Észak-Magyarország, 1990. június (46. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-02 / 128. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 Szomszédolás Fiume (Hajózni muszáj !) Kicsiny magyar zászlók az árbocokon ... Nem csak amolyan balatoni vagy dunai sétahajókon, hanem nagy-nagy tengeri járműveken. Persze csak néhány festményen a több százból... Azért mégiscsak öröm felfedezni a magyar embernek nemzeti színeinket Jugoszlávia szívében, Fiumében, a Nemzeti Múzeumban. Ez persze korántsem véletlen, hiszen ha sokat nem is, de legalább annyit mindenki tud a városról, hogy tartozott hazánkhoz is. A magyar fennhatóság időszaka alatt - bátran állíthatjuk - Fiume virágkorát élte. Ekkor épült a Duna-Száva-Adria vasút, épült a kikötő (akkor Baross Gábor, ma egyszerűen csak Baros), s fellendült az ipar is. Épültek Abbáziában a szállodák, üdülők, a magyar előkelőségek villái, volt magyar jachtklub, s magyar tengerkutató-expedíció tanulmányozta az Adria élővilágát. Az első világháború után Olaszországhoz, majd a második után Jugoszláviához tartozik a terület. Azért érdekes, és örömteli felfedezni az általunk (magyarok által) alkotott, múltból is építkező jelent, a „stramm" épületeket, egyéb apró utalásokat... (dobos) A „Római kapu”. Városkép - ablakban. Pálmák, szállodák - Abbázia. 1990. június 2., szombat „Adjatok, adjatok, amit Isten adott!” Koldusaink (meg)nézhetik magukat a Hazai Tükörben Jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat, midőn a tévé napirendre tűzte az elszegényedés témáját. Kiművelt emberfők profik módjára analizálták az elszegényedő társadalmi rétegek jelenét és jövőjét. Szegénypolitika, szociálpolitika, hajléktalanok, Teréz anya ingyen ebédje, szerveződések a karitász jegyében, a Vöröskereszt akciói lassan, de biztosan beépülnek mindennapjainkba. Kimerülőben van állambátyánk pénztárcája, mozgósítani kell a még tehetősebbeket a rendszeres alamizsnálkodásra a nélkülözők, az elesettek megsegítésére. Olvasom a lapban: „Egy egész csoport elzüllött embert kísértek ki tegnap délben a vasúti állomásra. Középütt piszkosan és rongyosan egy csapat kétes kinézésű, foglalkozás nélküli csavargó leány. Az egyik lopott, a másik koldult, a harmadik betört, egy pedig éjszakának idején a gázlámpák körül röpdösött az aszfaltjárón. A szállítmányt kitoloncolták a városból. Szomorú, sötét kép volt ez, és nagyon gyakori.” Történt pedig ez Miskolczon 1898 augusztusában a Borsodvármegyei Hírlap tudósítása szerint, nehogy valaki a Déli pályaudvar hajléktalanjainak a kitelepítésére gondoljon. Ez a társadalmi, alkalmi közösség részben hozzátartozott a nincstelenek hárommilliós táborához, kiknek ajkára gyakran formálódott a koldusének: „Adjatok, adjatok, amit Isten adott!”. A tabu-témáról tehát szót ejthetünk ismét manapság; nem minősül ünneprontásnak, ha a szegénység tényét szóvá tesszük. Az elmúlt negyven év alatt a koldus alakja a fiatalabbak előtt egyre ritkábban tűnt föl, legfeljebb a visszaemlékezések, filmkockák utaltak hajdani jelenlétükre. Tény, hogy a monarchia és a Horthyrendszer idején a koldulás mind a falu, mind a város életét átszőtte. Az elszegényedettek legális keretek között kérhették az alamizsnát, részesülhettek a nyomorenyhítő akciók áldásaiban. Szociológusok, etnográfusok erről a témáról bőven adhatnának felvilágosítást. Pillantsunk csak bele a város és a falu életébe, lássuk hogyan tolerálta a közösség a társadalmi létminimum szintje alá süllyedt szegényeket. 1904-ben szinte hetenként panaszkodik a Gömör vármegyei sajtó, hogy „Sok a koldus Rozsnyó városában. Pénteken különösen sűrű egymásutánban zörgetnek be a kilincsen a koldusok seregei, a bosszantó vidéki alakok. Még hagyján, hogy városunk adományra szoruló szegényei hetenként egyszer alamizsnát kérnek, de hogy a vidék összes koldusai városunk közönségét zsarolják, talán az sok.”. Míg a városlakók a kéregetőket türelmesen támogatták, a rendőrség igyekezett a hívatlan vendégeket távoltartani a városoktól. Volt is erre ok elég. 1902-ben Rozsnyón panaszkodtak, hogy „sok baja van a járási csendőrségnek a széltében-hosszában kószáló csavargókkal, talmi koldusokkal. Hamis bizonyítványokkal járják a községeket, nyomoréknak, bénának színlelik magukat, s alkalomadtán lopnak hivatásból”. Akadt az álkoldusok között olyan is, aki valamely leégett templom renoválására kéregetett. Ez a jelenség olyan gyakorivá vált, hogy a hírlapíró Rozsnyón ekképpen meditált: „Privát statisztikusunk kiszámította, hogy ha Felső-Magyarország templomait egymás után gyújtogatnák föl, talán így sem volna több boldogtalan eklézsia, aki szentegyházát könyöradományból akarná felépíteni, mint amennyi jelenleg existál”. A falu kollektív emlékezete konzerválta a koldus és az alamizsnálkodó kapcsolatának eseményeit. A koldus rendszerint nem kanonizált, hanem apokrif — nem hiteles — vallásos énekkel igyekezett megnyitni a szíveket. Míg a városi előkelőségek riadva menekültek a látványtól, és elkerülték a koldusok fülsértő és gyomorémelyítő énekét, addig a falu népe türelemmel végighallgatta a kolduséneket: Világtalan vagyok, nem látom a napot, Adjatok, adjatok, amit Isten adott! Legyetek áldottak, legyetek boldogok, Könyörüljetek meg szegény nyomorulton! A koldusének időnként tréfás fordulatokat is tartalmazott. A koldus és az őt kísérő fiú beszélgetésének antifóniája a palóc humor váratlan nyelvi formáit is kialakította. A vak koldus minden ház után kérdezgette a fiút: Mit adtak itt, fiam? Tojást, édesapám! Vágd a kerékagyhoz, hogy ne nyikorogjon, Hogy a szegény gebe könnyebben húzhasson! Ha gazdagabb háztól jöttek ki, megszólalt a koldus: Kolbászt kaptál fiam, érzem már a szagát, Add ide a felit, az anyád csillagát! ” A gyermeki fantáziát sokáig foglalkoztatta az az élmény, amikor szembetalálkozott a tömeges szegénységgel. Történt ez például a szentkúti búcsú alkalmával a harmincas évek elején, éppen a gazdasági világválság mélypontján. Cseh Ferencné így emlékezett erre: „A Szentkútnál mi mindig a koldusok körül voltunk, mert úgy berúgtak, hogy még egymást ütték is. Még minket is szidtak, hogy miért nem az ő kalapjukba tesszük a fillért, mert az övékébe kevesebb van. Olyan huncutok voltak, hogy a pénzt a kapcájukba tették”. A létbizonytalanságban a sorsba való beletörődés jele, hogy az alamizsnaként inkasszált fillérek bor és pálinka vásárlására szolgáltak. A borgőzös állapotban a koldusének torz változatai is megszólaltak: Én Istenem, énrám is tekints, Boldog, kinek keze, lába nincs, Nékem sincsen kezem, lábam, Mégis élek a világban, Koldus-engedélyem nincs! * Bepillantottunk a harmincas évek Hazai tükrébe. Róbert bácsi konyháját nem is említettük. Nem szóltunk Szabó Dezső koldusról megrajzolt portréjáról, a mankóival hadonászó Anizs Péteréről, aki a hatóság ajtóin dörömbölt szociális gondjainak megoldásáért. Híve vagyok a zenekultúra terjesztésének, de nem szeretném, ha a hajdani koldusénekek slágerré válnának napjainkban. A szociális csomagterv annyit ér, ami megvalósul belőle. Honatyáinknak mindent el kell követniük, hogy a szegénypolitika igen szűk körre terjedjen ki, a rászorulók pedig a szociálpolitika keretében kapjanak meg mindent, ami a tisztes emberi léthez nélkülözhetetlen. Nemcsik Pál * Sajtótájékoztatón vettem részt a múlt héten, mégpedig elég szokatlan körülmények között. Mint arról lapunkban röviden beszámoltam, félmeztelen pincérnők fogadták az újságírókat a budapesti Két Medve sörözőben, igazodva a témához, amely nem volt más, mint a szex- és pornóipar. Az elhangzottak közérdekűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az ott kapott kiadványok - szex- és nudi-lapok - hamar gazdára leltek a kollégák között... Mint Vörös Antal László ügyvezető igazgatótól, az Intermozaik Kft. alapítójától megtudtuk, egyik jelentős tevékenységük pletyka- és szexlapok kiadása. Tavaly szeptemberben jelentkeztek a piacon az említett sajtótermékekkel. Nem volt egyszerű még a kinyomtatásuk sem: az Interpletyka Magazinért például félmillió forint csúszópénzt akart kicsikarni az egyik nyomda vezetője. Kerestek hát más vállalkozót. A szexlapok egyébként nagyon kelendőek, jelenleg hét újságot adnak ki. Akad köztük humoros vicap is, megtűzdelve némi szex szel. Azt mondja az ügyvezető, hogy nem helyesli ezeknek az újságoknak a túlburjánzását, hogy úton-útfélen beléjük botlik az ember. Éppen ezért, ők zárt celofántasakba csomagolva forgalmazzák kiadványaikat, megóvandó a fiatalkorúak szemét, tudatát tőlük. Volt persze kudarcuk is: a Sexy Man című lapjuknak csak a tíz százaléka talált gazdára. Az Intermozaik Kft. a hazai nudizmusban is jelentős szerepet vállal magára: táborozásokat hirdet Nudi Tours nevű utazási irodájának szervezésében. Ahogy tapintatosan megjegyzik: „textiles” utazókkal nem foglalkoznak. Vidám hancúrozást kínálnak azonban balatoni sétahajózás közepette. És még sok mást: például nudi szépségversenyt, valóban nívós sportvetélkedőket, meglehetősen szerény árakon. A következőkben nagyon is eredeti ötletet ismertetett az ügyvezető igazgató. Úgy tervezik — ha a Btk. is engedi —, hogy ötven szextaxit állítanak „csatasorba”. A sárga, piros feliratú gépkocsikból ötvenet cirkáltatnak a főváros útjain. Leinthetők és felhívhatók telefonon. A taxisofőrök csinos, miniszoknyás, kihívó öltözködésű hölgyek lesznek. Megrendelőiket egy kibérelt szállodai szobába viszik, ahol minden további nélkül eleget tesznek az ügyfél igényeinek. A tervezett tarifa 3000 forint, plusz a taxiszámla — közben a taxaméter is ketyeg. A másik bombaötlet, hogy nyilvánosházat akarnak nyitni. A két műintézmény bérlésére már előszerződést kötöttek — az egyik a XIV., a másik a XV. kerületben áll, 20, illetve 12 szobásak. Egészségükre saját orvos vigyáz — a napi kétszeri vizsgálat kötelező. Kérdés: mit írjanak be a kéjnők személyi igazolványába, legyenek szexuális szakmunkások? A gondot nyilván az oldja meg, hogy az új személyiben már nem lesz helyet a foglalkozás megnevezésének. A tarifa itt is 3000 forint lesz. Az ügyvezető egyedül a parlamenttől tart. Hogy módosítják-e számukra kedvezően a Btk.-t, amely szerint az üzletszerű kéjelgés és az arra való rábírás bűncselekmény? Konzervatív szerinte az Országgyűlés, így nem sok reményük van. S ha nem? Szexuális potenciálnövelő masszázsként jegyzik be a tevékenységet. Mert az nyilvánvaló, hogy nagyon akarják ... Hogy miért? Lehet a dolgot megideologizálni, a lényeg: bomba üzletnek látszik, olyannak, amire van igény. És nemcsak megrendelői oldalról — ahogy mondani szokás. Mert a kft. már keresett vállalkozó hölgyeket, újsághirdetéssel. A jelentkezések minden várakozást felülmúltak: főként pedagógusok, titkárnők, de orvosok és jogászok jöttek a céghez. Azt mondják: a pénzért. Ami azt illeti, szép kereset vár a hölgyekre. Bevételük felét bruttó összegben megkapják. Hm. Az alakuló hazai pornóipar vezető kft-je a sok lábon állás gazdaságpolitikáját hirdeti. Mert nemcsak a kéjhölgyeket akarják futtatni, nemcsak utazási irodát és autós segélyszolgálatot tartanak fenn, hanem a közelmúltban nyomozóirodát is nyitottak. Nem büntető jellegű ügyeket vállalnak és olyan szolgáltatásokat mint az értékmegőrzés, személyi testőrség. Vagy például valaki egy közlekedési balesetnél fiktív címre szóló betétlapot kapott a károkozótól. Az Intermozaik nyomozói megtalálták az illetőt. Az export-import engedély birtokában kívánják megrendezni szeptember 16- án Budapesten először a pornó világkiállítást. Már eddig is világcégnek számító résztvevők jelezték szándékukat. Úgy tervezi a kft.: ellátja Kelet-Európát az ipar termékeivel. A másik gondolattal talán már érdemes vitatkozni: a nyilvánosházak ,a szex-taxik hölgyei valutáért is dolgoznak. Vörös Antal László távlatilag úgy képzeli hazánkat, hogy mi leszünk Európa Hongkongja. Mert hogy jelentős valuta bevételt érhet így el kis hazánk — mondja és hiszi. Kérdés: amúgy is önbizalmát vesztett népünk eltűri-e, hogy országunk a kontinens nyilvánosháza legyen? Ennél valószínűbb, hogy tevékenységükből nem marad ki a vidék. Több városban már nyitottak szexshop-ot (boltot), ahol mindenféle „cikk” beszerezhető. Nem lesz ellátatlan Miskolc sem, úgy tervezik, itt is nyitnak nyilvánosházat — a tárgyalások erről folyamatban vannak. * Többen kérdezték a véleményemet a dologról. Az üzlet az üzlet — mondja az egyik énem. A másik kevésbé megértő. Tény azonban, hogy a szexipar bontogatja szárnyait. Pardon : pillangó szárnyait... M. Szabó Zsuzsa Mire tanítanak a tanárnők? Könnyű téma - amiről nehéz beszélni