Esti Kurir, 1924. július (2. évfolyam, 129-153. szám)

1924-07-01 / 129. szám

#‘w' í í ,dy % r * /J v ■' " " ‚v /«ni/■`■-■%'b,'.. i/f / / kv / 5u04 / R 19^. fotóra 1. Budapest, u évttf. Fiips szrím ám ■ hétfőn délután 3000.—egyes szám ara. a föfabi napon 2ava_ fut, .v. -t.10. ábnap. hétköznap 4 dinár vasárnap 5 dinár. Ausztriában • hétköznap 2000 o. kor. vasárnap 2500 o. kor. Szerkesztőség és kiadóhivatali Főszerkesztő: RASSAY KÁROLY Gresham-palota, V., Ferenc József-tér 31 Telefon: Szerkesztőség 122—82.122—33.122,184. Kiadóhivatal: 128—57. Július elsején négyezer tisztviselőt bocsátanak el Nyugtalanság a szorzószám miatt A szanálási akció költségvetési tervezetének megalkotásakor a kormány a népszövetségi delegációval egyetértően elhatározta, hogy a köztisztviselők tekintélyes százalékát, mintegy tizenötezer embert elbocsát az állam szolgálatából. Már kezdetben is úgy határoztak, hogy az elbocsátandó tisztviselőket négy turnusba osztják és az 1926 július 1-éig még hátralevő négy félév alatt négy csoportban szabadságolják, illetve nyugdíjazzák őket. Az első terminus holnap, július 1-én érkezik el, amidőn is az egyes tárcák körében összesen mintegy négyezer köztisztviselőt bocsátanak el az állam szolgálatából. A eredeti terv szerint június 28-án kézbesíteni kellett volna az érdekelteknek a felmondásról szóló okmányt, ezideig azonban egyetlenegy állami tisztviselő sem kapta meg a felmondó levelet. Mint beavatott helyen értesülünk, az egyes tárcák körében még most is megbeszélések folynak arról, hogy a B-listára helyezett tisztviselők közül kiket küldenek el már július 1-én. Úgy hírlik, hogy a felmondó levelek kézbesítése néhány napot késni fog, július első napjaiban azonban minden érdekelt meg fogja kapni. Az elbocsátás úgy történik, hogy július 1-én az elbocsátottak három hónapi szabadságra mennek, teljes fizetéssel s ez idő alatt állapítják meg minden elbocsátottról, hogy végkielégítést kap-e vagy pedig nyugdíjazzák. Az alternatívák közül a választás annak a kívánságnak figyelembevételével történik, hogy az illető hosszabb idő óta teljesít-e állami szolgálatot. Azokat, akiknek szolgálati ideje a tíz esztendőt nem haladja meg, végkielégítéssel bocsátják el, akiknek szolgálati ideje pedig a tíz évet meghálálja, azok részére nyugdíjat állapítanak meg. Az általános létszámcsökkentés mértékéről egyébként az utóbbi időben a legkülönbözőbb hírek terjedtek el. Általános elvként mindenki tudni vélte, hogy a köztisztviselők öt százalékát fogja a kormány négy félév alatt elbo* csátani. Ez a szám azonban időközben megnövekedett. A kiszámítást megnehezítette az a tény is, hogy sem a kormány tagjai, sőt maga a KANSz* vezetősége sincs tiszában azzal a kér, déssel, tulajjdonképen hány köztisztviselője van az országnak. Egészen eltérő számokról beszélnek, így 140.000 köztisztviselőt emlegetnek, de van olyan hír is, amely szerint 160.000, sőt 180.000-re is tehető a köztisztviselők száma. Minden egyes resszortmiinisztérium kebelében pontos számítást sokat kellene végezni és ezeket a szo* mitásokat ki kellene terjeszteni az ál* lami üzemekre is, hogy a köztisztvise* lők egész létszáma megállapítható le* gyen. A kormány — mint munkatér*, sunk előtt illetékes helyen hangoztat* ták — arra az álláspontra helyezke* dett, hogy csak annyi alkalmazottat bocsát el, amennyit az állami szolgiorlatban nélkülözni lehet. A létszámcsökkentéssel kapcsolatiosan sok szó esik köztisztviselői körök-ben az újonnan megállapított végleges fizetésekről is. Most a legaktuálisabb kérdés az, hogy a kormány milyen* alapon számíttatja ki az aranyparintást. A képviselői fizetéseknél 18.000-et állapítottak meg szorzőszámul és ugyanilyen alapon kalkulálnak az MÁV-nál is. Ezzel szemben kitűnő forrásból szereztük azt az értesülésünket, hogy Kerntler Kálmán államtitkár, a pénzügyminisztérium illetményosztályának vezetője, csak 17.500-at tart szorzószámul megállapíthatónak. Köztisztviselői körökben természetesen nagy nyugtalanságot okoz ez a hír. Kormánykörökben egyébként utalnak arra a lehetőségre, hogy a júliusi fizetésrendezés nem végleges, hanem néhány hónap múlva sikerülni fog a köztisztviselők fizetését emelni. Beává* lott helyen úgy értesülünk, hogy a Ju* Húsra megállapított fizetések összege három hónapon keresztül mindenesetre egyforma marad. ára 3600 korona. A demagógia versenyfutása (b. i.) Az indemnitás vitája szombaton sem ért véget, belenyúlt a júliusba. És ezzel alighanem kútba esett a fővárosi törvényjavaslat letárgyalásának lehetősége. Az első politikai tény lett volna, az első pozitív eredmény esztendők elszánt, de meddő és magtalan küzdelmei után. Bátor, de gravaminális határokon túl nem menő ellenzéki harcok után jöhetett volna a tömegek néma megmozdulása és az urnák beszédes ítélete egy tűnőfélben levő rezsim felett. De nem lehet. Nem lehet letárgyalni a fővárosi javaslatot, mert a kormány cserébe az indemnitás gyors megszavazását kívánta. Ám ellenzéki vezérek — ó, többek: stratégák és pi- ramisok — nem engedik magukat tiferálni és nem hajlandók határidőhöz kötni alkotmányos jogaikat. Akkor a kormány nem ragaszkodott többé határidőhöz. Az ellenzék e stratégáinak ez sem volt elég. Nem engedik dirigáltatni magukat. És beszéltek tovább, nyolcórás ülésekben immár és jön este és jön reggel, egy nap, azután egy másik, ma itt állunk július küszöbén, az őszi választások vesztett reményével. Az ellenzék stratégái bizonyára tudják, hogy mit cselekszenek. Bizonyára át vannak hatva tetteik missziós voltától és évente büszke öntudattal hajtják álomra fejüket: nem adtak fel ,egy jottányit sem alkotmányos jogaikból. Nekünk csak az iránt volna nagyon szerény kételyünk, hogy a főváros közönsége tudja-e vágjon kellő mértékben értékelni ezt a heroikus, önfeláldozó munkát? Kételyünk van az iránt, hogy az 1100 B-listára helyezett fővárosi tanár és tanító kellőképen appreciálja-e az indemnitási vita folytatásának szükségét, mikor kikopott már mindenéből és remegő türelmetlenséggel várja a választásokat. Mert kevéske szőnyegét, néhány kínosan nélkülözhető bútordarabját eladta már, eladta könyveit és felesége szerény fülbevalóját, eladta kislánya bérmaajándékát és a maga esküvői frakkját, boldogult apja arcképéről az üveget és a húszkoronás aranyat, amit önképzőköri versenyen nyert régen, boldog diákkorában. És most itt áll, annyi-annyi mással együtt az éhség fekete szádáján és száraz keserűségén kíül nincs más fegyvere és nincsen száraz kenyere sem, amit gyermekei könnyével sózhatna meg... És félünk, hogy a szegény piaci árus, akit bódéjából brutálisan kihajítottak, szintén nem olvassa kellő tisztelettel és hódoló áhítattal az indemnitási beszédeket, ő is a választásokat várja, hogy kései flastromot kaphasson exisztenciája tépett sebére. És a hivatalnokok százai, akiket elkergettek íróasztaluk mellől és most a kétségbeesés szorítja ökölbe a kezüket És mind a többiek, a városházi kurzus tépett serege, üldözött hada, derékbatört karrierek, jövőjük fosztotta emberek, fiatalok és öregek, nők és férfiak, akiket a holnap borzasztó bizonytalansága szaggat és a kenyörtelenség szörnyű kínja lép. ők — attól tartunk — nem olyan féltékenyek a stratégák elvi jogaira, ők — úgy érezzük — megmaradt, halvány reményükkel a választásokon függnek, őket — félünk tőle — halálosan nem érdekli, hogy mit mond el az indemnitás vitájában egyik képviselő nyolc másik képviselő jelenlétében. És engedtessék meg nekünk, hogy magunk is kételkedjünk a nagy elvi harc jelentőségében és eszményi voltában. Mert különös tüneteket láttunk a vita során. Mindenki egyetért abban, hogy a fővárosi javaslat letárgyalása, aválasztások kiírása és megejtés© mindennél fontosabb és előbbrevaló. Senki sem merte nyíltan vallani, hogy lényegesebbnek tartja saját tartalmatlan indemnitási beszédét a főváros polgárságának érdekénél. A vita le is rohadt. Teljes közöny, fásult unalom kísérte. Nem is volt vita, mert nem volt kivel vitázni. Odaátról egy szó, egy érv el nem hangzott, amire reflektálni kellett volna. Csak ideát — nos, mondjuk ki őszintén és kertelés nélkül — ideát kelt egyszerre nemes versenyre a demagógia két fajtája. Mert a jobbszélső antiszemitáknak nem kell a fővárosi választás: a balszélső frakciók úgy érezték, hogy a fajvédő demagógiára rá kell dupláz- ni. Nem engedhették meg Zsirkayéknak azt az előnyt, hogy egyedül lengessék a demagógia zászlaját, mert a népszerűség — szomorú népszerűség — mindennél előbbre való. Sötét emlékek élednek. Láttuk már tizennyolcban egymás mellett masírozni Haller Istvánt az út jobboldalán és Kunfi Zsigmondot a baloldalon és nemfelejtettük el, hogy az út 1919 márciusához vezetett. Jól vigyázzanak, hogy merre tartanak, hová mennek. Ez a város éppen úgy unja indemnitási vitájukat, mint képviselőtársaik, saját párthíveik, akik a vezérek beszéde alatt a büffében szórakoznak egy fröccs mellett. Ez a város követeli a választásokat és ítélni fog azok felett, akik, bármilyen hivatkozással is, tönköt dobnak a kurzus megbuktatásának útjába. A gratulánsok nem fognak kérngozni. Sipőcz Jenő és Zilahi Kisa boldog mosollyal nézik önkéntelen* segítőtársaik önkéntes munkáját. És hiába hivatkoznak majd arra gyönge érvre, hogy a kormány tak*i tikázott. Mert ha ezt mondják: tréfa* tűk még lesujtós lesz. Úgy fog hangzani, hogy nem volt elég tehetségük, elég intelligenciájuk ahhoz, hogy a kormány taktikáját kivédjék. ■ : < y ’ .