Esti Hírlap, 1987. november (32. évfolyam, 257-280. szám)

1987-11-19 / 271. szám

Az 1987. évi Erzsébet-díjasok Az első alkalommal oda­ítélt Erzsébet-díjakat teg­nap este a Pesti Vigadóban adták át. Kőszínházi produkcióban nyújtott alakításáért díjat kapott Kubik Anna és Kállai Ferenc; a filmszíné­szek kategóriájában Tolnay Klári és Cserhalmi György; rádió-, illetve tévéproduk­cióban nyújtott alakítá­sáért Bánsági Ildikó és Tordy Géza, operaénekes­női kategóriában Tokody Ilona, operaénekesiben Gregor József; színmű, operaszövegkönyv, film-, rádió- és tévéalkotás írói kategóriában Sütő András, rendezők kategóriájában Zsurzs Éva, a díszlet- és jelmeztervezők közül pedig Kemenes Fanny. Az élet­műdíjat Péchy Blanka vet­te át. A Nemzeti Színházért kifejtett sokrétű és gazdag tevékenységéért Gobbi Hil­da különdíjat kapott. (MTI) ★ Tévékritikát­­ kellene kö­zölnünk a tegnap esti Erzsébet-díj műsorról. Nem közlünk, mert nem egysze­rű műsor volt: egy aján­dék elfogadásának ceremó­niáját láthatta az ország. Alapítvány létetett, de — ajándék elfogadásáról mű­sort készíteni tudni kell. Méltósággal. Anélkül, hogy bárkit pirulásra késztes­sen. Aki valaha is ta­núja lehetett — ugyancsak tévéközvetítés révén ter­mészetesen — annak a pu­ritán ünnepségnek, amely, mondjuk, a Nobel-díj át­vételét jellemzi, némiképp zavarba jöhetett... □ A DEBRECENI KOL­LÉGIUMI KÓRUS (Csenki kórus) egykori tagjai a Csokonai férfikarral és az akkori egyetemi kórussal együtt jubileumi találkozót tartanak Debrecenben, a kollégiumi Kántus próba­termében, ahol karmeste­rüket, a Kossuth-díjas Csenki Imrét köszöntik 75. születésnapja alkalmából. A találkozó időpontja: no­vember 23. délután fél 3. Kodályról és módszeréről Beszélgetés Pászti Miklóssal Kodály a zenéről szólva általános érvényűen figyel­meztetett: „A zene az élet szépségét, s ami benne ér­ték, azt mind meghatványozza”. Hol tartunk most a mu­zsika oktatásában, énekkultúrában, hogyan lehetne visszafordítani a rossz folyamatokat? — ennek a gon­dolatnak jegyében kérdeztük Pászti Miklóst, a Magyar Állami Énekkar karigazgatóját. A kiváló karnagy sze­rencsés konstellációban kezdte tanulmányait a Ze­neakadémián: hallgatója volt Kodálynak. — Igen, bár hozzá kell tennem: amikor a hallga­tója voltam — 1946-tól 50- ig —, a mester már csak a népzene tantárgyat tanítot­ta, sokunknak. Nemegy­szer találkoztam vele más alkalmakkor is, de igazi diák-tanár kapcsolat nem alakulhatott ki köztünk. Nem vindikálhattam ma­gamnak a Kodály-tanít­­vány kitüntető címet. Két­ségtelen: nagy hatással volt valamennyiünkre — átté­telesen — a tanár úr ze­nepedagógia iránti érdek­lődése, iránymutatása, rendkívüli hatóereje. Példaadó — Régi beszélgetésünkre emlékszem: Arezzóban kompozíciójával akkor nyert első díjat, s említette: el szolmizálás megalapozá­sát az arezzói Guidónak tulajdonítják. — Azóta persze, történt egy s más . .. Például a múlt század elején a fran­cia Chevé azt a számjelzé­­ses rendszert hozta létre, amely a mai napig haszná­latban van egész Kína terü­letén. A magyar énekokta­tás az úgynevezett „rela­tív” szolmizációs rendszert használja, kezdeteit Ko­dály 1943-ban megjelent Iskolai Énekgyűjteményé­nek megjelenésétől számít­hatjuk. Természetesen en­nek előzményei voltak, ösz­­szegzés lett ez a munka, összefoglalás. — És végül hogyan lett a Kodály-módszer világszerte elismert? — A kialakulási folya­matnak nem vagyok a szakértője, így csak a „csomópontokról” tudok szólni. A század elején Bartók, Kodály példaadó úttörő munkája, a magyar népzene felfedezése revelá­­cióként hatott az értő szel­lemi emberekre, s kiváló előadó- és alkotóművé­szek sorakoztak fel Bartó­­kék mellé. 1931-ben Bárdos Lajos — Kertész Gyulával — megalakította a Magyar Kórust, amely korántsem csak egyszerű kiadóvállalat szerepét töltötte be: folyó­irataival, kottaellátásával, az elemi énektanítástól a koncertpódiumig terjedő szellemi irányításával, az „Éneklő Ifjúság” 1934-ben megalapított szervezetével — többek között — a zenei mozgalom irányítója lett. Ádám Jenő, minden idők legnagyobb muzsikus nép­tanítója — ő nevezte így magát — megírja 1943-ban Rajeczky Benjáminnal a Módszeres énektanítás a relatív szolmizáció alapján című művét. Majd az új módszer szellemében meg­jelenik a Szó-Mi nyolc fü­zete. Röviddel ezután meg­írja Kodály biztatására nyolckötetes Énekes köny­vét, amely tartalmával és kivitelezésével világszerte feltűnést keltett, s a ma­gyar gyerekek is kezükbe vehették 1948-ban, hogy aztán kivegyék kezükből, s zúzdába kerüljenek... A mozgalom sokoldalúságát, és átfogó ívét bizonyították a felejthetetlen pedagógus­­karnagyok: Borús Endre, Csorba Romana, Stojano­­vits Adrienne, Andor Ilo­na, dr. Maklári József ... — Említette: az Országos Filharmónia régen sok if­júsági hangversenyt rende­zett. Csökkent-e a számuk? — Nem hiszem, a jegyek ára azonban valószínűleg nőni fog, hiszen a költség­vetések szintén emelked­nek Jelentősnek tartom a Filharmónia hagyományos munkáját, hiszem, hogy a továbblépést ezentúl is se­gítik, támogatják. Mai műemlékek Számba veszik Baranyá­ban a XX. századi építé­szet rangos alkotásait; a munkára korábban a me­gyei tanács műemléki al­bizottsága hirdetett pályá­zatot. A legjelentősebb al­kotások ugyan már helyet kaptak a műemlékek jegy­zékében, de nem voltak átfogó és pontos ismeretek a múlt évtizedekben ké­szült értékes középületek­ről, lakóházakról. A mun­kára öt építész és művé­szettörténész vállalkozott: megvizsgálták a historiz­mus, a szecesszió, a funk­cionalizmus-konstrukti­vizmus és a szocialista rea­lizmus építészetét, s ennek során­­hozzávetőleg kétszáz olyan épületet találtak amely valóban méltó az utókor figyelmére Mun­kájuk nyomán forrásérté­kű tanulmányok jöttek lét­re, alapot teremtve a kor­szak további építészettör­téneti vizsgálatához és a helyi védelemben részesí­tendő alkotások kiválasz­tásához. Egy kritikus grafikai magánügyei Nem hagyom magam be­folyásolni a vendégkönyvi bejegyzésektől. Az egyik szerint ugyanis kár volt azért disszidálni, hogy az­után hazajöjjön a művész és bemutassa­­ a semmit. S azt sem veszem komo­lyan, hogy egy másik be­író így vélekedik: ha va­laki egy középfokú angol nyelvtanfolyamot sikeresen leküzdött, megtekintheti a kiállítást, mert ha másból nem, hát a feliratokból fel­foghat valamit. Jómagam azon tűnődöm, hogy Per­­neczky Géza, a jószemű és jótollú művészeti író kí­vülállóként miként véle­kedne saját munkáiról. Is­merve ugyanis egykori kritikáit, az ilyen tárlat­ról nagyon kemény bírá­latot mondott volna. Szá­mára ugyanis mindig fon­tos volt, hogy egy művész­nek mondandója, vagy leg­alábbis ötlete és stílusa egyaránt legyen. Perneczky Géza ismert művészeti íróként és a fes­tészettel a dilettantizmus szintjén próbálkozó mű­vészjelöltként távozott jó néhány éve Magyarország­ról. S most a Budapest Galéria Lajos utcai kiál­lítóházába festő- és grafi­kusművészként érkezett vissza. Nem tudom, oda­kint mire vitte (a kataló­gus egy sor kiállítást sora­koztat föl, de mint tudjuk, ez önmagában se pro, se kontra, semmit sem bizo­nyít), s egyáltalán, mű­­ítészként mi az ázsiója, így ismét csak a magam véleményét — s mint min­dig, a tévedés kockázatát is — vállalva fogalmazok. S ha ezzel egy odakint­ nagyra értékelt művészt bántanék meg, akkor sem változtathatok véleménye­men. Mert Perneczky Géza most itthon állít ki, s ide­haza kell szembenéznie a munkáiról megjelenő kriti­kákkal. Az egyik teremben elhe­lyezett nagy méretű vá­szon nem fért el, s így annak két sarka visszahaj­­li­k. Ám, ami rajta, illetve a takart részben látható (lenne), semmit nem von el a festmény egészéből, amely nem más, mint egy bizonyos motívum ismétel­getése. S valamennyi fest­ményen a zongora billen­tyűzetének változatait lát­juk, hol ilyen, hol olyan színben, hol párhuzamos síkban, hol pedig köröket, hurkokat leíró módon. A klaviatúra: klaviatúra. Se több, se kevesebb. Színez­ve sem több és agyonszí­nezve sem kevesebb. Az emeleti termekben pecsétekkel találkozhat a látogató. Valós tárgyak, valamint a művész által készített formák lenyoma­tával. Ezekben már több ötlet variálódik, de a vala­milyen tárgyat vagy csil­lagképet ábrázoló pecsét aligha lehet több, mint pe­csét. Ha önmagában áll, akkor is pecsét, ha össze­függően egész textúrát al­kot, akkor is csak pecsét Perneczky Géza tehát a maga művészete számára felfedezte a pecsétet. Mint ahogyan az óvodában a gyerekek a krumpliszeletet megfaragva­ mintázva föl­fedezik a nyomtatás alap­elveit. Amit csinálnak, föl­fedezése annak, amire egy­koron Gutenberg rájött. Vagyis Perneczky Géza grafikai egyszeregyet mű­vel. Ám gyanítom, hogy a különben rendkívül kriti­kus szemű Perneczkynek tetszenek Perneczky Géza grafikus- és festőművész munkái. Mert nem cse­kély dolog az, ha valaki elégedett önmagával. Csak azt tudnám, miért kelle­nek ehhez a Budapest Ga­léria Lajos utcai kiállító­házának kellemesen, fűtött termei. Amit ugyanis Per­neczky Géza alkotómű­vészként produkál, az nem több, mint abszolút ma­gánügy, ami csakis és ki­zárólag őrá tartozik. Harangozó Márta Alapbajok — Miként látja ön a mu­zsika jövőjét itthon? Zár­hatjuk optimistán a beszél­getést? — Nem vagyok túlzottan optimista: ma az alapokkal vannak a bajok, s ezek a felépítménynél is jelent­keznek Jó jel: a megyék már önállóan is rendezhet­nek a jövőben ifjúsági kon­certeket. Kis „fény” ez .. . Egy biztos: a vélt és ala­csony színvonalú igények kielégítésétől el kellene már zárkózni végre, a re­mekművek és a jó zene­­ pártján állok; a rossz, az ízléstelen muzsikának ki kellene szorulnia a hang­versenytermekből, itt első­sorban az­ ifjúságra tömé­nyen ható hamisan szóló „könnyű” zenére gondolok. Mert akik jó művelői, azok jó zenét írnak. Az István, a királyra is gondolok töb­bek között... Földes Károly a RIGÓ JÓZSEF hód­mezővásárhelyi festő kiál­lítása december 4-éig a Budapesti Művelődési Köz­pontban (XI., Szakasits Árpád út 55.) látogatható. □ A COLLEGIUM MU­­SICUM (Stadler Vilmos, Kakuk Balázs és Szilvássy Gyöngyvér) koncertjét 22- én, vasárnap este fél 8-kor rendezik meg a Zeneaka­démia Kistermében. Az itáliai barokk muzsikát műsorára tűző hangverse­nyen közreműködik Zádori Mária. □ PEGE ALADÁR ÉS SZABÓKY MÁRTA hang­versenyét 23-án, hétfőn este fél 8-kor rendezik a Zene­­történeti Múzeum Kodály Termében (I., Táncsics ut­ca 7.). □ AZ ALBA REGIA SZIMFONIKUS ZENEKAR a Zeneakadémia Nagyter­mében ad hangversenyt 23-án, hétfőn este 7-kor Vezényel Záborszky Kál­mán. Zongorán közremű­ködik: Fellegi Ádám. FILM-BEMUTATÓ A pókasszony csókja Előrebocsátom: az évti­zed egyik legkiválóbb film­je ez az amerikai—brazil vállalkozás. A Manuel Puig regényéből írt forgatókönyv feszes és izgalmas, emberi és társadalmi mélységekbe leszálló, s úgy izzóan drá­mai, hogy finoman elegáns és ízléses. A színészi mun­ka elsőrangú, William Hurt (Oscar-díjjal jutalmazott) alakítása egyszerűen lenyű­göző.­ ­ S az erények fenti som­­mázata mellé leírhatjuk még azt is erről az 1985-ös alkotásról, hogy bravúros (mily pompás, hogy végre nemcsak selejtes, de jó film is ilyen hamar eljutott hoz­zánk!). Mert valósággal művészi kötéltáncra vállal­kozott író és rendező, ami­kor olyan hőst választott, és még szeretetre méltóan rokonszenvessé is tudta tenni, akitől a mindennapi életben az emberek jó ré­sze viszolyog, s még jó eset, ha csak közömbös vele szemben. Molina, a kira­katrendező ugyanis homo­szexuális, aki fiatalkorú megrontásáért kerül bör­tönbe. Zárkatársa, Valenti­no viszont marxista forra­dalmár, aki kényszer-,,társ­bérlőjének” nem annyira ferde hajlamát k­ihelti, mint inkább teljes érdekte­­lenségét a politika iránt. Hosszasan meséli például Molina egyik moziélmé­­nyét, és eszébe sem jut, amíg Valentino rá nem éb­reszti, hogy a nácik egyik antiszemita propaganda­filmjét „vetíti” a cellában. A kirakatrendezőt ugyanis csak a német tiszt hódító szőkesége bűvöli el, meg a hősnő asszonyisága — hi­szen ő maga is ilyen sze­retne lenni. Mindez egy meg nem nevezett latin­amerikai ország kemény jobboldali diktatúrájában játszódik.­ ­ Nagyon magasan kifeszí­tett, igen vékony kötélen jár táncot ez a film! És nem zuhan le róla sem az ízléstelenség mocsarába, sem a hiteltelenség tenge­rébe! Mert az őszinte szerelem, ami Molinában a forradal­már iránt fellobban, végül is egyetlenegyszer egy fér­­fi-férfi-ölelésre készteti Valentinét. Az egész életé­ben kiszolgáltatott kirakat­­rendező pedig, akit spicli­ként ültettek be az újság­író zárkájába, nemcsak nem árulja el társát, de ki­­szabadulása után maga is vállalja a forradalmársor­sot mindaddig, amíg bele nem hal. Olyan hihetetlen, legalábbis annyira extrém sztori ez, hogy ilyesmi csak a legdúsabb írói képzelet­ben, vagy­­ a variációk végtelen válfaját kínáló életben történhet meg. S hogy ezt a borotvaélen tán­coló történetet ilyen töké­letes ízlésbiztonsággal le­hetett nemcsak megírni, de filmvászonra is vinni, az azt bizonyítja, hogy ha az egyik főszereplő méltán Os­­car-díjat kapott, a rendező akár két Oscart is érde­melt volna.­ ­ William Hurt a homo­szexualitás elengedhetetlen külsőségeit szinte csak mellékesen hozza: belülről éli át sorstragédiáját, a bio­lógiai tévedést, hogy férfi­nak, s nem nőnek született, és mindazt, ami ebből kö­vetkezik: gyengéd ember­ségét, a szerelemből hirte­len föltámadott hősiessé­gét. Ha bárki mondja, nem hiszem el, hogy az érzel­mek magasiskoláját egy homoszexuális lényt ábrá­zolva is ilyen megdöbbentő hitelességgel lehet eljátsza­ni — de Hurt meggyőz a lehetetlenről. Kiváló a for­radalmár újságírót megfor­máló Raul Julia, miként a többi színész, a kis szere­pek alakítói is. A két cella­­társ magyar hangja is elsőrangú: Szakácsi Sán­doré és Végvári Tamásé. És külön bravúr a film a filmben — a soha nem volt, itt és most kreált, mégis oly hitelesen háborús, né­met-náci propagandafilm a maga lehetetlenül primi­tív, sziruposan giccses és nyersen agitáló eredeti valóságával. Csodálatos, ahogyan ez a mozi a mozi­ban olyan nagyszerűen si­mul bele az igazi film cse­lekményébe, mondandójá­ba, lüktető életébe. Barabás Tamás A csegemi bűneset páncélszekrényének har­madszori kirablása, néhány évvel a második világhá­ború után történt. A vé­­­gén, persze, lelepleződik a tettes, de mondani sem kell, hogy ebben a kedves grúz filmben a krimi csak keret, háttér. Inkább arról van benne szó, hogy mi­ként éltek hegyi falujuk­ban a furfangos abházok, akiknek az életét nemcsak a bűneset mozgatja meg, hanem egy odvas fában bennégett csontváz fölfede­zése is. Erről ugyan ké­sőbb kiderül, hogy mű­anyagból készült, az isko­lából lopták el a gyerekek. Ám a rendőri szerv rend­kívül komoly ügyet csinál belőle, csakúgy, mint a „halott” önként jelentkező rokonsága. Mindebből kö­vetkezik, hogy vígjátékfé­léről van szó .. — bel — Csegem község valahol Abháziában van, fenn a hegyek között. És az a bi­zonyos bűneset, a kolhoz

Next