Észak-Magyarország, 1987. március (43. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-14 / 62. szám

1987. március 14., szombat „Küzdeni erőnk szerint” 1848. március 15-re em­lékezni mindig, minden helyzetben különös és föl­emelő kötelesség. Hiszen a nemzet életében az olyan történelmi sorsfordulók egyike ez a nap, amelyek által többnek és igazabb­­nak tudjuk magunkat, érezzük egy közösség tör­vényszerű összetartozását, s magunk mögött tudjuk azt a szellemi erőt, amit Széchenyi, Kossuth, Pető­fi, Arany, Vasvári, Tán­csics, Jókai életműve je­lent a magyarságnak. Ak­kor is haza és haladás leg­fontosabb kérdései dőltek el, s bár nem szerencsés a történelmet példatárnak, s lehetséges párhuzamok gyűjteményének tekinteni. 1848. maradandó sugárzása abból is adódik, hogy Pe­­tőfiék forradalmában és szabadságharcában a leg­jobbak fogtak össze, s ad­tak választ a lét vagy nem­lét nagy kihívására. Csele­kedetük történelmi érvé­nyét még a szabadságharc legyőzésének tragédiája se vonhatja árnyékba. 1848-ban a nemzeti füg­getlenség és a polgári ha­ladás volt a tét. Az ország sorsa, jelene és jövője a cselekvés és nem cselekvés kettősségében fogalmazó­dott meg. S aki a tétlen­séget, a maradást válasz­totta, eleve kirekesztette ezt a népet az európai fej­lődés lehetőségéből. Ha a legjobbakban, s magában a népben nincs bátorság a cselekvésre, Magyarország politikai, társadalmi, gaz­dasági értelemben hosszú időre a perifériára szorul. Ez az, ami ma is tanul­ságos: a helyzet józan fel­ismerése és a cselekvés bá­torsága. Most más kérdése­ket vet fel a történelem, elsősorban azt, hogy képe­sek vagyunk-e a kor köve­telményéhez igazítani a szocializmus hazai gyakor­latát. De a cselekvés és nem cselekvés kettőssége éppolyan sorsmeghatározó dilemma, mint volt 1848 históriai napjaiban. Mert, mit jelent a tétlenség? A perc, a pillanat esetleges és látszólagos nyugalmát, s ugyanakkor a teljes táv­latvesztést, a jövő bizony­talanságát. A cselekvés vál­lalása, persze, egyéni és közösségi fájdalmakkal, át­meneti veszteségekkel is járhat, de a jelen kényel­mes nyugalmával nem le­het megváltani a jövőt. Csak a cselekvés bátorsá­gával. Ilyen értelemben törté­nelmi sorsfordulóhoz ér­keztünk újra. A vagy-vagy állapotába. Perifériára szo­rulni a huszadik században is lehet. Hiába hivatko­zunk arra a sok áldozattal is járó történelmi útra, amelyet 1945. óta megtet­tünk, a világban elfoglalt, lényegében kedvező he­lyünket a mában is meg kell erősítenünk. Mert ez a hely nem örökös vív­mány. Vitathatatlan ered­ményeink ellenére kihull­hatunk az időből, ha nem fejlesztjük magunkban a változás és változtatás ké­pességét, ha nem tudjuk követni a szükségszerűsé­gek hívását. Előttünk — a címben is idézett Vörösmarty szavai­val — ma is „egy nemzet­nek sorsa áll”. S ez a sors a fölzárkózás vagy lemara­dás ellentétében villantja fel önmaga távlatait. A vi­lág nélkülünk is halad, de nekünk egyáltalán nem mindegy, hogy a történe­lemben hátrébb csúszott nemzetek sorában va­gyunk-e vagy sem. Külö­nösen nem mindegy a fia­taloknak, hiszen a mai döntéseink — a jók s a rosszak is —­­az ő életü­ket fogják meghatározni. Ezért van felelőssége és helye az induló nemzedé­keknek is a cselekvésben, hogy az idők szavának megfelelő változások minél gyorsabbak, s a társadalom egészére kiterjedők legye­nek. Ezért tette közzé tet­tekre sarkalló felhívását január végén a KISZ Köz­ponti Bizottsága: „Jövőnk a tét!" Ma már nincs értelme annak a kérdésnek, hogy adott körülmények között lehet-e tenni valamit. A kor más megfogalmazást követel. Fordított kérdés­­feltevést: Szabad-e semmit sem tenni? Lehet-e fiatal tömegeknek sikeres egyéni életben reménykedni, mi­közben az ország, a közös­ség súlyos gondokkal néz szembe? Egyénnek és kö­zösségnek ilyen kettéválá­sa csak ideig-óráig képzel­hető. A reformok korában élünk, s ezeket a korszako­kat nemcsak a magánérde­kű, a személyes érvényű gondolatok kormányozzák, hanem azok, amelyek a köz ügyét és boldogulását viszik előbbre. Akár bátor egyéni vállalással is. Ma persze az idő nem végletes önfeláldozást kér tőlünk. Cselekedeteink táv­lata nem a segesvári csa­tamező. Mégis kérdés, hogy a mostani ifjú nemzedék fölkészült-e arra, amire a mai kor szólítja, egyre erő­teljesebben. Végzetes vol­na azt válaszolni: nem. Könnyű kibúvó ugyanis, hogy ez a nemzedék nem volt jelen­ a nagy ügyek eldöntésekor, nem kérdez­ték meg, hogy milyennek képzeli a szocialista gazda­ság és társadalom útját. Következésképpen vállal­ják a felelősséget és a szükséges változtatások gondját azok, akik eddig is a folyamatok középpontjá­ban álltak. A fiatalság pe­dig vagy beilleszkedik ab­ba, ami van, vagy elegán­san kívül marad. Nem. Ma nem lehet ilyen munkamegosztás. Vannak ugyan a kívülmaradást ösztönző megfontolások, de minél hosszabb távon gon­dolkodunk, ezek annál in­kább elveszítik az érvé­nyüket. Be kell látni: ma már a beilleszkedés, a meglévő gazdasági és po­litikai mechanizmusokba való közömbös belesimulás se elegendő. A nemzet ér­dekeit tekintve sohase volt az, most még kevésbé. A mai ifjú nemzedék tanul­tabb, mint eddig bármelyik volt a magyar történelem­ben. Közéletisége azonban sokszor messze alatta ma­rad annak, amit egy mű­velt emberfők számában igencsak megnövekedett nemzedéktől joggal várhat az ország. Olyan helyzet­ben vagyunk, amikor egy generációnak a gyakorlat mezején kell megmérnie önmagát: képes-e vállalni a történelem által rámért küldetést. Előttünk valóban egy nemzetnek sorsa áll. A márciusi ifjak példá­ja — 1987-ben — legin­­­­­kább erről beszél. Domonkos László a KISZ KB titkára ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 M­agánügy, de talán érdekes, mert jel­lemző. Amikor ifjú ismerősömnek megemlítettem, hogy március 15-ről szeret­nék cikket írni, enyhe fintor volt a válasz. Nem először találkoztam ezzel, s mi ta­gadás, gyakorló tanár ko­romban mindig el is kese­rített, önvizsgálatra készte­tett, vajon jól végzem-e a dolgomat? Hogyan lehet 1848. március 15-ét „unni”? Hiszen, ha van ünnep, amely az ifjúságé, amely Illyés szép kifejezésével úgy sistereg, mint a forró vaslapra csep­pentett víz, akkor az már­cius idusa. Nincs még egy ilyen napja történelmünknek, amelyen találkozott a töme­gek néma akarata az ifjúság robbanásig feszülő tettvágyá­val, amelyen a vágy és az akarat tettekben valósult meg, mint 1848. tavaszán. Hogy lehet az, hogy ifjú is­merősöm (és társai) nem ér­zik a négy emberöltő távolán is átsistergő robbanás fényét, melegét? Válasz helyett Petőfi nap­lóját lapozgatom, párhuza­mosan Illyés Petőfi-könyvé­­vel. Tanulságos olvasmány mindkettő, érdemes legalább egy évben egyszer elővenni. Azt írja Illyés, hogy Petőfi diákos hévvel kezdi és hagy­ja abba a naplót. Így igaz. Minden sorában érezni a fel­fokozott idegállapotot, egy romantikus lélek mohó türel­metlenségét. „Szabad sajtó!... — Ha tudnám, hogy a hazá­nak nem lesz rám szüksége, szívembe mártanám kardo­mat, s úgy írnám le haldo­kolva, piros véremmel e sza­vakat, hogy itt álljanak a pi­ros betűk, mint a szabadság hajnalsugarai. Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtóról a bilincs... vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága? Üd­­vez légy születésed napján, magyar szabadság!” — írja március 15-én. Mikor? Este? Éjszaka? Feltehetően, mert így fejezi be: „Késő éj van. Jó éjszakát, szép csecsemő...” Ám a nap krónikáját nem ekkor írja, mert nincs türel­me, vagy ereje hozzá, hanem majd 17-én. Messziről indít, előbb a vágyairól, várakozá­sairól beszél, a nemzetközi helyzetről. Mintha egy szak­­szervezeti gyűlés külpolitikai beszámolóját olvasnánk — jegyezhetné meg ifjú isme­rősöm. Csakhogy akkoriban még szakszervezet se volt, mint ahogyan Petőfinek se gyakorlata a történelemírás­ban. Cselekedni akarta ő a történelmet, nem rögzíteni. Szinte hihetetlen, hogy ugyanez a forrófejű ifjú egy éven belül megírja majd Az apostolt is, a keserű kiábrán­dulás, ocsúdás történetét, a mindenkori forradalmár tra­gédiáját. Az a Petőfi írja ezt is, aki ifjú felesége mellett csatamezőről álmodik, ahol a „szív a vért a szabadságért ontja”. De még nem tartunk ott. Zseniális jóslata csak a következő év nyarán teljese­dik be a segesvári — fehér­egyházi véres ütközetben, ahol — hitem szerint — szembenézett a támadójával, úgy esett el a kukoricásban. Illyés azt írja, hogy 1848. március idusán jószerével csak egy ember tudta, fogta fel teljes jelentésében, je­lentőségében, hogy mi is tör­tént. Petőfi, aki valóban jó diákként készült erre a nap­ra. Nemcsak azzal, hogy bib­liájaként forgatta a nagy francia forradalom történe­tét, de lélekben is. Idézem a naplóját: „Haza­menvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni fölszabadításá­ról (15. reggel ez, miután már találkozott a barátaival, a Pilvaxban). Társaim bele­egyeztek, Bulyovszky és Jó­kai proclamatiót szerkesz­tettek, Vasvári és én föl, s alá jártunk a szobában- Vas­vári az én botommal hado­nászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszer­re kiröpült a szurony egye­nesen Bécs felé, anélkül, hogy valamelyikünket meg­sértett volna. — Jó jel! kiáltánk föl egyhangúlag”. A leírás annyira mozgalmas, kép-, sőt filmszerű, hogy aligha kell hozzá kommen­tár. Néhány lelkes fiatalem­ber izgatottan, talán kicsit fontoskodva is nyüzsög egy szobában. Érzik, hogy most történhet, történnie kell va­laminek. De állítsuk meg a kamerát egy pillanatra a ki­repülő térön. Félelmetes pil­lanat lehetett, amely min­denkit megdöbbentett. Pe­tőfi — rá jellemző módon — rögtön költői képpé formál­ja, jól jel, mert Bécs felé röpült. A társak azonban (ezt már nem Petőfitől tud­juk) rákérdeznek. Sándor: Te ezzel a bottal jársz? Igen, válaszolja, mert tudja, hogy titkosrendőrök követik, sőt, az életére törnek. Ám, ha arra kerülne a sor, nem ad­ja ingyen az életét. Nos, eb­ben a tudatosságban, el­szántságban már Az apostol Szilveszterére ismerhetünk, aki tudja, hogy a forrada­lom nem játék, mert vérre megy, s amelyben veszíteni is lehet. Ami később történik, már közismert. Diadalmenet, mondhatnánk rá Táncsics kiszabadításáig, a fáklyás menetig. Petőfi nélkül nem történhetett volna meg — mondja Illyés —, legalábbis nem így. Érdemes azonban továbblapozni a naplóban. Alig egy hónap telik el, s április 19-én ezt írja Petőfi: „Borzasztó vasárnapi nép vagyunk! nekünk min­dig ünnep kell, s ha egy­szer nem lesz emberünk, akit megünnepeljünk, majd a holdvilágnak viszünk fák­lyás zenét, s csinálunk kivi­lágítást. Talán azért va­gyunk olyan rongyosak, mert mindig ragyogni akartunk”. Miért van az — tűnődik —, hogy ezt a Petőfit kevésbé ismerjük? Páratlan érettség (is) volt a zsenialitása mel­lett ebben a még szinte gye­rekemberben. Mert ne feled­jük el, KISZ-es korúként, 26 évesen halt meg! Élete még­is teljes élet volt, s ma már kimondhatjuk, boldog is. horpácsi A Márciusi Front 12 pontja Demokratikus, szabad, független Magyarországot akartak „1937. március 15-én az ország politikai életét kisebb földmozgásszerű esemény hozta izgalomba. Az 1848— 1849-es forradalom és sza­badságharc megünneplése ezúttal nem az évtizedek óta megszokott sablonok szerint történt. A Budapesti Egye­temi Kör vezetői: Pollner György, Béki Ernő, Pataki Bachner Ernő, Kovács Imre valami másra készültek. Munkájukat kívülről segí­tette Donáth Ferenc, aki már az előző évben Linzben felvette a kapcsolatot a Kommunisták Magyarorszá­gi Pártjának Ideiglenes Központi Bizottságával, személy szerint Szántó Zol­tánnal. Donáth az ő meg­bízásukból folytatta az if­júság és a demokratikus mozgalom szervezését. A Budapesti Egyetemi Kör a debreceni kommu­nista és baloldali diákokkal egyetértésben elő­készítette, hogy ezúttal ne a Turul Szö­vetség soviniszta, ellenforra­dalmi­ szemléletű vezérei, hanem a dolgozó nép ügyét szolgáló s a társadalom szo­ciális átalakulását sürgető népi írók álljanak ki a Nem­zeti Múzeum­­ lépcsőire. Fel­kérésükre Féja Géza, Zila­­hy Lajos és Kovács Imre bontották ki a Márciusi Front­ mozgalom zászlaját, s hirdették meg a programadó 12 pontot.” (Részlet Kállai Gyula: Életem törvénye cí­mű munkájából.) Az ország demokratikus átalakítását, a gondolat- és szólásszabadságot, a sajtó, a gyülekezés és a szervezke­dés szabadságát, az általá­nos, egyenlő és titkos vá­lasztójog kivívását, az öt­száz katasztrális holdon fe­lüli birtokok felosztását, a bankok, kartellek és a mo­­nopóliumok­ uralmának meg­szüntetését, a progresszív adórendszer bevezetését, a munkalehetőség biztosítását, a 40 órás munkahét beveze­tését, a minimális bérek rögzítését, az alsóbb nép­osztályok érdekeinek megfe­lelő progresszív tandíjrend­szer bevezetését követelte. Demokratikus, antifasiszta külpolitikára mozgósított a Márciusi Front 12 pontja (akkor is, ha voltak nacio­nalista felhangjai, s ezt ép­pen a kommunisták hatásá­ra finomították később­ a Duna-menti népek összefo­gása szükségességének meg­hirdetésével. Európa méhében már meg­fogant a rettenetes gyermek, a fasizmus, megszületett az antifasizmust „zászlajára” író népfrontmozgalom is, amely Spanyolországban és Fran­ciaországban sikerrel állta útját a fasizálódó törekvé­­­­seknek. S miközben urai egyre szorosabbra fonták kapcsolataikat a hitleri Né­metországgal, a magyar nép legjobb fiai, és a fiatalok más módon keresték az utat az ország demokratizálódá­sához, a nemzeti független­ség megőrzéséhez. Kállai Gyula, aki Zöld Sándorral, a debreceni fiatalok szerve­zője és eszmei irányítója volt, így írt erről már emlí­tett könyvében: „A Márciu­si Front választ próbált ad­ni a korabeli Magyarország legégetőbb társadalmi-politi­kai kérdéseire. És nagyrészt adott is! Legalábbis, ami a legfontosabb politikai kérdé­seket illeti. Ennek sommáza­­ta: az ország társadalmi rendjének, a nép szociális viszonyainak átalakítása halaszthatatlan nemzeti fel­adat. Népi demokráciát akar­tunk, a dolgozó nép milliói­nak emberi jogokat, a kol­dusok­ és a szegényparasz­tok számára kenyeret jelen­tő földreformot és egész népünk számára önálló, sza­bad életet biztosító nemzeti függetlenséget. A Márciusi Front 12 pontja nagyvonalú és széles nemzeti horizontú nemzeti program volt; meg­hirdetése egymagában is tör­ténelmi jelentőségű tett. A Márciusi Front-mozga­lom ... szervesen illeszke­dett bele a magyar nép nem­zeti függetlenségéért és tár­sadalmi felemelkedéséért vívott évszázados harcainak életfolyamatába. Megtalálta a kapcsolódó pontokat vis­­­szafelé, a múltba, s előre, a jövőbe is.” A népi írók falukutató mozgalma hozta felszínre a magyar társadalom, s ezen belül a hárommillió koldus súlyos gazdasági és szociális helyzetét, társadalmi és po­litikai jogfosztottságát. A szépirodalom és a szociog­ráfia eszközével nagy szol­gálatot tettek, a Futóhomok, a Viharsarok, A tardi hely­zet és a Puszták népe ki­szolgáltatott millióinak tart­hatatlan helyzetét mutatták fel; a pántlikás-díszmagya­­ros keresztény nemzeti egy­séggel szembeni magyar va­lóságot. Azt a magyar valóságot, amely feszítőerőként köve­telte meg, hogy Petőfi és Kossuth örökét ne csak fel­kiáltójeleiben és frázisai­ban folytassák. A félbema­radt polgári demokratikus átalakulás igazi folytatást kívánt, s világnézeti különb­ségeik ellenére ezt ismerték fel mind többen. Nemcsak a magyar szellemi élet olyan kiválóságai vállaltak közös­séget a Márciusi Fronttal, mint Bartók Béla, Illyés Gyula, Veres Péter, József Attila, Radnóti Miklós, az emigrációban levő Károlyi Mihály, Révai József és Lu­kács György, hanem utat ta­lált a kiáltványban megfo­galmazott gondolat a mun­kásság és a parasztság sorai­ba is. Az itt és ekkor meg­fogalmazott, az új Magyar­­országot sürgető követelé­sek először teremtettek szé­les nemzeti egységet, buzdí­tottak antifasiszta és demok­ratikus összefogásra. A füg­getlenségi mozgalom kereté­ben — ha ellentmondásosan is —, de erősödött az ellen­állási mozgalom. A Márciusi Front a magyar népfront­mozgalom első igazán jelen­tős kezdeményezése volt, mely a történelmi örökség valódi folytatását vállalta fel. Nem véletlen, hogy szin­te indulása pillanatától megindult a mozgalom részt­vevői ellen a hatósági üldö­zés. A népi írók műveinek betiltása, a mozgalom veze­tőinek elítélése, a mozga­lomban levő ellentétek (hogy szellemi vagy politikai moz­galom legyen-e?) végül is a Márciusi Front széthullá­sához vezettek. De az ekkor, s általuk megfogalmazott gondolatokat már nem le­hetett el nem hangzottakká tenni! A Történelmi Emlék­­bizottság, a Magyar Front folytatója volt a Márciusi Front kezdeményezésének; a nép, a nemzet a független, szabad, demokratikus Ma­gyarország mellett voksolt le. Ezért is érdemel — nem­csak a jubileumon — tisz­teletet azok tette, akik vál­lalták az igaz szó kimon­dását. Március, a márciusi ifjak, s 1848 örökösének sokan és sokszor vallották magukat. A Márciusi Front is folyta­tójaként bontotta ki zászla­ját. Nemcsak szavakban, ha­nem a történelem által is igazoltan, ők voltak azok, akik joggal vallhatták örö­kösöknek magukat. A fél évszázada megalakult Már­ciusi Frontot (ebből az alka­lomból a budapesti és a deb­receni egyetemen emléktáb­lát helyeznek el) kisugárzó hatása joggal emeli legújabb kori történelmünk fényes lapjaira. Csutorás Annamária

Next