Esti Ujság, 1940. január (5. évfolyam, 1-25. szám)
1940-01-02 / 1. szám
Budapest, 1940 január 2. ötödik évfolyam, 1. sz. Szerkesztőség, kiadóhivatal, színházjegy- és utazási Iroda, Budapest, Vill., József-körút ft. Postatakarékpénzt. csekksz. sz. 49.927. Kedd Előfizetési ár egy hónapra 2 pengő 20 fillér. Egyes szám ára hétköznap és vasárnap 10 fillér. A szerkesztőség, kiadóhivatal, színházjegy- és utazási iroda telefonja *1-444-00 sttefyeekiva magyar küldetésről írt újévi cikket gróf Teleki Pál. Nála világosabban talán senki se körvonalazta még azt a szerepet, amelyet ennek a nemzetnek be kell töltenie. Ha teljesíteni akarja küldetését a magyarság, akkor meg kell értenie, vagy újra meg kell tanulnia ennek a lényegét. Rá kell ébrednie arra, hogy Európa egy olyan összefüggő egész, mint az Óceán, amelyről azt írta Vareneus, hogy „ha valami megmozdítja az Óceánt, az egészre terjed ki hatása”. Épp így, ha Európában akármi történik, annak hatása alól senki nem vonhatja ki magát. Részei vagyunk egy nagyobb egésznek, más szín az óceánban, de mégis csak rész, mert európaiak vagyunk, azokká lettünk s mi is felelősek vagyunk azért, ami velünk és Európával történik. Évezredes, vagy sok évszázados magyar küldetés ez, amelynek alapvonalait Szent István jelölte ki, akiről azt mondja gróf Teleki Pál, hogy a saját portánkon, a magunk lelkében az ő törvénye a törvény. S mivel az első szent király is felismerte már, hogy az európai közösségből senki nem, kapcsolódhatik ki, ezért s ezóta külpolitika is, ezért európai politika a mi belpolitikánk. Ezt a magyar hivatást teljesítik azok az elszakadt, határon túl élő testvérek is, akiket újév napján szintén gróf Teleki Pál köszöntött az éther hullámain át. New Englandtól Floridáig és a Pacificig, Kanadába és Braziliába három nyelven szállt ez a köszöntőszózat, hirdetve, hogy újév hajnalán rájuk, a határokon kívül élőkre gondol a nagy magyar család. Volt egy keserves, szégyenteljes korszak, amikor a nemzet lelkében megtört a magyar hivatástudat és engedte kivándorolni, idegenbe szakadni legjobb fiait. De ma újra magára talált, önbizalmában megerősödött nemzet üzeni gróf Teleki Pál szavaival, hogy erős akarattal, független erővel, bátor nyugalommal és sok évszázados nemzeti lét bizodalmával állunk nehéz vártánkon a vergődő, harcoló Európa kellős közepén. Egy sző- val: újra betöltik a magyar hivatást, amelyet idegenbe szakadva, a hazától száműzve mindenkor híven teljesítettek a külföldi magyarok is. Nagy tömegükben megmaradtak magyarnak, de szorgalmukból, tehetségükből sokat ésnagyot adtak az egész emberiségnek. Magyar lovas vitézek vágtáztak rohamra Észak—Dél háborújában a szabadság és a humanizmus nagy eszméiért, magyar verejték öntözte Kalifornia földjét és teremtette meg a világhírű kaliforniai gyümölcstermelést, magyar paraszt irtott dzsungelt és teremtett virágzó kultúrát Brazília egyes vidékein. Mert a hitében, önerejében megerősödött Magyarország újra többet és egyre többet foglalkozik velük. „Szeretettel ápoljuk —— mondja gróf Teleki Pál — a határainkon túl lakó és széles e világon elszórt, vérben vagy lélekben __ hozzánk tartozók érdekeit, halljuk és olvassuk szavaikat*. S valahol, a lelkünk legmélyén egyre erősebben él a remény, hogy egyszer eljön a nap, amikor újra itthon köszönhetjük őket, a nagy magyar törzs szerteszórt kis leveleit. S addig is állunk a vártán. Szembefordulunk a véres európai viharral, mert egyre többen és egyre jobban érezzük át itthon is, hogy valóban hivatásunk volt, van és lesz itt a Duna völgyében. Ez a nemzet teljesíteni fogja mindazt, amit magyarsága és európaisága Isten rendelése szerint parancsol. A finnek újévi győzelme vnszzemiulátra kényszeríti a szovjet-csapatokat Levetette magát a MÁV-kórház harmadik emeletéről Énekes István olimpiai ökölvívóbaj nők Gyógyíthatatlannak hitt betegsége kergette a halálba kedett az utóbbi napokban. Az orvosok és ápolónők is tudják, hogy többször sírógörcsöt kapott s hiába vigasztalták, csak fejét ingatta, s legyintett. Természetesen mindenki bízott benne, hogy a céltudatos kezelés s a gondos ápolás, ha lassan is, de visszaadja majd az olimpiai bajnok életkedvét s egyszer sikerül meggyőzni: nem szenved semmiféle „gyógyíthatatlan” betegségben. Eszébe se jutott orvosainak, vagy szobatársainak, hogy Énekes István végzetes tervekkel foglalkozik. Ma reggel, szobatársai még aludtak, mikor leszállott ágyáról, köpenyt vett magára s kiment a néptelen folyosóra. Hat óra lehetett körülbelül, csakiz inspekciós ápolók voltak még ébren, a kórtermekben a halványfényű éjszakai lámpák égtek, a folyosón is tompa volt a világítás. A csendben és félhomályban Énekes István elindult a halál felé. Felballagott a harmadik emeletre, ott kinyitotta a folyosó ablakát, s talán pár másodpercig farkasszemet nézett még az alatta tátongó mélységgel, , aztán felkapaszkodott az ablak párkányára, s az udvarra vetette magát. A kórház kora reggeli csendjét tompa zuhanás és egy halálos kiáltás verte fel. A betegek közül többen kifutottak a folyosóra, a kórház egyszerre benépesedett, ápolók rohantak le a lépcsőn, az udvarra, az inspekciós orvosok is kisiettek, de akkor még senki sem tudta, hogy a kórház öngyilkosa Énekes István. Csak amikor az első segítséget vivő ember leért az udvarra, se megpillantotta a vértócsában fekvő, összetört testű, kórházi ruhás beteget, látta, hogy az olimpiai bajnok dobta el magától az életet. Mikor hordágyra emelték és óvatosan, felvitték a sebészeti pavilion műtőjébe, még volt benne élet. Zameneczky Elemér dr. elsősegélyben részesítette, de az orvosok látták már, hogy a szerencétlen olimpikon menthetetlen, s legfeljebb percei vannak hátra. Csakugyan, Énekes István, aki most már fájdalmait nem érezve, s feldúlt idegzetének kényszerképzetétől a „gyógyíthatatlan” betegségtől is megszabadulva feküdt halálos ágyán, rövid idő múlva — délelőtt 10 órakor — itthagyta az életet, amely számára hírt, dicsőséget hozott, de érthetetlen végzetből fakadón oly tragikus véget tartogatott. Most már halottas ágya mellett megkezdődött az ilyen végzetes eseményeket Kedden reggel hat óra után tíz perccel tragikus módon fejezte be életét Énekes István, a magyar sporttársadalom büszkesége, a los angelesi olimpiász ökölvívó bajnoka: a MÁV. kórház épületének harmadik emeletéről az udvarra vetette magát s a kövezeten szétzúzott tagok kal terttvr ert'.--- ‘ '* Az egész intézet: orvosok, ápolók, betegek csak összefüggéstelen félmondatokkal tudják elmondani, mi történt a MÁV-kórházban kedden a kora reggeli órákban. A szörnyű tragédia hatása alatt áll mindenki, „Csicsát“, ahogy Énekes Istvánt becézték, mindenki nagyon szerette, s most, ahogy a kisírt szemű ápolónők, a szobatársak, meg a kezelőorvosok beszélnek róla, utolsó napjairól, feldúlt, izgatott, valami érthetetlen ég megmagyarázhatatlan okból elbomlott idegéretéről, az embert megfogja valami sötét fátum igézete. A MÁV. kórház földszinti kórtermében Hogy mi történt, amíg a nagyszerű fizikumú, egészséges, életvidám Énekes István az ujesztendő első napjának ködös és homályos reggelén a földszinti kórteremből felment a harmadik emeletre s egy nyitott ablakon keresztül szembenézett a mélységgel, s a halálba zuhant, majd csak ezután lehet teljes bizonyossággal megállapítani, ha ugyan egyáltalán mód lesz kibogozni ezt a tragédiát okaival, indító rugóival valaha. Énekes István körülbelül két hónappal ezelőtt kezdett bejárni a MÁV Podmaniczky utcai kórházába. Akkor még csak gyomoridegességről panaszkodott, betegségét maga se fogta fel túlságosan komolyan, s az orvosok különben is megnyugtatták, hogy a baj nem veszedelmes természetű, hamarosan rendbehozzák majd amúgy is ellenálló, erős szervezetét, s továbbra is aktív sportoló marad. Ebben az időben valami törés keletkezett az olimpikon idegéletében. Egy napon azt mondta orvosának: ő úgy érzi, gyógyíthatatlan beteg. Megvizsgálták, igen alaposan, szakorvosok is és megállapították, hogy gyógyíthatatlan betegségről szó sincs. Énekes István egyáltalán nem szenved olyan bajban, ami miatt el kellene veszítenie életkedvét. Hiábavaló volt azonban az orvosok minden megnyugtató szava, a kezelésre bejáró olimpiai bajnok mind komorabb, nyugtalanabb lett, naprólnapra észrevehetőbb volt rajta, idegei kezdik felmondani a szolgálatot. Halál délelőtt 10 órakor Néhány hét és Énekes István, az ökölvívó ringek félelmetes bajvívója, a szívós fizikumú, kemény idegzetű ökölvívó szinte sírva könyörgött az orvosoknak: vegyék fel a kórházba, hadd legyen állandóan ott, orvosi kezelés, felügyelet alatt s próbálják megmenteni az életnek. A kórházban az volt a vélemény, hogy meg kell nyugtatni az olimpiai bajnokot, s ha idegeire jó hatással van a tudat, orvosok vigyáznak minden lépésére, vegyék fel a rendes betegek közé. Így került Énekes István a MÁV-kórház egyik földszinti kórtermébe, ahol harmadmagával feküdt. Úgy látszik azonban most már a közvetlen orvosi felügyelet sem használt, Énekes István napról-napra komorabb, levertebb lett. Szobatársai hiába szóltak hozzá, negyed órákig nézett maga elé elborult homlokkal, összeszorított szájjal, ha pedig megszólalt, hosszas unszolás után, akkor se volt más témája, akkor se tudott másról beszélni, csak képzelt gyógyíthatatlan betegségéről. — Szegény Csicsa — mondja most egyik szobatársa, — már nagyon idegesen visel