Észak-Magyarország, 1970. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-08 / 33. szám
Vasárnap, 1970. február 8. Gyermeki játéko Növényekkel, kagylókkal, színes kavicsokkal már az korban is játszottak a gyerekek. Bronz játékedényeket, mozgó állatokat és figurákat gyiptomi ásatások tártak fel. A görögök és a rómaiak váraikon játszadozó gyerekeketbrázoltak. S tudjuk, hogy amikor a kicsinyek felserdültek, az isteneknek ajánották játékszereiket. „Aphroititá, kegyesen nézz bíborátylú babámra!” — írja zapphó. Agyagedények, ólomkatonák Ki ne ismerné az ötletes, zajos magyar népi játékokat? , kifújt tojásból készült maarat, az agyagból formált 1 ollóst, kiscsibét, a kukorica<áléból, rongyból varrt ba 1írt, a sárból gyúrt disznót, savat. Vagy a mesteri gond- 1 .1 faragott, festett mángor. 5, rokka, szövőszék, bölcső, nyugcdány kicsiny másátontból, növényt magvakból, krumpliból, makkból, torzból, virágokból csináltak jókot maguknak a jobbosok gyermekei. A mindenti halászok gyerekei kis társával, a mezőtúri fazeka 3 c fiai, lányai kicsiny-agyagú lényekkel, a dunántúli pásztorok gyerekei faragott állatokal játszottak. Kilencven évvel ezelőtt íargarete Steiff divatba hozta textil állatkákat. A teddy nőké a XX. század szülötte, eodor Roosevelt kreációja, mér a középkorban marradt a játékkészítés. Nürnbg lett a játékkereskedelem k ’.pontja. És messze földön nevet szereztek maguknak a cseh, a lengyel, az orosz, a ti öli népi játékok. Míg a felnőttek keresztes hadjáratokat vívtak, míg Napóleon seregében vonultak, a gyerekeknek ólom- és ónkatonákat adtak játékszerül. Viasz és fa huszárokkal játszották el a magyar gyerekek a szabadságharc nagy csatáit, elevenítették fel a kuruclabanc világ eseményeit. Finom ívű, fegyverkovács által készített játék katonákkal ajándékozta meg Miksa császár a gyermek II. Lajos magyar királyt. A fiúk katonásdival, a lányok főzőcskével utánozták szüleiket kicsi játék konyhában, játék edényben főzték, sütötték a játék uzsonnát. A fiúk, lányok együtt játszották, játsszák évszázadok óta a métát, a diabolót ütik tollaslabdát, ha a kik a karakát ugrálóköteleznek, görkorcsolyáznak. Bábszínház — felnőtteknek Egész sereg játéknak vallásos, kultikus az eredete. Még a pályások kezébe adott csörgőnek is. Zörgő kaviccsal, kereplővel a rossz szellemet akarták távol tartani a kicsinyektől. S olasz eredetű, vallási tárgyú játékokból származik a bábjáték. Ez az ősi művészet csak későn vélik gyermeki mulatsággá. Egyes országokban — Japánban — még ma is inkább a felnőttek szórakoznak bábszínházzal. 1770-ben az Eszterházyak kismartoni kastélyának bábszínháza számára Haydn szerezte a zenét. Az első, gyerekeknek készült kesztyűbábokról a XVII. századból szól a feljegyzés. A gyermek Goethe 1753-ban kapott bábszínházat A legtöbb társasjáték is felnőttek mulatsága volt. Egyik-másik ötezer éves és keleti eredetű. Céljuk, hogy az ügyességet, az emlékezetet, a figyelmet, a logikus gondolkodást, a kitartást, és az önfegyelmet fejlesszék. Ház előre gyártott elemekből Homokból, földből várat, házat építenek a gyerekek. Frőbel, a nagy pedagógus már tudatosan foglalkoztatja tanítványait fa építőjátékokat ad kezükbe, amelyeket egyszerű mértani alapformákból alakít ki. Később, a Richter-féle „Anker” építőkövek a modern építészet előhírnökei. A gyerekek már akkor előre gyártott elemekből építettek, amikor az építészek még nem is álmodhattak róla. A technikai fejlődés a gyerekjátékokat se hagyta érinttétlenül. Mozgó, önműködő szerkezetekkel ajándékozta meg a gyerekszobákat. Kínematogor, Laterna Martra jelzik a kezdeteket. A XIX. századtól divatosak az óraműves, felhúzható játékok. S a közlekedési játékok, a rőzmozdonyok, a villanyvonatok, autók, hajók, renfilók népszerűsége al ig vetekedhet másfajta játékszerével * * „Minden nagyon tetszett!” „Érdekes, szép játékok!” — írják a vendégkönyvbe az elismerő sorokat a gyerekek, felnőttek, a Magyar Nemzeti Múzeum Gyermeki játékok című hangulatos, gazdag tartalmú kiállításán. (kádár) k Ilyen szerszámokkal, insistentumokkal, magyarán — vígszerekkel dolgozik a telje zenekar? Mindenekelőtt vntázzunk egy régóta tudott demot. Minden zenélés minta épe — az énekt. A zenekar mtaképe tehát — a kórus. A kórusok általában négy d»lamban énekelnek: magas nő hang (szoprán), mélyebb nő hang (alt), magasabb férfi hang (tenor), mély férfi hang (b szus). Nos, a zenekart vezet vonós hangszereket úgyígy csoportosítjuk, ha a szíránt azonosítjuk a hegedűvel, az altot a brácsával, a tejet a csellóval, és a baseszett a nagybőgővel. Arra a kérésre, hogy mi is az a vonó hangszer, úgy hiszem nem kell válaszolnunk, hisz’ olyan magyar ember más, aki cigányaink kezébe ne látta volna a hegedűt vagy a bőgőt, csendes (vagy ép « hangos) mulatozásai sei i. Nos, ehhez a vonóskót shoz mindjárt csatlakozik az úgynevezett fafúvók kőrsa. Miért nevezzük ezeket a hangszereket fafúvóknak ? Mert négy évszázaddal ezt 'itt valamennyit fából faraik, s rendkívüli műgonddá e törékeny-érzékeny an ágból állították elő finem alkatrészeiket. Manapság az ipar előrehaladtával, az Instrumentumok javarésze fémből készül, de azért az e gykori elnevezés: fafúvó megmaradt mindmáig hnjuk hát itt is egymás mellé kórus” tagjait. A szoprái — nyilvánvalóan a fuvola. Itt a fürge, olykor még a madárfüttyöt is utánzó Instrumentum, amelyet haránt illesztenek a játékos szája elé. Az alt — az oboa. Megismerjük arról, hogy kis nádfúvókája vám, azon keresztül áramlik a tefúvott levegő a hangszerbe. Meleg, érzelmes — nem hiába nevezzük altnak — valóban nőies hangja van. A tenort — a klarinét képviseli, az a hangszer tehát, amely ugyancsak ismerős mifelénk, lévén, hogy a cigányzenekar mindenkor népszerű instrumentuma és hogy ennek a hangszernek a változata a tárogató is, aminek viszont történelmi múltja van, hiszen tárogató szólt Rákóczi fejedelem tábortüzeinél is. A fafúvó-kórus basszusa — a fagott. Mély hangú, dörmögő szenszám, testi mivoltában is tekintélyes, hiszen két-háromszor akkora, mint egy klarinét. Érdekes, hogy ez a tekintélyes instrumentum amellett rendkívül fürge, mozgékony hangzásra is képes. A vonósok és fafúvók családja mellett ott találjuk a rézfúvókat. Trombiták, kürtök, harsonák. A trombita ismert minden katonaviselt ember előtt — hiszen a régi hadsereg jeleit: sorakozó, oszoló, takarodó, ébresztő, mindig trombitán szólaltatták meg. A trombita élesebb, harsányabb hangja mellett a küirt a inkább, melegebb hangvételt képviseli. A harsona — ezt már neve is elárulja — erőteljes, harsány hangjával könnyen átüt az egész zenekar együttesén. Egyhamar felismerjük a zenekarban, mert míg a fúvós hangszereik javarészénél a hangképzés billentyűkkel történik, a harsonánál a hangképző csövek „tologatásával”. Tehát a harsonát hol összehúzzák, hol meg teljes hosszában kieresztik. Ezért hívják — nem éppen helyes szóképlettel — tolókürtnek is. Olykor a zenekarban, megtoldva a „kórust”, egy egészen mély basszus hanggal, tubát is alkalmaznak. Nagy, megcsavart réz hangszer ez, amely valóságos óriás többi testvéréhez képest Idáig tehát három csoportot láttunk: vonósok, fafúvósok, rézfúvósok. Ehhez járul a zenekar „szívdobogása”: a kettős üstdob, szaknyelven a timpani. Miért van az üstdobból mindjárt kettő? Általában ezt az ikerhangszert kétféleképp hangolják. Egyik dob a mű alaphangját hangoztatja, másik az úgynevezett dominnáns hangot, a skálának azt a fokát tehát, amely mintegy a kérdést teszi fel, hogy a másik üstdob, az alaphangot hangoztatva — feleljen rá. Ez tehát az orkeszter, vagy a zenekar általános képe. Ehhez gyakran járulhat hárfa, celesta (fém zongora), harangjáték, jóval ritkábban: zongora, cimbalom (lásd Kodály: Háry János) és a legkülönbözőbb instrumentumok, ha a zenemű különös hangulata, tartalma, a zeneszerző költői szándéka így kívánja. Az átlagos zenekar létszáma — 40—42 fő, de az úgynevezett mammut zenekarok olykor 120 —180 embert is felsorakoztatnak. Muzsikától röviden A zenekar 2. írta: Gál György Sándor észak-Magyarország 7 Tarján István A Stampai tmankönyv DIÁKKOROMBAN " _________________ nem volt Stampai imakönyvem. Emiatt azonban csak akkor húztam a rövidebbet, amikor Erdősi tisztelendő úr lett a hittantanárunk. A vele történt esetem előtt néhány héttel, augusztus elején került a falunkba, a polgári iskolába hittantanárnak, mivel az elődjét máshova, egy apácazárdába helyezték. Mi, a nagyobb diákok, iskolakezdésig kinyomoztuk az új tisztről (valamennyi hitoktatónkat így tituláltuk), hogy az első világháborúban huszárkapitány volt, de egy roham előtt fogadalmat tett istennek, miszerint ha élve marad, elmegy papnak. Hogy nem maradt hűtlen egykori katonatiszti mivoltához, arról már augusztus 20-án, az István király emlékére rendezett ünnepségen bárki meggyőződhetett. A tölgyfalevéllel ékesített noszté-rohamsisakok alatt felvonuló frontharcosok élén ott defilírozott ő is, mégpedig fekete tiszti csákóval a fején, amely eléggé elütő ruházati kellék a reverendától. A polgári iskola utolsó évének „várományosai”, mi, a tizennégy—tizenöt esztendősök, még jót mosolyogtunk rajta, amikor gyakran levéve csákóját megtörölte gömbölyded fejének búbját, de már tanyát vert bennünk az aggodalom is: ajaj, semmi jét nem lehet leolvasni a tiszti ábrázatáról. Nemsokára szállóigévé vált a faluban, hogy a tiszt amilyen nagy pap volt katonának, olyan nagy katona lett papnak, mert hozzáfogott néhány menyecske ostroméhoz. Ilyen előzmények után kezdtük meg szeptemberben a tanulást, s vártuk az első hittanórát A tiszt suhogó léptekkel ment fel a dobogóra, s gúnyosan végigmustrált bennünket — Ide figyeljetek, dödöllefejűek — kezdte a bemutatkozását. ■— Ha valamelyiek vasárnap elmulasztja a szentmisét az jobban teszi, ha kimarad az iskolából, de még jobban, ha eltűnik a földkerekségről. Meg vagyok értve?! — Igen — mondtuk halkan. — Mi az, hogy igen?! Igenis, megértettük, tisztelendő atya! Kórusban megismételtük, hangsúlyozva az „atyát”, nehogy nyakunkba zúdítsa a szentlelket is. — Aztán imakönyvet visztek-e magatokkal a szentmisére?! — Igenis, viszünk, tisztelendő atya! — Milyet?! — Stamnait — zúgtuk, mivel az ilyen nevű szerzőtől származó imádsásos könyvet írta elő a reglama. Az én hangom is benne volt a többjében, jóllehet füllentettem, hiszen, mint említettem, nem rendelkeztem az ájlatoskodás e segédeszközével. — Azért ám? — villant meg tiszi szeme. — A huszár kezébe kard a diákéba Smmpai imakönyv! Punktum! No, de hát én miért éltem diákéveimet a nevezetes mű nélkül? Egyszerűen azért, mert a szüleim nem tudták megvenni. A nem már az ötödik éve állás nélkül volt, s a csak héhe-héha kapott munkájáért járó fillérek az imakönyvnél ezerszer fontosabb dolgokra is kevésnek bizonyultak. A család rendelkezett a ugyan egy imakönyvvel, még nagyon rámról maradt ránk, s ott kushadt valamelyik fiók mélyén. .Jó néhány centi vastag, cseptburkolatú, rézkanoccsal ellátott remeke volt a könyvkötészetnek, s nyomott van félkilót. Még kisebb diák koromban elvittem mevmmal a misére, de a társaim harsogva kiröhögtek, csak úgy zengett sorakozónk helye, az iskolaudvar. Még hónapok múlva is emlegették, ha bosszantani akartak, így hát a lelkem tisztán tartásának kötelező gyakorlatára imakönyv nélkül jártam templomba, ami nem okozott semmiféle bajt, mivel az előző tisztelendő úr jámbor lélek lévén (azért is helyezhették az apácák közé), nem sok ügyet vetett kényszerű hanyagságomra. Ám hogyan úszom meg az egykori kapitánnyal! Parancsnokságának az első hete végén, a hittanórán elhangzott figyelmeztetésétő szorongó érzéssel mentem a misére. Kezdetben nem történt semmi baj. Az alsósok ott álltak a templom hajójának oldalfalánál, mi, a nagyobbak pedig a kórus alatti homályban óvtuk lelkünk üdvösségét. Macher Jani például — állandó szokásához híven — most is elhozta a pakli kártyát, s csak úgy, kézből osztotta a szomszédainak, Kovács Petinek és Mayer Karcsinak. Huszonegyeztek. Én arra gondoltam, hogy a mise után loholok haza, mert roppant izgalmas folytatásos regény olvasható a Friss Újságban. Volt, aki a baloldali falnál áhítatba merült lányok confrát-kontyát bámulta, s élénk pillantáscsatákat vívott a szemérmesen hátrahátra pislogó bakfisokkal. Egyszóval: valamiben mindegyikünk elmerült a feje búbjáig, ott hátul, a templomhajó farán, azaz — legyünk stílusosak — tatján. Az én éber szemem azonban a szegény gyereknek mindig ébernek kellett lennie) észrevette, hogy a tiszt kilőtt a sekrestyéből s az oltár előtt esvimsveí-ballal mesejtett térdhajtatás után az alsósokat ellenőrzi: van-e imakönyvük? — Add ide a Stampaidat — súgtam a mellettem álló Havas Lalinak, egy jómódú hentes eléggé butácska és rendkívül kövér Púnak, aki időnként ieje hajolt, s beleharapott a maróval hozott, pantiba csomagolt félkilónyi kolbászba. — Csak nem imádkozni akarsz? — nézett rám értetlen és dagadó ábrázsttal, már vizenyesedő szemekkel. — Szeretnék egyet énekelni — billentettem miközben aggódva nevettem a kisebbek szemléjének már a végén tartó tiszit, a könyvet, s azt sem azóta nem énekeltem olyan áhítattal a „Boldogasszony Anyánk”-ből a „nagy ínségben lévén, így széllt meg hazánk” részletet, mint akkor. S már ott is volt közöttünk Erdősi tisztelendő úr. Elsőnek Lalihoz fordult, aki későn véve észre, rágás nélkül nyelt le egy jókora kolbászdarabot. — Hol az imakönyved? MEGKAPTAM hiszem, sem addig. — Pistánál! — bökött felém a fiú. Én megjátszottam, mintha nem látnám-hallanám őket, s úgy vittem fel tenorba a hangom, ahogy a madár rebben a magasba, ha a fészkét veszély fenyegeti. Hiába volt minden. A gömböc pap máris rámmordult, mialatt a hívek éppen ezt énekelték: „Ne feledkezzél meg szegény magyarokról .. — Miért nem a saját imakönyvedből énekelsz?! — Mert nincs — mondtam fojtott hangon. — Nincs?! — futotta el a szemét a vér. — Igen. A szüleimnek nincs pénzük megvenni — váltam elszánttá. — Holnap fél nyolckor bejössz a tanáriba! — parancsolta bíborba evalva a tiszt, s azon nyomban otthagyott bennünket. — Klassz voltál, Pista — súgta Macher Jani, miközben ismét előhúzta zsebéből az idejében eltüntetett kártyát. — Én sem hoztam el azt a rohadt Stampart. Ha nem hergeled fel a tisztig most mehetnék én is raportra. — s máris osztotta a többinek a kártyát. — Nesze, effvél — adott egy darab kolbászt Lali, mivel felgerjedt állapotában őt sem roncerálta a tiszt, amiért csak elvitte, de nem használta az imakönyvét. Hétfőn reggel pontosan megjelentem a tanári szobában. Erdősi tisztelendő úr egyedül volt még, s ahogy egy határozott Laudétur-ral beléptem, felállt az íróasztala mögél, és a lúdtalpain himbóztatva hájas testét elém lépdelt. — Azt mondtad, a szüleidnek nincs pénzük imakönyre? Miért nincs?! — szinte harsogta kérdőrevonón. — Mert édesapám öt éve nem kap állást. — Miért nem kap? Mi az apád? — Gépész. Én nem tudom miért bocsátották el. Pedig kiváló szakember. A századfordulón tíz évig külföldön is tanulta a szakmát. _ — Biztosan valami szocialista? — húzta el a száját gúnyosan. — Nem tudom. — Volt a háborúban? — Igen. Szokta mesélni, hogy négy hétig, mint szaditée sofőr, az első vonalból szállította a sebesülteket. — És miért nincs a frontharcosok között? — Nem tudom. Pedig tudtam. Édesapám e ncpTO már emberszámba véve, nemegyszer kijelentette előttem is, hogy sehol nincs annyi csirkefogó emuett, mint a frontharcosok között. Verik a csinnadrattát, pedig többségük a fronton, crak hátul, a ,,dená”-ban húzódott meg. S most ismét háborút szeretnének, nvtőbé<wjttáfc az összejöveteleiken, ünnepségeiken. ÉS ő ezért nem jár, közé isik. A tiszi undorral végignézett rajtam, tiszta, de szóvánkos ruházatomon, s fölényesen narapcsozta. ..Tevod százszor, hogy a templomban, a mise alatt, mindenki a saját imaköpvéből ávatatosan énekel és imádkozik!” — Kérem, én énekeltem. — De nem a saját imaköpveöMl!... Az ellenőrző könyvedbe pedig ‘ beírom.; hogy a templomban fPredetlenül viselkedtél, s velem szemtelen voltál. Aláíratod apáddaif Remélem, tud írni — kajánkodott.— Tud. A magyaron kívül németül frapkául és angolul ír, olvas, beszél. Mivel tíz évig ezekben az országokban járt, ajkbiggyesztés volt a válasza. Én pedig büszkén gondolva édesapámra már oda sem figyeltem a tiszt dörgedelmeire. MEGVETŐ )