Északmagyarország, 1964. június (20. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-07 / 132. szám
A XIII. PEDAGÓGUSNAPON és miskolci pedagógusok köszöntése Tizenharmadszor ünnepli a felszabadult magyar nép a pedagógusnapot, fordul megkülönböztetett tisztelettel és megbecsüléssel a jövő generáció nevelői, széles műveltségű, jó szakmai tudású, szocialista világnézetű, új társadalmunk letéteményesei felé. Nekik kötötték a csokrokat szombaton a tavasz virágaiból, őket köszöntötték a tanítványok, a szülők, a társadalom képviselői. A fővárosban a Népköztársaság Elnöki Tanácsa látta vendégül szombaton délelőtt legjobb nevelőket, és kitüntetéseket nyújtott át munkájuk elismeréseként. Miskolcon pedig a Hazafias Népfront megyei és városi bizottsága, valamint a megyei és a városi tanács hívta meg Borsod megye és Miskolc most kitüntetett pedagógusait baráti találkozóra. Eljött az ünnepi alkalomra dr Bodnár Ferenc elvtárs, a megyei pártbizottság első titkára, a megye és a város társadalmi és közéletének számos vezetője. Ott voltak a legnagyobb borsodi üzemek vezetői is. Dr. Tóth István megyei népfronttitkár üdvözlő szavai után dr. Papp Lajos, a megyei tanács vb-elnöke szólt a találkozó részvevőihez. Dr. Papp Lajos hangsúlyozta, hogy megnőtt a társadalom bizalma, bensőségesebb lett a pedagógusok felé irányuló szeretet és megbecsülés. Olyan embereket kell nevelni, mondotta, akik akarnak és tudnak is szocialista módon élni, gondolkodni és dolgozni, akik a szocialista építésre mindig készek, marxista meggyőződéssel, széleskörű műveltséggel rendelkeznek. Pedagógusainknak is fel kell magukat vértezniök a korszerű műveltséggel, mert korszerűen nevelni csak korszerű képzettséggel rendelkező pedagógus képes. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a pedagógusok munkája hosszú távra szól, hiszen már a kommunizmus számára neveljük az embereket. A megyei és a városi tanács nevében köszöntötte a kitüntetett nevelőket, és megemlítette, hogy a megyében 245- re, Miskolcon pedig 114-re emelkedett a kitüntetett pedagógusok száma. Ezután átadta a kitüntetéseket a megyei pedagógusoknak. A városi nevelők kitüntetéseit Fekete László vb-elnök nyújtotta át. A kitüntetettek nevében Szentpéteri István szakfelügyelő mondott köszönetet, majd a tanulóifjúság képviseletében Árvai Jolán gimnazista köszöntötte a kitüntetetteket. Az ünnepséget művészi műsor követte, amelyben Ősz Ilonka, Telessy Györgyi, Szokolay Ottó, Rőczey Ferenc, Pártos Ilona, és a Diósgyőri Vonósnégyes működött közre. A hivatalos ünnepséget baráti hangulatú fogadás követte, amelyen dr. Bodnár Ferenc elvtárs mondott pohárköszöntőt, hangsúlyozva, hogy egész társadalmunk bizalommal tekint a pedagógusokra, akik munkájukat jól végzik, sok segítséget nyújtanak pártnak a szocialista ember nevelésében. A pártbizottság nevében köszöntötte a kitüntetetteket, és rajtuk keresztül a megye valamennyi nevelőjét, köszönetet mondva eddigi eredményes munkájukért. A Borsod megyei Az iskolavezetés„ars poetica"-ja Nehéz elhinni Baán Barnabásról, a miskolci IV. számú általános iskola igazgatójáról, hogy immár negyvenegy esztendeje működik a nevelői pályán, abból harmincat igazgatói munkakörben töltött el, s most, amikor néhány hét múlva tanévzáró értekezletre hívja össze tantestületének tagjait egyben búcsúzik is eredményekben gazdag nevelői pályájától, nyugalomba vonul. Fiatalos, friss mozgású, tettvágytól feszülő ember, ízig-vérig nevelő. Egész élete a munkáslakta vidékek lakói gyerekeinek nevelésével nőtt össze. Szegény pedagógus-család gyermeke, dédapja a Bársony János utcai iskola első tanítója volt. Nagyapja, apja, testvérei is pedagógusok. A vasi gyár kéményeinek tövében született, apja ott tanított, s egész ifjúsága a vasgyárhoz köti. Itt kezdte nevelői pályáját is, majd egy évtizednél tovább tanította a bányászgyerekeket Alberttelepen, azt követően Perecesen, később a Martintelepen, öt évvel ezelőtt került jelenlegi iskolájába. Élete a munkások között telt el, köztük élve, dolgozva, tanítva vívta ki magának a ritka magasfokú megbecsülést, köztiszteletet. Pályájáról beszélgettünk a napokban. Rajongással beszél hivatásáról, a pedagógustársakról és arról, hogy harminc esztendei igazgatási tapasztalat alapján tanulságként mit tud ajánlani utódainak, mi a jó iskolaigazgatói munka „ars poetica”-ja. — Mindig az volt az alapelvem, ezt több helyen hangsúlyoztam is, hogy a tantestület tagjaitól ugyanazt a hangnemet, magatartást várom, ahogyan én viselkedem velük, nevelőtársaimmal szemben. — mondja többek között. — Apámtól, akit pedagógus munkámban is példaképnek tekintek, soha nem hallottam hangoskodást, hevességet. Tőle tanultam, hogy mindent halk szóval, a nagydobok verése nélkül kell elintézni. Nem hangoskodással, hanem okos szóval, logikus érveléssel kell meggyőzni az embereket. Vezetői módszerem alapelve volt: elvi szigorúság, de halk, disztinngvált modor, következetesség. Harminc éves igazgatói működésem alatt jobbára nem a gyermekeket, hanem a pedagógusokat neveltem. (Nem egy lett azóta közülük igazgató.) Az volt a célom, hogy a vezetésem alatt álló testület szeressen dolgozű. Nagyon szeretem „pedagógus fajtámat”, mert olyan emberek, akiknek szívéhez és értelméhez egyaránt meg lehet találni az utat. Ez az út pedig a megfelelő hang, a nélkülözhetetlen bizalom. A pedagógusok életük jelentős részét gyermekek között töltik, s ez sok olyan vonást, elsősorban lelki vonást kölcsönöz nekik, amely egymáshoz hasonlóvá teszi őket, megkülönbözteti a más hivatást folytatóktól. Velük bánni olyan körültekintést kívánó feladat, mint a gyermekek nevelése. De tapasztalataim azt bizonyítják, hogy megértéssel, emberséggel, bizalommal megnyerhetők, s így könnyebb a tantestület egységének, a jobb tanulmányi, nevelési eredményeknek biztosítása. Szeretném, ha mind többen megértenék munkánkat, és az élet szorgos mindennapjaiban is még jobban becsülnék és szeretnék a nehéz munkát végző pedagógusokat. Jó lenne, ha mind többen ismernék meg nehéz munkánkat, és megértenék: mi nem drillel, hanem meggyőződéssel akarunk nevelni, új, szocialista társadalmat építeni. Íme, egy dolgos élet, harminc évi iskolaigazgatás tapasztalatainak esszenciája. Érdemes tanulni belőle. Baán Barnabás Aki „nem csinál semmit" „Én nem Legalábbis csinálok semmit, semmi különöset, amiről írni, vagy akárcsak beszélni is érdemes lenne.” — Így hárította el a beszélgetést Nagy-Péti Zoltán, a miskolci Földes Ferenc Gimnázium fiatal biológia-kémia szakos tanára, amikor munkájáról érdeklődtünk. Jóformán elakadtunk volna a további bes szélgetésben, ha Micska Szaniszló helyettes igazgató segítségünkre nem siet. A lassan megindult beszélgetésből aztán kibontakozott a vázlatos kép: mi is az a „semmi”, amit Nagy-Péti Zoltán végez. Öt évvel ezelőtt jött a Kilián Gimnáziumból a Földesbe. Mindkét szaktárgyát tanítja. Felettesei szerint igen jól, dicséretre méltóan. Ám ezen felül két szakkört is vezet. Ő szervezte azokat. Az egyik, a modellező szakkör nem azonos a művelődési intézmények hasonló nevű csoportjaival. Nagy-Péti Zoltán irányításával a gimnazisták olyan iskolai szemléltető eszközöket gyártanak, amelyeket az Iskolai Felszereléseket Értékesítő Vállalat nem hoz forgalomba, s ezzel igen jelentősen segítik az iskolai oktatómunkát. Csináltak például cukorgyári diffúzort, meg vírus-modelleket is. A másik szakkör pedig működő modelleket készít, pélkollégájával, igen értékes mikrobiológiai kutatásokat végez a Gruby Dávid Intézetben, és ebbe a munkába több, erre alkalmas, különös érdeklődést mutató diákot is bevontak. Ezzel egyben jó előkészítést adnak a diákoknak az egyetemi felvételhez is. Ebben a körben dolgozott nemrég Jurassa Medárd is, aki biológiából második díjat nyert az Mik a vágyai, mit szeretne tenni? — kérdezzük. — Jó tanár szeretnék lenni — hangzik a gyors válasz, amit Micska Szaniszló így helyesbít: — Legfeljebb jobb tanár... S ebben az iskolavezetés elismerése nyilatkozik meg. Aztán csengetnek és Nagy-Péti Zoltán elbúcsúzik. Várják az érettségizők a dolgozók gimnáziumában, dául konyhasó elektrolízishez országos középiskolai tanulszükséges darabot, meg Bohrmányi versenyen, bizonyítva atom-modellt. Mindezeken túl ezzel Nagy-Péti Zoltán tanítóa „semmit sem csináló” Nagy- nevelő munkájának eredmé Péti Zoltán, Liptovszky József nyességét is. Nagy-Péti Zoltán (jobb szélen) tanítványai között. Az első házakkal együtt Járdánházi Dezső valóban az első házak épülésével párhuzamosan fejlődött munkáját, iskoláját szerető pedagógussá. 1953-ban, amikor elvégezte az egri Pedagógiai Főiskola biológia-földrajz szakát, nyomban Kazincbarcikára került. Akkor még nehéz körülmények között tanultak a gyerekek; tanterem ínség, férőhely hiány kötötte gúzsba az eredményes nevelőmunkát. De ahogy fejlődött a szocialista város, újabb és újabb iskolák épültek a földből termett utcák közé. Barcika falu tőszomszédságában, a város bejáratánál megépült a több emeletes általános iskola. Itt aztán kiterebélyesedhetett Járdánházi Dezső nevelői fantáziája. A napi oktatói munkán kívül szakkörök szervezéséhez látott, hogy az oktatási reform mind gyorsabban a megvalósulás útjára juthasson. Ifjú növénytermesztők vették birtokukba az iskola közel fél katasztrális hold földjét; évről évre káposzta, paprika és virág palántákat ültettek a gyerekek. A látogatók könnyen észrevehetik, mennyi örökzöld növény díszíti az iskolát. E dísznövények a gyerekek kezemunkája nyomán kerültek méltó helyre, a tágas, világos iskola folyosóira, tantermeibe. Iskolájában Járdánházi Dezső úttörő-titkárként is jeleskedik. A város hasonló tisztségét szintén nagy igyekezettel tölti be. Szorgalmas, jóképességű tanár. Kollégái szeretik, és ő is nagyon szereti az iskola minden nevelőjét. Felesége szintén pedagógus. Mindketten példamutató életet élnek, takarékosságuk és szorgalmuk jutalmaként hamarosan a gépkocsitulajdonosok táborába lépnek, már be is fizették a szükséges összeget egy vadonatúj Wartburg gépkocsira. Járdánházi Dezső a felszabadulás utáni pedagógus-generáció jellegzetes képviselője. Munkáját, gyermekét, feleségét nagyon szereti, mert azt vallja: az élet szép, gondjaival, nehézségeivel együtt, ha örömmel végzi munkáját az ember. Járdánházi Dezső földrajzórát tart a VILC-ben. A mesgyén innen és túl... Figyelem az arcát. Szemei frissek, energiát sugárzóak, de a széles, szögletes homlokba ráncok árkolódtak. — „Évgyűrűk” — mondja tréfásan Molnár István, mintha félne egy kicsit a kérdésektől, mélázva tekint ki az iskola óriás ablakain. Bárhonnan nézed a parasznyai általános iskolát, megnyeri tetszésedet. Olyan ez, mint egy modern, városi gimnázium. Négyszázharminc gyermek uralja a fényes, tágas tantermeket. Itt székel és itt igazgat Molnár István, aki huszonnyolc esztendeje tanít betűvetni, írni, olvasni és számolni, gondolkodni. Szófukar ember, alig mond magáról valamit. Szemérmesség lengi át szavait, amikor a múltról beszél, fél, hogy bombasztikusnak tűnnek szavai. Hiszen olyan sokat idéztük már a múltat. Éppen ezért csak ennyit mond: — Sorkosztos tanítóként kezdtem, az akkori világ divatja szerint. Jellemző, hogy ezt a „divatot" már a múlt zsákjába varrta úgy, hogy soha ne bújjon elő. Varban kezdődött ez a pályafutás, keserves-színes esztendők tarkaságában. Több gyerekes apákká-anyákká „cseperedtek” már a tanítványok, de még mindig hűségesek egykori tanítójukhoz. Ahogy Molnár István mondja: hát, mintegy negyed évszázadot, itt élte le. Természetesen energiájából, képességeiből bőségesen jut Parasznyának, a község hatalmas iskolájának is, amely egyike a megye legnagyobb Hat község körzeti iskolájának, „felsősei" járnak ide, mintegy 250 diák érkezik naponta. Most, a nyári hónapokban kerékpárgarázs megépítésén töri fejét az igazgató, mert ha jó idő köszönt a Kondó-Harka völgyre, többnyire kerékpárral járnak be a gyerekek. Egy iskolaigazgató (aki vérbeli pedagógus) mindig elmereng a kérdésen: és a tanítás? Molnár István azt mondja: — Nagyon hiányoznak gyerekek, de ha már úgy érzem, hogy fáraszt e mammutiskola vezetése, visszamegyek ..közvetlenül” a gyerekek közé. Most még a mesgyén innen vagyok, noha a 49. életévemet tettrekészség mesgyéjén, akkor Ady szavaihoz híven „hazamegyek a falumba” — tanítani ... — Ez a jutalom mindennél taposom. Majd ha túljutok többet ér számomra. Varbó és Parasznya között osztja meg szívét és energiáját Molnár István, mert bár hatalmas, új iskola élére állították, azért családjával együtt megmaradt várbói lakosnak. Érthető ez, hiszen pedagógiai munkásságának hősi korsza Molnár István és az új iskola Irta: Benedek Miklós és Párkány László Fotó: Szabados György