Esti Hírlap, 1996. február (41. évfolyam, 27-49. szám)

1996-02-19 / 41. szám

is '5 fjf -A kI» A K \ 3 t -i?1 8ft n ^ -Ti -A ^ v'— ^ 1 fcj HtíHírén/t w^t­íMi/^-r Jövőtlen frigy Egy szeszélyes nagyváro­si szépség és egy kisvárosi szegény pedagógus röpke szerelmi románcát ábrázol­ja Mihail Sebastian Névte­len csillag című darabja. A jeles román szerző színmű­ve először a hatvanas évek­ben aratott nálunk sikert. Most a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház előadását közvetítette a TV2. A mű eredetileg a fájdalmas el­vágyódásról szól. A hősök igen rosszul érzik magukat abban a környezetben, melyben élnek. A férfi azért, mert vidéki tanár, a nő pedig azért, mert fényű­ző úri dáma. Egy pillanatra azt hiszik, hogy együtt ta­lán boldogok lehetnek. Az éjszaka regényes, de reggel­re kiderül, hogy a frigynek nincs jövője, mert a nagy­városi hölgy képtelen lenne megszokni az ínséges vidéki életvitelt. A szegény tanár szomorúan búcsúzik szerel­mi álmaitól, megmarad ne­ki a csillagos égbolt. Ugyanis szenvedélyes csil­lagász, és valószínűleg to­vábbra is megrögzött aggle­gény marad. Voltaképp saj­nálnunk kellene őt, hisz oly sivár a vidéki élet. De amint figyeljük a színmű cselekményét, egyre inkább azt a másikat sajnáljuk. Az úri dáma szeretőjét, aki diadalmasan magával viszi a szeszélyes hölgyet. Még elgondolni is rossz, mily undok feleség lenne belőle. Mellette tanárhősünk vég­leg lemondhatna csillagá­szati álmairól. Sz. J. a­ ­­z­akit CSÁK JÓZSEF ESTJE ÓBUDÁN Reneszánsz ember Délelőttönként a Budapesti Műszaki Ecetemen tanít a rajz- és formaismereti tan­széken, esténként pedig az Operaház előadásain lép fel. Csák József ugyanis nem­csak okleveles építészmér­nök, egyetemi docens, ha­nem a dalszínház vezető­ te­noristája. Emellett pedig, ha jut rá ideje, szívesen fest, olaj- és akvarellfestmények, vala­mint krétarajzok sora jelzi, mennyire vonzódik a képző­­művészethez is. Sokszínű életéről ma este héttől zenés beszélgetésen mesél az Óbu­dai Társaskörben.­­ A két pálya szinte telje­sen különválik, hiszen keve­sen tudják, hogy Csák József énekes azonos dr. Szincsák Józseffel. — Amikor a zenei pályára pottyantam, úgy éreztem, megújulok, újraszületek, másfajta ember leszek, s eh­hez a nevem is más kell hogy legyen. S mivel a fél életemet akartam a zenének szentelni, úgy döntöttem, a nevem egyik felét adom hozzá. — Bár már több mint egy évtizede tagja az Operaház társulatának, érdekesen kez­dődött a zenei pálya. — Soha nem akartam éne­kes lenni. Mivel azonban már születésem óta imádtam a ze­nét, főleg a magam örömére jártam Pauk Anna, Neményi Lili énekóráira. Ők viszont arra biztattak, hogy próbál­jam ki magam. Emlékszem, fekete ingben akartam eljön­ni meghallgatásra az Erkel Színházba, amit Anni néni nem engedett, így végül egy kölcsöningben, harminchar­madikként énekelhettem, s a tenorínségnek köszönhetően utána fel is vettek a társulat­ba. Azóta már Riccardóként, Cavaradossiként és Hoff­­mannként is színpadra lép­hettem, éppen most készülök a huszonharmadik darabom­ra, a Faust címszerepére. — Hogyan fér le mindez huszonnégy órába? Sikeres, sokat foglalkoztatott énekes, miért nem hagyta ott az egyetemet? — Engem rengeteg min­den érdekel az életemben, s a tanítás ugyanannyira fon­tos, mint az éneklés, a festés vagy a balatoni horgászata­im. Amit a sors felkínál, mindent elfogadok, hiszen rengeteg gyönyörűség akad a világon, s annyi, de annyi mellett megyünk el csukott szemmel! Én szeretnék a rö­vid életem alatt minél több dolgot megnézni, megvizs­gálni, megérteni. — Az opera csillagai soro­zatban, dementis Tamás és Koltay Katalin műsorában lép fel ma este a Társaskör­ben. Ennek a zenés találko­zónak az az egyik különle­gessége, hogy a vendég is magával hoz valakit. Önnél ki a meglepetés? — Legkedvesebb partner­nőmet, Kincses Veronikát hívtam meg, akivel gyakran szerepelünk együtt itthon és külföldön. Verától óriási szakmai segítséget kaptam, Oberfrank Géza mellett neki köszönhetem, hogy ma szín­padon vagyok. Ezenkívül az is érdekessége lesz ennek az estnek, hogy nemcsak a leg­kedvesebb áriáimat idézzük fel, hanem sanzonokat és operettrészleteket is bemu­tatok. R. Zs. : H •jfTZittf Jf*Hm Főszerkesztő: Bernáth László Főszerkesztő-helyettes: Szerdahelyi Csaba Lapszerkesztők: Aczél Gábor, Császár László Vezető szerkesztő: Bonta Miklós (gazdaság) Rovatvezetők: Gyémánt Mariann (belpolitika), Kőrös László (külpolitika), Molnár Gabriella (kultúra), Thury Gábor (sport), Dudás Dénes (képszerkesztő-fotó) Rovatszerkesztők: Major Árvácska (Budapest), Adonyi Sztancs János (Péntek Esti Páholy) Az olvasószolgálat vezetője: dr. Kéri Tamás Lapterv, tipográfia: Teszár Pál Napos tervezőszerkesztő: Steiner Tamás Kiadja: a Pelikán Kiadó Felelős kiadó: Tarján Miklós Lapigazgató: Kiss Pál Hirdetési igazgató: Bálint Bea Hirdetésfelvétel: 1962 Budapest Vili., Blaha Lujza tér 3. Tel./fax: 118-9923 Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1085 Budapest Vili., Blaha Lujza tér 3. Postacím: 1962 Budapest Ügyeletes szerkesztő: 138-4062 Telefon: 138-2399, 138-4300 Telefax: 138-4550, 138-4058 Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága. Árusításban megvásárolható a postai területi hírlap-kereskedelmi részvénytársaságok, valamint a Kiadói Lapterjesztő Kereskedelmi Kft. hírlapárusainál. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (Helir), 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Helir Postabank Rt. 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámára. Előfizetési díj: egy hónapra 470 Ft, negyedévre 1410 Ft, fél évre 2820 Ft, egy évre 5640 Ft. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: Lendvai Lászlóné mb. vezérigazgató ISSN 0133—2201 LLa fe. yycTJwi C I ■ 'try&tJT , t d:7£~R ^crd^fps^\*h01 H,4^^ VXvUq^ Ei^yp-Ao^/^stUXstcB^ ls fas\ \^<X*H Xra~w*J-u^ oX 9c-W jlj ■ 0^i _______________, ________KULTÚRA____________________ . ’riíutth fmh be7) y # Veronika esernyője A házassághoz pénz kell, vagy legalábbis egy kis cso­da. Jól tudta ezt Mikszáth Kálmán, így szerelmes törté­neteiből sohasem hiányoz­nak az efféle motívumok. A bájos ifjú hölgyek nála sohasem feledkeznek meg az élet, azaz a házasságkö­tés gyakorlatias szempont­jairól. így van ez Veroniká­val is, a Szent Péter eser­nyője című Mikszáth-re­­gény hősnőjével, aki hamar megbocsát anyagias ter­mészetű választottjának. A fiatalember könnyel­műen lovagias gesztussal viszonozza a leány meg­értő szerelmét. Megsemmisült a mesés va­gyon, melyet valamikor egy piros esernyő nyelében rej­tettek el. De az író szerint ez nem lehet akadálya a fi­atalok boldogságának. Ez lehetne az igazi, modern csoda. A Nemzeti Színház Sza­­konyi Károly színpadi átira­tában Péter fában mutatta be a Szent Péter esernyőjét. Szakonyi szerencsésen megtartja az epikus jelleget, azaz nem színpadiasítja azt, ami tipi­kusan próza, ami zavarná a jelenetek szerkezetét. Fellép tehát az író — Sinkopits Im­re —, és elmeséli mindazt, ami epikus, azaz meseszerű. Ily módon igen sok felesleges bo­nyodalmaskodástól sza­badulunk meg a színházi változatban. Csak az formálódik jelenet­té, ami a regényben is dra­­matikus mozzanat. Ez a módszer élvezhetővé­ teszi e regényes színpadi megfogal­mazást. A cél nyilvánvalóan az volt, hogy a lehető leg­kedvezőbb körülmények kö­zött ismerkedjenek meg Mikszáth világával azok, akik esetleg most találkoz­nak először a történettel. Ezt igyekszik szolgálni Beke Sándor rendezése is. Jól ért­hető színpadi formákat te­remt, ízlésesen kezeli a tech­nikai adottságokat. Egyes díszletelemek talán kicsit sokat utaznak fel és le, de ezt elnézhetjük, persze némi mikszáthi megbocsátó ke­déllyel. Szekrényesy Júlia Rékasi Károly, Szersén Gyula és Fazekas Anna a Nemzeti Színház legfrissebb színpadi meséjében FOTÓ: archív FOTÓ: ARCHÍV Ermi­tázs-kin­csek Németországban Óriási érdeklődés előzi meg a szentpétervári Er­­mitázs XVIII. századi francia képzőművészetet bemutató tárlatának ta­vasszal kezdődő NSZK- beli vendégkiállítását. Az „Élet boldogságáról” szóló karlsruhei tárlat a legelső­­ilyen bemutatkozása a vi­lághírű oroszországi mú­zeumnak külföldön, Az­öldön. Az 1700-as évek francia „kin­cseit” feltehetően rengeteg turista is látni akarja majd Karlsruhéban, így már megkezdődött a komplett programok szervezése. Az Esti Hírlap információi szerint az egy éj­szakás karlsruhei tartózkodással egybekötött kiállításláto­gatás tarifája 100 márká­tól startol, de akár több­szörösébe is kerülhet. A szentpétervári muzeális műremekek április 13-tól július közepéig tekinthe­tők meg a 280 ezer lakosú Baden-Württemberg tar­tományi városban. Mr. G. (NSZK) *- w * „ /f­­­r 1996. február 19., hétfő X06­3 A-6/U) Még nem áll a mementó - Az egykori kis tizenéves tét Az egykori kis tizenéves parasztgyerek — szoktuk ma így emlegetni? — akkor ál­modta első képét, amikor a család szerény létszámú gu­lyáját legeltetvén, lefeküdt a lila virágok közé, s a szirmok árnyékán át nézte a vonuló felhőket. Ezt a meghatározó él­ményt egy szép színes felvé­tel őrzi Vencsellei István tár­latán, amely március 3-ig lá­togatható a Lord Major Ga­lériában — egyben étterem­ben — a Városmajorban. A hatvankettedik évében járó mester nyírségi születésű és Debrecenben él. Aligha vé­letlen tehát, hogy egyik leg­kedveltebb témája a táj, a természet. A hortobágyi szi­kest halszemoptikával örökí­tette meg fekete-fehérben; egyik színes felvételén dúsan ,épp hullámzik a rozs, s csak hát- 'l, térként, távolról látszanak a házak. Legmegdöbbentőbb fotóját 1975-ben alkotta. Ek­kor volt a félelmetes hortobá­gyi madárpusztulás, és a mű- szí­vész keserű mementóként nagylilikek tetemeit vette lencsevégre. Ennek a képnek „sorsa” lett. A fotós összeállt Nagy János szlovákiai szob­rásszal, és vörösréz lemezből­­ megcsinálták a halott mada­rak emlékművét, figyelmezte­tendő mindenkit a természet védelmére. Különböző ható­­ságok ígérték: a szobornak helye lesz a Hortobágyon, de­­ a pénzt nem tudták előterem­teni. A mű tetszhalottként­­­­ várja föltámadását. morvay Vencsellei István: Anyám életfája *h. Sallai, a porond csillaga Idén harmadik alkalom­mal adják át a Cirkuszmű­vészetért Alapítvány Po­rond Csillaga Díját. Teg­nap a Fővárosi Nagycir­kuszban Sallai Tibor artis­ta vette át a megtisztelő kitüntetést. A Sallai dinasztia tagja előbb golyószámmal szere­pelt Európa számos orszá­gában, majd levegőszám­­mal utazta be a világot. 1979-ben Monte- Carlóban Luis Merlin-trófeával ju­talmazták családi produk­ciójukat. Sallai Tibor időközben létrehozta önálló humoros drótkötélszámát, mellyel második éve szórakoztatja az amerikai közönséget, ezzel is öregbítve a magyar artistaművészet nemzetkö­zi hírnevét. Sallai Tibor a trófeával FOTÓ: NÉMETH GABRIELLA JÓKAI MÓR: Asszonyt kísér — Istent kísért­e. Az utolsó olajlámpás ott pislog a szegleten, egy lámpásra feltűzve, túl rajta mélységes sötétség, mi­nek a magas horizontján egy-egy visító, tűzszemű gőzmozdony sikamlik egyszer-egyszer végig. . — Ez a mi utcánk. Suttogó a védencem, amint lese­gítettem a kocsiülésből. Itt a salétromboz uralkodik. — Az ott az apám gyára, szólt egy nemigen magas vaskéményre mutatva, amiből fehér füst szállt volna fel, ha a szél le nem verte volna. Most aztán szükség volt a nagy botra. A végigdöcögő szekeret minden oldalról csaholva kísérték a szemétdombokon őgyelgő kóbor, csikasz­ebek, azokat el kellett verni a testemről, s azontúl is vigyázni ugyan magamra, hogy amint egy-egy kapu előtt elhaladtunk, az udvarból orozva meg ne rohan­jon egy éhségben dühös kuvasz, amit, ha a kapu alatt visszaszalajtottam, azon volt, hogy a kerítésen ke­resztül ugorjék a nyakam közé. Aztán pedig itt a lába alá kell vigyázni az ember­nek. Mert nincs ilyen utca több a világon sehol. Min­ den háznál van valamiféle gyár, ami különbnél­ kü­­l­­önbféle disznósággal foglalkozik. Annak az udvará­ból mindegyiknek jön ki az utca közepére, minden szemérmetes takarózás nélkül, egy széles és mély­­ árok, ami a gyárból a mindenféle moslékot levezeti.­­ Azokat aztán felveszi egy közös csatorna — s abban­­ aztán ott is maradnak. Ezért nem lehet ide szekérrel bejönni. Azokon az egész utcát keresztülszelő árkokon azu­t­­án egy-egy szál gerenda vezet át, amiről ha le talál­­ lépni az ember, nyakig esik bele valamibe, ami akár­mi, csak nem parfüm. Alig haladtunk egypár árkon keresztül (az árko­kat nevezem stációknak), amint egyszerre veszett­­ lárma támad a kocsma felől, amiből annyit lehe­tett kivenni, hogy valakit a fényes vendéglő kebe­léből a dicstelen sárba kidobtak, és míg a kocsma­ajtót be nem csukták, valami kintornahang visíto­­zott az éjszakába.­­ A kellemetlenül érintett egyé­niség pedig elkezdett káromkodni és szitkozódni. Káromkodott magyarul és szitkozódott németül.­­ Együtt szép az. Amellett a kocsmaajtót kezdte döngetni valami tégladarabbal. Akkor aztán kijött a kocsmáros, s ahogy a pufogásából kivehettem, a bikacsökkel jó sort vert a rendőri kihágást elköve­tőnek a nyaka közé anélkül, hogy a büntető kódex életbe léptetését bevárta volna. A kifizetett honfi­társ azután ordított, mintha a haza volna veszede­lemben, s azáltal, hogy a szenteket és a Szűz Mári­át emlegette, azon megnyugtató elővéleményt köl­­tő maga iránt, hogy nem zsidó, hanem igazhitű ke­resztyén. — Jaj, kérem, siessünk — rebegő rémülten az én kis védencem —, hogy utol ne érjen bennünket.

Next