Esti Kurir, 1937. július (15. évfolyam, 146-172. szám)

1937-07-31 / 172. szám

— Adja rá a férjeit! — kiált az egyik terrorista Gunsztnéra, aki négy gyermekével várakozik az egyik szobában. — Nincs itthon a férjem — dadogja az egész testében reszkető asszony. — Hova ment? — Nem tudom ... — Akkor korbácsoltátok meg! — kiáltja a patráll vezetője. Gunsztnét legyömöszölik az egyik székre és négy gyermeke élőtt korbácsolni kezdik. Az asszony sikoltozására lerohan a padlásról Gunsit Sándor és beáll a vörösök közé. Még Kún Béla András utján fut a vörös kopó-had. Kun élelmezésügyi hadnagy, aki a fehérek oldalán futárszolgálatot teljesített, utolsó pillanatban bemenekül Polluk Mór földbirtokos házába és egy megvetett ágyba bújik. Mikor a vörösök Pollákhoz is betörnek, Kunt, aki a dunyha alatt lapul, nem találják, csak a kardját veszik észre. — Hol van Kun hadnagy? — kérdi az egyik vörös katona. — Biztosan átszökött a szomszédba !— válaszol Polltik, és a vörösök Kún hadnagy kardját magukkal hurcolva robognak tovább, hogy a fehérek tisztifutárját élve vagy halva elfogják ... Kún felhasználva ezeket a pillanatokat, a pincébe szökik és ezzel megmenekül Szamuelly vésztörvényszéke elől. Halál! Halál! Halál! ... Most már mindenki együtt van, aki még Szolnokon maradt a polgári gárdából. Szeimuelly és vészbírái megkezdhetik a Piactéren a „tárgyalást“. Számnétig cigarettázva ül egy hosszú asztal mögött és egymásután vonulnak el elötte a vádlottak. A vádat a szolnoki vörös direktórium tagjai ismertetik egykét mondatban. Az ítélet nem kétséges: halál! Majthényi Pál hadnagy kerül először a vésztörvényszék elé. A vád: tiltakozott az ellen, hogy elvtársnak szólítsák és résztvett Seftsik és Sugár ellenforradalmi szervezkedésében. — Halál — harsog Szamuelly hangja. — Annyit engedjenek meg, hogy saját kezemmel lőhessem főbe magam! — fordul kérő hangon a fiatal tiszt a vésztörvényszék tagjaihoz. — Ne fáradjon — válaszol egy Bencsik Károly nevű terrorista —, lesz majd, aki agyonlövi! Most Engel Sándor ügyvéd következik. A fehér gárda egyik szervezője volt. — Mi a foglalkozása? *— kérdi Szamuelly. — Ügyvéd. — Az nem foglalkozás. — Tartalékos főhadnagy. — Az sem foglalkozás. — Sajnálom, mást nem mondhatok. — A vád szerint ön vezette sógorával, Sugár Miklóssal és Seftsik Györgygyel az ellenforradalmárokat csapataink ellen. Igaz ez? — Igaz! — válaszol halkan az ügyvéd. Szegedig akartunk menni... — Önt halálra ítéli a forradalmi törvényszék. — Tudomásul veszem, csak egy kérésem van, hogy feleségemtől és öthónapos kislányomtól elbúcsúzhassak. — Rendben van, a fogdában találkozhat velük. Dr. Hajdú Béla, Szolnok vármegye ügyésze áll ezután Szamuellyék elé. — Ön résztvett az ellenforradalmi akciókban és fegyvert fogott a proletárhadsereg ellen. Mi a védekezése? Hajdú kihúzza magát és kemény hangon válaszol: — Nem védekezem magukkal szemben! Én a hazám érdekében fogtam fegyvert és nem rettenek vissza a haláltól sem! De leszögezem, hogy sem ön, sem az ön társai nem illetékesek arra, hogy fölöttem és a mögöttem álló urak fölött ítélkezzenek. — Hallgasson ! —smint Szamuelly hangja. — Én csak válaszolok az ön kérdésére. — Kössétek fel az első fára! — csaptad Szamuelly. Hajdú Bélát, Zakariás István szállítót, Simonyi Pál árvaszéki ülnököt és Berger Albert kereskedőt a Piactéren előre elkészített akasztófákhoz hurcolják. Köröskörül áll a tömeg; fegyveres vörös katonák, munkás- és katonatanácsi tagok, munkában napszámosok és rengeteg gyerek. Az első sorokban bámészkodik Mellinger Endre, a szolnoki felsőkereskedelmi iskola tizenhatéves tanulója. Apja, Mellinger Izidor kereskedő is a vádlottak között van, az öreg arra még nem került sor... Mikor az első halálraítéltet az akasztófa alá viszik, a vékony gyerek arcát hirtelen elborítja a vér. Keresztültör a vörös őrök kordonján és Szamuelly elé rohan. — Maguk fosztogató gazemberek, gyilkosok! — kiáltja tele torokból a tizenhatéves diák. Szamuelly sápadtan a fiú szemébe néz és az egyik terroristára ordít: — Azonnal fogjátok le ezt a kölyköt! A fiú még ott áll, a szájaszéle reszket s mielőtt a vörös terrorlegény elránthatná az asztaltól, szembeköpi Szamuellyt. — Tegyetek hurkot rá! — harsog Szamuelly hangja és a fiút már hurcolják az egyik akácfához. Közben a roskadozó, félájult apára kerül a sor. Szamuelly az öreg kereskedővel szemben „nagylelkű“ akar lenni, és megkegyelmez. Mellinger Izidor még az éjszaka elhagyta Szolnokot... A halálraítélteket, szám szerint huszonnyolc embert a fegyveres terroristák este kikísérik a szolnoki temetőbe. A temető árkában, négy csoportban végeztek az áldozatokkal. A sortűz egyszerre érte a bankigazgatót, a katonatisztet, az ügyvédet, a fűszerest, a földbirtokost és a bérest, akik valamennyien ugyanabba a meszes sír gödörbe kerültek Szolnok vörös Szent Bertalan-éjszakáján. Szamuelly, hogy hangsúlyozza a „törvényes rend“ iránti tiszteletét, éjszaka, mielőtt páncélos vonata elhagyja a szolnoki pályaudvart, még kilenc vörös katonát — akiket fosztogatáson, vagy „önkényes“ gyilkosságon értek — kivégeztet. Hajnalban már Abonyban vesztegel a halálvonat... Itt is végezni kell az ellenforradalmárokkal, akik, mikor a románok Szolnok alá értek, fehér gárdát alakítottak. Szamuelly, szokása szerint, a vasúti kocsiban tart vésztörvényszéket. A rögtönítélő bíróság egy óra leforgása alatt halálra ítéli: Battik Béla huszonkilencéves orvostanhallgatót, tartalékos főhadnagyot, Piros Jenő kereskedőt, Molnár József István földmivest, Kajtsák István kereskedőt, Telek Fehér Mihály községi bírót, az abonyi ellenforradalmárokat és a Jákóhalmáról magukkal hozott Dohy Gábor főjegyzőt, akiket részben a postával szemben lévő akácfákra akasztanak, részben a temetőben agáronlőnek. Az aradi piáris kormány Május 6. úgy látszik, a szolnoki és abonyi tömegkivégzések sem oldják meg végleg a vörös hadsereg helyzetét... A román és cseh frontról egyre vigasztalanabb hírek érkeznek. A csehek most már hivatalosan is megszállták Miskolcot és Eger felé haladnak. Fülek és Salgótarján között is egyre élesebb harcok folynak, s több helyütt az Ipolyt is átlépték a cseh csapatok. A Tisza mentén, különösen Szolnok körül, újból jelentkeznek a románok, akik úgy látszik nem hajlandók komolyan respektálni az antant parancsát és xis offenzivára készülnek, amelynek leplezetlen végcélja már Budapest lenne. A pesti polgár reggel keserű szájízzel és gyanakvással lapozza végig a diktatúra által irányított lapokat, azután körülszalad a városon egy kis friss rémhírért, vagy valamelyik kerülőúton becsempészett külföldi lapért, amelyből feltétlenül többet tudhat meg Magyarországról, mint a mai magyarnyelvű sajtóból. így kerül a bécsi és francia lapok jóvoltából Budapestre a vigasztaló hír, hogy Aradon ellenkormány alakult, amelynek elnöke Károlyi Gyula gróf, volt főispán. Az Aradot megszállva tartó francia csapatok, a jelek szerint, ha nem is támogatják, de legalább nem is akadályozzák az aradi ellenforradalmár politikusok akcióját, amely talán több sikerrel jár majd, mint az eddigi kísérletek. Gróf Károlyi Gyula mellett mint ismertebb név szerepel az aradi kormányban: Varjassy Lajos és báró Solymossy Lajos neve. Az aradi ellenkormány működése először egy különösen hangzó nyilatkozatban jelentkezik, amelyet báró Solymossy Lajos, mint az új Károlyi-kormány pénzügyminisztere tett közzé tegnap az egyik bécsi lapban. Ebben a nyilatkozatban Solymossy figyelmezteti az osztrák kormányt, hogy Kun Béláék Bécsben különböző értékpapírokat és ékszereket kínálnak eladásra, ami azonban jogtalanul, nagyrészben lopás útján került a tanácskormány birtokába. Ez a nyilatkozat érthető feltűnést keltett Ausztriában, amelynek eredményeként a proletárdiktatúra vezéreit állítólag keserű csalódások érték üzleti származásaikban. Szegedről is komoly ellenforradalmi megmozdulások híre szivárog fel Budapestre, a fővárosban pedig kiki a maga módján igyekszik passzív rezisztenciával vagy földalatti szervezkedéssel rövidíteni a tanácskomány életét. Ezzel magyarázható az egyre félelmetesebb méreteket öltő élelmiszerhiány s hogy ma már nyíltan megtagadják a pesti kereskedők, iparosok, éttermek és magánvállalatok a Kun Béláék által kibocsátott pénzek elfogadását. Ez az ellenállás a tanácskormány fizetési eszközeivel szemben olyan méreteket öltött, hogy a forradalmi kormányzótanács ma rendeletet adott ki, amelyben mindenkit figyelmezett, hogy aki a 200 vagy 25 koronás bankjegyet nem hajlandó fizetési eszközként elfogadni, az „bűncselekményt követ el és forradalmi törvényszék elé állítják“. „Itt az ellenforradalmár elemek csendben szervezett akciójáról van ismét szó — magyarázza a Vörös Újság—–, de majd a forradalmi törvényszék előtt el fogják venni méltó büntetésüket a pénzügyi ellenforradalmatok.“ Ugyanekkor úgy látszik az élelmiszerszállítást megtagadó földműveseket is igyekszik kiengesztelni a proletárdiktatúra hivatalos lapja, mert megcáfolva a „népámítók által terjesztett suttogást“, hangsúlyozza, hogy a tanácskormány a dolgozó földmívesek, kisgazdák és parasztgazdák földjét nem fogja elvenni — szemben a nagybirtokkal! Most még gyorsan valami kedvezést az ellenforradalmár pesti burzsujnak is... Az elkeseredett és állandóan korgógyomrú pesti polgár vigasztalására a röviden:« Országos Burgonya, Zöldség és Gyümölcs Központ néven működő hadiintézmény reggel nyolc órától déli tizenkét óráig kilónként hatvan filléres árért savanyúkáposztát fog mától kezdve kiszolgálni. Májusban ennél szebb ajándékkal igazán nem szolgálhat a tanácsköztársaság az elégedetlenkedő pesti polgárnak! (SARLÓ A VÖRÖS DIKTATÚRÁRÓL) Copyright by Esti Emir Szamuelly vérengző körútján. ... különnanpnyokra most szükség van... ** Május 7. • Az ember reggel gyanútlanul kinyitja az újságokat, s egy-egy eldugott pársoros hírben közeli barátok, kedves ismerősök tragédiájáról értesül. Már régen nem tudunk egymás dolgairól, mintha az elmúlt hónapok alatt megszűnt volna a közvetlen érintkezés, a természetes emberi kapcsolat és közlékenység azok között, akik azelőtt egy társadalmi osztályba, egy klubba tartoztak, vagy ugyanannál a kávéházi asztalnál morzsolták el véleményüket a világról. Mindenki lehetőség szerint begubbaszkodik a lakásába s ha néha-néha az utcán találkozik egy ismerőssel, régi baráttal, csak rövid, konvencionális szavakkal üdvözli. Mindenki fél, mindenki bizalmatlan. Itt a szomszédomban lakott szegény Pariss Pál, a nagyszerű újságíró, pesti gyerekek népszerű Nagyapója, aki mint bűbájos, galambosszakállas mesemondó szerepelt vasárnaponként az újságban (valójában viruló, eleven, fiatal ember volt) és most, napokkal később értesülök szörnyű tragédiájáról. Pariss Pali a május 1-i cécó után éppen a szerkesztőségbe igyekezett,amikor a Rákóczi-úton a szélvihar fejére döntött egy vörös oszlopot. Közel négy napig vergődött az egyik szanatóriumban, ahol tegnap délelőtt, fiatal felesége, kisfia és szerkesztőségi kollégái jelenlétében kiszenvedett. Aztán mindjárt a másik: a Vándorházaspár, akik ugyancsak ártatlanul véreztek el itt Pest központjában, mint a vörös uralom legújabb mártírjai... (Legközelebbi számunkban folytatjuk.)