Észak-Magyarország, 1981. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-08 / 33. szám

981. február 8., vasárnap Miskolci születésű mérnökök 1782-ben II. József megalapította az Institutum Geometricumot, megteremtve ezzel a polgári mérnökképzést Magyarországon. A teljességhez tartozik az is, hogy a Mérnöki Intézet megalakulásakor a világ első mérnökképző főiskolája volt. A megalakított Mérnöki Intézetbe Miskolc városa is elküldte fiait. Bernáth József, Glatz János, Glatz József, Markmüller József, Szabó Mihály, Szathmáry Sámuel nevét kell itt megemlítenünk elsősorban, akik a XIX. században Miskolc városából elindulva, nemcsak az Institutum évkönyveibe jegyeztették nevüket, hanem elvégezve tanulmányaikat, részt kértek és kaptak abban a nagy természetátalakító munkában, amely megfigyelhető a XVIII— XIX. században. Nevük ott található a régi térképeken, kéziratos feljegyzéseken, irányítottak, szerveztek. Mint ismeretes, évenként ismétlődő árvizek rémítgették az ország lakóit, lápos, mocsaras területek borították, szabdalták az országot. A Mérnöki Intézet alapító levelébe rögzítésre került, hogy az intézet megalakítását az is szorgalmazza, hogy: „... szerfölött nagy tájak vannak víz alá merülve és mocsarak alatt hevernek, ahol a malomgátak a legtöbb helyen rosszul vannak szerkesztve, ahol a közutak elhanyagoltak ..szükség van „földmérő, vízépítő és műszaki tudományokra .. A vízimérnökök munkája korántsem volt könnyű. Nemcsak a természettel, a lápos, mocsaras vidékekkel kellett felvenni a küzdelmet, hanem az emberekkel is. Azokkal, akik itt e vízzel, mocsarakkal, nádasokkal borított vidéken éltek. Ez nem volt véletlen, hiszen a nagy természetátalakító munkák sora veszélyeztette azt az életformát, amely a nádasok, vadvizek, mocsarak világában kialakult. A lecsapolási munkák sora el- XVIII—XIX. SZÁZAD indította egy életforma felszámolódását, elvesztette régi életterét, megszokott formáját egy népréteg, amely itt élt a nádasok, vadvizek birodalmában. Ahogy számolódott a nádi világ, ahogy zsugorodott mind kisebb és kisebb területre a mocsarak világa, úgy szűnt meg a madarászás, a halászás, a pákászás és a rétségi legeltetés egykor sokaknak megélhetést adó életformája. Az ősi életformához szokott emberek csak egyet láttak, kihúzzák lábuk alól azt a talajt, amely megszokott életformájuknak teret adott. Abból, hogy a lecsapolási munkákkal holdak százai jutnak vissza a termelésbe, ahhoz nekik úgy látták, úgy érezték, semmi közük, hiszen nem az ő földjük volt, s most a lecsapolások után sem kaptak belőle. S az, hogy a lecsapolások, s a mocsarak felszámolásának nagy munkája megváltoztatta a táj képét, egy egészségesebb életteret adott a régi helyébe, ez olyan tényező volt, amellyel egyáltalán nem számoltak. Amikor azokról a miskolci születésű vízimérnökökről írunk, fel kell hívnunk a figyelmet Fodor Ferenc munkásságára, aki szinte az ismeretlenből hívta elő, keltette életre a XVIII—XIX. századi magyar vízimérnököket. Levéltári, könyvtári iratok és kötetek tömegét átszűrve hozta fel az ismeretlenből a magyar vízimérnökök életük munkásságát s életük állomásait. Az ő munkássága révén ismerjük elsősorban azokat a miskolci születésű vízimérnököket, akik felvették a harcot a mocsaras, lápos vidékekkel. Bernáth József 1810-ben született Miskolcon. Nevéhez fűződik, hogy a Tiszaszabályozás keretében 23 lapon vette fel a Tisza Királyháza környéki szakaszát. Említést érdemel még, hogy a Túr és Tarna folyók vízterületének felvételével egyidejűleg megtervezte szabályozásuk módozatát is. Glatz János 1786-ban született Miskolcon, Arad megye mérnökeként dolgozott. Glatz József 1790 körül született Miskolcon. Az eddigi kutatások csupán azt tudták megállapítani, hogy 1815- ben készített egy térképet a Vág Sopronya község körüli szakasza átvágási tervéről. Markmüller József 1792-ben született. Oklevele megszerzése után elkészítette Szolnok egész határának térképét.. Külön értékét jelenti a térképnek, hogy gazdag vízrajzi anyagával fontos tudományos értéket is képvisel. Markmüllert 1829-ben már Heves megyében találjuk, ahol mint a megye mérnöke dolgozott. Szabó Mihály 1792-ben született Miskolcon. Életére, munkásságára vonatkozólag kevés adattal rendelkezünk. Ayit tudunk róla, hogy a Mérnöki Intézet elvégzése után évekkel később Büdszentmihály határának vízrajzát vette fel. Miskolcon született 1797-ben Szathmáry Sámuel, aki tanulmányai elvégzése után Torontál megye mérnökeként dolgozott, majd a Tisza felmérésénél találjuk. 1847-ben részt vett a Tisza-szabályozás tervezetének vitájában. Elkészítette a Maros szabályozásának tervezetét. Útjuk tehát messze vezetett a megyéből, Miskolc városából. A felsorolás korántsem teljes, mint ahogy további kutatómunkára lenne még szükség vázolni, értékelni azt a munkát, amelyet a miskolci születésű vízimérnökök végeztek a XIX. században. Könyvtárak, levéltárak, múzeumok, s a régi kéziratos térképek minden bizonnyal még számos adatot őriznek a megyéből elindult vízi mérnökök munkásságára, életére vonatkozólag. Szilvágyi Irén ÉSZAK• MAGYARORSZÁG 7 Restaurátorok Fehér köpenyes emberek terítik el gondosan az asztalra a vásznat. Figyelmesen vizsgálják a megfakult ábrázolást, amelyen sok ezer apró repedés látható. A művelet különösen óvatos munkát igényel, mert a festmény nagyon rossz állapotban van. A képek olyanok, mint az emberek, élnek, megöregszenek, kór támadja meg őket, s ha nem időben kapnak segítséget, el is pusztulhatnak. A Szovjetunió különböző múzeumaiból ide, az Országos Képzőművészeti Tudományos Restaurátor Központba hozzák a megfeketedett, elhalványult, vonzerejüket vesztett alkotásokat. A műhelyek laboratóriumokra emlékeztetnek. A vázlatok, festett vásznak mellett különféle oldatokkal teli tégelyek, mikroszkópok, fényképezőgépek, műszerek. A restaurátor nagyon finom munkát végez. A mester egyetlen pontnyi „saját” elképzelés nyomát nem hagyhatja a képeken. Itt nem lehet a megérzésre hagyatkozni. Objektív technika: röntgen- és infravörös fénykép segít felfedezni, mit rejt a felső festékréteg. Rogyion Popov kiváló restaurátor, a központ szobrászati osztályának vezetője (Újsághirdetések: elveszett egy körülbelül 100 kilogrammos hízó. Megtalálóját jutalmazom. — Megszökött egy 120—130 kilogrammos disznó. Nyomravezetője jutalomban részesül.) — Hová, hová? — Á ..., nem messze, csak ide a szomszédba. Nálunk ölnek, és nincs otthon maradásom ... A Hatóság illetékese: — Igen, az elmúlt napokban, sőt mondhatnám hetekben — hisz már a múlt év utolsó napjaiban is ez volt —, szóval, elég gyakran találkozunk hasonló cselekményekkel. — És... ? — Nem tudunk mit tenni. Mikor járőrünk a helyszínre ér, már csak az áldozatot találja. A múltkoriban hallottunk egy sikolyt, ám mire odaértünk — pedig a közelben tartózkodtunk,r, már csak a halál tényét,tudtuk megállapítani. Akadt olyan hely, ahol már darabolták szegényt... És annyi ember volt körülötte, hogy a legmodernebb vívmányaink bevetésével is képtelenek lettünk volna megállapítani a tettest. Aki Hasi nek kezében kés volt, az tagadott. Nem ő adta a végzetes szúrást — mondotta, ő csak segédkezett. Nem tudja, hogy ki volt az illető. Különben is sokat ivott, meg aztán hajnal volt, épphogy csak világosodott... — Ezért menekülnek a leendő áldozatok? — Meglehet... Ámbár még egyiküket sem kérdeztük meg. Bejelentés érkezett, és nem is egy, hanem legalább tíz, hogy megszöktek. Onnan, ahol már piciny koruk óta nevelik. Nem volt szép cselekedet, de érthető. Valahogy mindig megérzik, hogy mi készül ellenük ... Azt viszont még a Hatóság ,sem képes kideríteni, hogy ki fogadja be őket... Valóban, ki a jótevő? Az áldozatjelölt fut, szalad, talán ki a világból. Épphogy csak szóval érni. — Szóval, a szomszédba megy... — Oda, de hogy kihez, még nem tudom. Az úgy szokott lenni, hogy kiszabadulunk, rohanunk egy keveset, hogy eltűnjünk a láthatárról. Aztán megállunk, mert enni is kell, és inni is muszáj. Míg egy helyben tanyázunk, észrevesznek, és újból üldöznek. Amikor kifáradunk, az rendszerint egy ház kapuja előtt szokott lenni. Ők befogadnak. Nincs mese, menni kell, akár tetszik, akár nem. Nem olyan jószívűek ők sem. Visznek, taszigálnak, verdesnek. Utána jól eldugnak a sötétbe. Hogy meg ne találjanak. Én csak tudom, hisz már harmadszor szöktem meg. Minduntalan mástól, s minduntalan a kés elől... De már megyek is, mert itt vannak a nyomomban ... És már el is porzott. — Hé! Nem látott itt egy disznót? Erre szaladt! Legyünk szolidárisak: — Nem ... — Kár. Pedig ha meglenne, maga is kapna egy disznótorost. Na gyerünk tovább ... I. S. nálták inkább, amiért olyan nagyokosnak hiszi magát. — Leszakadt a fogas — mondta Hajdú reggel. A fürdőszobában állt a tükör előtt és borotválkozott. — Te szakítottad le — mondta a felesége. — Hozzá se nyúltam. — Dehogynem nyúltál. Dülöngéltél a részegségtől. — Hát ittam egy kicsit tegnap, az igaz. De a fogashoz nem nyúltam. — Arra se emlékszel, hogy mosléknak nevezted, amit főztem? — Ezt csak rám fogod. Semmire sem emlékszem. Azt sem tudom, hogyan jöttem haza. Érdekes. Már másodszor fordul elő az ilyesmi. Az utolsó emlékem tegnapról, hogy integettem egy taxinak. Kész. Utána felébredtem itthon. — Még beszélgettél is velem — mondta az asszony. — Nem emlékszem — mondta Hajdú. Valamikor később iszogatás közben Hajdú elmesélte a szerelőknek az esetet. Harsogva nevetett hozzá, mert már a harmadik roadónál tartottak. — Amnéziád volt, Ferikém — mondta Szántó —, ezt így hívják, pajtás. — Végre van valamim — mondta Hajdú továbbra is harsányan kacarászva. — Emberek, huszonnyolc éves koromra sikerült elérnem az amnéziát. Doktor Hajdú Ferenc rendkívüli és meghatalmazott amnéziás, az Amnézia osztály előadója! A szerelők is nevettek, látták, hogy belevaló gyerek ez a Hajdú. Hajdú felesége késő estéken széket húzott a nyitott ablak elé, és az utcát figyelte. Nem tudott elaludni, amíg nem jött a férje. Nézte a szótlanul sétáló rendőröket, siető párokat, titokzatos öregasszonyokat, rekedten dudorászó vagy civakodó korhelyeket. Olykor furcsaságokat kínált a füstszagú éjszaka. Egyszer egy ősz hajú ember ment a túlsó oldalon, kézen fogva egy apró kislányt és egy kisfiút, a kisfiú hegedűtokot vitt, és valami kávésbögréről beszélt, pedig már éjfél is elmúlt. Hajdú felesége fel sem fogta az efféle jeleneteket, türelmetlenül várta, hogy elmúljanak, mintha csak kötelező előzményei lennének a férje hazatérésének. Nem tudta volna megmondani, hogy miért várja a férjét. Úgy várta, mintha azt hinné, nem az az igaz, ami van, hanem, ami volt. Veszekedni is csak sokára kezdett a férjével, méghozzá elég különös módon. — Miféle csillár ez? — kérdezte Hajdú a szobában. — Kicserélted a lakást? — Egyél, aztán feküdj le — mondta az asszony. — Este itt volt a Sanyi. Ő hozta. Fel is szerelte mindjárt Feküdj le. — Szóval palikat fogadsz a lakásunkban. Beszennyezed az otthonunk hétszentségét. — Mondom, hogy a Sanyi szerelte fel. A húgod férje. — Biztosan te álltál a létrára, ő meg a szoknyád alá nyúlkált. Az asszony a férjére nézett, és egyszerre idegennek látta. Egy idegent látott, akin észrevette a koszos cipőt, a rosszul választott konfekciós öltönyt, az izzadó homlokát, egy hülyén vigyorgó, duzzadt arcú fickót látott, akit irtózatosan gyűlölt, amiért betolakodott a lakásába, az életébe. — Persze hogy a szoknyám alá nyúlkált. Még mást is csinált A hasamig csúsztatta az érzéki kezét! — mondta Hajduné a saját hazugságától elzsibbadó szájjal. Ilyet, hogy „érzéki kéz”, soha nem mondott még életében, de most az is eszébe jutott, hogy a sógorának valóban érzéki keze van. — Lefeküdtél vele? — kérdezte Hajdú, és már nem nevetett. — Igenis, lefeküdtem! —• kiáltotta az asszony. — Meguntam, hogy állandóan rád várjak. Megutáltalak! Már semmit sem jelentesz nekem! És még folytatta volna, de Hajdú elbőgte magát, olyan elesetten, mint egy gyerek. — Utállak. Gyűlöllek — mondta az asszony. Hajdú az asztalhoz ment, leroskadt a székre, mind a két karját az asztalra tette. — Hová jutottam?... — motyogta, aztán felhüppögött, lehajtotta a fejét és horkolni kezdett. — Feküdj le — mondta az asszony fáradtan. Hajdú felnézet, aztán az ágyhoz cammogott. — Hogy jöttem haza? — kérdezte reggel. — Ahogy szoktál — mondta a felesége. — Jó részeg lehettem — mondta Hajdú. — Ne haragudj. — Miért haragudnék? Megszoktam már — mondta az asszony, és így éltek tovább. Amikor Hajdú részegen jött haza, a felesége, reszkető indulattal mesélte, hogy miképpen csalta meg. Újabb és újabb részleteket talált ki. Undorító aprólékossággal elmagyarázott mindent, és Hajdú sírt, mocskos ringyónak nevezte a feleségét, vádolta önmagát, nagylelkűen megbocsátott, dührohamokat kapott, kiabált, hogy a vonat alá fekszik, és reggelre nem emlékezett semmire. Szégyenlősen mosolyogva utasítgatta a szerelőket, húzódozva bement velük a kocsmába, és tehetetlenül elfogadta az egymást követő rundókat. Hajduné gyakran gondolt arra, hogy elválik a férjétől, mégsem tudta elhatározni magát, mert akkor el kellett volna válnia mindentől, saját magától is, attól is, aki volt attól, akinek akarta magát Egy napon megtette, amivel fenyegetőzött. Nem lelte örömét a silány kalandban, de bűntudatot sem érzett. A tévéjüket javította egy mackóvá nőtt kamasz. Tunyán pislogott, mikor az asszony kacérkodni kezdett vele, csak megfogta a derekát, olyan mozdulattal, mintha ez is a javításhoz tartozna. A húsz forint borravalót is ugyanúgy elfogadta, amikor Hajduné odaadta neki az előszobában, mint máskor. — Kicsit elhajoltam — mondta Hajdú, amikor késő este hazajött. Az asszony az ágyban feküdt. — A konyhában van vacsora — mondta, aztán elaludt, és nem mesélt semmit, soha többé nem mesélt.