Észak-Magyarország, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-08 / 32. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 — A nemzet festője Barabás Miklós emlékezete Barabás Miklósnak, nemzeti festészetünk klasszikusának 175. születésnapját ünnepeljük február 10-én. Történelmünknek félig feledésbe került alakjai közé tartozik, bár valamennyi munkáját bizonyosan ismeri népünk aprajanagyja, mert hiszen az ő ecsetje, karcolótűje nyomán alkotunk képet magunknak a reformkor nagyjairól, Széchenyiről, Kossuthról, Deák Ferencről, Wesselényi Miklósról, Eötvös Józsefről, Petőfiről, Arany Jánosról, Jókai Mórról, hogy csak a legnagyobbakat említsem. A „nemzet festője" volt, mint Reviczky írta róla: „És hogy csodálják késő unokák, megfested korod arcképcsarnokát." Életműve a reformkor képeskönyve egy európai rangú művész szemével nézve. Erdélyben, Háromszékben, Márkusifalván született elszegényedett székely nemesi családból. A nagyenyedi kollégiumban tanult. Itt nyert alapvető műveltsége, melyet egész életén át fejlesztett, kiváló nyelvtudása, elhivatottságot sugalló magatartása tette alkalmassá arra, hogy a magyar művészeti élet későbbi vezetői közé emelkedjék, s hogy rangos feladatát, a magyar nemzeti festészet megalapozását betöltse. Már a kollégiumban elkezdett festegetni, majd Neuhauser Ferenctől elsajátította a festészet alapelemeit. Bécsben rövid ideig J. Ender tanítványa volt, mégis főként autodidaktaként tartjuk számon. Jó szerencséje és szakmai kíváncsisága mindig összehozta olyan festőkkel, akiktől művészeti felfogásban és technikában is sokat tanulhatott. Itáliai tanulmányúton W. L. Leitch angol akvarellfestőtől, későbbi jó barátjától a vízfestés fejlett technikáját és az új, nagyvonalúan kezelt természetábrázolást sajátította el, Kolozsvárt pedig Barna Gábor a divatos litográfia titkaiba avatta be. Ráday gróf meghívására a fővárosba utazott, ahol a világlátott, hat nyelven beszélő nemesi értelmiségi hamar kapcsolatot talált a pesti szellemi élet vezérkarához, Bajzához, Vörösmartyhoz, Toldy Ferenchez, Tasner Antalhoz, Széchenyi István gróf titkárához. Hírnevének kibontakozásához Széchenyi is hathatósan hozzájárult, aki naplójának tanúsága szerint műtermének gyakori látogatói közé tartozott. Portréját is megfestette. A Magyar Tudományos Akadémia megrendelésére is több portrét festett. Ő volt az első magyar festő, aki hivatásából nálunk meg tudott élni. A különféle sokszorosító technikákat is magas színvonalon alkalmazta. Az almanachok számára kedvvel rajzolt, a sajtóportrét például ő honosította meg Magyarországon. Fő műfaja a portré. Kiváló jellemábrázoló képessége volt. Általában a megnyerő vonásokat emelte ki képein az akkor divatos finom naturalizmussal, az arc részleteinél sokat időzve. Koloritján virágkorában az erős színek, a párizsi kék, a bordó és a mélybarna uralkodtak. Képeivel nagy sikert aratott, huszonhat éves korában a Tudományos Akadémia levelező tagja lett. Akkor kedvelt műfaját, életképet keveset festett, bár ezekkel is nagy sikere volt, mint a többször megfestett Galambpostával, vagy a Vásárra ballagó erdélyi béres oláhokkal, amely Vásárra induló oláh család címen vált ismertté. A reformkor minden jelentős eseményében részt vett, megörökítette például a Lánchíd alapkőletételét. Kiemelkedő jelentőségűek apró tájképvázlatai, melyekben hegyi ember létére az alföldi táj megkapó szépségét is felfedezte (Alföldi táj gémeskúttal). Naplójegyzetei szerint az 1848-as forradalom és a szabadságharc bukása mélyen megrendítette. Az abszolutizmus éveiben lelki válságon esett át, képeinek színvilága megsötétült. Művei fáradtabbak, de egy-egy gyöngyszem azért akad köztük, mint Bittó Istvánná leheletfinom arcképe. Bár továbbra is övé a „nemzet festőjének” büszke címe, megrendelői megfogyatkoztak. Gazdag munkásságában szinte minden jelentős kortársát megörökítette, megteremtve képein a reformkori magyar hazafi típusát, amelyben a kor magára eszmélt. Képeinek zöme európai rangú. Emberi példaadása kora nagy kérdéseinek felvállalásában, a magyar művészeti élet kialakításában, a fiatal tehetségek támogatásában máig követendő. 1898 februárjában hunyt el, a nemzet gyászától kísérve. Brestyánszky Ilona Vásárra induló oláh család Galambposta A februári Napjaink Érdekesen állt össze a februári Napjaink. Király István professzor „Nemzeti és nemzetközi a mai kultúrában” című tanulmánya indítja és Zimonyi Zoltán: „Feltételes megállóhely” — Adalékok a „vidék”, mint értékkategória történetéhez című gondolatébresztő esszéje zárja. Van-e ellentét ma a nemzeti, a nemzetközi és a vidékiség között? A két említett tanulmány — noha másmás indíttatásból — erre kísérli meg a választ. Király István tagja volt annak a delegációnak, amely Moszkvában képviselte Budapestet. Itt hangzott el ez az előadás, amelyben röviden, főbb vonalaiban a magyar kulturális életet mutatta be. Ezek a kérdések, a nemzeti és a nemzetközi viszonya, mindenkor izgalmasak voltak, de korunk új módon, új hangsúllyal veti fel őket. Zimonyi Zoltán tanulmánya viszont egy sokszor hangoztatott sérelmet jár körül, amit a kabaré nyelvén „nyomják Krahácsot” közhellyel szoktunk emlegetni. Korunk egyik súlyos társadalmi betegségéről: az atomizálódásról, az elmagányosodásról írt kisregényt — Érzelmes jelentés címmel — Gergely Mihály. Apáink, nagyapáink még mondhatták, hogy két fontos dátuma van életünknek, amelyet feljegyeznek: a születés és a halál. Gergely Mihály története ezt cáfolja meg. Kisregényének hőse L. M. úgy hal meg, panellakásában, hogy csak négy év után fedezik fel, s akkor is csak az egyik hivatal. Közben nem hiányzott sem a családjának, sem kollégáinak. Gyakorta emlegetjük mostanában pejoratív jelzővel a közéletiséget, mint hiányt. Különösen az írókat szokták elmarasztalni, mondván, hogy visszavonulnak a magánügyek, magán lelki kínok világába. Nem jellemző ez Fekete Gyulára, akivel Kiss Gyula készített interjút: „A közéletiség: alkati kérdés" címmel. Még egy érdekes tanulmányra hívnám fel a figyelmet: Monostori Imre: A nagy szenvedés szent és megszentel című írására. A versrovatban ezúttal Kiss Irén, Csíki László, Gittai István, Soóki László, Tódor János, valamint Ötvös László verseit olvashatjuk. Würtz Ádám rajzai illusztrálják a verseket. (horpácsi) 1985. február 8., péntek Hagyományápolás A hideg, téli napok egyikén harmonikaszó, hangos nótázás hallatszott a Kőkép környékén: „Piros, barna lány, mikor hozzád jártam. Ablakod alatt de sokat megálltam. Kérdezd meg a muskátli virágot. Hány szép éjszakát töltöttem el nálad .. Csak nem lakodalom, ilyen szokatlan időben ? Aki bepillantott, félkaréjban álló matyókat látott szívből énekelni. A tangóharmonika talp alá való ritmusára tánchoz igazodtak a csípők, a lábak . .. Sürdültek a libaszín, meg fehér purgament szoknyák, suhogtak a lobogós ujjú ingek. Fiatalos virtussal ropták, csak a gyors csárdás után lihegtek egy kicsit — ajaj! Ezelőtt harminc—negyven évvel!... — így derült ki, hogy valójában hatvan év körüli öregek tartanak egy kis hiteles ízelítőt az Állami Népi Együttes gyűjtői számára, hogy eredeti tőről vehessék át az ősi tánclépéseket, táncbéli tartást. „kivicses, kavicsos a mi házunk eleje ...” — Felejtik az időt, az öregedést — hajdani dallamokra éled a szív ... Az ajtó mellett hatéves forma gyerekek kerekre nyílt szemekkel merednek a csodára: az nem lehet igaz, hogy a csavarítókendős nyalka menyecske az ő nagyanyja! Aki a matyólányt sürgeti, az meg a szomszéd Pesta bácsi?... Eddig legfeljebb avíttas családi fényképeken láttak ilyet. Még megfogalmazatlanul mocorog bennük az érzés, ám valószínű, hogy élményeik hatásaként tudatosul majd, hogy ők e matyók, a matyóság örökösei, leszármazottai. Sok, sok ilyen gyermeki rácsodálkozásra lenne szükség ahhoz, hogy a népi hagyományok ne csak skanzenek látványossága gyanánt, hanem nemzeti tudatunkban is fennmaradjanak. A világ a maga sokszínűségében gyönyörű. Miért tehát, hogy az emberiség megszállottan törekszik a sablonos egyformaságra? Miközben sóvárogva kívánjuk a lelket üdítő változatosságot — minden tettünkkel megsemmisítünk azokból valamit — uniformizálva közvetlen és távolabbi környezetünket. Ma még a felfedezés örömét kínálja az országjárás, mert vannak jellegzetes népi kultúrával rendelkező vidékek. Egyedi viseletek, szokásmódok, ízes, tájjellegű beszéd — mind fűszerei jelen kultúránknak is. Minket, a mai felnőtt generációt terheli a felelősség, mennyi marad fenn ezekből az értékekből. Az utókor már nem teheti jóvá a mi mulasztásainkat. A modern világ emberének is szüksége van arra, hogy múltjával, környezetével személyes kapcsolatai legyenek. Ha ez hiányzik, elvész a biztonságérzete is. Nem letarolni kell tehát a régi értékeket. A múltat a kor szelleméhez kell igazítani. Össze kell fogni a még élő, a népi értékeket, ismereteket birtokló öregekkel — mert csak ilyen kollektív munka lehet igazán eredményes, övék e téren a tapasztalat; nekünk tudás, műveltség, pozíció adatott. Legyünk hát méltó pártfogói minden jó kezdeményezésnek. Az a nép, nemzet tudja igazán értékelni más nemzetek kultúráját is , amely ismeri saját népének múltját, őrzi, és éli legszebb hagyományait. Ezen az úton juthatunk el az egész emberiség egyetemes kultúrájának féltéséhez, mely érzés az egyik legnagyobb erő lehet az atomkorszak önpusztító törekvéseivel szemben. Pető Margit A Diósgyőri Munkástól a Leninvárosi Krónikáig • Üzemi lapok Boldogult újdondász koromban — ma újságíró-gyakornok — bírósági tudósító is voltam, öreg sajtóróka mestereim legfőbb tanácsa volt: ne csak a nagy, látványos perekre menjek, hanem elsősorban a kis pereket figyeljem, mert az az élet. Ez a tanítás jut eszembe, amikor olyan lapokat olvasok, amelyek nem általános megyei, vagy miskolci jelenségekről írnak, hanem arról, mi történik egy-egy üzemben, kik élnek ott, kikre érdemes figyelni. Mint cseppben a tenger, e lapok tudósításaiból mutatkozik a nagy egész és tulajdonképpen ezek a cseppek nem is olyan kis cseppek, hiszen egy-egy nagyüzemünk dolgozóinak összlétszáma megközelíti vagy meghaladja a tízezer főt. Vegyük hát kezünkbe ezeket a megyénkben megjelenő üzemi lapokat. A Diósgyőri Munkás, a Borsodi Bányász és a Borsodi Vegyész a nehézipar, a bányászat és a vegyipar helyzetéről tudósít elsősorban, ám üzemi riportjain kívül portrékat tár elénk azokról, akik ezeknek a fontos iparágaknak a termékeit megtermelik, miközben háziasszonyok, apák, nagyapák is. Az ipari termelés leírása mellett az ipari dolgozók élete is elénk tárul. Kibővítik ezt a képet azok a lapok, amelyek nemcsak az üzem, a vállalat életéről írnak, de egyben tudósítanak a város életéről is. Ilyen a Leninvárosi Krónika és az Ózdi Vasas. Tartozunk az igazságnak azonban azzal, hogy a kimondottan üzemi lapok is igyekeznek ma már túllépni üzemük határain, így a Diósgyőri Munkás hírt ad Diósgyőr helyi érdekességeiről, a Borsodi Bányász igyekszik helytörténeti érdekességeket is feltárni a bányavidékek múltjából és jelenéből, a Borsodi Vegyész pedig gyakorta tudósít egy-egy külföldi delegáció látogatásáról. Végül — utoljára, de nem utolsónak — arról a lapról essék szó, amely — látszólag — más, mint az előbbiek, de — csak látszólag. Elvégre az elmélet is anyagi erővé válik — tanultuk és tanuljuk ma is. Nos, ebben az esetben A Mi Egyetemünk című lapunk arról az „üzemről” tudósít, ahol az ipart forradalmasító elméleteket tanulják fiataljaink: a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemről. Az üzemi lapok hát valóban a mi lapjaink, nem véletlen, hogy a megyei és városi lap számos munkatársa e lapokból rekrutálódott. Máté Iván Mérlegen a játékfilmek Ma este rövid ünnepséggel és Kovács András új filmjének, a Károlyi Mihályné életéről és attól elválaszthatatlanul Károlyi Mihály politikai tevékenységéről szóló Vörös grófnőnek díszbemutatójával megkezdődik a budapesti Vörös Csillag filmszínházban a XVII. magyar játékfilmszemle ötnapos rendezvénysorozata. A szakma, a százhúsznál több külföldi szakember, a nagyközönség előtt egy esztendő magyar játékfilm-termése pereg le, közte nagy számban olyan műveket láthatnak az érdeklődők, amelyek még nem kerültek programba, csak az elkövetkező hetekben és hónapokban tekintheti meg majd a mozilátogató. Mint a XVII-es sorszámból is kitűnik, a magyar játékfilmszemlék már hagyományosak, gazdag múlttal rendelkeznek. Jóllehet, a korábbi pécsi szemléken több volt a kötetlen eszmecserék lehetősége, a vidéki városba lerándult szakmabeliek egy hétig szinte „összezártan” foglalkoztak a filmes élet időszerű kérdéseivel, a fővárosban tartott és tartandó szemlék a magyar alkotóműhelyek és korábbi alkotások jobb megismerésére adnak lehetőséget. Az egy esztendő alatt készült filmek folyamatos áttekintése sokféle szakmai, társadalmi következtetés levonására ad módot. Találkozókra kerül sor alkotók, kritikusok, művelődéspolitikusok, külföldi tudósítók között. A társadalmi zsűri nyilvános vitáján mód nyílik az éves munka elemzésére. A társadalmi zsűri — amelynek sorában minden évben napjaink közéletének reprezentánsai foglalnak helyet — ebben az évben Huszár Istvánnak, az MSZMP Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézete főigazgatójának elnökletével tevékenykedik. A nyilvános vita ez évben is gazdag, sokszínű eszmecserét, s nem kevés útmutató tapasztalatot ígér. Versenyfilmek, információs vetítések, bemutatók, találkozók, tájékoztatók — ezekből tevődik össze a szemle, amely az idén sem fesztivál, hanem munkajellegű találkozás kíván lenni, s hihetőleg ismét jelentős mérföldkő lesz a magyar játékfilm-művészet fejlődésében. A magyar film barátai érdeklődéssel várják a XVII. magyar játékfilmszemlét. (bm)