Esti Kurir, 1933. szeptember (11. évfolyam, 198-222. szám)
1933-09-26 / 218. szám
1933 IX. 26. KEDDI Vagy akármi másért — semmi közöd hozzá!... Elég annyi, hogy egyszer és mindenkorra verd ki a fejedből ezt az ostobaságot és azonnal láss munkához! ... Szerelemre és más haszontalanságokra ráérünk majd akkor, ha pangás áll be az üzletben ... Egyelőre azonban, — tette hozzá egészen megváltozott, száraz, Üzletszerű hangon, — az a helyzet, hogy Westermanné panaszkodik, mert nem tudja ellátni a megduzzadt keresletet... Lányokra van szükség, Miguel, sok lányra és azt határoztuk, hogy innen, Délamerikából... A Sefi Solsóssé — Ne folytasd! — vágott a szavába hirtelen Alvados, olyan éles, velőkig ható gyilkos hangon, hogy a két hallgatózónak végigborzongott a hátán a rideg. — Tőlem a fejetek tetejére állhattok, Westermannéval együtt valamennyien, akkor sem mozdítom meg többé a kisujjamat sem!... Értsd meg, Verona, nem tréfálok. Én meg soha semmit nem kértem tőletek, de ezt a lányt akarom!... És figyelmeztettek, nagyon rosszul jártok, ha ostoba féltékenységtől és hatalmi tébolytól elvakulva épp, ebben a kérdésben helyezkedtek szembe velem! ... Gyors egymásutánban két apró zörej szűrődött át a betámasztott ajtón, olyan, mint amikor egy széket odébb tárnak. Úgy látszik, a marchesa is és látogatója is felkelt a helyéről. — Elég volt! — hallatszott a marchesa szava hidegen, keményen. — Nincs több tárgyalnivalóm, veled!... — Ez az utolsó szavad, Verona? — kérdezte a férfi fenyegető hangsúllyal.— A legutolsó!... — Szóval nem adod a leányt!... — Nem adom! — hangzott gondolkodás nélkül a felelet. — Neked pedig, Miguel, még egyszer figyelmedbe ajánlom, hogy nem tűröm ezeket a dolgokat! ... Még ma éjszaka el fogod hagyni Ilie de Janeirót... az útitervet majd készen meg fogod kapni. .. • De figyelmeztetlek, ellenőriztetni fogom, hogy elutaztál-e, vagy sem!... És ha ki akarnál játszani, jusson eszedbe Stevich!... Erre az utolsó szavakra már nem jött felelet. Alvados nyilván sarkon fordult és döngő léptekkel, szótlanul kiment a szobából. A külső ajtó hangos csattanással vágódott be utána. A marchesa, úgy látszik, mozdulatlanul állhatott a helyén még egy jó ideig, mert sokáig egyetlen nesz sem hallatszott a szoba felől. Aztán a lépései közeledtek a betámasztott ajtó felé. Jan Keel és Ivy abban a pillanatban visszahúzódtak és a következő másodpercben a kulcs már megfordult a két lakosztály fürdőszobáit összekötő ajtó zárjában. Ivy szobájába visszaérve a bepólyáltfejű fiatalember és a halálsápadt, felindult és minden izében reszkető leány tanácstalanul nézett egymásra. A beszélgetés, amelynek az imént fültanúi voltak, még mindig kísérteties súllyal nehezedett a lelkükre, mintha hirtelen és váratlanul egy irtózatos feneketlen szakadék nyílt volna meg a lábuk előtt... Egy szakadék, amelyen keresztül az emberi lélek mélységeibe pillanthattak egy másodpercre, de ez az egy pillantás elegendő volt ahhoz, hogy megborzadva és reszkető iszonyattal tántorodjanak vissza ... — Szörnyűség! — suttogta Ivy maga elé meredve, még mindig láthatóan az emlék lidércnyomása alatt vergődve. — Szegény, szerencsétlen leány!... Jan Keel energikusan megrázta a fejét. — Sopánkodással semmire sem megyünk, — jelentette ki szárazon. — Gyorsan, úgyszólván percek alatt határoznunk kell, hogy mitévők legyünk, mert ezek után minden valószínűség szerint már csak napok, vagy órák kérdése lehet, hogy a szegény van Dooten Évát elérje a kikerülhetetlen végzet, amelytől eddig is csak Isten különös csodája folytán menekedhetett meg ...— Miért gondolod, hogy ennyire fenyegető a veszély? Ista de las Cobras — Hát nem érted? — türelmetlenkedett a fiatalember. — Azok után, hogy ebben a lélekgyilkos gazemberben, ebben az Alvadosban váratlanul felébredt a szív, a leány sorsa meg van pecsételve! ... A marchesa kétségtelenül mindent el fog követni, hogy minél előbb biztos helyen tudja... És nem vitás, hogy órákon belül intézkedni fog Westermannénál, hogy elszállítsák rendeltetési helyére — nyilván Saigonba... De én utánamegyek oda is, vagy akár a világ végére is! Hirtelen elhallgatott, maga elé bámult és az arckifejezésén látni lehetett, hogy valami hirtelen felbukkanó gondolat foglalkoztatja erősen. — Mi a csoda lehet ez az Isla de las Cobras? — kiáltott fel váratlanul hangosan. — Ha ezt megtudhatnék, egyszerre meg lenne oldva az egész probléma, mert ahogy a marchesa szavaiból kivettem, van Dooten Évának még ott kell lennie!... — Bizonyára valamelyik kisebb hotelnek, vagy valami villának a neve lehet — vélte Ivy. — Bizonyára akad itt lenn a hotelben valami lak- és címjegyzék, amiben meg lehet találni... Én majd feltűnés nélkül utánanézek és aztán megtelefonálom neked ... — Nagyon helyes! — egyezett bele Jan Keel. — Még pedig jó volna, ha minél előbb utána járnál, mert az az érzésem, hogy most érkeztünk el az egész ügy fordulópontjához... Sajnos, a dolognak ezt a részét kénytelen vagyok rád bízni, mert alig hiszem, hogy az Arany Alligátor primitív felszerelésében ilyen segédeszközök találhatók lennének ... Én most mindenesetre hazatérek, remélem anélkül, hogy a marchesa valamelyik emberébe beleütköznék és várom az értesítésedet, ha lehet még ma éjszaka, de legkésőbb holnap reggel... A véletlen azonban úgy hozta magával, hogy Ivy értesítésére már nem került a sor és amikor másnap reggel a leány felhívta az Arany Alligátort azzal, hogy a rejtélyes „Ista de las Cobras“ felől semmit sem sikerült megtalálnia, sem a telefonkönyvben, sem a hotelek jegyzékében, sem az utcanévsorban. — Jan Keel már egy olyan éjszaka után volt, amely örökre emlékezetes maradt számára és amelynek során a kelleténél szorosabb ismeretséget kötött az Isla de las Cobras lakóival. Közben ugyanis a következők történtek : A szállóba visszatérve egy pillanatra megállapodott a bejáratnál, hogy a kulcsait átvegye és közben figyelmeztetően odaszólt az aranysapkás portásnak: — Kérem jegyezze fel, hogy fontos telefonértesítést várok ... Ha az illető hölgy jelentkeznék, költsenek fel, akármilyen későn lenne is ... — Igenis, senor! — felelte a portás sapkájához emelve a kezét. — Köszönöm, jó éjszakát! — mondta Jan Keel és megindult, hogy felmenjen a szobába. Alig tett azonban néhány lépést, hirtelen támadt ötlettel megfordult és megkérdezte: — Mondja csak, barátom, nem hallott véletlenül valami Isla de las Cobras nevezetű helyről? ... A fiatal portás jóindulatú elnézéssel elvigyorodott. — Már hogyne hallottam volna! — válaszolta. — Isla de las Cobras — a Kobrákszigete!... ... Nincs ember Rio de Janeiróban, aki nem ismernél... Magam is ki szoktam grándulni oda, szép időben, ha akad egyegy kedves lányismerősöm, aki hajlandó elkísérni... — Szóval ismeri? — kiáltott fel Jan Keel izgatottan. — És micsoda az? Merre fekszik? Hogy lehet megközelíteni, autón, vagy villamossal?... A portás jóízűen felnevetett. — Egyikkel sem, senor!... Az Isla de las Cobras valóságos sziget, úgy, ahogy a neve mutatja ... A kikötő bejáratával szemben fekszik, körülbelül három-négy mérföldnyire a parttól, úgy hogy csónakkal körülbelül egy óra alatt el lehet érni... Miért? — tette hozzá ravasz, sunyi mosolygással. — Talán ön is kirándulást akar oda tenni, senor? ... A végcélnál — Eszem ágában sincs! — válaszolta az újságíró óvatosan. — Nem érek rá az ilyesmire... De most jut eszembe, még valami sürgős dolgot kell elintéznem! Ha időközben keresnének, mondják, hogy nemsokára visszajövök ...! Visszatette a kulcsokat a portás pultjára és kisietett az utcára. Az első arra haladó taxit megállítva, egyenesen a kikötőhöz vitette magát. A dolog azonban még sem ment olyan egyszerűen, mint ahogy képzelte. Este tizenegy óra volt és ilyen későn egyetlen bárkés, egyetlen csónakos sem volt hajlandó vállalkozni rá, hogy a Cobrak-szigetére átszálitsa. Már pedig ő a fejébe vette, hogy mindenáron átkerül oda, annál is inkább, mert az idő különösen alkalmasnak mutatkozott arra, hogy az éjszaka, leple alatt a szükséges kutatásokat elvégezze. Miközben tanácstalanul és töprengve járt föl-alá a rakodópart mentén, a csöndbe merült kis helyi gőzösök, vitorlás bárkák és szállítóhajók lomhán alvó tömkelegében, egyszerre egy kis motorcsónak ötlött a szemébe, amely a partra vonva feküdt és mellette egy ember aludta az igazak álmát. Jan Keel gondolkodás nélkül odalépett hozzá és megérintette a vállát. Az alvó felriadt. Csodálkozó, értelmetlen tekintettel bámult az idegenre, akit soha életében nem látott és aki most valami, számára érthetetlen nyelven hadart össze-vissza, mindenféle dolgot. Látható volt rajta, hogy egy szót sem ért angolul, Jan Keel időközben szerzett spanyol tudása viszont még nem terjedt annyira, hogy ezen a nyelven bővebb tárgyalásokba bocsátkozhatott volna. De nem jött zavarba. A zsebébe nyúlt és egy bankjegyet szedett elő. Meglobogtatta a motorcsónakos ember orra előtt, aztán szinte az arcába hajolva nyomatékosan, tagoltan mondta: — Isla de las Cobras!... Az ember még nagyobb csodálkozással nézett fel rá, aztán rámutatva a tengerre, amely szinte áthatolhatatlan sötétségbe borult, megrázta a fejét. Jan Keel vállat vont. Ismét a zsebébe nyúlt és újabb, az előzőhöz hasonló tizperós bankjegyet kotort elő. És nyugodtan megismételte: — Isla de las Cobras!... (Legközelebbi számunkban folytatjuk.) ffalf40u ^^^ptficu Copyright by Esti Kcrir 30. 11 \i társasutazásunkra, melynek részvételi alapdíja 444.A pengő, 100 pengő felár mellett már csak II. oszt. hajójegyek kaphatók Útirány: Bisdapesl-Tviesie-Spalaio- Pairas-Nápoly-Palevmo- Oklóbev 3-49 Gibraltáv-Seviila-Covdoba-Granada - Malaga-Gibval- mHKBHHI iár-Nápoly-Vilié framehe- Jelentkezések az Esti Kurír Utazási CII © 99 O U O — BS C& CS P C S 1 Osztályánál, V. Vilmos császár-ut 34. — Telefon: 254—05. — Pozsony a világ legpompásabb óceánjáróival, dán: Uranus Utazási Iroda. — Ko- *» , : a _ a., 1 * Kolozsvárott: Glóbus Utazási Iroda. VlllCB/vrclVcll BS A.U.^UStllSS3» füstjén e válságos évben minden rheumásról gondoskodik 15 osztályba sorozott egyéni pausálkúráival. A gyógyeszközök széles skálája módot ad a legenyhébb kúrára is. — Kúraköltségre felvilágosítás az ESTI KURÍR * Utazási Osztályánál, V., Vilmos császár-u. 34. szám Tel. 12-2-88 és 25-4-05.