Észak-Magyarország, 1984. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-30 / 305. szám
1984. december 30. vasárnap Szilveszteri zajkeltés Miért lármázunk újévkor? A „vígságszerző új esztendő’’ köszöntésének megannyi módja van. Az óévbúcsúztatás talán legáltalánosabb velejárója a zajkeltés, a féktelen ünnepi lármázás, amelynek az idén is tanúi lehetünk, ha végigmegyünk a szilveszteri utcán. Újév napján az emberek igyekeznek világszerte minél nagyobb lármát csapni. Dániában például tűzijátékkal, patronok és petárdák robbantásával növelték a zajt, méghozzá olyan mértékben, hogy később rendeletekkel kellett megtiltani a szórakozásnak ezt a fajtáját. Az NDK-ban viszont még ma is több mint harmincillió márka értékű tűzijátékrakétát gyártanak újévre. Lármázunk a magunk módján mi is: a hangorkány növelésére dudák, sípok, kerepesek, játékdurrancsok szolgálnak. Vajon hogyan alakult ki az óévtől való búcsúzásnak ez a mindenütt honos, ám a fülnek korántsem kellemes szokása? A papírtrombiták rikoltozása és a petárdadurrogtatás réges-régi hiedelmeket idéz, amelyeknek közös célja a rossz, az avítt, a gonosz elűzése, — és ezáltal az új esztendőre való egészség, bőség, termékenység megteremtése, megidézése — volt. „A régi babonás szokások létrejöttét viszont olyan áltörténeti mondákkal magyarázzák, melyek inkább eltakarják, mint felfedik a szokás valódi értelmét, célját — írja Dömötör Tekla Magyar népszokások című könyvében. — A lármázással, álarcos alakoskodással összekötött szokásokat gyakran a török harcokkal hozzák kapcsolatba.” Hazánkban is több helyütt él ilyen szokásmagyarázó történet. Érdemes a legjellegzetesebbel megismerkednünk, ezt a püspökladányi születésű Igmándy József (a hajdúnánási gimnázium egykori tanára, a debreceni egyetem későbbi bölcsészdoktora) jegyezte fel. Hajdúszoboszlón szerzett megfigyeléseit Szilveszteri népszokás Hajdú megyében címmel adta közre az Ethnographia egyik 1941-es számában. „Szoboszlón — írja — a gyerekek, suhancok és legények pergőkkel, kolompokkal, csengőkkel, dudákkal, ostorokkal és mindenféle eszközökkel felszerelve összegyűltek a piacon, s itt, valamint az utcákon járkálva rettenetes zajt csaptak. Közben lövöldöztek is. Ezekhez járult még a torony, az ablakok kivilágítása, csillagszórók, világító rakéták lövöldözése.” A hajdúvárosban élő idősebb emberek ma is úgy tartják, hogy ez az évbezáró szokás a török háborúk idejére megy vissza. A török épp az esztendő utolsó napján közeledett a hadba vonult férfiak távolléte miatt csupán asszonyoktól és gyermekektől lakott Szoboszlóhoz. Az asszonyok —a szükség szülte női leleményesség — ijedtükben félreverték a harangot, tepsikkel, edényekkel csörömpöltek, hogy a zajkeltéssel megrémítsék és félrevezessék a törököket. A szájhagyomány szerint tehát a szokás a törökvilág eseményeivel függ össze. „ ... 1660. december 31-én — írja Igmándy — török martalócok támadták meg a várost. A szoboszlói hajdúk nemcsak visszaverték a támadást, hanem még űzőbe is vették a rablókat. Közben beesteledett és sűrű köd ereszkedett. Az otthon maradtak féltek, hogy a vitézek a sötétben nem találnak haza, ezért csaptak nagy lármát, kivilágosították a tornyot, s az ablakokat. Más változat szerint a török támadás elől a város határában levő nádasban elbújtatott asszonyok és gyerekek sikoltozása és a kongatás azt a hitet keltette a támadókban, hogy a Szoboszlót védők nagyon sokan vannak, s a megrémült törököket a várost védelmező néhány vitéz visszaverte, sőt elkergette Kaba felé. Hogy aztán ezek visszataláljanak, ezért a toronyba lámpát tettek.” Igmándy József négy évtizeddel ezelőtt még azt adhatta hírül, hogy „a szokás a kántálással együtt ma is megvan”. Az idő múlásával azonban, miképp egész szilveszteri szokásrendszerünk, a zajkeltés rítusa is megváltozott értelmezésben, elhalványodott eredettel, talán csak puszta hagyományként élt tovább. A néprajzi kutatás többféle úgynevezett aetiologikus történti mondát tart számon a különböző szokáscselekmények magyarázataként, a néphit azonban könnyebben „felejt”, alkalmazkodik a gyorsuló idő hozta változásokhoz. Az újévi zajkeltésnek is alighanem a harsány öröm, a féktelen ünnepi jókedv lett a tovább éltetője. Az a fontos, hogy — hagyatkozzunk mégis az ősi hiedelemre — szerencsét, bőséget, egészséget és termékenységet hozzon az új esztendőre. Hasznos-e a szünidő? „Holnap már nem lesz iskola” — mondtuk nem csekély lelkesedéssel “gyermekkorunkban valamikor így karácsony előtt. Ha örvendező megállapításunk megütötte valamely bölcs felnőtt — főképpen pedagógus — fülét, többnyire nem maradt el a kiigazítás: „Nem iskola nem lesz, kisfiam, hanem tanítás”. Életkori sajátosságainknál fogva, persze nem tehettünk mást, tudomásul vettük a helyesbítést, s az okosabbak — mellékesen a stréberebbek — maguk is figyelmeztették később társaikat a pongyolaságra. Holott éppen ez a „pongyolaság” volt gondolatunk pontos kifejezője. A gyermek számára ugyanis nem az az iskolai szünidő lényege, hogy nem lesz tanítás, hanem az, hogy nem kell iskolába mennie. Ami egyben azt is jelenti, hogy nem kell korán kelnie, nem kell legkevesebb négy-öt órát a falak között ülnie, miközben odakünn talán már szánkózásra, hóemberépítésre, sízésre alkalmas hó, netán korcsolyázásra való jég van, nem kell házi feladatot írnia, órákra készülnie; egyáltalában: néhány napra oldódhatik benne mindaz a feszültség — hogy ne mondjam: stresszállapot —, amelyet az iskolába járás jelent. Lényegében véve ez a feszültségoldás,oldódás a tanítási — legyek én is precíz felnőtt, és nem írtam: „iskolai” — szünet célja. S ezt a célt betölteni igen fontos, különösen félidőben, amikor is a diák a tanéven belül a leghosszabb szakaszt — bő három és fél hónapot — teljesíti egyfolytában. Ez az egyfolytában természetesen módjával értendő, hiszen a vasárnapok mindig is szabadok voltak, az utóbbi években pedig általános a szabad szombat is, ám ezek a hétvégéik korántsem jelentik a regenerálódásnak olyan alkalmát, mint a szünidő. Még a két nap sem biztosít elegendő lazulást, már péntek délután arra kell gondolni, hogy hétfőn újra kezdődik az egész, s ne feledjük: éppen az ötnapos tanítási hét bevezetése jelenti a hétközbeni fokozottabb terhelést. Ámde végül is eljő a várva várt téli szünet, amikor is „nincs iskola”. Azazhogy van, és kell is lennie. Amióta az édesanyák döntő többsége is dolgozik, szükség van rá, hogy az iskolák — legalábbis az általános iskolák — ne legyenek zárva a diákok előtt. Nem kevés az olyan gyermekek száma — különösen a nagyvárosi gyerekeké —, akik a tanítási szünetben teljességgel felügyelet nélkül maradnak, s ha nem mehetnek be az iskolába — már évek óta megszületett a kifejezés —, „kulcsos gyerekként” tengenek, lengenek, mígnem édesanyjuk vagy édesapjuk elő nem kerül a munkából. (Általában nem korán kerül elő, hiszen ő is ötnapos munkahetet dolgozik, munkanapja tehát szükségképpen hosszú.) Kell tehát az iskolai felügyelet, kellenek a nyitva tartó napközik. Ámde ilyenkor gondolni kell arra, hogy a foglalkozások minél kevésbé legyenek tanóraszerűek. Sajnos, a kényszerűség — s olykor a nevelői kényelmessége miatt ez a kívánalom nem valósul meg. Ha nincs klubnapközi, önálló napközis traktus, a gyermek a nap jó részét ismét csak a tanteremben tölti, s az időbeosztás ritmusa is alig különbözik a tanítási napokétól. Persze, mindezt el lehet kerülni, ha a nevelő minél többször kiviszi tanítványait az iskola falai közül. Ámde valljuk meg, gyakorta nem szívesen vállalkozik erre. Nemcsak azért, mert a közlekedés, a gyerekek „mozgatása” fokozott felelősséget jelent. Vannak más okok is. Nem ritkán tapasztaljuk — olykor az újságok is szóvá teszik e visszás helyzetet —, hogy a különböző intézmények nem vesznek tudomást a tanítási szünetről. A mozivállalatok nem gondolnak arra, hogy ezekben a napokban több matinét tartsanak a filmszínházak, lehetőleg a legjobb gyermek- és ifjúsági filmeket tűzve műsorra, a művelődési házak megfeledkeznek arról, hogy másképpen kell ilyenkor „nyitva tartani”, figyelembe kell venni a fokozódó igényeket, s több gyermekműsort szervezni így karácsony körül. Természetesen akad dicséretes és jó példa is, s ahol figyelmesek a különböző művelődési intézmények vezetői, ott lényegesen könnyebb a pedagógusok dolga, s színesebben, pihentetőbben tölthetik el szünidejüket a gyermekek. S ha már a pedagógusoknál tartunk! Gyakran hangoztatják a nevelőknek: a tanítási szünet csak a tanulónak szünet, a tanítónak, tanárnak nem. Ez így igaz. Ámde egészen bizonyos, hogy ezt az elvet azokban az iskolákban alkalmazzák helyesen, amelyekben úgy szervezik meg a munkát, hogy azért pihenésre is jusson egy kis idő. Hiszen a pedagógus is keményen végigdolgozta azt a három és fél hónapot. Ráadásul többnyire ő is éppen olyan szülő, mint a más foglalkozásúak, s éppen úgy megvannak a többletfeladatai. Bizonyos, hogy az a jó, ha január első napjaiban, mind a tanuló, mind a nevelő pihentebben lát újra munkához. M. L ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 „Vitaminvásár” a Búza téren Kell a zöldségféle az ünnepi ebédhez Középiskolások a szakszervezeti mozgalomban Középiskolások a szakszervezetben. Ma még keveset hallunk róluk, hiszen leginkább felnőttekre, dolgozókra gondolunk, amikor a szakszervezetről esik szó, noha léteznek, működnek ma már szakszervezetek a középiskolákban is, mint ahogyan a miskolci 114-es számú Eötvös József Ipari Szakmunkásképző Intézetben. Egy esztendőn át az iskolai, másod-harmadévben már a bázisvállalat szakszervezetéhez tartoznak a gyerekek. Ez utóbbinak különösen nagy jelentősége van, mert a leendő munkahelyeken a gyakorlatban ismerkedhetnek meg a tanulók a munkások érdekvédelmével, a szakszervezeti mozgalom lényegévek elősegítik beilleszkedésüket a felnőtt közösségekbe. Ott vannak a diákok képviselői általában a termelési tanácskozásokon is. A szakmunkásképző intézetben öt évvel ezelőtt alakították meg az első szakszervezeti alapszervezeteket. Miiként vélekednek a mozgalomról a fiatalok? Erről beszélgettünk néhány tanulóval: Alexa Istvánnal és Sukta László harmadévesekkel, a másodikos Gazdik Lászlóval és az első éves Próczki Istvánnal. • Az iskolában külön alapszervezeteink vannak. Magunk választotta osztály- és csoportbizalmiakkal, önállóan készített munkatervekkel, költségvetéssel rendelkezünk. Tevékenységünk egyike a szociális juttatások megszavazása, amely nagyon fontos, mert meglehetősen nagy a veszélyeztetett körülmények száma. Emellett javaslatokat gyűjtünk össze a jutalomüdülésre, egyik legnépszerűbb „szolgáltatásunkra”. — Harcos vitáink vannak az ösztöndíjak odaítélésénél. Szeretnénk igazságosak lenni, ami persze nehéz dolog. Ám egyik biztosíték rá a tisztségviselők demokratikus megválasztása. Így ha valaki nem felel meg a követelményeknek, akkor egyszerűen leváltjuk. Az osztályokban egyébként éppúgy van szakszervezeti bizalmi, mint KISZ-titkár, akiknek teendője hasonló, mégis jól elkülöníthető. Nálunk a szakszervezeti mozgalom népszerűbb a diákság körében. A bizalmi egyfajta közvetítő szerepet vállal magára az iskola, a munkahely, a diák és a tanár között. Tanáraink elvárják, hogy a szakmai gyakorlatokról rendszeresen beszámoljunk. Megbíráljuk a nem tetsző dolgokat, szóljunk a munkahelyeken tapasztalt visszaélésekről. Az egyik helyen nem tartották be a kötelező balesetvédelmi előírásokat, máshol meg bajok voltak az étkeztetésünkkel. Azt is elmondtuk, amikor egy veszélyes falazási munkát bíztak ránk. A második szinten kellett volna dolgozni, de mi nem mentünk fel. Szerintünk nem volt biztonságos. Igazunk is volt. — Vannak gondjaink is. Ha egy tanár fegyelmit akar adni, elvileg előtte meg kell bennünket is kérdeznie. Sajnos, ezt nem mindenki teszi meg. És a tanár—diák viszonyban ugyebár legtöbbször nem nekünk van igazunk ... Persze, az sem biztos, hogy ilyen ügyekben a bizalmi szólni mer tanára ellen. Szerencsére nem ez a jellemző, de tény: van egykét tanár, aki nem veszi komolyan a szakszervezeti mozgalomban előírtakat. — Jó dolog, hogy valamennyi, bennünket érintő dologba beleszólhatunk. Az is jó, hogy a vállalatoknál tájékoztatnak bennünket munkajogi tudnivalókról, amelyek az iskola elvégzése után közvetlenül, szorosabban érintenek bennünket. Az viszont már nem jó, amelyet egyik bizalmunk tapasztalt, összeszedte a bélyegek árát, és bevitte a leendő munkahely szakszervezeti bizottságára, elszámolásra. Ott azonban értetlenül néztek rá. Azt se tudták, mit keres ott egy tanuló. Hosszas magyarázkodás után értették meg, hogy a tanulók szervezetileg már régóta oda tartoznak. Monos Márta Számos versenyen immulnak megyénk amatőr rádiósai Borsod megye amatőr rádiósai az utóbbi évek hazai és nemzetközi versenyein egyre több sikert arattak. Ezt szorgalmas edzésük mellett annak köszönhették, hogy számukra a klubjainkban mérkőzéseket rendeztek, s ezeken, valamint a megyei bajnokság küzdelmeiben fejleszthették képességeiket. Így lesz ez jövőre is. Az MHSZ Országos Központjának jóváhagyásával elkészült a borsodiak 1985-ös versenynaptára. E szerint a gyorstávírászok Miskolcon három, Kazincbarcikán, Mezőkövesden és Ózdon egyegy klubversenyen vesznek részt az új esztendőben. Az elsőre január 12-én, az utolsóra november 9-én kerül sor. A rádió-iránymérők Miskolcon három, Kazincbarcikán, Leninvárosban, Mezőkövesden, Ózdon és Sárospatakon egy-egy mérkőzésen „csapnak össze”. A nem kis erőkifejtést igénylő versenyszámot először március 2-án, utoljára október 12-én rendezik meg. A rádió-iránymérők jó szereplésére különösképp lehet számítani. A Miskolc melletti Pingyomtetőn szeptember 20-án felavatott, az ország talán legkorszerűbb amatőr rádióállomása ugyanis felszereltsége és a környezete révén nemcsak a megyeszékhely, hanem más városaink versenyzőinek is kitűnő edzéslehetőséget biztosít. Ami az országos versenyeket illeti: az MHSZ megyei vezetősége lesz a „gazdája” az úttörők gyorstávírászai 16. országos bajnokságának. A Lenin ifjú távírásza címért küzdők versenyét, miként — az első kivételével — valamennyi korábbit, Leninvárosban rendezik meg április 4—6-án. A borsodi felnőtt gyorstávírászok, rádió-iránymérők legjobbjai részt vesznek a Tatán augusztusban lebonyolításra kerülő, négy napig tartó országos bajnokságon. Ennek keretében rendezik meg az úttörők rádióiránymérőinek országos bajnokságát is, és erről sem hiányoznak szűkebb pátriánk ifjú versenyzői. A magyar válogatott csapat tagjaiként nemzetközi versenyeken is indulnak Borsod megyei amatőrök. A szocialista országok rádiótöbbtusázóinak augusztusban az NDK-ban megrendezendő ötnapos versenyén a miskolci Vas Ágnes és Nagymáté Zsuzsa, a mezőkövesdi Cseh Rudolf, s a kazincbarcikai Jenei Zsolt szerepel a hazánk színeit képviselők együttesében. A gyorstávírászok Európa-bajnokságát decemberben Bulgáriában rendezik meg. A hét napig tartó küzdelemben Vas Ágnes, Jenei Zsolt és a miskolci Laki Lajos várhatóan válogatottunk erősségei lesznek. A fiatal leány rendkívül szorgalmasan edző, céltudatos versenyző. Jenei úttörő korában (amire még nem volt példa) egymás után háromszor elnyerte a Lenin ifjú távirásza címet. Laki pedig az idén Moszkvában megrendezett világbajnokságon egyénileg ötödik lett. T. L !