Esti Hírlap, 1996. február (41. évfolyam, 27-49. szám)

1996-02-16 / 40. szám

53 ^ »Xplahdly_____ FIATALOK 1996. február 16., pénteki „MAGYARBA” SZAKADT FIATALOK 3 2-3, 1 % Jégkrém brokkolival Jelen írás műfaját tekintve iro­dalmi riport. A valósággal való bármilyen hasonlóság csak és ki­zárólag ezen régió szerelmes átokkal vert történelmének, a Művelődési Minisztériumnak, Magyarhon és a szomszéd orszá­gok hatóságainak, valamint más, az ember életében nélkülözhetet­len intézményeknek köszönhető. A kollégium, melyet az egysze­rűség kedvéért egymás között csak gettónak neveztek mind­annyian, talán nem is létezett. Pontosabban fogalmazva csak nekik, isten tudja, honnan ide­szakadt diákoknak volt párnás ágyat jelentő realitás. A miniszté­riumban tudtak róla, de neve, akár a spanyolnátha, idegességet és borzongást okozott, ezért csak akkor hozták szóba, amikor az oda szánt pénzt kellett máshová irányítani. Időnként — főleg mérlegzárás idején — mályvaszínű zakós vál­lalkozóknak is eszükbe jutott, ilyenkor szavatosságától megvál­ni készülő konzervet, csokoládét hozott egy teherautó. A lakók szedegettek az ajtó elé ömlesztett finomságokból, és hálával emle­gették a lelküket ily módon önki­elégítő pesti urakat, akik jóvoltá­ból korszakokra szabdalódott a diákélet. Valamikor év végén ka­mionnyi jégkrém és brokkoli ér­kezett, és a kollégium lakói a rá következő harmadik héten azzal büntették az asztaliteniszben vagy a takarításban lemaradót, hogy erőszakkal megetettek egyet-kettőt a valamikor hőn óhajtott csemegéből. Elhagyott harisnyagyárak, raktárak és végtelenbe futó csö­vek mutatták a négyemeletnyi betondobozhoz vezető utat, mely­ben hajdan orosz tisztek dáridóz­­tak, s amelybe az új idők szele határon túlról érkezett alig embe­­reket sodort. Vaságyak, vasszé­kek és egy vasasztal alkotta a há­rom személyre szabott vackot, s a folyosó végén órára kattant a zár. Az idegent alkoholista portás vegzálta kitartó aljassággal, de mégis jó volt itt lenni, mert vala­hol volt, aki idejutott. Az elsők valamikor ’90 nyarán érkeztek. Zsebükben többnyire zöld útlevél lapult, amely akkori­ban helyettesítette a kombinált bérletet és kiválóan fungált az István, a király című rockopera belépőjegyeként is. Többen a vilá­got megváltani jöttek, miután ki­bámészkodták magukat a Skála Metró élelmiszerosztályának öt­venféle felvágottján, elhatároz­ták, hogy csak azért is hazamen­nek, amikor megszerezték azt a diplomát, amit odaát — ki tudja, miért — a magukf­aj­tának nem le­het megszerezni. Később délről is érkeztek, többnyire fiúk, akik úgy döntöttek, tizennyolc évesen nem érdemes egy olyan hazáért megha­lni, amelyben éltek, akik viszont „otthonább” érzik magukat azok­nál, akik maguk is otthon szeret­nének lenni. S ha már itt voltak, ők is beiratkoztak valahova, hogy addig is tanulással teljen az idő. Harmincnapnyi szabadság Anyaországbeli évfolyamtársa­ik naiv és őszinte csodálatára mindannyian beszéltek magyarul. Aztán különcségük együtt infláló­dott a gyorsan romló forinttal, s pár hónap alatt kivétel nélkül a legszürkébbek lettek az egyen­­szürkék között. Közben otthon és idehaza miniszterelnökök jöttek és mentek, csak ők és az államel­nökök maradtak helyükön rendü­letlenül. Aki túl hamar elvégzett egy főiskolát, az gyorsan beirat­kozott még egy egyetemre, hogy ebben a szeretlek is meg nem is fővárosban maradhasson. Áron Marosvásárhely mellől ér­kezett még 1990 késő tavaszán. A választásokat éppen megnyert is­merősei hőst akartak csinálni be­lőle, mert könyvvel és gyertyával kezében elment egy békés tünte­tésre, melyről aztán véres riport­ban számolt be az összes hírtele­vízió. Igaz, amikor végveszélyben érezte magát, könyvét, gyertyáját elhajítva a tejüzletbe menekült, ahonnan literes üvegekkel pró­bálta kivívni magának a túlélés örömét. Pár napra rá más nemze­tiségű szomszédasszonya, akinek még az átkosban is a belügynél dolgozott a fia, megsúgta: a rend­őrök felismerték a kinagyított fel­vételen, jobb lesz, ha eltűnik in­nen. Akkor csak nevetett az egé­szen, de másnap — katonaviselt létére — behívót hozott a posta. A hajnal már Pocsajnál érte, igaz, akkoriban még nem fungált olaj­vezetékként a Berettyó. Péter a dicső jugoszláv hadse­reg tüzérségénél csinált karriert magának. Akkoriban a hadurak az albánoktól féltek, a horvátok­­ban és a szlovénokban nem bíztak meg, így a szerbek mellett csak a magyar fiúknak volt esélyük elő­lépni a tiszti ranglétrán. Péter már otthon jól bánt a számítógép botkormányával, így nem volt meglepő, hogy alig pár hetes ki­képzés után már valódi „drótos rakétával” elsőre eltalálta a domb mögé beásott paneltankot. Nem csoda, hogy a balkáni konfliktus kitörésével az elsők között kapott behívót, de tudta: csak addig lesz szükség rá, míg tudását mások­nak is átadja, utána mehet a frontra tölteléknek. Valami csoda folytán nála maradt a valaha mindenhova érvényes útlevél, me­lyet most még éppen elfogadtak Röszkénél. Pétert és Áront egy szobába kényszerítette a történelem. Jól megvoltak egymással, hiszen egyikük ezért, a másik azért nem mehetett haza, így szülőt cserélve „keresztbe” jártak otthon lenni. Romániából tábla szalonnák, füs­tölt kolbászok érkeztek, míg a Vajdaságból a százmárkások apadtak lassan tízesekre, és amíg volt, addig Marlborót és hamis Levis farmert rejtett el Áron a vá­mosok­, fürkésző szeme elől. Az utakra azért is nagy szükség volt, mert harminc napos volt az anya­országban tartózkodás szabadsá­ga, hiszen ösztöndíj híján a ható­ságok őket nem tartották tartóz­kodási engedélyre érdemesnek. Könytárat piacra Minden munkát elvállaltak. Egyszer egy suhogó joggingos vál­lalkozó — aki a Vajdaságot is egy román tartománynak gondolta —, Vlad Tepesnek keresztelve Pétert, azt találta mondani: a román ne válogasson, örvendjen, ha egyál­talán kap munkát. Azóta — Áron parasztlengőjének hála — arany­ba oltott metszőfogakat visel az istenadta, de a fiúk a filozofikus tanácsot mégis megfogadták: tampont csomagoltak éjszaka, napközben félhülye, ám igen jól szituált kamaszokat okítottak matematikára, télen havat, nyá­ron szenet lapátolva keresték meg a betevőre és a jegyzetekre valót. A gyűrődésbe Áron rokkant be­le hamarabb. Eleinte csak vizsgá­kat, később évet is halasztott, az­tán végleg elfelejtette a főiskolát. A Széchényi Könyvtárat kínai­piacra cserélte, ismerősöknek au­tórádiót és menedzserkalkulátort szerzett gyanúsan olcsón, a meg­keresett pénzből pedig mindket­tőjük élete lett picivel könnyebb. Először egy sportközvetítés kapcsán vesztek össze. A világ­­bajnokságon a románok és az ar­gentinok játszottak éppen, a többség — köztük Péter is — a dél-amerikaiaknak szurkolt. Amikor Hagi belőtte a románok győztes gólját, Áron hatalmasat ugrott örömében. Román — mondta szobatársa, mire már len­dült is az ököl a megtorlásra. Órákkal később, a megbánás pil­lanataiban alig sikerült megma­gyarázni: pár évvel ezelőtt még a sport jelentette az egyetlen abla­kot a világra, és az országba szo­rultaknak — legyen az román vagy magyar — nagyon sokat je­lentett a válogatott. Alig pár nappal az eset után di­ákbulit szerveztek a kollégium­ban. Hajnal felé, mikor a sör és az erő is vészesen fogyni kezdett, összeölelkezett néhány vajdasági, és kört formálva énekelni kezdtek valami édes-bús balkáni melódi­át. Hülye jugoszláv — mondta va­laki, és Áron (talán valamiféle bűntudattól vezérelve) indult is, hogy megtorolja. — Engem te ne védj meg — mondta Péter —, én jugoszláv akarok lenni! Áron végképp nem értette az egészet. És az sem fért a fejébe, hogy miért néz keresztül rajta minden komolyabb munkaadó, ha kiderül: őt pár száz kilométerrel keletebbre anyakönyvezték annak idején, mint azt, akitől most a sorsa függ. Egyre kevesebb pénzt kapott egyre több munkáért, már mozira, könyvre rég nem futotta, amikor Tamással, a hajdani ba­ráttal találkozott. A fiú köztudot­tan a világ lustája volt, már a kö­zépiskolában is két színnel festet­te ki órarendjét. Ha kékkel kez­dődött a nap, akkor egészen addig aludt, amíg pirosig ért az idő. Odatartod, és kész Tamás ápolt ujjai között Marl­boro füstölgött, bőre szoláriumtól fénylett, nyakában sokkarátos aranylánc sejtette: viselője nem a Moszkva téren keresi a boldogu­lást. — Hülye vagy, barátom — mondta —, nincs érzéked a könnyű munkához. Ha hallgatsz rám, tíz perc alatt ezerötöt meg­kereshetsz! — Testi vagy szellemi? — kér­dezte Áron — Jól eltaláltad, apuskám! Tes­ti a javából! — röhögött a másik, és sokat sej­te­tően kacsintott egyet. — Odatartod a becses fene­ked egy buzinak, és kész, már dől is a lé. Áron szólni sem tudott a meg­lepetéstől. Úgy váltak el Tamás­tól, hogy tudta, hiába kapta a te­lefonszámot, soha nem fog élni az ajánlattal. Augusztusban aztán cetlit ta­lált az ajtón, mivel látogatási bi­zonyítványa nincs, többé nem jo­gosult kollégiumra. Péter még biztatta egy darabig, hogy estén­ként lepedőn felhúzza a második­ra, de csak azért sem élt az aján­lattal. Két nyári éjszakát a Keleti­ben, egyet a Népliget bokrai kö­zött töltött, amikor fáradtan, bo­rostásan újra összefutott Tamás­sal. Az nagy suttyomban becsem­pészte lakására -­ tudod, a vén szaros „barátom" nincs itthon —, belediktált két pohár puccos li­kőrt, majd teleengedte forró víz­zel a kádat. Az este már a Duna­­korzón találta, ahol egy német úr próbált vele mindenáron megis­merkedni. Többször próbált fel­állni a méregdrága vendéglő kerti asztala mellől, de Tamás szigorú tekintete és a sör okozta bágyad­­ság hatására végképp belefáradt a mozdulatba. Reggel, amikor a Lánchídról belelépett a semmibe, még mindig nem tudta, hol tévesztette el. Amikor volt szobatársa azonosí­totta a testet, a semmitmondó ar­cú rendőr egy félig szétázott száz­márkást nyújtott át neki. Péter egy pillanatra a Vásárhelyen élő pótszüleire gondolt — Áron el­költözése óta nem járt ott —, és azt motyogta maga elé: én most nem hoztam kolbászt. A becstelenül szerzett pénz az­óta is a második emelet egyik szo­bájában lapul a falon. A szülők egy másik, ropogós bankót kap­tak, de az még a hamvasztásra sem volt elég. Pétert utoljára szeptember ele­jén láttam. Szatyrában a hűtő mélyéről előkapart brokkolival a legközelebbi határra, a szlovák Komáromba indult, hogy egy újabb pecséttel szerezzen magá­nak még harmincnapnyi szabad­ságot. Lukács Csaba FOTÓ: SCHILLER ZSUZSA 4131 „KISBANDITA”X ^ b ' °) Bűn az élet? Ma Magyarországon a bűnözés mint iparág nem szenved utánpót­láshiányban — mondta Harman Béla, a Budapesti Rendőr-főkapi­tányság alezredese. A fiatalkorúak bűnözése ugyanis a rendszerváltozás óta roko­nasszemen nőtt. Míg pél­dául 1994-ben 3023 bűnelköve­tőt, úgynevezett „kisbanditát” tartott számon a fővárosban a rendőrség, számuk 1995-re már 4131-re nőtt. Azonban nem csu­pán a 14-18 évesek növekvő bű­nözése aggasztó, hanem az is, hogy a jelenség a gyermekkorú­ak között is terjed. A körükben felderített bűncselekmények száma tavaly szintén nőtt. Tehát már a fiatalkori bűnözésnek is megvan a maga­biztos utánpót­lásgárdája. A tendencia olyany­­nyira aggasztó, hogy a szakér­tőkben felmerült: a 14 éves bün­­tethetőségi korhatárt egy-két év­vel leszállítják. A munkanélküliek egyharma­­da pályakezdő fiatal. Ma Ma­gyarországon becslések szerint 330 ezer a veszélyeztetett fiatal­korúak száma. Ha van egyálta­lán családi hátterük, akkor az halmozottan hátrányos. Vagy az alkoholizmus, vagy a munkanél­küliség rendíti meg anyagi biz­tonságukat. Ők lehetnek a po­tenciális „kisbűnözők”. A bűnö­zés egyik oka a tömeges méretű elszegényedés, hiszen a bűncse­lekmények 80-90 százaléka erő­szakos, garázda jellegű, vagyon ellen irányuló. Ez új jelenség. Félő, hogy a perifériára szorult társadalmi rétegek helyzete ál­landósul, egyetlen megélhetési formaként a bűnözést választ­ják. Vannak családok, akik gye­rekeiket küldik az áruházba lop­ni, kihasználva, hogy ők még nem büntethetők. Sokukat ott­hon, családi körben tanítják a „szakmára” — mint például a zseblopás. Ezt akár gyerekmun­kának is felfoghatjuk, hiszen az esetek jó részében a „keres­mény” a család felnőtt tagjai zsebébe vándorol. A bűnözői karrier első állomásai az egysze­rű alkalmi lopások, mint a zseb­metszés vagy az áruházi tolvaj­­­lás. Ha a fiatalkorú felnőtt korá­ra már kijárja az „élet iskolá­ját”, specializálódhat. Lehet be­lőle elsőrendű kocsifeltörő, könnyűkezű közokirat-hamisító vagy éppen kábítószernepper. A 18 éven aluliak életkori sajá­tossága, hogy még nincs kiala­kult értékrendjük, befolyásolha­­tóak s fogékonyak a kellemesnek tűnő hatásokra. Ha a családon kívül az iskola sem neveli őket, s ráadásul munkahelyük sincs, ahol alapvető viselkedési mintá­kat tanulhatnának, marad az ut­ca. Kialakulnak a csoportok, amiket a közös lakóhely vagy épp a hasonló társadalmi rétegekből való származás kovácsol össze. A fiatalkori bűnözés tipikusan nagyvárosi és csoportos jelenség. Nem véletlen, hogy ideális tápta­laja éppen a lakótelep. Ritkán ta­lálunk csupán gyermekkorúakból álló bandát, s az sem gyakori, hogy felnőttek is tagjai lennének e csoportoknak. Leginkább fia­talkorúak, azaz 14-18 évesek al­kotják őket. Erősen dominál ben­nük a falkajelleg, tehát az idő­sebb, erősebb tagok a meghatá­rozóak, ők viszik a „balhéba” a többieket. Értékrendjüket, visel­kedési mintájukat jobb híján az akciófümekből kölcsönzik. A videón felnőtt generáció el­ső hulláma elérte a katonaköte­les kort. A honvédségben azon­ban sokuk kezébe félve adnak fegyvert: nem tudni, mikor, me­lyik kiskatona fogja Rambónak hinni magát. Az utcán, a bandá­ban azonban nincsenek megkö­tések. Ott mindent szabad. A vi­deóból persze tanul a gyerek is, főleg ha napi hat-hét órát nézi. Budapesten történt, hogy gyer­mekkorúak csoportja egy játék­teremben megfigyelte, melyik kortársuk vált már szenvedélyes játékossá. Ezeket közrefogták, megzsarolták, csak akkor játsz­hatnak, ha napi 500 forint védel­mi pénzt fizetnek. De vajon hon­nan szerezhettek pénzt a játék­automatákra és a védelmi pénz­re? Nem valószínű, hogy tellett a zsebpénzből. Számukra a pénz­szerzésnek egyetlen biztos útja van: az illegális. A kör bezárult. A gyermek- és fiatalkorú nem­csak bűnelkövető, hanem áldo­zat is lehet. Az esetek többségé­ben meglopják, kirabolják őket. A sértettek főleg fiúk, akárcsak az elkövetők. Mindig a fiatalab­bat, a gyengébbet támadják, s a támadók általában többen van­nak. A családnak azonban első­rendű szerepe lehet a gyerek sér­tetté válásában is. Ha ugyanis hiányzik a szülői felügyelet és ellenőrzés, ha a gyereket bárho­vá, bárkivel elengedik, hamar éj­szakai szórakozóhelyeken, disz­kókban töltheti idejét. A fiatalkori bűnözésről talán keveset beszélünk, pedig humá­nusabb és olcsóbb is volna ott és akkor beavatkozni, ahol és ami­kor az megjelenik. Egyébként pár év múlva profi bűnözők hul­láma öntheti el a társadalmat. Dobó Márta FOTÓ: DUDÁS DÉNES

Next