal szívesebben választanak a fölkínált konkrét lehetőségek közül, mint saját — többnyire végig sem gondolt — kívánságaikat sorolnák. Nem azért, mert buták vagy műveletlenek, ha­nem azért, mert a kulturális igény, mint ilyen, absztrak­ció. Ezért a két dolog, a kikérdezés és a kínálat, nem ellentéte, hanem kiegészítője egymásnak. Aminthogy az egyesületek és a hagyományos művelődési otthonok sem ellenségei egymásnak. Végül azt is illik bevallanom, hogy 68 év ide vagy oda, én ma is hiszek az 1919-es Lukács Györgynek. Akárhány közgazdász sorakozik fel a kultúra m­árt teóriája mellett, akkor is meg leszek győződve arról, hogy a kultúra valójában fölösleg, a szó pénzügyi, gaz­dasági értelmében. A kultúrának nincs, soha nem volt, nem lesz közvetlenül pénzre átváltható haszna. Ezért, aki üzletet csinál a kultúrából, az lehet, hogy az árupiac törvényei szerint cselekszik, de mindenképpen a kultúra ellenében. Az már másik kérdés, hogy a kultúrába „befektet­ni” gazdaságilag sem haszontalan, csak a megtérülés nem közvetlen és időben nem bemérhető. Mellesleg Glasgow környékén mintha ezt is jobban értenék, pe­dig őket figyelmeztetni sem kell a piac viszonyaira. Bernáth László

Next