Esti Hírlap, 1987. október (32. évfolyam, 233-256. szám)
1987-10-23 / 249. szám
• Anélkül, hogy kétségbe vonnám, a nemes szándékot, némi kételkedéssel figyeltem a Natura szerkesztőség tegnap bemutatott egyik új filmjét. A Fácánkert kísérleteket mutatott, egy rendkívül fontos természetvédelmi intézet munkáját mutatta be. Ha van hálás téma, akkor ez mindenképpen az egy jól működő tudományos intézet sokszínű, érdekes tevékenysége, amelyet a vadvédelem érdekében végez, kit ne szögezne a képernyő elé. A kísérletek részletes bemutatása még fokozza is a kíváncsiságot. Egy bizonyos határig. Nem vagyok széplélek, sem a tudományos állatkísérletek ellen tiltakozó ligatag, legfeljebb csak érzem, hogy egészen más hatású egyazon dolog látványa egy húsboltban, és megint más ugyanaz — tetszetős ritmusban és sok példányban — kipakolva a boncasztalon. Meggyőződésem, ismeretterjesztő filmben mindent lehet, sőt kell is megmutatni, de hogy az ne civil látványként hasson, ahhoz a műfaj követelményeinek megfelelő filmes módszer szükségeltetik. Ebben a filmben a kamera abszolút civil szemmel kíváncsiskodott tapintatlanul lesve éppen a mellékkörülményeket. A Hírháttér tegnapi adása egészen kitűnő volt. Nemcsak azért, ami miatt Mester Ákos e műsorát a néző megszerette és tiszteli: a valóban közérdekű témák igazi közérdekű tárgyalásmódjáért. Azért is, mert a tegnapi műsorvezető, Tárnai Gizella ebben a nagyon nehéz műsortípusban rendkívül alapos felkészültséggel és intelligenciával vezette a beszélgetéseket. Kérdéseiben a szigorú tárgyszerűség ötvöződött azzal a fajta személyességgel, ami a legobjektívebb tárgyalásmódot is összetéveszthetetlenül egyénivé teszi. Logikus volt és természetes, és úgy tette fel vitázó tartalmú kérdéseit, hogy azokban a hétköznapi tapasztalatokból táplálkozó okos és következetes gondolatrendszer bontakozott ki. Élvezet volt hallgatni a beszélgetést két jól megválasztott partnerével a gyógyszerek árának jövőbeli alakulásáról. Az eleven, természetes és jó stílusú beszélgetésből a tények lehető legtágabb felderítésén túl az is érződött, hogy Tarnói Gizella nem elhatározottan az egyik vagy a másik oldal mellé szegődik, hanem egyedül a tényeken alapuló igazság mellé. (bársony) □ A MÜNCHENI ZENEMŰVÉSZETI FŐISKOLA operaszakos hallgatói vendégszerepelnek a szolnoki Szigligeti Színházban 26- án, hétfőn este 7 órakor, 27-én este hétkor pedig Budapesten, a kőbányai Pataky István Művelődési Központban. Cimarosa Titkos házasság című kétfelvonásos vígoperáját mutatják be Peter Kertz rendezésében. Közreműködik a Szolnoki szimfonikus zenekar. ÉVKÖNYV Magyarságkutatás Magyarságkutatás címmel a közeljövőben évkönyv jelenik meg. A bemutatkozó — amelyet az Országos Széchényi Könyvtár keretében működő tudományos intézet, a magyarságkutató csoport készített — tartalmazza a csoport tagjainak a nemzetiségi kérdéssel, a magyarok és a szomszédos országok kapcsolatával foglalkozó írásait, valamint a társadalom és a művelődés kölcsönhatásait elemző tanulmányait. Az első évkönyvük összeállításával párhuzamosan már megkezdték Magyarok a nagyvilágban címmel egy kézikönyv szerkesztését is. A kötet áttekinti a határainkon kívül élő magyarság történetét, és bemutatja demográfiai, jogi, társadalmi és kulturális helyzetét az 1920-as évektől napjainkig. (MTI) 20 stTtKrC4% 1987. október 33., péntek SIKER AZ ÉTERBEN Vakáción a Danubius Jövőre másfél hónappal hosszabb adás Hiányzik. Jó volt hallgatni a híreket és ellenőrizni a már ismert hírek alapján, megértettem-e. És jó volt a zene, amit sugároztak reggeltől estig, és vicces volt hallani, mi mindenre akarják megtanítani a német turistákat magyar nyelven. Ez volt a Danubius rádió — dióhéjban. És sok-sok reklám — amiből megélt. De miért sugároz csak nyáron és miért csak német nyelven? Nem futja a reklámok bevételéből ? Nyaralóknak — Szó sincs róla! — válaszolja Dániel Péterné, a Danubius rádió kereskedelmi munkatársa. — Önfenntartók vagyunk, de azt tudomásul kell vennünk, hogy a turisták főleg nyáron látogatnak hozzánk nagy számban, és a Danubius rádiót éppen az idegenforgalmi szolgáltatások jegyében hívták, hívtuk életre két esztendeje. A sugárzási időnk évente bővül. Míg 1986-ban július 1-jétől szeptember 30-ig reggel héttől este hatig sugároztunk, az idén május 1-jétől szeptember 30-ig, jövőre pedig április 15-én lesz az első adásnap, és október 31-ig mindennap reggel fél héttől este tíz óráig leszünk jelen az éterben, nemcsak a Balaton vidékén és Budapest vonzáskörzetében, hanem Sopronban és környékén, a határon túl is. — Kik voltak a legjobb partnerek a reklámban? — Azok az állami és magáncégek, kül- és belföldön, amelyek gyorsan felismerték az adóban rejlő lehetőségeket, például a HungarHotels, az Intertourist, a MÁV, a Magyar Posta, az IBUSZ, a Hungária Biztosító, a Monimpex — hogy csak néhányat említsek. Érdekes módon a külkereskedelmi vállalataink jó része nem adott fel nálunk reklámmegrendelést. Jó munka- és kereskedelmi kapcsolat alakult ki az Országos Idegenforgalmi Hivatallal. Az idén — ennek keretében — a kulturális programokról is tájékoztatni tudtuk a hazánkba látogató külföldieket. Rendszeres és jó a kapcsolat a Meteorológiai Intézettel, az Útinformmal és a vámhivatallal, a határőrséggel is. — Aki hallotta, kedvelte az önök műsorát, és minden bizonnyal jövőre is keresi majd a hullámsávok között. De hogyan mérhető le a siker — ha volt — a turisták körében? — Nemegyszer fordult elő, hogy a műsorban hallott riport vagy reklám arra késztette a turistát, hogy felhívja a szerkesztőséget és további információt kérjen. Ez mindenképpen arra enged következtetni, hogy hallgatták a műsort, a reklám célba is talált. — Bővül-e valamilyen formában a Danubius műsora jövőre? György Gábor, a Danubius rádió főszerkesztője válaszol: — A zene rovására semmiképpen. A Komjáthy György irányításával szerkesztett zenei blokkok a tartóoszlopai ennek a műsornak. De ha valamit, hát azt szeretnénk elérni, hogy több alkalmunk legyen a hallgatókkal élő műsorokban találkozni. Folytatjuk a hazai útikalauzok, a nyelvi kétpercesek — amelyeket Szabó János irodalomtörténész tart, aki jelenleg a tübingeni egyetem vendégprofesszora —, a receptek, a riportok sugárzását. Továbbra is foglalkozunk a magyarországi németséggel, és maradnak természetesen a hírek, az időjárás- és az úthelyzetjelentés, a turistainformációk. Jó ötleteket merítünk a szerkesztőségbe érkezett levelekből és persze a kritikai megjegyzéseket is figyelembe vesszük. Angolul is A Danubius rádió „nyitott” az idegen nyelvekre, az idén naponta kétszer angolul is adtak híreket. Kérdés — mikor lesz „nyitott” a magyar nyelvre is, avagy mikor lesz egy olyan szolgáltató műsorunk magyarul is, mint a Danubius? A választ gazdasági számításoknak, igényfelmérésnek kell megelőznie. Addig — nyaranta legalábbis — a Kossuth, a Petőfi meg a Bartók rádió mellett egy németül szóló idegenforgalmi-kereskedelmi adó is versenyez a hallgatók kegyeiért ... Pálffy Judit Brazil Liszt-rajongó BESZÉLGETÉS AMARAL VIERA ZONGORAMŰVÉSSZEL Dél-Amerikából ritkán érkezik jelentős művész Magyarországra, de most néhány napig Budapesten tartózkodott a brazil zenei élet egyik kimagasló képviselője, a harmincöt éves Amaral Viera Sao Paulóban élő nemzetközi hírű zongoraművész és zeneszerző, aki arról nevezetes, hogy Liszt műveinek egyik legjobb tolmácsolója, egyben rajongója művészetének. Már másodszor látogatott el fővárosunkba, és itt most nagy sikerrel hangversenyezett a Liszt Múzeum termében. Amaral Viera elmondta, hogy nyolcéves kora óta zongorázik, de első hangversenyére csak tizenkét éves korában került sor. Játékát akkor hallotta a francia konzul és Párizsba szóló ösztöndíjat ajánlott fel számára. Szülei csak később tudták meg, hogy aláírta a szerződést. A brazil családoknál egyébként inkább a lányokat taníttatják zongorázni, s nem a fiúkat, akiket általában nem művészi pályára szánnak. Párizsban eleinte nem volt könnyű a sorsa, hiszen akkoriban háromszázan jelentkeztek a konzervatóriumba növendéknek, de csak hármat vettek fel. — A három közül az egyik én voltam — mesélte. — Így lettem két és fél, három évig a konzervatórium növendéke. A zongorában Lucette Descaves, zeneszerzésben Oliver Messiaen volt a tanárom. Már akkor sok Liszt-művet játszottam, mert megragadott a nagy zeneszerző csodálatos művészete. Párizs után Nyugat-Berlinbe kerültem, ott folytattam tanulmányaimat Karl Seemann zongoristánál, a zeneszerzésben Konrad Lessnernél, s játékomat a magyar Kentner Lajosnál igyekeztem tökéletesíteni. — Úgy tudjuk, hogy Liszt művein kívül az egész magyar zeneművészet érdekli. — Csakugyan. A magyar zeneművészet legszebb kompozícióiból sorozatot tervezek a brazil rádióban. Természetesen ebben is elsősorban Liszt Ferenc alkotásait propagálom. Igen jóleső volt számomra, hogy Sao Paulóban Magyarország brazíliai nagykövete átadta nekem tavaly a magyar zene terjesztéséért járó emlékérmet. Most pedig azért utaztam ide, hogy a Liszt Ferenc Társaságtól vegyek át kitüntetést. Ezt abból az alkalomból kaptam, hogy megalapítottam szülővárosomban a Liszt Ferenc Társaságot, amely, úgy tudom, a huszadik a világon. Budapesten természetesen alkalmam volt olyan Liszt-szakértőkkel is eszmecserét folytatni, mint Forrai Miklós és Eősze László. Velük is közöltem, hogy szándékomban áll mihamarabb elkezdeni egy, Liszt valamennyi zongorára írt művét tartalmazó hanglemezsorozat létrehozását, természetesen saját interpretálásomban. Alighanem ez egyedülálló vállalkozás. — Melyik Lajtha-művet mutatta be a brazíliai Salvador városban? — A muzsikus naplója című ciklusát. — Nem szólt még zeneszerzői tevékenységéről. — Talán csak ennyit: 1984-ben Sao Paulóban a rólam elnevezett fesztiválon 14 hangversenyen játszották kompozícióimat. Az értékelés nem az én feladatom. Kristóf Károly D DÉLSZIGET-EST lesz — a folyóirat új számát Czine Mihály mutatja be — a Magyar Sajtó Házának Rózsa Ferenc Termében október 28-án, szerdán este 6 órakor. Közreműködik: Sólyom Ildikó és a Hatvani Galéria trió. A kultúra: fölösleg Egy nagy középiskola a tél végén, ahogy az illik, szalagavató bált kíván rendezni a művelődési intézményben. Egy évvel korábban megegyeztek a szokásos pénteki napban. A művelődési intézrmény aztán egyszercsak lemondta ezt a napot, mert akkor kiállítást kíván rendezni ott a Kereskedelmi Kamara, s tőlük természetesen bérleti díjként jóval többet lehet elkérni, mint az iskolától. Manapság még szemrehányást is alig lehet tenni, hogy hol van az elsőbbség joga, az adott szó hitele, tisztessége, amelyre még a legpiacorientáltabb gazdaságban is annyira vigyáznak az üzletfelek, hiszen tudjuk: ennek a művelődési intézménynek is meg kell élnie. Egy érdekes, most megjelent könyvben (Beke Pál Művelődési otthonon innen és túl — a Művelődéskutató Intézet kiadványa; azt olvastam, hogy a művelődési költségek 70 százalékát a lakosság már közvetlenül fedezi. Elő kell tehát teremteni valahogy a 70 százalékot. (Van, ahol többet, van, ahol kevesebbet.) Semmi gond, legalább meg lehet szabadulni az állami gyámkodástól — vélik sokan. Azt a kevés, egyre kevesebb pénzt, amit az intézmények kapnak, inkább az öntevékeny egyesületeknek kellene kapnia vagy meghatározott akcióknak. Ennél is tovább ment egy javaslat, mint ugyanebben a könyvben olvasom, bár — egyelőre — még nem valósult meg. Siklóson arra gondoltak, hogy a művelődési központ legyen kisvállalat. Idézem, szó szerint: „A művelődési központ vezetője lesz a kisvállalat igazgatója a művelődési központ dolgozói lesznek a kisvállalat dolgozói, a művelődési központ ingatlana és ingóságai pedig a kisvállalat vagyonává válnak ...” Gyönyörű! — álltam meg itt az olvasásban, és hogy ellenőrizzem magam, levettem a polcról egy kötetet, amelyben ezt olvastam: „...amit a kultúra létrehoz, csak akkor lehet igazán kultúrérték, ha önmagában bír értékkel. Mihelyt árujelleget ölt magára, mihelyt bekapcsolódik abba a viszonylatba, amelyben áruvá válik, megszűnt az öncélúság, megszűnt a kultúra lehetősége”. Igaz, ezt a szöveget kettő híján hetven éve írták — 1919. júniusában, egy akkor nagyon fiatal, de nagyon fontos beosztású gondolkodó, akit Lukács Györgynek hívtak. De ne idézgessünk. Vessük tekintetünket a mai, ha úgy tetszik, kegyetlen valóságra. Glasgow, mint tudjuk, Skóciában van, Angliában pedig piacgazdálkodás folyik, manapság elég konzervatív formában. A város közepe táján működik egy nem is nagyon szép, nem is nagyon praktikus házban a Harmadik Szem elnevezésű művelődési otthon. Ezt bizony „felülről” irányítják, mármint a városi tanácsról, de van egy végtelenül lelkes és ötletgazdag igazgatója, aki a tanács pénzén, meg néhány vállalat támogatásával, egy hónapig tartó magyar kulturális napokat rendezett, szenzációs sikerrel. Meg kell jegyeznem: ha kérdőíves módszerrel előzetesen érdeklődnek a város lakóitól, kiváncsiak-e a magyar kutúrára, alighanem elszomorító válaszokat kaptak volna. Így viszont nemcsak a vendégkönyv tanúsága, hanem személyes tapasztalataim is igazolják, rendkívül elégedettek voltak azok az ezrek, akik a különböző rendezvényeken megfordultak. A példát nem azért hoztam, hogy bizonyítsam: öregbedett jó hírünk a világban. Inkább arra, a nálunk már lassan el sem hihető jelenségre szerettem volna figyelmeztetni, hogy a legtőkésebb tőkés körülmények között sem pontosan úgy képzelik a művelődés otthonát, mint nálunk egyesek. Akik számára a tanácsi fennhatóság (istenem, milyen gyámoltalan legtöbbször e fennhatóság!) csak bürokratikus lehet, az alulról jövő, spontán kezdeményezés csak demokratikus és sokat ígérő. Arról teljesen megfeledkezve, hogy a kultúrában sokkal inkább, mint a gazdasági életben, a kereslet mindig a kínálat függvénye. A már többször idézett könyvben olvashattam érdekes példákat arról, hogyan próbálták egyes városainkban felhívásokkal, körkérdésekkel megtudni a lakosságtól: mit szeretnének tanulni, vagy mit szeretnének tanítani — egyáltalán, miről szeretnének egyszerűen beszélgetni. Kitűnő módszer, valószínűleg minden közművelődési tevékenység egyik alapmódszere ez. De még sok ilyen módszer van. S fel nem foghatom, miért magasabb rendű, demokratikusabb az ilyen kikérdezés, mint amikor konkrét kínálattal lép a művelődési otthon a közönség elé; ilyen meg ilyen tanfolyamokat, előadásokat, találkozókat tudok csinálni, kedves lakótársak, döntsék el, melyikhez lenne kedvük?! Tapasztalataim szerint az emberek sokkal szívesebben választanak a fölkínált konkrét lehetőségek közül, mint saját — többnyire végig sem gondolt — kívánságaikat sorolnák. Nem azért, mert buták vagy műveletlenek, hanem azért, mert a kulturális igény, mint ilyen, absztrakció. Ezért a két dolog, a kikérdezés és a kínálat, nem ellentéte, hanem kiegészítője egymásnak. Aminthogy az egyesületek és a hagyományos művelődési otthonok sem ellenségei egymásnak. Végül azt is illik bevallanom, hogy 68 év ide vagy oda, én ma is hiszek az 1919-es Lukács Györgynek. Akárhány közgazdász sorakozik fel a kultúra márt teóriája mellett, akkor is meg leszek győződve arról, hogy a kultúra valójában fölösleg, a szó pénzügyi, gazdasági értelmében. A kultúrának nincs, soha nem volt, nem lesz közvetlenül pénzre átváltható haszna. Ezért, aki üzletet csinál a kultúrából, az lehet, hogy az árupiac törvényei szerint cselekszik, de mindenképpen a kultúra ellenében. Az már másik kérdés, hogy a kultúrába „befektetni” gazdaságilag sem haszontalan, csak a megtérülés nem közvetlen és időben nem bemérhető. Mellesleg Glasgow környékén mintha ezt is jobban értenék, pedig őket figyelmeztetni sem kell a piac viszonyaira. Bernáth László