Esti Ujság, 1940. január (5. évfolyam, 1-25. szám)

1940-01-02 / 1. szám

Budapest, 1940 január 2. ötödik évfolyam, 1. sz. Szerkesz­tőség, kiadóhivatal, színházjegy- és utazási Iroda, Budapest, Vill., József-körút ft. Postatakarékpénzt. csekksz. sz. 49.927. Kedd Előfizetési ár egy hónapra 2 pengő 20 fillér. Egyes szám ára hétköznap és vasárnap 10 fillér. A szerkesztőség, kiadóhivatal, színházjegy- és utazási iroda telefonja *1-444-00 sttefyee­kiva magyar küldetésről írt újévi cikket gróf Teleki Pál. Nála vilá­gosabban talán senki se körvonalazta még azt a szerepet, amelyet ennek a nemzetnek be kell töltenie. Ha teljesí­teni akarja küldetését a magyarság, akkor meg kell értenie, vagy újra meg kell tanulnia ennek a lényegét. Rá kell ébrednie arra, hogy Európa egy olyan összefüggő egész, mint az Óceán, amelyről azt írta Vareneus, hogy „ha valami megmozdítja az Óceánt, az egészre terjed ki hatása”. Épp így, ha Európában akármi történik, annak ha­­­tása alól senki nem vonhatja ki magát. Részei vagyunk egy nagyobb egésznek, más szín az óceánban, de mégis csak rész, mert európaiak vagyunk, azokká lettünk s mi is felelősek vagyunk azért, ami velünk és Európával történik. Év­ezredes, vagy sok évszázados magyar küldetés ez, amelynek alapvonalait Szent István jelölte ki, akiről azt mondja gróf Teleki Pál, hogy a saját portánkon, a magunk lelkében az ő törvénye a törvény. S mivel az első szent király is felismerte már, hogy az európai közösségből senki nem, kapcso­­lódhatik ki, ezért s ezóta külpolitika is, ezért európai politika a mi belpoliti­kánk. Ezt a magyar hivatást teljesítik azok az elszakadt, határon túl élő testvérek is, akiket újév napján szintén gróf Teleki Pál­ köszöntött az éther hullá­main át. New Englandtól Floridáig és a Pacificig, Kanadába és Braziliába három nyelven szállt ez a köszöntő­szózat, hirdetve, hogy újév hajnalán rá­­juk, a határokon kívül élőkre gondol a nagy magyar család. Volt egy keser­ves, szégyenteljes korszak, amikor a nemzet lelkében megtört a magyar hi­vatástudat és engedte kivándorolni, idegenbe szakadni legjobb fiait. De ma újra magára talált, önbizalmában meg­erősödött nemzet üzeni gróf Teleki Pál szavaival, hogy erős akarattal, függet­len erővel, bátor nyugalommal és sok évszázados nemzeti lét bizodalmával állunk nehéz vártánkon a vergődő, har­­­coló Európa kellős közepén. Egy sző-­ val: újra betöltik a magyar hivatást, amelyet idegenbe szakadva, a hazától száműzve mindenkor híven teljesítet­tek a külföldi magyarok is. Nagy töme­gükben megmaradtak magyarnak, de szorgalmukból, tehetségükből sokat és­­nagyot adtak az egész emberiségnek. Magyar lovas vitézek vágtáztak ro­hamra Észak—Dél háborújában a sza­badság és a humanizmus nagy esz­méiért, magyar verejték öntözte Kali­fornia földjét és teremtette meg a vi­lághírű kaliforniai gyümölcstermelést, magyar paraszt irtott dzsungelt és te­remtett virágzó kultúrát Brazília egyes vidékein. Mert a hitében, önerejében megerősödött Magyarország újra töb­bet és egyre többet foglalkozik velük. „Szeretettel ápoljuk —— mondja gróf Teleki Pál — a határainkon túl lakó és széles e világon elszórt, vérben vagy lélekben __ hozzánk tartozók érdekeit, halljuk és olvassuk szavaikat*. S vala­hol, a lelkünk legmélyén egyre erőseb­ben él a remény, hogy egyszer eljön a nap, amikor újra itthon köszönhetjük őket, a nagy magyar törzs szerte­szórt kis leveleit. S addig is­ állunk a vártán. Szembe­fordulunk a véres európai viharral, mert egyre többen és egyre jobban érez­zük át itthon is, hogy valóban hivatá­sunk volt, van és lesz itt a Duna völ­gyében. Ez a nemzet teljesíteni fogja mindazt, amit magyarsága és európai­sága Isten rendelése szerint parancsol. A finnek újévi győzelme vnszzemiu­­látra kényszeríti a szovjet-csapatokat Levetette magát a MÁV-kórház harmadik emeletéről Énekes István olimpiai ökölvívóbaj nők Gyógyíthatatlannak hitt betegsége kergette a halálba kedett az utóbbi napokban. Az orvosok és ápolónők is tudják, hogy többször sírógörcsöt kapott s hiába vigasztalták, csak fejét ingatta, s le­gyintett. Természetesen mindenki bízott benne, h­o­gy a céltudatos kezelés s a gondos ápo­lás, ha lassan is, de visszaadja majd az olimpiai bajnok életkedvét s egyszer sike­rül meggyőzni: nem szenved semmiféle „gyógyíthatatlan” betegségben. Eszébe se jutott orvosainak, vagy szobatársainak, hogy Énekes István végzetes tervekkel foglalkozik. Ma reggel, szobatársai még aludtak, mi­kor leszállott ágyáról, köpenyt vett ma­gára s kiment a néptelen folyosóra. Hat óra lehetett körülbelül, csak­iz inspekciós ápolók voltak még ébren, a kórtermekben a halványfényű éjszakai lámpák égtek, a folyosón is tompa volt a világítás. A csendben és félhomályban Énekes István elindult a halál felé. Felballagott a harmadik emeletre, ott kinyitotta a folyosó ablakát, s talán pár másodpercig farkasszemet nézett még az alatta tátongó mélységgel, , aztán felkapaszkodott az ablak pár­kányára, s az udvarra vetette magát. A kórház kora reggeli csendjét tompa zuhanás és egy halálos kiáltás verte fel. A betegek közül többen kifutottak a fo­lyosóra, a kórház egyszerre benépesedett, ápolók rohantak le a lépcsőn, az udvarra, az inspekciós orvosok is kisiettek, de akkor még senki sem tudta, hogy a kór­ház öngyilkosa Énekes István. Csak ami­kor az első segítséget vivő ember leért az udvarra, se megpillantotta a vértócsában fekvő, összetört testű, kórházi ruhás be­teget, látta, hogy az olimpiai bajnok dobta el magától az életet. Mikor hordágyra emelték és óvatosan, felvitték a sebészeti pavilion műtőjébe, még volt benne élet. Zameneczky Elemér dr. első­segélyben részesítette, de az orvosok látták már, hogy a szerencétlen olimpikon menthetet­len, s legfeljebb percei vannak hátra. Csakugyan, Énekes István, aki most már fájdalmait nem érezve, s feldúlt ideg­zetének kényszerképzetétől a „gyógyítha­tatlan” betegségtől is megszabadulva fe­küdt halálos ágyán, rövid idő múlva — délelőtt 10 órakor — itthagyta az életet, amely számára hírt, dicsőséget hozott, de érthetetlen végzetből fakadón oly tragikus véget tartogatott. Most már halottas ágya mellett meg­kezdődött az ilyen végzetes eseményeket Kedden reggel hat óra után tíz perccel tragikus mó­don fejezte be életét Énekes István, a magyar sporttársa­dalom büszkesége, a los angelesi olimpiász ökölvívó baj­noka: a MÁV. kórház épületének harmadik emeletéről az udvarra vetette magát s a kövezeten szétzúzott tagok­­ kal terttvr ert'.--- ‘ '* Az egész intézet: orvosok, ápolók, bete­gek csak összefüggéstelen félmondatokkal tudják elmondani, mi történt a MÁV-kór­­házban kedden a kora reggeli órákban. A szörnyű tragédia hatása alatt áll min­denki, „Csicsát“, ahogy Énekes Istvánt becézték, mindenki nagyon szerette, s most, ahogy a kisírt szemű ápolónők, a szobatársak, meg a kezelőorvosok beszél­nek róla, utolsó napjairól, feldúlt, izga­tott, valami érthetetlen ég megmagyaráz­hatatlan okból elbomlott idegéretéről, az embert megfogja valami sötét fátum igézete. A MÁV. kórház földszinti kórtermében Hogy mi történt, amíg­ a nagyszerű fizikumú, egészséges, életvidám Énekes István az ujesztendő első napjának ködös és homályos reggelén a földszinti kór­teremből felment a harmadik emeletre s egy nyitott ablakon keresztül szembené­zett a mélységgel, s a halálba zuhant,­­ majd csak ezután lehet teljes bizonyos­sággal megállapítani, ha ugyan egyáltalán mód lesz kibogozni ezt a tragédiát okai­val, indító rugóival valaha. Énekes István körülbelül két hónappal ezelőtt kez­dett bejárni a MÁV Podmaniczky­ ut­­cai kórházába. Akkor még csak gyomorideg­ességről pa­naszkodott, betegségét maga se fogta fel túlságosan komolyan, s az orvosok különben is megnyugtat­ták, hogy a baj nem veszedelmes ter­mészetű, hamarosan rendbehozzák majd amúgy is ellenálló, erős szervezetét, s továbbra is aktív sportoló marad. Ebben az időben valami törés keletkezett az­ olimpikon idegéletében. Egy napon azt mondta orvosának: ő úgy érzi, gyógyíthatatlan beteg. Megvizsgálták, igen alaposan, szakorvosok is és megállapították, hogy gyógyíthatatlan betegségről szó sincs. Énekes István egyáltalán nem szenved olyan bajban, ami miatt el kellene veszí­tenie életkedvét. Hiábavaló volt azonban az orvosok minden megnyugtató szava, a keze­lésre bejáró olimpiai bajnok mind komorabb, nyugtalanabb lett, napról­­napra észrevehetőbb volt rajta, idegei kezdik felmondani a szolgálatot. Halál délelőtt 10 órakor Néhány hét és Ének­es István, az ököl­vívó ringek félelmetes bajvívója, a szívós fizikumú, kemény idegzetű ökölvívó szinte sírva könyörgött az orvosoknak: vegyék fel a kórházba, hadd legyen állandóan ott, orvosi kezelés, felügyelet alatt s próbálják megmenteni az életnek. A kórházban az volt a vélemény, hogy meg kell nyugtatni az olimpiai baj­nokot, s ha idegeire jó hatással van a tudat, orvosok vigyáznak minden lépésére, ve­gyék fel a rendes betegek közé. Így került Énekes István a MÁV­-kórház egyik földszinti kórtermébe, ahol harmad­magával feküdt. Úgy látszik azonban most már a közvet­len orvosi felügyelet sem használt, Énekes István napról-napra komo­rabb, levertebb lett. Szobatársai hiába szóltak hozzá, n­egyed órákig nézett maga elé elborult homlokkal, összeszorított szájjal, ha pedig megszólalt, hosszas unszolás után, akkor se volt más témája, akkor se tudott másról beszélni, csak képzelt gyógyíthatatlan betegségéről. —­ Szegény Csicsa — mondja most egyik szobatársa, — már nagyon idegesen visel­

Next