Észak-Magyarország, 1984. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-30 / 281. szám
ES £ A*M*GYAROS SZAG 4 Téli könyvvásár Évek óta közhelynek számít már, mégis leírandó, mert helytálló az a megállapítás, hogy a könyv elfoglalta méltó helyét az ajándéktárgyak sorában is, s ma már mindenki szívesen fogadja, ha ünnepnapjaira, vagy éppen karácsonyra könyvet kap attól, aki tiszteli, aki közel áll hozzá. Ugyanakkor ehhez a gondolathoz az is társul, hogy az év során jelentkező könyv, ünnepek között a téli könyvi vásár egyenrangú akcióvá lett, noha van egy lényeges különbség közte és az ünnepi könyvhét, valamint a különböző szakjellegű könyves időszakok között: ez a könyvakció bevallottan kereskedelmi jellegű, nem ürügy a különböző irodalmi, szakirodalmi rendezvényekre, találkozókra, egyebekre, hanem az olvasó és a könyv könyvesbolti találkozásának időszaka. Még akkor is, ha az esetek nagy hányadában nem az olvasó megy be a boltba, hanem valaki más, aki a könyvet megvásárolja ajándékként. Ez kereskedelmi jelleg azonban nem zárja ki, hogy értéket kínáljanak ilyenkor is a könyvesboltok, és a kiadók. A most kezdődő téli könyvvásárra például tizenhat hazai könyvkiadó százharminckét új művet jelentetett meg, összesen 2 millió 800 ezer példányban, s annak bizonyítására, hogy az érték dominál ebben a könyves akcióban is, örömmel regisztrálható, hogy az új kiadású könyvek között, sőt a téli könyvvásárnak abban az ajánlójegyzékében, amely már korábban megjelent műveket is magába foglal, nincsenek félponyvák, ponyvák, krimik, egyéb, a könyvkiadás perifériáján helyet foglaló művek, hanem mindenkor a tiszta, nemes érték jelentkezik az új kötetek lapjain. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése minapi sajtótájékoztatóján , Budapesten ketten is ajánlották a könyveket: Berkes Erzsébet kritikus és Sziládi János író, a Móra Könyvkiadó igazgatója. Az a puszta tény is, hogy az ismert és nagyon jónevű irodalomkritikus vállalkozott a könyvek ajánlására, „nemes reklámjára”, amellett szól, hogy itt olyan művek kerülnek népszerűsítésre, amelyekért a rangos kritikus felelősséget vállalhat, amelyek mellett vaki kiállással irodalmii rangját nem kockáztatja. " Sziládi János azért beszélt külön a Móra Kiadóról, mert az idén is megrendezik a téli könyvvásár időszaka alatt a lassan hagyományossá váló országos gyermekkönyvhetet — az idén december 3-a és 4-e között —, amelyre külön gonddal készült fel az ifjúsági kiadó harmincnál több kiadvány megjelentetésével, s amelynek időszaka alatt Miskolcon is lesz külön rendezvény az úttörőházban a gyermekek részére. Érdemes böngészni a tét könyvvásár ajánlójegyzékét, amely százhetvenhárom művet kínál, de persze kapható a boltokban ezeken kívül is sokféle kiadvány. Az ajánlójegyzékben látható művek egy része már megjelent. Sőt, mint a könyvboltokból tudható, van közöttük olyan, amely már el is fogyott, legfeljebb abban lehet bízni, hogy egyes boltokban kevéssé keresik az adott műveket , és esetleg át lehet csoporosítani. Más részük az ajánlott könyveknek már megérkezett a boltokba, a többi folyamatosan várható. Szeretnénk remélni, hogy nem ismétlődik meg a néhány év előtti keseuelem, amikor is jó néhány, nagyon keresett kiadvány, tipikusan karácsonyi alanyoknak való könyv az ünnepek után érkezett csak a boltokba. Az új művek között a kortárs magyar irodalmat tizenhét, a klasszikus magyar irodalmat nyolc mű képviseli. Nagyon nehéz lenne most itt felsorolni minden érdekes művet. Csak ízelítésképpen említendő, hogy a magyar prózát képviseli Fekete Sándor A kamasz álma című kötete, Csurka István Színleírás című tárca- és novellagyűjteménye, Mándy Iván Lélegzetvétel nélkül című novelláskötete; igen nagy érdeklődésre tarthat számot Méliusz József romániai magyar író Sors és jelkép című esszéregénye, amely egy 1943- ban Dél-Erdélyben tett körutazásának döbbenetes tapasztalataira épül és ma is igen izgalmas olvasmány. Száraz György Történelem jelenidőben című művét talán már nem is kell ajánlani, mert úgy hallom, elfogyott. A kortársi külföldi irodalom is nagyon jeles művekkel képviselteti magát, csakúgy, mint az irodalomtörténeti művek, tanulmányok, emlékiratok sora. Például az Illyés Gyula-emlékkönyv, Almási Pál sopronkőhidai naplója, az Akadémiai Kiadónál a Magyarország története című sorozat újabb kötete, vagy A magyar színészet nagy képeskönyve. Igen gazdag a művészeti, néprajzi művek kínálata, sok az ajándékozásra való album. Nem feladatom sorolni a könyveket, de feltétlenül meg kell állapítanom, hogy nagyon sokszínű és nemes anyagból áll össze ez a kínálat. Mindössze két ifjúsági művet említek még meg, amely külön figyelmet érdemel. Az egyik a Legkedvesebb versem című versgyűjtemény, amelyet 3210 középiskolás korú fiatal szavazata alapján szerkesztettek, s állítottak össze; ezernél több gyermek javaslata kapott helyet a kötetben, és nem érdektelen megemlíteni, hogy jóllehet, a legkedvesebb költőnek Petőfit jelölték, a legtöbben mégis Radnóti Miklós Nem tudhatom ... című versét emelték ki, mint legkedvesebb költeményüket. A másik ifjúsági kötet Németh Pál Levelek F.-nének című könyve, egy első világháborús történet, amely arról szól, hogy egy fronton levő katonát a felesége bizonyos kényszerítő körülmények között megcsalt, de a becsületes asszony ezt levélben megvallotta a férjének, kérve, ítélkezzen fölötte, elfogadja-e őt és a félrelépésből született gyermekét. A levélre akkor nem érkezett válasz A szerző most több száz tizenéves válaszát gyűjtötte egybe, mit tennének a férj helyében. A téli könyvvásárnak nincs ünnepi megnyitója. Az emberek bemennek a boltba, nézelődnek, kiválasztják, s hazaviszik, elolvassák a könyvet. Ez az igazi találkozás a könyvvel. Aztán szépen becsomagoltatják, s odateszik szeretteik fenyőfája alá. És a megajándékozott olvassa el utána a könyvet. Ezért van a téli könyvvásár. Benedek Miklós Grúziai hadi út f Megkezdődtek a híres grúziai hadiút restaurációs munkálatai. A tervekben szerepel az út töltésének, a lakott települések védőfalának, s a hidak szerkezeti elemeinek felújítása, valamint a 108 kilométer hosszú út mentén található műemlékek — templomok, várak, őrtornyok, rossz idő esetében a turistáknak védelmet nyújtó pihenőhelyek és vendégfogadók helyreállítása. A grúziai hadiutak még 1799-ben nyitották meg. Szombaton nyit a liget Kitárul a Bükk keleti kapuja Úgy látszik, a miskolci Herman Ottó-liget építőinek a sok esős, ködös nap után mostanában kedvez az időjárás: nem kell a vendégmarasztaló sárral küzdeniük épp most, a munka finisében. A ligetet a Bükk keleti kapujának is nevezik, és itt a kavicsos sétányoktól, halastavaktól kezdve a különleges formájú épületekig, minden társadalmi összefogással készül, néhány lépésre a Majális-parki autóbusz-végállomástól. Az építést irányító operatív bizottság vezetője Lendvai Ferenc mérnök-kisiparos. Nem számolta össze ugyan, hogy eddig hányan segítettek a vállalkozásban, de az bizonyos, hogy hosszúra nyúlna a névsor, ha készíteni kellene egyet. Számunkra a legjobbak nevét próbálta csokorba gyűjteni. A park sétányait, halastavait, partfalait az ÉVIZIG 4. számú szakaszmérnöksége építette, a fogadóépület faszerkezete a lyukói ácsok munkáját dicséri, a nyílászárókat és közfalakat pedig a Miskolci Bútor- és Asztalosipari Szövetkezet készítette. A szállítási munkákból legtöbbet az ÉPFU és a 3. sz. Volán vállalt, a Borsodtávhő és a Miskolci Kertészeti Vállalat segítségével. Nagy munkát végeztek a honvédségi alakulatok tisztjei, közkatonái, s a diákok is: a 114-es Szakmunkásképző Intézet tanulói, oktatói a fogadóépület belső munkálataiban vesznek részt. A park két épületének — a kerek toronynak és az íves kaput formázó fogadóépületnek — egyedi alapjait a KÉV Metró miskolci építésvezetősége kivitelezte. A földmunkák zömét, s a vasszerkezet elkészítését a Miskolci Mélyépítő, és a Miskolci Vízmű Vállalatok, a Miskolci Közúti Igazgatóság, és a Közlekedési Építő Vállalat végezte el, sok más helyi intézmény segítségével. A kerek toronyépület teljes egészében a kisiparosok munkáját dicséri. Sokan közülük kiemelkedő munkát végeztek: Vízi László és brigádja, valamint Szabó József, Nagy Gyula, Nagy Sándor, Jánosi Albert ácsmesterek, Bacsó Gyula, Tóth Zoltán, Tóth Tivadar, dr. Náday László és Torzsa János: ők végezték a tetőfedést és a zsindelyezést. Sokat vállalt és teljesített Éles Lajos és Május 1. kisipari munkabrigádja, Cserlaki László és Vasiszta Imre kőművesek, Hornyák Ferenc asztalosmester és Truskovszky András, aki a villanyszerelőket irányította. A kép még így sem teljes, hiszen részletesen szólhattunk volna a HCM, a BÁÉV, az Ongai Csavarárugyár, az ÉMV, az ÉSZAKTERV, az Út- és Vasútépítő Vállalat, az ÉMÁSZ, a Borsod megyei Tanácsi Építőipari Vállalat, a Herman Ottó Múzeum, a Miskolci Üveggyár, a tűzoltóság, és a Köjál dolgozóinak munkájáról is. Ott voltak a kezdettől fogva a Bükki Nemzeti Park irányító munkatársai, és Kertész Márton, a KIOSZ miskolci elnöke is, aki a kisiparosokat vezette, önkéntelenül is múlt időben fogalmazódott az előző mondat, hiszen szombaton megnyitja első látogatói előtt kapuját a Herman Ottó-liget. 1984. november 30., péntek Ma este a képernyőn Ilyenek voltunk Amerikai filmet sugároz az első műsor 21 óra 20 perces kezdettel. A Sydney Pollack rendezte Ilyenek voltunk a negyvenes években játszódik, amikor Katie és Hubbel még egyetemisták voltak. Illetve akkor kezdődik a játék. Bár sok mindenben eltér a felfogásuk, politikai meggyőződésük, szerelmük mindennél erősebb. Ám később, az ötvenes évek Amerikájának politikai viharaiban ellentéteik felélednek és ez veszélyes konfliktushelyzetet teremt. Képünkön a film egyik kockája. ősleletek hMm Paleolit-kori települést tártak fel a Szahalin-szigeti Szokol falucska közelében. Korábban úgy tartották, hogy az első emberek csak a neolitban, azaz mintegy 400 ezer évvel ezelőtt jelentek meg a szigeten. Az ásatások során a tudósok kőből készült fegyvereket és csiszolt lemezeket találtak, ezekből készítették a dárdák és gerelyek hegyeit. Ezek a leletek feltűnően hasonlítanak azokhoz a tárgyakhoz, amelyek a tengerparton végzett kutatások során kerültek elő. Valószínű, hogy néhány ezer esztendővel ezelőtt sokkal alacsonyabb volt a tenger szintje a sziget körzetében, s egy földnyelv kötötte össze a szigetet a kontinenssel. 1944 november első hetében már megyénk határához ért a front, melyet délről, majd nyugatról is egyre erősödő ágyúdörgés jelzett. A város területén egyre nőtt a zűrzavar, mindenki kereste az oltalmat nyújtó pincéket, óvóhelyeket. November 19- én már Diósgyőr, majd 20- án Hejőceaba és Szarma került nehéz harcok árán a szovjet csapatok kezére. A német alakulatok, már a város központjában és az északi városrészben a Szentpéteri kapu vonalában helyezkedtek el, mivel már csak ebben az irányban volt lehetőségük a visszavonulásra. November 27-én, Felsőimorcb felszabadulásával. Miskolcot ősi romgyűrűbe fogták a szovjet csapatok. Megszűnt minden kommunális szolgáltatás, a lakosság aggódva várta az elkövetkező napokat. A várost védő német és a kisebb létszámú magyar alakulatok, több helyen a lakóházak között helyezkedtek el, tüzelőállásokat építve. A mi közvetlen környezetünkben is, nyolcszáz méterre a lakásunktól, a Bedeghvölgy utcában, a Pece patak partján, állásokat építve helyezkedett el egy német tábori üteg. Pánik lett úrrá a környéken, hiszen mindenki tudta, hogy a környező házak kei lesznek téve a szovjet repülők, vagy a tüzérség választüzének. Nézzük (tisztes távolból) a német tüzérek gyors munkáját, amint a lövegeket tűzkész állapotba helyezték, közben nem kímélték a környéken az ágyúk útjában álló fákat, kerítéseket. Az érintett lakosokat felszólították, hogy hagyják el a lakásaikat. Szitkozódás, átkozódás áradt feléjük, „csapjon belétek az isten nyilai”, s néhány óra múlva valóban közéjük csapott savító szovjet aknák formájában. A mi családunk is töprengett, hogy hová menjünk biztonságos óvóhelyre. Az avasi pincék messze voltak, így az utcánkban álló egyik emeletes ház pincéjében maradtunk. A szomszéd iunkban lakott egy frontot megjárt katona, aki megnyugtatott, hogy ez az épület — ő mér saját bőrén tapasztalta a szovjet fegyverek tüzét — távol esik a jelzett német ütegállástól, a szovjet tüzérek vagy aknavetők nem tévednek ekkorát. Igaza volt! Délutáni órákra a négy német ágyú megkezdte szórványos tüzelését déli, azaz Csaba—Görömböly irányában. Figyeltük, hallgattuk a kilövések számát, lövegenként mintegy 10 lövést tudtak csak leadni, máris robbantak közöttük a szovjet aknák, halált hozó repeszeket szórva. Az egyik akna majdnem a tüzet vezénylő parancsnok állását találta telibe. Utána nagy csend lett, elhallgattak a lövegek és lőszerkészletük nagy részét hátrahagyva elvonultak a német tüzérek. Megcsodáltuk a szovjet aknavetők pontos célzását, álmélkodtunk, hogy ilyen rövid idő alatt képesek voltak elűzni a közvetlen környezetünkre veszélyt jelentő ágyúkat. Vártuk, mi lesz még? Milyen megpróbáltatásoknak leszünk kitéve, nem kerül-e sor utcai harcokra? A front már szinte a kertek alatt volt. November 27. után, a gyalogsági fegyverek harci zaja, a német Spandau villámgéppuskák ropogása, a szovjet Makszim géppuskák és PPS géppisztolyok tompa sorozatai és száraz csattogása éreztette, hogy már nem sok van hátra a nehéz, gyötrelmes napokból, s ismét veszély nélkül mehetünk az utcára. Voltak csendes órák is a rövid harci szünetekben, s ilyenkor kimerészkedtünk a pincéből, jártuk a várost, az esetleg működő sütödéket, kenyér után kutatva. Áram és víz hiányában azonban csak nagyon nehezen működtek a pékségek. Szerencsére több pékségnek saját kútja volt, és kézi dagasztással elő tudtak állítani bizonyos mennyiségű kenyeret. Néptelen városi utcák, üres kirakatok. A Forgolódnál ott állt a német hídőrség. A hídon tilos volt az átjárás, mert a németek aláaknázták. Néztük, s majdhogynem sajnáltuk a nálunk alig-alig idősebb 16—17 éves német katonákat. A barátom, aki beszélt németül, szóba elegyedett velük, megkérdezte: miért kell ezt a kis hidat a többivel együtt felrobbantani? Hideg fény lobbant a német szemében, csak annyit mondott: ez a parancs! Felötlött bennem: e pusztítások, e pár méteres nyílású felrobbantott hidak állították volna meg a Volgától győzedelmesen előre nyomuló hadsereget városunknál ? December 1-én, pénteken erősen felerősödött a harci zaj, most már főképpen keleti irányból, Zsolca—Amat felől, szinte egész nap dúlt az aknavetők—lövegek párbaja, a Szentpéteri kapui tetemvári dombvonulatokat lőtte erősen a szovjet tüzérség, mivel azokról a dombokról keleti irányban kedvezőek voltak a védekezési lehetőségek a német utóvédek számára. December 3-án, vasárnap hajnalban óriási detonációra riadt föl a város lakossága (ez volt városunkban az utolsó háborús pusztítás), felrobbantották a Forgóhidat, ahol megdöbbentő volt a környező épületek pusztulása is. Egy kétemeletes épületet teljesen letarolt a robbantás, beledöntötte a Szinva medrébe. Azon a ködös, borongós reggelen, mivel előző nap szünetelt a harci tevékenység mindkét fél részéről, útra keltünk kenyérbeszerző körútra. Vihar előtti csönd volt. A közeli pékség előtt már hosszú sor állt. (Major utca, ma állategészségügyi labor). Én is beálltam a sorba. Asszonyok, gyerekek izgatottan beszélték, hogy már a főutcán látták az orosz katonákat! Szorongással vártuk, hogy mi lesz ezután? A fasiszta propaganda hatására mindenki félt, de mindenki várta a bevonulást, hiszen ez véget vetett a háborúnak városunkban. Félelmünket legyőzve, elindultunk meggyőződni a hír valóságáról, itt vannak-e a szovjet katonák? Kiérve az akkori Werbőczy, ma Dózsa György útra, a főutca felé haladva , a Városháza felől jövet megpillantottuk a szovjet katonákat. Óvatosan, fegyverüket lövésre készen jöttek. Felderítők lehettek. Mivel még a Bábonyibérc északi oldalán német alakulatok voltak, óvatosságuk indokolt volt. Velünk szemben nem tanúsítottak semmilyen ellenséges magatartást, így félelmünk rövidesen eloszlott. 1944. december 3., vasárnap reggel 8 óra. Vége az ostromállapotnak, a pincékben való bujkálásnak. Először ezt jelentették számunkra a vörös csillagos messziről jött katonák Tisza Lajos Miskolc, Bankó Pista u. 27. Az első találkozás