Észak-Magyarország, 1973. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-16 / 217. szám
n o ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 ötvösüzemben A gyerekek dicsérésére hangzanak el az első mondatok. Tokaji Béla üzemvezető és Debreczenszky István szakvezető is a gyerekeket dicséri, a fiatal lányokat és fiúkat, akik Borsodnádasdon, az Állami Pénzverő ötvösüzemében tanulják a valóban ritka és — talán szó szerint is — szép szakmát. Egy éve tanulják, és ezalatt az idő alatt egyetlen fegyelmit sem kellett adni. Mert szorgalmasak, lelkiismeretesek. Egy éve tanulják, és most már nemesfémekkel is dolgozhatnak. Mert a tehetség is bontakozik bennük. Ékszerek, dísztárgyak készülnek a munkaasztaloknál. Egyelőre persze, még nem eladásra, mert egyelőre még csak „befektetés” a szakma megismertetésére, elsajátítására fordított idő, energia. Negyven-ötven szakmunkást szeretnének kiképezni itt, akik majd megfelelő tudással, technikával, szép iránti fogékonysággal művelik az ötvös szakmát. Ennyi szakmunkáshoz pedig körülbelül 300 besegítő munkásra van szükség. Egyelőre azonban még csak 56 fiatal tanulja a szakmát, ezeknek körülbelül kétharmada nő. Az elképzelések szerint az üzemben később körülbelül 400 —500 ember dolgozik. Szükséges tehát egy új üzemcsarnok elkészítése. Új üzemcsarnok. A gyerekek dicsérése után erről esik szó. A két ember — mindkettő Budapestről jött, most itt, benn az üzemben és éjjel-nappal, hiszen itt is lakik — a vágyakról szólva is azüzemcsarnokot említi. Az új üzemcsarnokot szeretnék látni, bár néhány kisebb gond megszűnése is jól jönne. Például: ottjártunkkor éppen nem volt víz. Az előző nap délutánjától nem volt. Ez a gond nyilván megszüntethető, az üzemcsarnok elkészítésének ideje azonban még bizonytalan. A gyerekek tehetsége viszont biztos. Vezetőik szerint meglepően ügyesek és beváltják azokat a reményeket, amelyekkel megkezdték itt a munkát. És talán ez a legbiztosabb fedezete az alig egyéves üzem fejlődésének. (pl . szgy) 1973. szept. 16., vasárnap Nagy értékű vagyon gazdájaként A trafóállomás A lakás ajtaját idős néni nyitja és a kérdésre azonnal válaszol: — Igen, itthon van Irénke. Tessék, ide a szobába... Ujhelyi Irénke mosolyogva fogad. Néhány hete, hogy kijött a kórházból, súlyos műtét után. Járó beteg. Szeme alatti ráncok, s a már őszülő haja jelzi: dolgos, szorgos munkában eltelt esztendők állnak mögötte. — Soha életemben nem voltam még beteg — mondja szinte magyarázkodva — pedig, ahogy mondani szokták, már az ötödik ikszet taposom. Remélem nemsokára újra dolgozhatom. Gondolatban gyakran bent vagyok az állomáson. Ha kinézek az ablakon, odalátok. Az ágy melletti szekrényen gyógyszerek, pohár, s a telefon. Amolyan „forró drót” a lakás és a munkahely között. — Gyakran szól a telefon? — Régebben többször hívtak. Mostanában csak akkor „s zörögnek”, ha meg akarnak látogatni (ezt előre jelzik), vagy ha valami nagyobb, fontosabb feladatról van szó. — Igaz, hogy 1962-től dolgozik itt, az Országos Villamos Távvezeték Vállalat sajószögedi transzformátor-állomásán ? — Igen, kezdettől itt vagyok. Az állomás ugyanis 1962-ben épült fel. Akkor engem neveztek ki a vezetőjének. — S mit szólnak hozzá a férfiak, hogy a vezetőjük nő? — A Szovjetunióban végeztem el az egyetemet — mondja. — Ott is többnyire férfiak voltak az osztálytársaim. Megszoktam őket — jegyzi meg tréfásan. — s ha eleinte kicsit erőteljesebben kellett fellépnem, megérte. Kollégáim nem a nőt nézik bennem. Ha bármilyen problémájuk adódik, felkeresnek, kérik véleményemet. Felelősségteljes poszt egy ilyen állomás vezetőjének lenni. Nagy értékű berendezéseket bíztak gondjaikra. Egy megszakító egység ára például 2,5 millió forint, s ebből sok van itt. Egyébként több száz millió forintra tehető az a vagyon, amire itt ügyelnek, amellyel dolgoznak és gazdálkodnak. — Az álllomás vezetésén kívül több társadalmi funkciót is betölt. Hogy bírja „szusszal”? — Szerencsére itthon nem sok a tennivalóm, mert édesanyám ellátja a háztartást. Így munka után, négy órától még elintézhetem a népfrontos, a szakszervezetei, az oktatási és a tanácsi feladataimat is. Tagja vagyok a községi és a megyei tanácsnak, ami elég sok időt elvesz. Ilyen minőségemben rengeteg embert ismertem meg. Őszintén mondhatom: jó érzés, hogy az emberek számítanak rám. Az apró gondoktól kezdve a legnagyobbakig mindennel felkeresnek, hozzám fordulnak. Szeretnék még sokáig dolgozni, még többet segíteni, csak erőm és egészségem legyen hozzá. Úgy számítom, egy hónap múlva már nem az ágyamban találnak meg barátaim és ismerőseim, hanem ismét a munkahelyen, az alállomáson! Monos Márta (Csohány) Emlékforgácsok Jóska bácsiról Ha néhány hónappal ezelőtt nem ragadja el a halál, ma lenne 85 éves Bánhidy Jóska bácsi, a népszerű miskolci színművész, a Miskolci Nemzeti Színház volt örökös tagja. A színház 150 éves jubileumán már nem ülhetett ott az ünnepi társulati ülés elnökségében, neve lekerült az öltöző ajtajáról is. Születésnapján néhány apró emlékforgácsot jegyzünk fel róla. Úgy tartották, hogy Bánhidy Jóska bácsi már nem is egy színművész Miskolcon, nem is egy a város sok lakosa közül, hanem valóságos intézmény. (így emlékezett meg róla ravatalánál a városi tanács osztályvezetője is.) Olyan valaki volt Jóska bácsi, akinek apró szokásait, hobbyjait, kópéságait sok szeretettel elnézte mindenki, tudomásul vette, természetesnek tartotta. Még az olyan eseteket, mint amilyeneket most is felelevenítünk.* Jóska bácsi, magános ember lévén, mindig vendéglőben étkezett, ebéd után beült a Roráriuszba, törzshelyére, majd onnan a bányászklubba vitt az útja. Állandóan hatalmas aktatáskát cipelt magával, amely degeszre volt tömve. Abban volt a szafaládé, vagy virsli, amelyet a bányászklubban megfőztek neki, mert így olcsóbb, mintha ott vette volna, vitte magával az elengedhetetlen rozscipőt, sót, paprikát, és még ki tudja, mi mindent. így tért be egy estén a régi Avasi Kávéházba is. Kicsomagolta táskájából a felvágottat, a körözöttet, a zöldhagymát, egyéb kora nyári vacsorakelléket, majd a pincértől tányért, kést, villát, sótartót, egy pohár szódát kért, s jóízűen megvacsorázott, ütvén fillérrel fizetett, a visszajáró tíz fillért „gavallérosan” borravalónak adta. De ez nála nem keltett senkiben megütközést. Hasonló eset játszódott le az egyik fodrászműhelyben is. Bement, leült a várakozók közé. De nem szólították, bár volt ráérő fodrász. Kis ideig várakozott, majd beült az egyik üres székbe, a borbély fiókjából elővette a szerszámokat, beszappanozta magát, megfente a fiókban talált borotvát, s míg a fodrászok kajánkodva figyelték, vajon mikor vágja meg magát, takarosan megborotválkozott. (Mindig késsel borotválkozott, mindennap kora reggelén, egészen haláláig.) Utána kölnivel lemosta az arcát, minden mellékmunkát ellátott, mint egy szakember, majd felállt, pénztárcájából kivett két forintot, áttette a másik kezébe. — Köszönöm, művész úr! — mondta, meghajolt és távozott. A harmadik eset szintén hasonló. Említettük, hogy törzshelye volt a Roráriusz cukrászda. (Jaj volt annak, aki az ő székére ült!) Egyszer nem ízlett a cukrászda kávéja. Kért egy kávéspoharat, s megkérte örök barátját, Pásztori Tibor énekművészt, legyen olyan jó, menjen át az utca túlsó oldalára, az édességboltba, s hozzon onnan a Roráriusz poharába egy jó kávét neki. S tőle még ezt sem vették zokon. Ha megfordulunk azokon a helyeken, ahol Jóska bácsi nap mint nap járt, bizony hiányzik, üres a helye. (bm) Vége a siklának. Tervtáróról is hazafelé igyekeznek a bányászok. Ki busszal, ki gyalog, vagy éppen kerékpárral indul útnak. Néhányan a bánya kerítése mögötti kisvasútállomására mennek. A vonat már készenlétben. A Diesel-mozdony „begyújtva”, de a vezető még vár, nehogy lemaradjon valaki a Tardona felé igyekvők közül. Aztán indít. A kocsiban élénk az eszmecsere, amelyből a hecc sem marad ki. Egy magas, szikár fiatalember a szóvivő. Jól fűszerezett mondatai mindig célba találnak. Nem tévesztett célt akkor sem, amikor a vele szemben ülő cimborájának „mondta a szöveget”. — Az éjszaka nem nagyon erőltetted meg magad. Egy lapát nem sok, de annyi szenet sem emeltél fel... — Én-e?! — kapta fel fejét nagy mérgesen a vele egyívású bányász, s olyat mondott, hogy ... Aztán mérsékeltebb hangnemben, szalonképesen, de magyarázkodóan folytatta: — Ha nemcsak a szádat jártatod, hanem a szemed is kinyitod, , akkor nem állítasz ilyet. Akárki megmondhatja, a lapát olyan rozsdás volt, hogy más már a szemétre dobta volna. De holnap ne felejtsd el megnézni. Most fényes, mint a tükör. Akár meg is borotválkozhatsz mellette. Egyébként rád is férne — fejezte be a választ, bizonyítandó, hogy a rozsdát nem dörzspapírral, hanem a szénlapátolással tüntette el... Hároméves múlt a gyerek. Eleven mint a csík és olyanokat mond, hogy a felnőttek is alig jutnak szóhoz. A minap is mi történt. A nagyi a fiához készült Kazincbarcikára. A gyerek kérte, vigye magával. — Kérdezd meg apát, jöhetsz-e. — Jó — egyezett bele a kislány, és már ment is a másik szobába közölni szándékát. Amikor kisvártatva visszajött, durcásan állt meg az ajtóban, és azt mondta: — Nem tudják megmondani, mehetek-e... Azazhogy nem kapott egyértelmű választ a kérdésére. Álldogált még néhány pillanatig, aztán meglepő fordulattal, most már a nagyihoz intézve a szót, széttárta karját: — Most mit csináljak? Talán a házfelügyelőt kérdezzem meg,?... Hidrológusnak készül a fiatalember. Az egyetemi felvételi vizsgán „vette” az akadályokat, de férőhely hiányában — kimaradt. Mindezt egy kicsit szomorúan, de nem elkeseredetten mesélte a minap, amikor a pályaválasztás, jövője került szóba. — Újra megpróbálom! — mondja. Várok egy évet, közben dolgozom és tanulok is. . Erről jutott eszébe a történet arról, hogy ismer egy fiút, aki — mint mondta — már kilencszer jelentkezett és tizedszer is megpróbálja. Orvos akar lenni. E szándékáról nem lehet lebeszélni, hivatást érez e pálya iránt s türelmesen vár. Legutóbb, amikor újra próbálkozott, a várakozás szüneteiben sok minden szóba került. Ez a fiú is bekapcsolódva a beszélgetésbe, nem titkolta el. — Amikor hatodszor jelentkeztem a felvételin, igencsak elkeseredtem — mondja. Azok a fiúk ugyanis, akikkel együtt jártam, s az első felvételin átjutottak, ekkor már végeztek. Én pedig még mindig csak az egyetem előszobájában várakoztam. Aztán váltott a szón, s már derűsen, magabiztosabban, reménykedve mondta: — Nem adom fel! Minden évben benyújtom a kérelmemet, egyszer sikerülni kell. — S még hozzátette: Ha tizedszer állok a felvételi bizottság elé, kérni fogom a törzspárhatanságról szóló bizonyítványt is. Ennyi év és törhetetlen akarás után és alapján kérheti is . T. F.