Esti Kurir, 1933. augusztus (11. évfolyam, 172-196. szám)

1933-08-19 / 187. szám

■ 1933 Vili. 19. SZOMB. ­ Copyright by Esti Kuríra — És ha egy egész arzenálja volna is !— vágott közbe hevesen Louis —, ak­kor is csak ketten vannak! És a kettő­jük közül is az egyik nő, akivel könnyen elbánhatunk! Végre is mi huszonöten vagyunk, csak nem fogunk megijedni tőlük! ... — Mégis azt ajánlanám — szólt közbe óvatosan Alcante —, hogy mielőtt nyílt erőszakhoz folyamodnánk, próbáljunk meg valamilyen más úton-módon cél­hoz érni.. . — Úgy van! — helyeselte dörmögve egy öreg tengerész. — Semmi értelme nincs, hogy golyót kapjunk a hasunkba, ha valamiképpen el tudjuk kerülni!... — Mi lenne, ha megpróbálnák kifüs­­tölni őket az odújukból? — vetette fel az ötletet hirtelen egy sovány, karvaly­­arcú matróz. — Valamikor, gyermek­koromban, amikor még ráértem betűvel tömni a fejemet — tette hozzá röhögve­­—, azt olvastam, hogy a rézbőrű indiá­nok, ha nem tudják megközelíteni ellen­ségeiket, tüzet szoktak rakni a ház kő­ről és úgy füstölik ki őket!... — őrült! — förmedt rá Louis, az el­lentmondásoktól felingerülve. — Kifüs­tölnéd őket és közben valamennyien odaégnénk a hajóval együtt!... Hagy­juk abba végre ezeket az ostobaságokat és próbáljunk valami célravezető dolgot kiokoskodni, mert azzal, hogy itt terefe­rélünk és rontjuk a levegőt, nem me­gyünk semmire!.. . A csapda — Hát akkor beszélj te és mondd meg, mitévők legyünk, ha ilyen bölcs vagyo !— vágott vissza sértődötten a karvaly­­arcú matróz. — De annyit előre is mondhatok, hogy sem jómagam, sem a többiek nem lesznek hajlandók a ked­vetekért agyonlövetni magukat!.. . Helyeslő morgás kisérte a szavait. És a gyáva magatartás még jobban felinge­relte Louist. — Hát csak kushadjatok a zugban gyáva anyámasszony katonái! — csat­tant fel dühösen. —• De mikor a zsák­mány elosztásáról lesz szó, majd egy­szerre valamennyien nagyhangúak lesz­tek! ... — Ne veszekedjünk! — lépett közbe­­Alcante csitítóan. — Azzal, hogy egy­mással hajbakapunk, egy lépéssel selt jutunk előre! És különben is, — tette hozzá tekintélyt sugárzó arccal, s mi­után a legénység bizalmából én letten a Santa Marguerita parancsnoka, a dön­tés joga is engem illet meg... S miután nem akarom embereim életét hiába­valóan kockára tenni, leghelyesebbnek azt tartanám, ha megpróbálnánk vala­milyen ürüggyel a kabinhoz férni és akár Orthot, akár az asszonyt hatal­munkba keríteni... — Különösen az utóbbi volna fontos *— vágott közbe az egyik matróz érdekei felnevetve. — Istenemre, helyes vászon cseléd és ha egyszer megölelgethetném.. — Csend legyen! — kiáltotta Alcante !— Ha azt akarjátok, hogy törődjem , dolgotokkal, akkor elsősorban fegyelme és teljes engedelmességet követelek .. Nos hát, ami szándékunkat illeti, valam jó ürügyet kellene találni... Talán__ — Nagyon egyszerű a dolog! — vá­gott közbe türelmetlenül Louis, aki ma unta a hosszúra nyúlt tárgyalgatást amely nem vezetett semmire. — Kül­döttséget kell meneszteni a kapitány­hoz ... Orth-hoz, — javította ki magát látva Alcante féltékeny és szemrehány felvillanását, —• azzal, hogy békésen meg akarunk egyezni vele ... Mialatt az után ő velünk tárgyalna a fedélzeten, a többiek körülkerítik a kabint és egy-ket­tőre elbánnak az asszonnyal... Ez legfontosabb, mert ha egyszer az asz­­szony a kezeink között van, akkor Orth­­tal is azt tehetünk, amit akarunk!... — Azt is teszünk! — szólalt meg Al­cante parancsnok gyűlölködve. — Egész mulatságos látvány lesz, ha nyaka körül egy kötéllel a faárbocon fog kalimpálni és békázni a szélben!... Amikor azonban valamivel később a sötét terv végrehajtására került a sor, kiderült, hogy ezúttal a szó szoros értel­mében gazda nélkül csinálták a szám­adást. Orth János maga is meghánytorgatta magában és újra meg újra átbeszélte Millyvel az összes eshetőségeket és ter­mészetesen azonnal átlátott az otrombán felállított csapdán. Jól tudta, hogy mi­helyt felmegy a fedélzetre, a lázadóknak első dolguk lesz Millyre vetni magukat és őt foglyul ejteni. Amint tehát a kabin keskeny ablakrésén keresztül észre­vette a folyosón közeledő „küldöttséget 11, pisztolya csövét feléjük irányítva, har­sány hangon kikiáltott: — Álljatok meg!... Aki még egy lé­pést tesz, annak könyörtelenül golyót röpítek a koponyájába!... A menet kissé zavarodottan megtor­pant. Végre is Alcante találta meg elő­ször a szavát. — Azért jövünk, hogy valami békés megállapodásra találjunk! — mondta bizonytalanul, ravaszkodva. — Ha ön azt hiszi, hogy meg akarjuk támadni, meggyőződhetik róla, hogy fegyvertele­nek vagyunk..­­. — Nincs tárgyalni valóm lázadókkal és kalózokkal! — vágott a szavába Orth János. — Ha pedig valaki közölni akar velem valamit, akkor az jöjjön ide az ablakhoz, de egyedül! És jól vigyázzon magára, mert semmi kedvem sincs a tréfálkozáshoz és az első gyanús moz­dulatnál belejövök, mint egy kutyába!... Ostromzár alatt Egy pillanatig megint csönd lett. Louis, aki szintén a csoportban állott, hirtelen odalépett Alcante mellé és a fü­lébe súgott valamit. A fiatal brazíliai el­­képpedve, de felvillanó reménykedéssel bámult vissza rá. — Igen, — ismételte suttogva Louis, — ki kell csalni az odújából... Határozott lépésekkel odament a ka­bin ablakához és szembefordulva a rá­irányuló pisztolycsővel, magasra emelte a kezét, mintegy mutatva, hogy semmi­féle fegyver nincsen nála. — Nos, halljuk, mi mondani valód van! — kérdezte Orth János gyana­kodva. Az ex-komornyik képmutatóan lehaj­totta a fejét.­­— Kapitány úr!­­— mondta halkan, bű­nbánatot színlelve. — Megtanácskoz­­tuk a dolgot és arra a megállapodásra jutottunk, hogy helytelenül és ostobán cselekedtünk ... Arra kérjük, hogy fe­lejtse el, ami történt, és ha hajlandó mindenki számára teljes büntetlenséget biztosítani, vegye át ismét a parancsnok­ságot! ... Az Alcante mellett álló emberek fel­horkantak. Azt hitték, Louis elárulta őket. János Szalvátor azonban meglepő­désükből észrevette, hogy ismét csak valami újabb csapdát akarnak állítani neki. Éktelen haragra lobbant. — Takarodj innen!... Gyalázatos áruló! — ordított rá magából kikelve. — Hiszen úgyis tudom, hogy csak aljas fondorlat az egész, amivel ki akartok csalni védett és biztos helyemből, hogy aztán külön-külön mind a kettőnket le­fegyverezhessetek és hatalmatokba ke­ríthessetek! ... Louis arcán görcsös vonaglás futott végig. Majdnem eszét vette a düh, hogy Orth János átlátott ördögi tervén és is­mét kisiklott a kezei közül. A megdöbbenéstől és haragtól felelni az első pillanatban sem tudott, csak va­­lami irtózatos vad átkozódásba tört ki, aztán visszarohanva a többiekhez, tajté­­kozva üvöltötte: — Nem marad más hátra, mint hogy erőszakkal szabaduljunk meg tőlük!... És meg fogunk szabadulni, még ha akármennyi ember életébe kerül is!... Tehetetlen dühében öklét rázva a ka­bin felé kiáltotta: — De ha egyszer a kezeink közé ke­rültök, ezt drágán fogjátok megfizetni!... Orth János azonban nem törődött sem a gyalázkodásaival, sem a fenyegetőzé­seivel. Ismét elreteszelve a tolóablakot, visszament a kabin belsejébe, ahol Milly sápadtan, de izgalmain hősiesen erőt véve várta. — Nem fogjuk megadni magunkat ezeknek az alávalóknak! — mondta ha­tározott, férfiasan kemény hangon. —­­Előbb-utóbb mégis csak kénytelenek lesznek befutni valamelyik kikötőbe és akkor valamiképen jelt fogunk adni ma­gunkról, hogy segítségünkre siessenek... És ha máskép nem megy, a tengerbe vetjük magunkat és úszva próbáljuk el­érni a partot... Mert még mindig jobb, ha odaveszünk, mint ha ezeknek a vad­állatoknak a karmai közé jutunk!... — Minek ezekre a legvégső eshetősé­gekre gondolni? ■— vágott közbe János Szalvátor, nyugalmat színlelve. — A va­lószínűség mégis csak az, hogy az első kikötés alkalmával meg fogunk tudni szabadulni tőlük ... Csak addig kell vi­gyáznunk, nehogy valamiképen a köze­lünkbe tudjanak férkőzni!... De ne félj semmit, Milly, én itt vagyok a helyemen és megvédelek mindennel szemben! ... Milly felé gondtalanságot és biztonsá­got igyekezett mutatni, hogy amennyire lehet ezzel is megnyugtassa, belül azon­ban, a lelke legmélyén, kínzó, sötét gon­dokkal és emésztő aggodalmakkal vias­kodott. Mindenekelőtt nem tudta, ho­gyan fogja megoldani azt az egyik leg­fontosabb kérdést, hogy ennivalóhoz jussanak, már pedig erre kellett valami megoldást találni, mert nem lehetett arra számítani, hogy három-négy nap­nál előbb elérjenek bármilyen ember­lakta helyre. Magában úgy határozott, hogy éj­szaka, amikor rajta lesz az őrködés sora, ki fog lopózni a kabinból és megpróbál elhatolni a hajó éléskamrájáig és igye­kezni fog minél nagyobb készletet ma­gával hozni, hogy azután ez a kérdés ne okozhasson további bonyodalmakat. Szerencsétlenségére azonban a láza­dóknak — helyesebben Louisnak — ugyanekkor jutott eszébe ugyanez a probléma. És az egykori komornyik diadalmasan kiáltott fel a tanácskozá­son, amelyen rajta kívül még Alcante és a küldöttség többi tagjai vettek részt: — Ki fogjuk éheztetni őket!... Csak arra kell vigyázni, hogy Orth kapitány ne férkőzhessék az éléstár közelébe és akkor tulajdonképen semmit sem kell csinálnunk, akár ölhetett kézzel is meg­várhatjuk, míg végre az éhségtől el­csigázva és elerőtlenedve kénytelenek lesznek kényre-kegyre megadni magu­kat! .. . Baltás örök az éléstár előtt Óriási, lelkes éljenzés fogadta a sza­vait. A lázadók most már azután csak­ugyan a hajó urainak érezték magukat. A lelkesedést még növelte, hogy Al­cante, a Santa Marguerita új paracsnoka­­ — hogy népszerűségét növelje és főleg­­ az első tisztté előléptetett Louis egyre erősbödő tekintélyét ellensúlyozza —a csapra veretett néhány rumos hordót. A matrózok, akik az erős fegyelmet tartó Sodich kapitány, majd Orth János alatt már elszoktak az efajta kedvezésektől, szomjas gödények módjára vetették rá magukat a hordókra és a fedélzet csak­hamar tele lett tántorgó, részegen össze­vissza beszélő, éneklő és ordítozó embe­rekkel. A vállalkozóbb szelleműek most a szesz hatása alatt hajlamosak lettek volna a kapitányi kabin megostromlá­­sára, különösen mert csábító elképzelés volt számukra, hogy „a zsarnokok Orth Jánoson kitöltve bosszújukat, még egy kívánatos, fiatal asszonyt is zsákmányol­janak és már előre megindult a vitatko­zás, hogy ez a becses préda elsősorban kit illessen .. .­Nem tudni, mire vezetett volna az al­koholtól felhevült fantáziáknak ez a tob­zódása, ha Louis, aki valamennyire meg­őrizte a józanságát, határozottan közbe nem lép és vissza nem tartja őket. — Csak semmi elhamarkodottság! — mondta. — Teljesen fölösleges volna ki­tennünk magunkat a golyóknak, amikor sokkal egyszerűbben is megkaparinthat­juk őket! ... Az a fontos, hogy az a két ember, akit az éléstár elé állítottunk, nyitva tartsa a szemét és szükség esetén vegye hasznát a baltájának! A többit az­után majd elvégzi helyettünk az éhség, amely már sokkal erősebb embereket is levett a lábáról! ... Most legalább ez az elkényeztetett, bíborban született főher­ceg is megtanulja, mi az, amikor az em­bernek nincs mit ennie! ... Orth János csakugyan kezdte már megtanulni. Mialatt fekvőhelyén hevert, hogy kipihenje magát éjszakára és fel­válthassa Millyt, aki a nap folyamán őr­ködött a kabin bejárata mellett, kínzó éhséget érzett, annyira, hogy még aludni sem tudott miatta. De természetesen nem szólt egy árva hangot sem és még kevésbé beszélt arról a kockázatos vál­lalkozásról, amelyet az elkövetkezendő éjszakán véghezvinni készült. Amikor azután rákerült az őrködés sora és Milly kimerülten vonult be a belső kabinba aludni, várakozva figyelt egy ideig, majd amikor úgy látta, hogy az asszony is elaludt és odafenn a fedél­zeten is elült az emberek lármája, óva­tosan, nesztelenül kinyitotta a kabin aj­taját és vigyázva minden lépésére, kisult ránt a sötét hajófolyosóra s megindult az alsó fedélsor végén levő éléstár felé. (Legközelebbi számunkban folytatjuk.) Meglepetés a ROYAL APOLLO üde nézőtere Meglepetés a Royal Apollo Western Electric gépének kristálytiszta hangja­ Meglepetés a Royal Apollo holnapi premierje: .A fenevadak" Meglepetés „A FENEVAD­AK“ c. attrakciónak minden kockája! szerelem és tenger hajótöcöttje 34. 13

Next