Esti Kurir, 1933. június (11. évfolyam ,123-145. szám)
1933-06-13 / 132. szám
1933 VI. 13. KEDD ! Szabad orvosválasztás! Betegség biztosítson az Antilo-Danubian Lloyd Általános Biztosító részvénytársaságná Budapest, V. Hold utca 21 N H Pixarro-fivérek fan A minden képzeletet felülmúló éhezéshez hozzájárult a rettenetes időjárás is. Az esős évszak következett be s a borzalmas felhőszakadások ellen nem nyújtottak védelmet otromba fakunyhóik. Sokszor szinte víz alatt állt az egész sziget, szétázott és lerongyolódott ruháikban mint a kiöntött ürgék húzódtak a szerencsétlenek a magasabb pontokra. Egyetlen szerencse volt a bajok özönében, hogy a betegségek ezúttal megkímélték őket. Az expedíció megpróbáltatásai úgy megedzették már ezeket az embereket, hogy nem ártott nekik semmi, mintha csak vasból lettek volna. A szigetet elnevezték a Pokol szigetének, de ők mindannyian ördögök voltak és éltek a Pokolban is. Ám ha testileg bírták is a szenvedéseket, lelkileg már nem. Magában csaknem valamennyi feladata összes kalandor-álmait, terveit a hódításra. Egész életük már csak egyetlen várakozásban összpontosult: a szabadító hajót várták, amely visszavigye őket Panamába. Pizarro is a hajót várta. Ő is éhezett, őróla is leszakadt a ruha, ő is csuromvizesen állt a folytonos felhőszakadásban. De ő mégsem azért várta a hajót, hogy akár egy jottányit is feladjon terveiből s akár egy perccel is elhalássza El Dorado felkutatását, ő azért várt, hogy nyomban nekiinduljon újabb szenvedéseknek és minden áron kicsikarja a sorstól a döntő győzelmet. Hét hónap telt el így egyre kibirhatatlanabb nélkülözések és egyre fáradtabb várakozás között. Azután egy napon mégis feltűnt a láthatáron, amire vártak: a szabaditó hajói A legények mámorosak voltak az örömtől s a legboldogabb köztük Pizarro volt. Végre! Holnap már indulnak dél felé. De várakozásában alaposan csalódott. Alig érkezett a parthoz a hajó, parancsnoka, Tafur lovag, átnyújtotta Pizarrónak a kormányzó parancsát, amelyben szigorúan utasítja arra, hogy egész legénységével térjen vissza Panamába. Mi történt? Az történt, hogy mikor Almagro Panama időközben kinevezett új kormányzója, Don Pedro de los Rios előtt büszkén számolt be az expedíció sikereiről s kiteregette előtte a zsákmányolt aranyakat és a mutatóba hozott finom szöveteket, az egyik göngyölegből előkerült az eldugott levél. „Segítség! — irta benne Pizarro egyik altisztje. — Két rettenetes mészárosmester kezébe kerültünk, az egyik hajt bennünket, mint a barmokat a másiknak a bárdja alá. Egyik kegyetlenebb, mint a másik. Senkinek sem lehet fogalma arról, mit kellett kiállnunk mellettük, mit éheztünk, masíroztunk, csatáztunk össze, — miért? — semmiért. Egy pár indián fakunyhó miatt otthagyta a fogát a sziklákon ötven jó spanyol harcos, akik a királynak különb szolgálatot végezhettek volna, mint hogy összeszedjék a koldus indiánok aranypléh csatjait. Krisztus nevére kérjük azt, aki ezt a levelet megtalálja, vigye el azonnal a kormányzóhoz. Szabadítsatok ki ennek a két mészárosnak a fogságából!*’ Don Pedro de los Rios rettenetesen felindult, mikor ezt a levelet elolvasta. Almagrót azonnal kiutasította s csak a befolyásos pap, Luque közbenjárására állt el az elfogatásától. Végül is megbízta Tafur lovagot, hogy hajózzon el Gallo szigetére s hozza vissza a szerencsétleneket, ha még életben találja őket. A sorsdöntő pillanat Pizarrót mintha villámcsapás érte volna, mikor a kormányzó rendeletét felolvasták neki. Még támolygott a meglepetéstől s nem tudta, hogy mitévő legyen, mikor átadták neki Almagro és Luque leveleit is. Ezek a levelek már egészen másként hangzottak. Beismerték a pillanatnyi kudarcot, de kérve kérték Pizarrót, hogy azért ne csüggedjen el.. Ha most hazatér Panamába, az egész vállakozás, a beléfektetett pénz, a jelek szerint biztos eredmény, minden elveszett, ők majd csak megbékítik a kormányzót s szereznek újabb pénzt új hajókra és legénységre. Pizarrónak több se kellett. Egyetlen reménysugár elegendő volt neki, hogy megvilágítsa útját, amelyről voltaképen egy pillanatra se akart letérni. Az ujjongó, lakmározó, a hazatérés örömeit festegető emberei elé lépett. Kihúzta kardját s vonalat húzott vele a fövényben kelet-nyugati irányban. S azután igy szólt: — Barátaim, spanyol katonák! Itt — és kardjával a vonalról észak felé eső részre mutatott — itt vár a nyomor, a lerongyolódás, a hitelezők börtöne, a gúny, a kudarc becstelensége. Ott — és most? dél felé mutatott a kard — a dicsőség és a gazdagság, az arany és a szebbnél szebb nők. Északon vár Panama előttetek jól ismert nyomorával, délen Peru minden kincsével, amelyekből már szintén láttatok valamit, ha egyelőre még messziről is. Mindenki oda megy, ahol jobban tetszik neki. Én délre megyek! S ezzel átlépte a vonalat s elhelyezkedett a déli oldalon. Pillanatnyi csönd támadt. Nyomban utána átlépett a vonalon a derék Bartholomaeus Ruiz, őt követték még tizenketten s aztán végetért a rettenthetetlenek jelentkezése. De tizennégyen mégis akadtak, akik a Pokol szigetén töltött hat hónap után sem voltak hajlandók elfelejteni vakmerő álmaikat, s visszamenni a szegényes, de békét és pihenést biztosító életbe, ahonnan elindultak. „Ez volt Pizarro életének sorsdöntő pillanata** — írja Peru felfedezésének kitűnő történetírója, Prescott erről a jelenetről. Ha most Pizarro habozott volna, ha elkedvetlenedve a sok szenvedéstől és akadálytól, a kormányzói tilalomtól, ő is visszatér a többiekkel Panamába, akkor másnak jut Peru felfedezésének és meghódításának dicsősége. Újra dél felé De nem ingadozott, megragadta a sorsdöntő percet és ott maradt Gallo szigetén. Hiába volt Tafur lovag minden haragja és fenyegetése az engedetlenség miatt, a tizennégy elszánt kalandor elcsigázott testtel, s félmeztelen nyugodtan nézte, amint társaik elvitorláznak a biztos kikötő felé. ők ott maradtak úgyszólván minden élelem nélkül, hajó nélkül, egyelőre jobb fordulat kilátása nélkül is, tizennégyen az óceán kis szigetén, egy ellenséges világ közepette. Pizarro azonban tudta, hogy ezt a hősi fellobcanást nagyobbrészt csak a pillanat hevületének köszönheti s a lelkese e dés elmúltával könnyen beállhat a fordulat bajtársai hangulatában. Ezért mindent elkövetett, hogy kis csapatában a kitartás szellemét ébrentartsa és könynyebbé tegye az előreláthatóan hosszú várakozást. Elhatározta, hogy nem marad ezen az átkozott kis szigeten, ahol az elmúlt keserves hónapok emléke és a sivár környezet mérgezi a lelkeket. Munkára fogta embereit s az indiánoktól eltanult módon vitorlás tutajt építtetett velük, amelyen nagy merészen tengerre szállt. El is érte a szárazföldet, ahol egy tartózkodásra sokkal alkalmasabb helyre bukkant. Kissé sziklás, de erdőborította terület volt ez, egészségesebb, mint a part legnagyobb része. Az erdőben, ezúttal először, találtak mégis némi apró vadat és madarakat, amelyeket lenyilaztak s így táplálkozásukat elviselhetőbbé és változatosabbá tették. Erős faházakat építettek itt a kalandorok, még pedig okulva a Gallo-szigeti tapasztalatokon, ezúttal cölöpökre, hogy az esős évszak felhőszakadásai alá ne mossák lakásaikat. Szigorú, munkás és rendszeres életet élt itt a kis csapat, mert Pizarro tudta, hogy a tétlenség az elszántságnak legveszedelmesebb ellensége. Fát vágtak, vadásztak, halásztak, főztek, gyakorlatoztak. Rendszeres istentiszteleteket is tartott Pizarro, aki szerette vállalkozásának vallási jellegét kidomborítani s a keresztes hadjárat egy nemének feltüntetni az arany birodalmának felkutatását. Megint hónapok teltek el emésztő várakozásban. Végre, annyi csalódás után egy napon mégis kikötött a hajó, álmaik hajója. Némi csalódást ezúttal is okozott: alig volt rajta legénység, csak élelmiszer, fegyverek — ezúttal néhány puska is — és három ló. Almagro maga nem jött el, csak levélben tudatta Pizarróval a dolgok állását. Ő és Luque csak nagy nehezen tudták lecsillapítani a kormányzó haragját, akit Pizarro makacssága még külön is felbőszített. Végre hosszú ellenállás után annyit mégis megengedett, hogy egy kis hajót megfelelő felszereléssel utánaküldjenek, de új legénység toborzását nem engedélyezte. Pizarróék azonban most már semmit se bántak. Csakhogy megszabadulhattak tunya rabságukból s ismét futhattak álmaik után. Vígan szálltak hajóra s ahányan voltak, néhány tucat ember, nekimentották a kis hajót délnek, El Dorado felé! A Chimborasso tövében őzike nem jött meg a hajóval. Almagro azt irta (helyesebben íratta, mert írni ő sem tudott), hogy miután csak felfedező és nem hódító expedícióról van ezúttal szó, hamarosan visszavárják őket s igy nem tartotta érdemesnek az indián lányt kitenni a felesleges oda-vissza út viszontagságainak. Pizarrónak nem tetszett a dolog, de nem segíthetett rajta s nem árulta el bosszúságát. Egyébként a régi indián foglyok közül néhányan visszajöttek s ezeknek nagy hasznát vették, mert közben valamit megtanultak spanyolul s igy tolmácsul szolgálhattak. Jött a hajóval egy hatalmas szerecsen szakács is, Gorgo, jókedvű, eleven fickó, aki szívesen tűrte a matrózok és katonák nyers tréfáit s igy hamarosan kedvelt alakja lett a társaságnak. Most már nem kötöttek ki minduntalan, mint eddigi útjaikon, hanem jó darabot hajóztak délfelé a nyílt tengeren. Három heti utazás után végre elérkeztek a félelmetes hegyóriáshoz, amely őzike és más fogoly indiánok elbeszélése szerint a perui birodalom kezdetét jelezte. “ a Chimborassóhoz! Copyright by Esti Kurír Mikor Pizarro az örök hóval borított hegycsúcsot a tengerről megpillantotta, a hajót nyomban nekiirányította a partnak. Jól számított, tekintélyes város feküdt a tengerparton. Már messziről látszott, hogy ez a város Quito kikötőijén is túltesz gazdagságban és kultúrában, rendezett házsorait sűrűn szakitották meg jókora kőházak, csatornák szelték át s környéke is ápolt és termékeny volt. Míg Pizarro azon gondolkozott, hogy megkockáztassa-e a kikötést, több vitorlás tutaj közeledett feléje. Még mielőtt kitörhetett volna az eddig mindig bekövetkezett harci orditozás, Pizarro utasítást adott a tolmácsoknak, hogy tudassák a közeledőkkel békés szándékait. A tolmácsok nagy kendőlengetésbe és kiáltozásba fogtak, aminek meg is lett az eredménye: az egyik tutaj minden félelem nélkül odajött a hajó mellé. A spanyolok létrákat nyújtottak le és néhány Indián harcos felkapaszkodott a fedélzetre. Pizarro tolmácsai nyomban közölték velük, hogy az idegen főnöknek nincs semmi rossz szándéka, csupán meg akarja ismerni a hatalmas és vitéz peruiak országát. Az indiánok megcsodálták a hajót, minden legcsekélyebb tárgy kivívta elragadtatásukat. Mikor Pizarro távozásukkor egy kis tőrrel ajándékozta meg őket, abban a meggyőződésben távoztak, hogy az idegenek a legcsodálatosabb, a leggazdagabb és a legbőkezűbb lények, mindazok közül, akik Peruban valaha is megfordultak. ( 13 Előkelő látogatás Eltávoztak azzal, hogy tapasztalataikat megjelentik főnökeiknek. Pizarróék ezek után nagybátran horgonyt vetettek a kikötőben — a város Tumbez volt, Peru legnagyobb kikötővárosa — s úgy várták a történendőket. Néhány óra múlva új vitorlás tutaj közeledett. Közepén széles, díszesen öltözött férfi állt, karjai, mellé tele voltak arany ékszerekkel s különösen feltűntek óriás arany fülbevalói. Aliig felfegyverzett harcosok vették körül s azonkívül egy sereg szolga is lebzselt a tutajon — nyilvánvalóan igen hajlamas ur volt a felékszerezett férfi. Pizarro ennek megfelelő tiszteletnyilvánítással fogadta. Tekintettel csekély katonai erejére, elhatározta, hogy felhagy eddigi harcias módszereivel s igyekszik magát megkedveltetni a bennszülöttekkel. Az indiánfőnök magas rangjához méltóan viselkedett, — nem bámészkodott és kíváncsiskodott, mint akik előtte a hajón jártak, hanem első kérdése, amelyet a tolmácsok közvetítettek, ez volt: — Mit kerestek itt? Pizarro meghökkent. Erre a kérdésre nem számított. Egy pillanatra átvillant rajta, hogy célszerűbb volna alakoskodni, de aztán felülkerekedett benne a spanyol gőg. Egy spanyol nemesnek nem lehet szüksége arra, hogy hazudjon egy indiánnak. — Azért jöttem — felelte nyugodtan —, mert uram, a föld leghatalmasabb uralkodója, ide küldött. Azt parancsolta, hogy vegyem birtokba számára ezt az országot. S mikor az indiánfőnök arca a tolmácsok közvetítése után nem változott, még merészebben folytatta: — És azért jöttem, hogy megtanítsalakbenneteket az igaz isten tiszteletére. Ti a gonosz szellemet imádjátok s ezért s halálotok után az örök tűz lesz büntet B tésetek. Ha azonban megismeritek az igaz Isten hitét, megszabadultok a bün- t tetéstől s lelketek az örök boldogság birodalmába jut. }gy (Legközelebbi számunkban folytatjuk.)