Északmagyarország, 1963. november (19. évfolyam, 256-280. szám)
1963-11-17 / 269. szám
4 BSZAKMAGYARORSZAG S Locizmi cl ebicg^mi Bemutató a Miskolci Kamaraszínházban a Nemzeti Szín-A Miskolci ház a nagy mű, Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének bemutatójára készült Már csak néhány nap választ el a premiertől, de a feszült izgalombeli készülődés közben is volt gondja a színháznak a könnyebb műfajú színpadi produkciókat, a szórakoztató jellegű előadásokat kedvelő közönségre: pénteken este a Kamaraszínházban bemutatták az Elveszem a feleségem című háromfelvonásos zenés vígjátékát. Szövegét Szűcs György írta, zenéjét Szenes Iván verseire Bágya András szerzette. Friss, üde, kedves ez a minduntalan kacagásra ingerlő vígjáték. Nem nagy igényű mű, nem kíván társadalmi problémákat boncolgatni, sőt még érinteni se, de rendkívül szellemes fordulataival, remek helyzeteivel mindvégig lebilincsel, szórakoztat, hangos derűt kelt. Hogyisne keltene derűt az a fejtetőre állított alapötlet, hogy a vidéki rokont elhárítandó, a fiatal tervező-mérnöknő egy ismeretlen fiatalembert kér fel, hogy vállalja férjének szerepét, s így a szegény, vidéki Teréz néninek nem jut hely a pesti unokahúg lakásában. Természetesen igen sok félreértés adódik mindebből, mert hiszen a fiatalembernek van valakije, aki nem mond le egykönnyen róla, Teréz néni miatt viszont tovább kell alakoskodni, és ugyan mi történhetik, ha két fiatal rövid ideig játssza a házastársat, — természetesen szerelem, amely igazi házasságba torkollik. Sőt nem is egy házasságba, hanem három pár is megtalálja boldogságát a vígjáték végére, de addig igen sok bonyodalmon kell átmenniök, és a néző igen sok szellemes fordulat, kacagtató helyzet láttán tapsolhatja vörösre tenyerét és törölgetheti szeméből a jóízű nevetés előcsalta könnyeket. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy az egész játékot Bágya András fülbemászó muzsikája festi alá, helyenként ismert Bágyadalok tarkítják, úgy érezzük, nem túlzás megállapítanunk: az Elveszem a feleségem a maga kategóriájában legjobban sikerült vígjátékaink közé tartozik, mert vállalt feladatát, a jó két és félórányi ízléses szórakoztatást, derűkeltést igen jól, művészi eszközökkel szolgálja__________________ Hogy a miskolci ilyen jól sikerült, és a bemutató közönsége hosszú vastapsokkal jutalmazta a játékot, a sok nyíltszíni taps több számot megismételtetett, sőt háromszoros ismétlést is követelt, azért a szerzőkön kívül, sőt talán egy kicsit meg is előzve őket, az előadás remek együttese és annak mozgatója, az ez alkalommal rendezőként és koreográfusként szereplő Gyuricza Ottó érdemli meg a kiemelkedő dicséretet. Mindvégig sziporkázóan szellemes játék. A groteszk táncok, panatomim-játékok, a végsőkig kiélezett helyzetkomikumok mindvégig biztosították a hangosan derűs nézőtéri visszhangot. Nem hiába koreográfus is Gyuricza, az egész játékra jellemző volt a precíz, pontosan kiszámított mozgáskultúra és a táncok szinte úgy olvadtak be a cselekménybe, annyira nem betétként hatottak, mint ahogyan néhány évvel ezelőtt a musical comedy „teoretikusan a szöveg, a színpadi játék, a songok, táncok egységét elképzelték. Talán csak az első felvonásban, az összes szereplők harsány derűvel tetézett bemutatkozó felvonulása után volt érezhető rövid időre némi törés a játék hangulatában, megcsikordult az átváltás, de ezt feledtetni tudta a sok tucatnyi ragyogó, más ötlet. Gyuricza ez alkalommal ismételten arról győzött meg, hogy nemcsak a táncos-zenés produkcióknak értő mestere, hanem a szellemes, üde, friss, fordulatos cselekményű vígjátékok avatottkezű rendezője is, hiába Természetesen a szellemes darab, hiába a ragyogó rendezői koncepció, ha a színészi munka nem segíti annak megvalósulását. De az Elveszem a feleségem miskolci előadásán e három összetevő nagyszerűen találkozott: a szereplőgárda méltó volt a rendezéshez, és a jó elképzelés, a jó játék nagyszerűt eredményezett. Minden szereplőről az elismerés és dicséret hangján kell szólnunk. Telessy Györgyivel kell kezdenünk, aki Juditnak, a tervező-mérnöknőnek alakjában állított elénk igen rokonszenves, fiatal teremtést, üdét, kedveset, akinek hiteles figurájáról elhittük, hogy őszintén megszerette a hirtelenjében választott „férjét”, és azt is elhittük, hogy ez a „férj” bizony beleszeretett. Első percben maga mellé tudta állítani a közönséget és — bár tudtuk, hogy a vígjátékok örök törvénye szerint ő győz — a Zsokéval való összecsapásokban ugyancsak drukkoltunk neki. Partnere, a Miskolcon most debütáló Szokoly Ottó volt, akit örömmel üdvözlünk a miskolci színpadon.A Megnyerő egyéniség, aki a félszegnek indult Balázst mély emberséggel keltve életre, a rajongó szerelmesig tudta igen hitelesen fokozni. Énekszólói, valamint a Telessy Györgyivel együtt intonált kettősei az előadás kellemes emlékű, értékes színfoltjai. I Máthé Éva játszotta Pirit, a mérnöknő barátnőjét. Igen sok vígjátéki szerepben láttuk már Máthé Évát, most mégis még újabb színeket kell felraknunk a sokoldalú tehetségéről kialakított képre. Jókedvűen, vidáman komédiázik, táncol, énekel, nevettet, mértéktartó művészi eszközökkel. Úgy érezzük, sok-sok zenés vígjátéki alakítása között ez a Piri az elsők közé kerül. j Természetesen vígjátékról lévén szó, neki is jutott férfi pár, Elemér személyében. A bemutatón Makay Sándor játszotta ezt a szerepet. (A másik szereposztásban Sallós Gábort láthatjuk majd.) Nem túlzunk, ha Makayt az egész előadás legerősebb hajtómotorjának, a derűkeltés legbővebben buzogó forrásának mondjuk. Sajátos, fanyar humora, groteszk arcjátéka, sok-sok hangmodulációja mindvégig derűt keltő, jól szórakoztató, jókedvűen, szinte lubickol szerepében. A vidékről fellátogató Teréz nénit, minden örömre váltó baj forrását Nádassy Anna formálta meg a bemutató előadáson. (A másik szereposztásban Márffy Vera játssza.) Életvidám, harsány túlzásoktól mentes, kedélyes „rendcsinálót” állított elénk, tehetségének számos sokoldalú összetevőjéből építve fel Teréz néni alakját. A másik vidéki rokont pedig Bánó Pál keltette életre az ő szerepformálására jellemző mélységes, eredeti humorú emberséggel. Első nagyobb szerepét játszotta miskolci színpadon Virágh Ilona, aki az elhagyott Zsóka -alakját formálta igen érdekesen ellenszenvessé és különösen a harmadik felvonásbeli táncával tette igen emlékezetessé alakítását. Egyik legkedvesebb meglepetése volt a bemutatónak Takacs Lajos „bérhuligánja”. Az énekes amorozók szerepköréből ismert Takács Lajos ezúttal egészen más oldaláról mutatkozott be. Remek komikus, nagyszerű táncos, ellenállhatatlan nevettető. Gratulálunk alakításához. (A másik szereposztásban Gyuricza Ottó játssza ezt az alakot.) Végül szólnunk kell Győrváry János pincérjéről, aki néhány villanásnyi szerepében, egy-két megjegyzésével, grimaszával is emlékezetes embert formált. (A pincért a másik szereposztásban Bősze Péter alakítja.) ~iT. 77~~ muzsika-Bagya Andrásját a miskolci előadáson két új számmal bővítették, azonkívül beiktatták a szerző Nekünk találkozni kellett című dalát. A zene betanításáért Herédy Évát dicsérjük, az interpretálásért pedig ugyancsak Herédy Évát (zongora), Bódi Zoltánt (elektronikus orgona) és Schimmer Károlyt (ütőhangszerek). — Ütő Endre díszletei a játékhoz alkalmazkodók. Ízlésesek. Az Elveszem , a feleségem bizton számíthat nagy közönségsikerre. Meg is érdemli. Benedek Miklós Kiss Vilmos Péter és Benkő Zoltán hangversenye Benkő Zoltán, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola fiatal zongoraművész tanára és Kiss Vilmos Péter hegedűművész. november 20-án, szerdán este 7 órakor szonáta-estet tart Miskolcon, a Zeneművészeti Szakiskola hangversenytermében. Az 1961-es Weiner kamarazene versenyen első díjat nyert szonáta-pár hangversenyét nagy érdeklődés előzi meg. Műsorukon Mozart, Beethoven, Debussy, Weiner és Hajdú Mihály egy-egy műve szerepel. Tokaji érdekessége a Postamúzeumban Postamúzeum Budapesten megnyílt bélyegkiállításának, amely a magyar bélyeg 200 éves történetét mutatja be, borsodi érdekessége is van. Egyik ritkasága ugyanis a kiállításinak az a levélboríték, amelyet Mária Terézia idejében, 1752-ben Tokajban bélyegeztek le. (h.j.) Két lengyel filmhír 1 HARMAN EGY TÉMÁBÓL. Jaroslaw Brzozowski lengyel festő és filmművész, az UNESCO filmdíjának kitüntetettje, érdekes, színes dokumentumfilm forgatására készül. Három, különböző irányzatot képviselő neves lengyel festőt (Brzozotwski, Nowosielski és Zakrzeski) mutat be a kisfilm, amint egy és ugyanarról a témáról (egy tájról), ki-ki saját felfogásának megfelelően festményt alkot. MÉGIS FILMRE KERÜL a „FÁRAÓ”. Jerzy Kawalerowicz, a világhírű lengyel rendező régen foglalkozik Boleslaw Prus „A fáraó’* című regényének megfilmesítésével. A külső jeleneteket eredetileg Egyiptomban akarták forgatni, de ennek megvalósítása nehézségekbe ütközött. Kawalerowicz mégis úgy döntött, elkészíti a filmet és minden jelenetét Lengyelországban forgatja. A film hasonlóan nagyszabású lesz, mint a világsikerű „Keresztesek”. Költségeire is körülbelül ugyanannyit irányoznak elő. Vasárnap, 1963. november IT VÍVÓDVA „Nagyon magas szintre állította a mércéjét. Sokat követel magától, és ha nem sikerül valamit úgy megalkotnia, mint ahogy szeretné, akkor valósággal belebetegszik. Sok jó munkáját megsemmisíti, mert neki nem tetszik.. A kolléga jellemezte így Lenkey Zoltánt, fiatal grafikusunkat, aki a II. Miskolci Országos Grafikai Biennálen szintén a díjazott művészek között szerepelt. Három műve került zsűri elé, mindhármat elfogadták, és amint a díj is bizonyítja, a legjobbak közé sorolták. A zsűri igen, ő maga azonban kissé szégyenkezve beszél a képekről. — Mégsem kellett volna. Később már jobbat is sikerült készítenem. Rendszertelenül, nyugtalanul beszél. — Szeretném minél egyszerűbben kifejezni magam, de ez nem új, hiszen mindenki erre törekszik. Senki sem akarja, hogy bonyolult, érthetetlen legyen. A főiskolán osztályzatokat kaptunk. Igyekeztünk hát úgy elkészíteni munkánkat, hogy minél jobb legyen az osztályzat. De ez most más. Erre a munkára, amit most végzek, már nem adnak jegyet, de jónak kell lennie. Nagyon jónak! És sajnos, gyakran érzem: nem jók. Eldobom. Az elmúlt évben alig dolgoztam valamit. Azt hiszem, válságba kerültem. Hiába próbálkoztam, nem sikerült. — És most? Néhány bekeretezett képet rak az asztalra. — Ezek talán sikerültek. A módszerről, az alkotás mikéntjéről beszélgetünk. — Nincs kialakult módszerem. Legfeljebb ennyi: ha meglátok valamit, arról nem készítek nyomban vázlatot sem. Csak néhány nap után veszem elő a papírt és akkor vetem rá azt, ami az élményből bennem maradt. Ilyenkor már minden mellékes elhomályosul, elvész, és ami megmarad, az nyilván a lényeg, a jellemző. De ez sem pusztán az én módszerem, mások is dolgoznak így. Mi is az, ami megfogja, munkára készteti az embert? A legkülönbözőbb dolog lehet. Néha egy törött ablaküveg." De mondhatnék bármit is. Az ember elsősorban magát adja, mert egyéniség, mert szubjektum. Természetes, hogy ezt az egyéniséget a környezet, amiben él, alakítja olyanná, amilyen. Ezért, bár a maga sajátos hangján próbál szólni mindenki, elkerülhetetlen, hogy ne legyen benne a maga kora. Akár egy gyors, hirtelen rajzban is. Persze ez nem baj, sőt így is kell lennie, csak így van értelme. De amíg valaki megtalálja azt a kifejezési formát, ami leginkább a sajátja, addig nagyon sokat kell vívódnia. És jön a megrázkódtatás, az önmagávalvaló elégedetlenség... Fiatal ember, nemrégen végezte el a főiskolát Nem az az elégedetlenség ez, amivel napjainkban már-már divattá válik dicsekedni. Mélyről fakad, megviseli, lázban tartja. Hatszor-nyolcszor újra dolgozza azt, aminek nekifog. A keze alól kikerült művek: értékek. Talán éppen azért, mert annyira kényes arra, amit alkot. Nagy igénnyel — mondjuk ki tiszta értelmében: művészi igénnyel — dolgozik. A magán átszűrendő társadalmi valóság papírra kívánkozó rezdülései követelik így. Pontosabban: az a hitvallás, a művész mindenkori feladatáról vallott nézete, ami csak ilyen nagy igénnyel engedi meg a közlést. Abból a világból fakadó élményeknek a közlését, amely körülöleli. (priska) A tábornok beszámolója Tömve volt a színházterem, a karzat is, sokan állni kényszerültek. Lehettek vagy nyolcszázan: tisztek, tiszthelyettesek, polgári alkalmazottak — Miskolc város katonai helyőrsége fegyveres erőinek képviselői. Honvédség, határőrség, rendőrség, munkásőrség — a munkás haza védelmének fegyelmezett szövetsége. Katonai gyűlésre hívtak. Az előadó Csémi Károly elvtárs vezérőrnagy, a Magyar Néphadsereg vezérkari főnöke volt. Csémi elvtárs nemrégiben járt a Szovjetunióban, annak a katonai küldöttségnek tagjaként, amelyet Czinege Lajos elvtárs honvédelmi miniszter vezetett. A vezérkar főnöke a katonai küldöttség tapasztalatairól számolt be a helyőrség képviselőinek. Nem elsősorban katonai tapasztalataikról, hanem a Szovjetunióban a kommunizmus építéséről szerzett nagyszerű benyomásaikról. Ami a haderőket illeti, azok mindig össze vannak hangolva, hiszen a Varsói Szerződés tagállamainak egységes katonai parancsnoksága van, és ez a parancsnokság mindig tudja, mit kell tenni. Ez a haderő bármikor készen áll, ha veszély fenyeget. A katonai küldöttség részvevői tehát a szovjet hazával és a szovjet emberekkel ismerkedtek. A barátságot erősítették és ennél nem is lehet nemesebb célja külföldi utazásnak. Csémi elvtárs is a szovjet hazáról, egyes köztársaságokról, s a szovjet emberekről beszélt. Jártak Szovjet-Örményországban, látták az Ararát hegyét. Ez az a hegy, amelyen — a vallási legendák szerint — Noé bárkája megakadt. Nos, hát itt, az Ararát árnyékában, a hegyek közt, 1500 méter magasan, van egy tó. Szeván a neve, területe körülbelül akkora, mint a Balaton, víztömege viszont sokkal több, mert a Szeván mélyebb. Ezt a csodálatos hegyi tavat bős ízű patakok táplálják. A magyar tábornokok megnézték ezt a tavat. Csodálkoztak. Nem a szépséget csodálták — bár azt is —, hanem a világon egyedülálló vizierőmű-rendszert. A tó alatt a szovjet emberek óriás kürtőt fúrtak a sziklába és abba belevezetnék a tó vizét. A hegy lejtőin pedig hat nagyméretű vízierőművet építettek fel. A sziklába fúrt óriás kürtőn lefelé zuhog a víz, pörgésbe hozza az első turbinákat, azután zuhan tovább, s míg leér a völgybe, óriás turbinák sorát hajtja. Egyszerűbben fogalmazva: villamosenergiát termelnek itt. Mégpedig a világ legolcsóbb villamosenergiáját. Itt mindössze egy kopejkába kerül egy kilowatt villamosenergia előállítása. És ez az energiaforrás kimeríthetetlen. Hát ilyesmiről beszélt a tábornok, csupa szelíd és békés témáról, valahogy úgy, mintha, mondjuk, a Borsodi Erőmű valamelyik mérnöke számolt volna be egy hasznos, tapasztalatokban bővelkedő utazásról. A másik témakör, amelyről Csémi elvtárs beszámolt, a hősi emlékek, Szverdlovszkban áll egy óriási emlékmű, amely az orosz polgárháborúban, a munkások győzelméért harcoló Internacionalista Vörös Gárda hősi halottainak nevét őrzi. Német, olasz, cseh, bolgár, jugoszláv és más nemzetiségű nevek köz legtöbb a magyar. És mindenütt arról beszélnek még ma is az öregek, hogy a magyar internacionalisták nagyszerű katonák, igazi, bátor forradalmárok voltak. Kádár elvtársnak is elmondták, most megismételték, hogy a magyar internacionalisták mindig a legnehezebb feladatokat vállalták. A hősök közül sokan még ma is élnek. Csémi elvtárs is beszélt néhány magyar veteránnal köztük Bocz Károly nyugalmazott tanárral. Megkérdezte tőle: miért nem lőtt haza? Bocz elvtárs így felelt: — Az úri Magyarországra nem kívántam hazamenni. Ott megöltek volna. Itt azért harcoltam, hogy szabadon, szépen élhessek. Meg is kaptam a szovjet hatalomtól. — De mégis... Az első, az igazi haza mégis Magyarország ... — Tévedsz, fiam — mondta Bocz elvtárs. — Én gazdagabb vagyok, mint ti... Gazdagabb mindenkinél. Nekem két szép szabad hazám van ... A küldöttség járt az Uraiban is, abban az óriási üzemben, amely a második világháborúban nehéz fegyverekkel látta el a frontokon küzdő szovjet hadsereget. 1945 májusában, amikor megjött a hír, hogy szovjet hadsereg győzött, hogy vége a hitleri fasizmusnak, ezzel együtt a háborúnak is éppen egy nehézharckocsi-oszlop indult kifelé a gyárból. A menetet gyorsan megállították, és az utolsó harckocsit a gyár munkásai visszakérték. Ez a harckocsi most ott áll a gyár udvarán, betonalapzaton. Az uráli munkások azt mondták, szimbólum ez a harckocsi. Annak a jelképe, hogy a szovjet nép mindenkor készen áll hazája védelmére. Készen állnak a mi katonáink is, és készenlétük erejét, korszerűségét állandóan fokozzák. Készen áll az egész szocialista tábor, hogy védje, óvja, gazdagítsa a békés alkotás gyönyörű eredményeit, amelyekről a katonák miskolci gyűlésén a tábornok, Csémi elvtárs beszélt. Szendrei József A múzeumi hónap után Az egész országban október folyamán lezajlott múzeumi hónap célja az volt, hogy a múzeumok tevékenységét, eredményeiket minél szélesebb körben ismertebbé tegye. Borsodban a megyei múzeumok szervezete a Múzeumbaráti Körrel együtt igyekezett megvalósítani ezt a célt. Kiállítások, tudományos ülésszak, előadások alkották megyénkben a múzeumi hónap programját. A múzeumi hónap legnagyobb eseménye Miskolcon kétségtelenül a II. Országos Grafikai Biennále megnyitása volt. Kiállítás nyílt a Nehézipari Műszaki Egyetem segítségével Borsodnádasdon is, ezen a bányászoktatás történetét mutatták be. A megyei Múzeumbaráti Kör ózdi csoportja rendezésében gyártörténeti és régészeti Ózdon kiállítás nyílt meg. Sátoraljaújhelyen a megyei képzőművészek alkotásaiból nyílt kiállítás. A tokaji, mezőkövesdi, és széphalmi múzeum új anyaggal bővítette állandó kiállításait a múzeumi hónapra. A Herman Ottó Múzeumban tartott tudományos ülésszakon a muzeológusok, a megye, a város történetével foglalkozó kutatók előadásaikban, hozzászólásaikban összegezték a régészeti, néprajzi, helytörténeti, képzőművészeti kutatás eddigi eredményeit, s egyben felvázolták azt az utat, amelyet az egyes tudományágaknak Borsodban követniök, s azokat a problémákat is, amelyeket megoldaniok kell. A Földes Ferenc Gimnázium néprajzi szakkörének munkájáról tartott beszámoló pedig az országos viszonylatban is kitűnően működő szakkör tevékenységébe nyújtott tanulságos betekintést. A múzeumi hónap keretében megyénk néprajzi kutatása megindítójának, a palóc népélet kutatójának, Istvánffy Gyulának születése századik évfordulója alkalmából leleplezték a tudós etnográfus emléktábláját és munkásságát ismertető emlékülést rendeztek. Az előadásokat a Borsod megyei Múzeumbarátok Körének rendezésében tartották, s azok magas tudományos színvonalon, változatos témakört öleltek fel. Miskolcon kívül Ózdon, Mezőkövesden, Tokajban, Keleméren tartottak a múzeumok munkatársai és meghívott előadók előadásokat. A múzeumi hónap eredményeit legjobban talán a számok tükrözik. A múzeumi kiállítások látogatóinak száma 11 662 volt, míg a kihelyezett kiállítások 7163 látogatót vonzottak. Az előadások iránti érdeklődés általában kielégítőnek tartható. Ózdon, Tolvajban viszonylag magas, a százat jóval meghaladó volt a hallgatók átlagos száma.. Végeredményben gyei múzeumi szervezet eredményesen teljesítette a múzeumi hónap feladatait. A jövőben azonban szükséges lesz, az idei tapasztalatok felhasználásával, főleg a múzeumokkal nem rendelkező városokban, községekben a múzeumi ismeretterjesztés nagyobb mérvű kiterjesztése, hiszen, mint a sátoraljaújhelyi és ózdi példa is mutatja, az ottani közönség érdeklődéssel fogadja ezt. / K. J.