Esti Kurir, 1933. június (11. évfolyam ,123-145. szám)

1933-06-13 / 132. szám

1933 VI. 13. KEDD ! Szabad orvosválasztás! Betegség biztosítson az Antilo-Danubian Lloyd Általános Biztosító r­észvénytár­saságná Budapest, V. Hold utca 21 N­­­ H Pixarro-fivérek fan A minden képzeletet felülmúló éhezés­hez hozzájárult a rettenetes időjárás is. Az esős évszak következett be s a borzal­mas felhőszakadások ellen nem nyújtot­tak védelmet otromba fakunyhóik. Sok­szor szinte víz alatt állt az egész sziget, szétázott és lerongyolódott ruháikban mint a kiöntött ürgék húzódtak a szeren­csétlenek a magasabb pontokra. Egyetlen szerencse volt a bajok özönében, hogy a betegségek ezúttal megkímélték őket. Az expedíció megpróbáltatásai úgy meged­zették már ezeket az embereket, hogy nem ártott nekik semmi, mintha csak vasból lettek volna. A szigetet elnevezték a Pokol szigeté­nek, de ők mindannyian ördögök voltak és éltek a Pokolban is. Ám ha testileg bírták is a szenvedése­ket, lelkileg már nem. Magában csaknem valamennyi feladata összes kalandor-ál­mait, terveit a hódításra. Egész életük már csak egyetlen várakozásban össz­pontosult: a szabadító hajót várták, amely visszavigye őket Panamába. Pizarro is a hajót várta. Ő is éhezett, őróla is leszakadt a ruha, ő is csuromvi­zesen állt a folytonos felhőszakadásban. De ő mégsem azért várta a hajót, hogy akár egy jottányit is feladjon terveiből s akár egy perccel is elhalássza El Do­­rado felkutatását, ő azért várt, hogy nyomban nekiinduljon újabb szenvedé­seknek és minden áron kicsikarja a sors­tól a döntő győzelmet. Hét hónap telt el így egyre kibirhatat­­lanabb nélkülözések és egyre fáradtabb várakozás között. Azután egy napon mégis feltűnt a láthatáron, amire vártak: a szabadi­tó hajói A legények mámorosak voltak az örömtől s a legboldogabb köztük Pizarro volt. Végre! Holnap már indulnak dél felé. De várakozásában alaposan csalódott. Alig érkezett a parthoz a hajó, parancs­noka, Tafur lovag, átnyújtotta Pizarró­­nak a kormányzó parancsát, amelyben szigorúan utasítja arra, hogy egész le­génységével térjen vissza Panamába. Mi történt? Az történt, hogy mikor Almagro Pa­nama időközben kinevezett új kormány­zója, Don Pedro de los Rios előtt büsz­kén számolt be az expedíció sikereiről s kiteregette előtte a zsákmányolt aranya­kat és a mutatóba hozott finom szövete­ket, az egyik göngyölegből előkerült az eldugott levél. „Segítség! —­ irta benne Pizarro egyik altisztje. — Két rettenetes mé­szárosmester kezébe kerültünk, az egyik hajt bennünket, mint a barmo­kat a másiknak a bárdja alá. Egyik kegyetlenebb, mint a másik. Senkinek sem lehet fogalma arról, mit kellett kiállnunk mellettük, mit éheztünk, ma­síroztunk, csatáztunk össze, — miért? — semmiért. Egy pár indián fa­kunyhó miatt otthagyta a fogát a szik­lákon ötven jó spanyol harcos, akik a királynak különb szolgálatot végez­­hettek volna, mint hogy összeszedjék a koldus indiánok aranypléh csatjait. Krisztus nevére kérjük azt, aki ezt a levelet megtalálja, vigye el azonnal a kormányzóhoz. Szabadítsatok ki en­nek a két mészárosnak a fogságából!*’ Don Pedro de los Rios rettenetesen felindult, mikor ezt a levelet elolvasta. Almagrót azonnal kiutasította s csak a befolyásos pap, Luque közbenjárására állt el az elfogatásától. Végül is megbízta Tafur lovagot, hogy hajózzon el Gallo szigetére s hozza vissza a szerencsétlene­ket, ha még életben találja őket. A sorsdöntő pillanat Pizarrót mintha villámcsapás érte volna, mikor a kormányzó rendeletét fel­olvasták neki. Még támolygott a meg­lepetéstől s nem tudta, hogy mitévő le­gyen, mikor átadták neki Almagro és Luque leveleit is. Ezek a levelek már egészen másként hangzottak. Beismerték a pillanatnyi ku­darcot, de kérve kérték Pizarrót, hogy azért ne csüggedjen el.. Ha most hazatér Panamába, az egész vállakozás, a belé­­fektetett pénz, a jelek szerint biztos eredmény, minden elveszett, ők majd csak megbékítik a kormányzót s szerez­nek újabb pénzt új hajókra és legény­ségre. Pizarrónak több se kellett. Egyetlen reménysugár elegendő volt neki, hogy megvilágítsa útját, amelyről voltaképen egy pillanatra se akart letérni. Az uj­jongó, lakmározó, a hazatérés örömeit festegető emberei elé lépett. Kihúzta kardját s vonalat húzott vele a fövényben kelet-nyugati irányban. S azután igy szólt: — Barátaim, spanyol katonák! Itt — és kardjával a vonalról észak felé eső részre mutatott — itt vár a nyomor, a­­ lerongyolódás, a hitelezők börtöne, a gúny, a kudarc becstelensége. Ott — és most? dél felé mutatott a kard — a di­csőség és a gazdagság, az arany és a szebbnél szebb nők. Északon vár Pa­nama előttetek jól ismert nyomorával, délen Peru minden kincsével, amelyek­ből már szintén láttatok valamit, ha egyelőre még messziről is. Mindenki oda megy, ahol jobban tetszik neki. Én délre megyek! S ezzel átlépte a vonalat s elhelyezke­dett a déli oldalon. Pillanatnyi csönd tá­madt. Nyomban utána átlépett a vona­lon a derék Bartholomaeus Ruiz, őt kö­vették még tizenketten s aztán végetért a rettenthetetlenek jelentkezése. De tizennégyen mégis akadtak, akik a Po­kol szigetén töltött hat hónap után sem voltak hajlandók elfelejteni vakmerő ál­maikat, s visszamenni a szegényes, de békét és pihenést biztosító életbe, ahon­nan elindultak. „Ez volt Pizarro életének sorsdöntő pillanata** — írja Peru felfedezésének kitűnő történetírója, Prescott erről a je­lenetről. Ha most Pizarro habozott volna, ha elkedvetlenedve a sok szenvedéstől és akadálytól, a kormányzói tilalomtól, ő is visszatér a többiekkel Panamába, ak­kor másnak jut Peru felfedezésének és meghódításának dicsősége. Újra dél felé De nem ingadozott, megragadta a sorsdöntő percet és ott maradt Gallo szi­getén. Hiába volt Tafur lovag minden haragja és fenyegetése az engedetlenség miatt, a tizennégy elszánt kalandor el­csigázott testtel, s félmeztelen nyugodtan nézte, amint társaik elvitorláznak a biz­tos kikötő felé. ők ott maradtak úgy­szólván minden élelem nélkül, hajó nél­kül, egyelőre jobb fordulat kilátása nél­kül is, tizennégyen az óceán kis szige­tén, egy ellenséges világ közepette. Pizarro azonban tudta, hogy ezt a hősi fellob­canást nagyobbrészt csak a pilla­nat hevületének köszönheti s a lelkese­­ e­­ dés elmúltával könnyen beállhat a fordu­lat bajtársai hangulatában. Ezért min­dent elkövetett, hogy kis csapatában a kitartás szellemét ébrentartsa és köny­­nyebbé tegye az előreláthatóan hosszú várakozást. Elhatározta, hogy nem ma­rad ezen az átkozott kis szigeten, ahol az elmúlt keserves hónapok emléke és a si­vár környezet mérgezi a lelkeket. Mun­kára fogta embereit s az indiánoktól el­tanult módon vitorlás tutajt építtetett velük, amelyen nagy merészen tengerre szállt. El is érte a szárazföldet, ahol egy tartózkodásra sokkal alkalmasabb helyre bukkant. Kissé sziklás, de erdőborította terület volt ez, egészségesebb, mint a part legnagyobb része. Az erdőben, ez­úttal először, találtak mégis némi apró vadat és madarakat, amelyeket lenyilaz­­tak s így táplálkozásukat elviselhetőbbé és változatosabbá tették. Erős faházakat építettek itt a kalandorok, még pedig okulva a Gallo-szigeti tapasztalatokon, ezúttal cölöpökre, hogy az esős évszak felhőszakadásai alá ne mossák lakásai­kat. Szigorú, munkás és rendszeres éle­tet élt itt a kis csapat, mert Pizarro tudta, hogy a tétlenség az elszántságnak legveszedelmesebb ellensége. Fát vágtak, vadásztak, halásztak, főztek, gyakorla­toztak. Rendszeres istentiszteleteket is tartott Pizarro, aki szerette vállalkozásá­nak vallási jellegét kidomborítani s a keresztes hadjárat egy nemének feltün­tetni az arany birodalmának felkutatá­sát. Megint hónapok teltek el emésztő vá­rakozásban. Végre, annyi csalódás után egy napon mégis kikötött a hajó, álmaik hajója. Némi csalódást ezúttal is oko­zott: alig volt rajta legénység, csak élel­miszer, fegyverek — ezúttal néhány puska is — és három ló. Almagro maga nem jött el, csak levélben tudatta Pizar­­róval a dolgok állását. Ő és Luque csak nagy nehezen tudták lecsillapítani a kormányzó haragját, akit Pizarro makacssága még külön is fel­bőszített. Végre hosszú ellenállás után annyit mégis megengedett, hogy egy kis hajót megfelelő felszereléssel utána­­k­üldjenek, de új legénység toborzását nem engedélyezte. Pizarróék azonban most már semmit se bántak. Csakhogy megszabadulhattak tunya rabságukból s ismét futhattak ál­maik után. Vígan szálltak hajóra s ahá­­nyan voltak, néhány tucat ember, neki­­m­entották a kis hajót délnek, El Dorado felé! A Chimborasso tövében őzike nem jött meg a hajóval. Al­magro azt irta (helyesebben íratta, mert írni ő sem tudott), hogy miután csak fel­fedező és nem hódító expedícióról van ez­úttal szó, hamarosan visszavárják őket s igy nem tartotta érdemesnek az indián lányt kitenni a felesleges oda-vissza út viszontagságainak. Pizarrónak nem tet­szett a dolog, de nem segíthetett rajta s nem árulta el bosszúságát. Egyébként a régi indián foglyok közül néhányan visszajöttek s ezeknek nagy hasznát vet­ték, mert közben valamit megtanultak spanyolul s igy tolmácsul szolgálhattak. Jött a hajóval egy hatalmas szerecsen szakács is, Gorgo, jókedvű, eleven fickó, aki szívesen tűrte a matrózok és kato­nák nyers tréfáit s igy hamarosan ked­velt alakja lett a társaságnak. Most már nem kötöttek ki mindunta­lan, mint eddigi útjaikon, hanem jó da­rabot hajóztak délfelé a nyílt tengeren. Három heti utazás után végre elérkeztek­­ a félelmetes hegyóriáshoz, amely őzike és más fogoly indiánok elbeszélése sze­­­­rint a perui birodalom kezdetét jelezte. “ a Chimborassóh­oz! Copyright by Esti Kurír Mikor Pizarro az örök hóval borított hegycsúcsot a tengerről megpillantotta, a hajót nyomban nekiirányította a part­nak. Jól számított, tekintélyes város fe­küdt a tengerparton. Már messziről lát­szott, hogy ez a város Quito kikötői­jén is túltesz gazdagságban és kultúrá­ban, rendezett házsorait sűrűn szakitot­­­­ták meg jókora kőházak, csatornák szel­ték át s környéke is ápolt és termékeny volt. Míg Pizarro azon gondolkozott, hogy megkockáztassa-e a kikötést, több vitorlás tutaj közeledett feléje. Még mi­előtt kitörhetett volna az eddig mindig bekövetkezett harci orditozás, Pizarro utasítást adott a tolmácsoknak, hogy tu­dassák a közeledőkkel békés szándékait. A tolmácsok nagy kendőlengetésbe és kiáltozásba fogtak, aminek meg is lett az eredménye: az egyik tutaj minden féle­lem nélkül odajött a hajó mellé. A spa­nyolok létrákat nyújtottak le és néhány Indián harcos felkapaszkodott a fedél­zetre. Pizarro tolmácsai nyomban közöl­ték velük, hogy az idegen főnöknek nincs semmi rossz szándéka, csupán meg akarja ismerni a hatalmas és vitéz peruiak országát. Az indiánok megcso­dálták a hajót, minden legcsekélyebb tárgy kivívta elragadtatásukat. Mikor Pizarro távozásukkor egy kis tőrrel ajándékozta meg őket, abban a meggyő­ződésben távoztak, hogy az idegenek a legcsodálatosabb, a leggazdagabb és a legbőkezűbb lények, mindazok közül, akik Peruban valaha is megfordultak. ( 13 Előkelő látogatás Eltávoztak azzal, hogy tapasztalatai­kat megjelentik főnökeiknek. Pizarróék ezek után nagybátran horgonyt vetettek a kikötőben — a város Tumbez volt, Peru legnagyobb kikötővárosa — s úgy várták a történendőket. Néhány óra múlva új vitorlás tutaj közeledett. Közepén széles, díszesen öl­tözött férfi állt, karjai, mellé tele voltak arany ékszerekkel s különösen feltűntek óriás arany fülbevalói. Aliig felfegyver­zett harcosok vették körül s azonkívül egy sereg szolga is lebzselt a tutajon — nyilvánvalóan igen hajlamas ur volt a felékszerezett férfi. Pizarro ennek meg­felelő tiszteletnyilvánítással fogadta. Te­kintettel csekély katonai erejére, elhatá­rozta, hogy felhagy eddigi harcias mód­szereivel s igyekszik magát megkedvel­tetni a bennszülöttekkel. Az indiánfőnök magas rangjához mél­tóan viselkedett, — nem bámészkodott és kíváncsiskodott, mint akik előtte a hajón jártak, hanem első kérdése, ame­lyet a tolmácsok közvetítettek, ez volt: — Mit kerestek itt? Pizarro meghökkent. Erre a kérdésre nem számított. Egy pillanatra átvillant rajta, hogy célszerűbb volna alakos­­kodni, de aztán felülkerekedett benne a spanyol gőg. Egy spanyol nemesnek nem lehet szüksége arra, hogy hazudjon egy indiánnak. — Azért jöttem — felelte nyugod­tan —, mert uram, a föld leghatalma­sabb uralkodója, ide küldött. Azt paran­csolta, hogy vegyem birtokba számára ezt az országot. S mikor az indiánfőnök arca a tolmá­csok közvetítése után nem változott, még merészebben folytatta: — És azért jöttem, hogy megtanítsa­lak­­benneteket az igaz isten tiszteletére.­­ Ti a gonosz szellemet imádjátok s ezért s halálotok után az örök tűz lesz büntet B tésetek. Ha azonban megismeritek az­­ igaz Isten hitét, megszabadultok a bü­n- t tetéstől s lelketek az örök boldogság bi­­­­rodalmába jut. }­gy (Legközelebbi számunkban folytatjuk.)

Next