Észak-Magyarország, 1981. július (37. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-12 / 162. szám
1981. június 12., vasárnap Lenke Zoltán rajza Vladimír Rohlena: Rablótámadás A postahivatalba egy álarcos férfi lépett be. Egyik kezében pisztoly volt, a másikban pénzszállító zsák. Ennek méretéből ítélve az illető optimista természetű lehetett. Odalépett a kisablakhoz és bekiáltott: •— Fel a kezekkel! Vokalek postatisztviselő rögtön felemelte a kezét. — Ide a pénzt! — Hogyan adjam oda magának a pénzt, ha fel kell tartanom a kezemet? — Jó, jó, hagyjuk a szellemeskedést! Engedje le a kezét, de meg se moccanjon, Különben a halál fiai — Árva vagyok — habogta Vokalek úr —, nekem úgyis mindegy. Kihúzta az asztal fiókját, felfordította, és a látogató zsákjába szórta a pénzt. — Tessék, 216 korona és 50 halér. — Hohó, ez kissé kevés — csóválta a fejét a rabló. — Rossz napunk van. Előfordul az ilyesmi. Talán a bélyegeket is elvinné? 72 korona és 40 halér értékű bélyegem van. — Mit kezdjek a bélyegekkel ? — Hogyhogy mit? Ez attól függ, hány évet kap. Majd leveleket írogat a kedves rokonainak. — Nincsenek rokonaim. — Akkor nekem ír. Tudja, nekem sincs senkim kerek e világon. — Egyáltalán nincs senkije? — Teljesen egyedül vagyok. El sem tudja képzelni, mit jelent, hogy itt kell ülnöm a poste restanteablak mögött, látom a feszült várakozástól sugárzó arcokat, látom, amint reszkető kézzel nyúlnak a boríték után, látom a lányok mosolyát, amikor mindjárt itt az ablak előtt, türelmetlenül feltépik a borítékot. Nekem pedig senki sem ír." Soha senki. El tudja képzelni ezt? A rabló görcsösen nyelt, mintha a torkán akadt volna valami. — És is egyedül vagyok. Világéletemben egyedül voltam... — nem bírta tovább, és szipogni kezdett. — Tehát maga is tudja, mi a magány — , sóhajtott fel fájdalmasan Vokalek úr. — Tudom, persze, hogy tudom — mondta a rabló, és hirtelen zokogásban tört ki. — Ne sírjon! *— Hogyne sírjak, amikor feldúlta a lelkem?! Nem kell nekem a pénz. És a vacak bélyegeire sincs szükségem... Hát mire ment el az én egész életem... — Köszönöm, drága barátom! Várjon meg, mindjárt bezár a posta, akkor elmegyünk és iszunk egy korsó sört... ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Új múzeum Debrecen és Debrecenben Borsos József neves városépítész (ő tervezte többek között az első hazai krematóriumot) vénkerti házában, nem messze a Déri Múzeumtól, nyílt meg ez év januárjában a „Debrecen és a magyar irodalom” című állandó kiállítás. Csaknem öt évszázad irodalmát e szűk helyen bemutatni: a kiállító eszközök tervezőjének és a rendezőnek a mesteri munkája. Debrecen múltja méltó erre a bemutatásra. Huszár Gál nyomdája 1561-től hazánk legrégibb folyamatosan dolgozó üzeme, s a magyar nyelvű nyomtatványai irodalmi nyelvünk letéteményesei megerősödésének vívmányai. A jobbágygyermekeket felnevelő kollégium a felvilágosodás fellegvára, élén Csokonaival. Kölcsey, Petőfi, Arany otthon volt Debrecenben. A „szabadságharc fővárosa” nem feledkezhetett meg Kossuthról, Jókairól sem. Az emeleti kiállítóteremben a századforduló és a 20. század jeleseivel találkozunk. A tudomány vára ekkor még a kollégium. Itt tanul Ady Endre, ide jár Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig-jának gyermekhőse, Nyilas Misi, Debrecenből indul Tóth Árpád, Szabó Lőrinc. Oláh Gábort lehúzza (éppen napjainkban világított be ebbe a roppant küzdelembe Tóth Endre kitűnő könyve Oláh Gáborról), Gulyás Pál felülkerekedik. Juhász Géza szellemi patrónus lesz már egyetemi katedrája előtt is. A kiállítás e harmadik csoportja bemutatja a Csokonai-kör és az Ady Társaság bátor és sokoldalú kísérleteit. Debrecen irodalmi múzeuma 1945-ig vezet el bennünket. Sokat emlegetett világ ez, a kollégium gyűjteménye is felsorakoztatja a múltját. Mégis igen sok meglepetést hoz számunkra, hogy a Csokonai- és Fazekas Mihály-emlékekre figyelmeztessünk. A magyar irodalmi múlt minduntalan előretörő vonulata ez, s a kiállítás három csoportja valóban a magyar művelődéstörténet hőskora. Még mindig van bennük felfedeznivaló. A múzeum kézirattára és relikviái lehetővé teszik a tudós kutató munkát is. Ne sajnáljunk még egy jó negyedórát, hogy a Margit utcában meglátogassuk a Holló László-emlékházat A magyar festészet nagyjával és java alkotásaival, otthona berendezésével találkozhatunk. Kiskunfélegyháza is híven őrzi képeit, de itt kitárulkozik előttünk a magyar tájjal, a magyar néppel eljegyzett alkotó szinte teljes életműve. K. A. A vénkerti ház mint múzeum Részlet a kiállításról Dühös voltam, mert nem engedtek azok a boldogtalanok téged ott aludni. Úgy gondolom, sírtam is. — Nem azok a boldogtalanok nem engedtek, hanem a boldogtalanok háziasszonya. — Te gunyoros vagy. — Elfelejtettél magyarul. Nem veszed észre, hogy fogalmazol? — Ilyen sok év után csodálatos? — Tulajdonképpen érthető. Szóval, kijöttél a vízpartra, valami vacsorát is hoztál. — Arra nem emlékszem. Meztelenül fürödtünk. Nagyon sovány voltál, tudod? De sokat bírtál. És mindig ideges voltál. Még mindig folyton ideges vagy? — Ez az alaptermészetem. Egyébként nem hiszem, hogy ideges lennék, csak .. . — Érzékeny voltál. És önös ... akarom mondani, önző. — önző? — Azt szerettem. Már hajnal volt, amikor visszamentem a házba. A nádas mellett meztelenül becsavarodtál egész éjszakára a pokrócba, és nem engedted, hogy viszamenjek a házba. Mindig egészen a fáradtságig akartál együtt lenni. Most mit csinálsz? — Ülök és beszélgetek veled. — Nem úgy, van dolgod? — Tulajdonképpen nincs, legfeljebb telefonálnom kell pár helyre. >—Akkor most hozzád megyünk. Az ezüstszürke Buick marad a Szondi-pince előtt. Útközben mellékutcákon sétálva bemegyünk egy kocsmába. Két féldeci barackpálinkát veszek. Az övét is én iszom meg. Csak beleszagol. Nem emlékeztetem, hogy hány üveggel ittunk meg annak idején. A szobámban csak a könyvespolc előtt áll meg pár pillanatra, aztán vetkőzni kezd, és a heverőre kuporodik. Leülök mellé. — Már nem vagy olyan sovány. Na, gyere hozzám. Egyetlen szó nélkül kényszerít magára. Képtelen vagyok nem emlékezni tíz évvel ezelőtti nagy sóhajaira, nyögdécseléseire, elfojtott suttogásaira. Most szótlan, ügyes, látszik az öröm az arcán. ■ Hátamra kulcsolja a karját, aztán a homlokához kap és nevet. Félóra múlva feláll, és kimegy a fürdőszobába. A ruháját magával viszi. Felöltözve jön vissza. A könyvespolc előtt toporog megint, aztán leül az íróasztalhoz, kézbe vesz egy papírdarabot : —■ ;Jó, Áldott légy”... nem tudom olvasni az írásod. Mi ez? Imádkozss? kozás? ve, ahol ő pörköltet rentettem. • — Nem. Tegnap jöttem haza a Zselicségből. — Honnan? — Ez egy vidék Somogyban. Egy tanító barátom hívott le. Halottvirrasztásra. Amit olvasni akartál, az a sirató asszonyok egyik éneke. — Olvasd delt volna és vörös bort. Egy idő múlva a homloka fölött ágaskodó szőke tincs a szemébe hullik, ahogy öreg házak falán mállik a vakolat. Lehet, hogy egy kupica barackpálinkát is rendelt volna, aztán megkér, vezessek én, ha tudok. — „Áldott légy hatalmas úgy biztonságosabb. És teristen, hogy ezen halottnak mészetesen hozzám, nem itt, megelégled kínjait, s hogy miután dúlt lelkében oly nagy a sötét, életének is kioltod lobogó szövétnekét.” — Micsodáját? — Szövétnekét. — Az a teste? — Igen, mondjuk. — Na, megyek. Holnap délután gyere a szállodába, várlak. Elmegyünk valahová. — Jó. Elkísérjelek? — Nem. Egyedül akarok visszamenni. Másnap elmehettem volna a szállodába. Talán várt volna rám. Talán beültünk volna az ezüstszürke Buickba, és az utat magyaráztam volna egy városszéli kiskocsma faasztaláig. Természetesen Budán, kovácsoltvas lámpák alatt, piros-zöld népi hímzéssel díszített térítőre könyökölszállodába. Aztán... pontosan tudom, hogy a sajnálkozáson kívül semmi mást nem éreztem volna iránta. De nem volt másnap. Hogy őszinte legyek, az előző napot is igyekszem majd elfelejteni, mert az emlékezetem csak a jó és szép pillanatokat őrzi, ha nőkről van szó. Biztos vagyok benne, ez nem sikerült. Továbbéltem valamit egy ajándékba kapott napon, és a kudarc tökéletes. Az egyensúly naptári éveim és csillagéveim között helyrebillent. " A hétköznapok rendje szerint. Mert a naptári évek néha színesre pingált, olykor kopott, töredezett kilométerkövei az úton ballagó hálónak esetleg jeleznek valamit, a csillagévek már csak az utána poroszkálónak. Egy szökőnappal öregebb