Észak-Magyarország, 1990. június (46. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-23 / 146. szám

Levelezőként már nehezebb ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 8NNM8 mRmmffl 1990. június 23., szombat Sárospatakon A Comenius Tanítóképző Főiskolán még nincs vége a tanévnek. Most éppen a „levelezők” vizsgáznak. Szo­rongva várakoznak, idege­sen forgatják szamárfülesre lapozgatott jegyzeteiket. Szü­lők, barátok biztatgatják őket. A főiskola tanárai a pataki hagyományok szerint személyes ismerősként kö­szöntik a gyülekezőket. Helyzetük, kilátásaik? Kiss Anikó Mádról már túl van a vizsgán. Az ottani iskolában szerződéssel alkal­mazták, de az június végé­vel lejár. Reméli, perceken belül megkapja a diplomá­ját, de a nyárra munkanél­külivé válik. Mádon ígérik, hogy szeptembertől újra al­kalmazzák. Továbbra is csak szerződéssel. Kovács Anikó Miskolcon lakik. A Zrínyi Gimnázium­ban végzett, innen nappali tagozatra felvételizett, idő­közben viszont átment leve­lezőre. — Már a gimnázium­ban eldöntöttem, hogy ide jelentkezem. Tanultam, meg­szereztem a diplomát, ugyan­akkor úgy tudom, a peda­gógusfizetésből nem lehet megélni. A vállalkozásoké a a jövő. Most várok. Várok egy jobb iskolát, egy jobb oktatási-nevelési rendszert és várom a magániskolák megjelenését. Most a kft.­­ben dolgozom. Ha meglesz­nek azok az alapok, ame­lyekkel biztosítani lehet az embernek önmaga minél magasabb szintű fenntartá­sát. .. akkor majd ... akkor igen. Kovács Gergelyné Füzér­komlóson körzeti könyvtá­ros. Két évig dolgozott a helyi általános iskolában, napközis nevelőként, majd a könyvtárosságot választotta. — Mit tud hasznosítani könyvtárában az itt tanultak­ból? — Hasznosítom, mert az iskolával szoros kapcsolat­ban vagyok. Nap mint nap jönnek a gyerekek, könyvtár­­órákat szervezek. Füzérkom­lóson nem sok felnőtt olva­só van. Inkább hát nekik, mármint a fiataloknak ve­szünk könyveket. Húszezer forint van ez évben könyv­­beszerzésre. Nagyon kevés. Molnárné Varga Ildikó is a nappali tagozatról ment levelezőre. — Férjhez mentem, ter­hes lettem, a gyermekem most lesz kétéves június­ban. Gyesen vagyok, most kezdünk építkezni. — És hol lesz munkahe­lye? — Hát ezt jó lenne tud­ni. Olyan nagy leépítések vannak. Tudom, hogy Mis­kolcon nagyon sok iskolából rengeteg tanítót küldenek­ el. A Kun Béla Úti Általános Iskolában voltam gyakorla­ton. Nem tudom, hogy min­denhol így van-e, de ott pél­dául elég sok nyugdíjas tanító dolgozik. Jó..., lehet, nem szabad őket elkülde­ni. .. Fontos a jó közösség Túl a vizsgán, az ered­ményhirdetésen megszólítunk egy kismamát. Zahorecz Tamásné Miskolcon, a rendőrség dolgozója. Várja második gyermekét, és most vette át jó minősítésű diplo­máját. — Hogy érezte itt magát­­ a képzőben ? : — Vizsgaidőszakban egy kicsit rossz volt, de amúgy nagyon jó. Jó volt a közös­ség és tiszteletet érdemlő ú­­­ tanárok hozzáállása. Volt is türelmük hozzánk. Ez kell­­ is, főleg a levelezősökhöz Dr. Dobrik István — más­tól az államvizsgáztatáson — mondja, hogyan sikerült megmérni a tételek segítsé­gével a hallgatókat. A leve­­lezősök igen nehéz, hátrá­nyos helyzetben küszköd­nek. Ha ez nem párosul az önképzés erejével, akkor it­t alig-alig pótolhatók a hi­ányzó ismeretek. Hangoztat­ja, nem általában a levele­zőoktatás válságáról van szó, ám első diplomát leve­lezőn adni, meggondolandó Az átképzéseknél a levele­­zős megoldásra szükség ■ van. Az alapképzésben, az­§ értelmiségivé válásban vi­­­­­szont nélkülözhetetlen a ta­n­­nár, — a tananyagközelség a tanulás megfelelő, minél jobb feltételrendszere. Csak így tudják elsajátítani a fő hallgatók mindazokat az is­mereteket, melyekre hivatá­­­­suk gyakorlásához szükség van.­­ Faragó Lajos­­ f Kintről úgy látszik, már vége a tanévnek, bent meg vizsgáztatnak. Fotó: Fojtán László Milyen madár a turulmadár? Az Észak-Magyarország­­ban olvastam, hogy hama­rosan újra lesz turulmadár az Abaúj és Borsod egykori vármegyék határán álló oszlopon, az intenzitás, a lokálpatriotizmus újabb je­lét adja akkor, amikor az 1831-ben felállított szobrot, mely mint az említett cikk is jelzi, a 34-es gyalogezred első világháborúban elesett katonáinak emlékét őrizte meg az 50-es évekig — új­ra fel akarják a szikszóiak és a környékbeliek állítani. A turulmadár az elődeink története folyamán egy szimbolikus, jelképpé vált „állat” volt, legelső meg­nyilvánulásaként a honfog­laló magyarok címerállata­ként ismert. A hivatalos tu­domány azonban ilyen álla­tot nem ismer. A korábbi időszak képzőművészei ha­talmas sas vagy keselyű for­májú, nagy testű állatként — madárként — ábrázolták, nyilván azért, hogy ezzel a hatalmat, az erőt, a méltó­ságot jelképezzék. Az or­szágban a helyenként még megmaradt turulszobrokat is nagyjából ilyenre mintázták. Honnan származhat hát akkor a turulmadár képze­te, léte az őseink monda­világában? Legkézenfek­vőbb magyarázat az lenne, hogy a mitológiából, a kép­zeletből vették, mint a me­sebeli griffmadarat. Eleink azonban a IX—X. század­ban már rendelkeztek olyan megfigyelő képességgel, hogy mindennapi életük során a természetet jobban megfi­gyelve, — amire egyébként rá is voltak kényszerülve az életkörülményeik miatt — a körülöttük levő állatvilágot is megfigyeljék. A honfoglalás korában még hazánk területén is gyakran feltűnt az Afriká­ból idáig is elkalandozó fa­kó keselyű. Nem valószínű, hogy őseink ezt a számuk­ra közömbös óriás madarat választották volna címeres madaraknak. Azt viszont a korabeli forrásokból jól is­merjük, hogy már az ősha­zában, Ázsia pusztáin is fontos volt számukra a ma­dárral való vadászat. Ennek módja lényegében a mai napig sem sokat változott. Csak éppen a honfoglalás idején a ma már igen rit­ka ázsiai vadászsolymot használták erre a célra, ma pedig főleg héjával vadász­nak. A nyelvészei kutatások szerint honfoglaló őseink a karjukon hurcolt vadászó madarakat „karulynak” hív­ták régi magyar nyelven. Könnyen feltételezhető, hogy ez a héja régi neve. De az is lehet, hogy a héja kisebb rokonát, a karvalyt hívták így. S ha a turul név is „karuly”-t jelent, akkor el­képzelhető, hogy a turulma­dár is legfeljebb csak a hé­ja volt. Valószínűbb azonban, hogy a lovas életű nomád ma­gyarok nem a héjával, ha­nem a nagyobb testű, így a vadászatra alkalmasabb és abban az időben még gyakori, szép, nemes ma­­dártral, az ázsiai vadászsó­lyommal vadásztak. Ha ez így van, akkor a turul a vadászsólyom ősi neve is lehet. A kérdés ma már nehe­zen dönthető el. Csak an­­­nyi bizonyos, hogy a turul­madár egy vadászatra hasz­nált nemes ragadozó madár neve volt. Molnár István Ilt feladatok előtt az egyetemi könyvtár Eddig elsősorban a nagy­üzemeket látta el informá­cióval — mostantól a priva­tizáció következtében válta­ni kell a könyvtári munká­ban is. Ez derül ki abból a tanulmányból, amely az új feladatok meghatározására készült a miskolci egyetem központi könyvtárában. Az átalakuló gazdaság új igényeket támaszt a mű­egyetemi könyvtárakkal szemben. A privatizáció kö­vetkeztében hazánkban alig egy év alatt mintegy tízezer új vállalkozás indult. Ezek az új gazdasági formációk könyvtár nélküliek. Hiányoz­nak az információs ismere­tek — pedig ezek potenciá­lis információ igénylők, és -felhasználók. Kiszolgálásuk az egyetemi könyvtáraknak elsőrendű szakmai köteles­ség, amely egyúttal a nem­zeti megújhodást is szolgál­ja-A tanulmány a feladato­kat, amelyek új könyvtári politikát és gyakorlatot is követelnek, a következők­ben foglalja össze. Szükségesnek ítéli annak propagálását, milyen segít­séget nyújt a Nyugat ha­zánknak. Elsősorban a Kö­zös Piac kínálatának eljutta­tását tartja kívánatosnak, és fontosnak az érdeklődőkhöz. Úgy ítélik meg, hogy az új vállalkozások megnövelték a szabadalmak iránti érdeklő­dést. Példátlan mértékben meg­nőtt a szabványok iránti ke­reslet és érdeklődés. Ez ért­hető, hiszen a vegyes válla­latok alakulása, a vállalko­zások export orientációja, nemkülönben pedig az egye­tem által külföldre vállalt kutató-fejlesztő-tervező fel­adatok nélkülözhetetlenné teszik a külföldi szabványok ismeretét, alkalmazását. Ki­terjed a vállalkozó érdeklő­dése a gazdasági élet jogi szabályozására is. Az egyete­men működő jogi fakultás lehetőséget ad a szakszerű könyvtári szolgáltatásokhoz. Mindezek teljesítése ter­mészetesen a könyvtáraktól is változásokat követel. Ám ennek előfeltétele, hogy megfelelő anyagi eszközök­kel rendelkezzen, mind a szükséges szakirodalom, fo­lyóiratok, mind pedig a technikai eszközök beszerzé­séhez. Ehhez tervezik a költ­ségvetés lényeges növelését, a hatóságok és szervezetek támogatásának megnyerésé­vel. Csé úr benyitott a vaska­pun az udvarba. Odabent töredezett betonjárda simult a talpa alá mindjárt. Csé úr ezt nyugtázta, ámde fejét jobbra fordította az öt fe­nyő alatti virágoskertre. Ci­gánylány gyomlálgatott a li­la orgonák alatt. Csé úr már-már megállt, hogy meg­kérdezze: otthon van-e a fia, de aztán mégsem állt meg, csak lépegetett a jár­dán eléfelé, miközben meg­igazította, szorosabbra fogta bal karja alatt a lapos, bar­na csomagot. Kis Csé otthon volt. Pap­rikás, borsos gulyást főzött magának ebédre, megebédelt, elmosogatott, átaludta a dél­utánt, mint a medve a telet, s miután felkelt, az asztalra telepedett, arccal a rózsás falnak, és úgy elgondolko­zott, hogy a semmibe olvad­tak körülötte a tárgyak. — Jó napot, fiam! — kö­szönt rá Csé úr házból. Kis Csé megfordult, de látható­lag zavart volt. Csé úr fel­nevetett. Kis Csé is elnevet­te magát, összeölelkeztek. Csé úr a csomagot az asz­talra fektette. Fújt, és bele­­löttyent az egyik fotelbe. — Egy kávét iszol, vagy inkább megterítsek? — kér­dezte kis Csé. — Kenyérrel, szalonnával, hagymával szol­gálhatok. Egyebem nincs. — Egy kávét kérek — mondta Csé úr, miközben ki­gombolta a kabátját. — ,De az is ráér. Előbb talán nézd meg, hogy mit hoztam ne­ked! Bontsd fel ezt a cso­magot! — mutatott az asz­talon heverő lapos pakkra. Kis Csé feltöltötte, majd bekapcsolta a kétszemélyes presszót. Utána ő is fotelbe ült, ott vette kézbe a cso­magot. Megtapogatta. Mé­ricskélte el. Mosolygott ne­ki. Később visszafektette az asztalra, és bontogatni kezd­te. Izgalommal bontogatta, be is szakította egy helyen a papírt. De akkor már fel­kiáltott: — Ez egy kép! — Az ám! — kacsintott Csé úr. — De hiszen ez a Te ön­arcképed! — kiáltott fel kis Csé újra, mikor már a tel­jesen kicsomagolt kép volt a kezében. — Remekmű! — szaladt ki a száján a hir­telen értékelés. — Igazán? — kérdezte Csé úr. Kis Csé fogta a képet, az ágyra állította falnak tá­masztva, és hátrált, hogy jobban szemügyre vehesse. — A hajad — mondta el­gondolkozva —, olyan a ha­jad itt a képen, hogy már­már meg lehet fésülni. A homlokod, az olyan, mintha centissel mérted volna ide. És eleven. Gondolkodó. Az arcodra átmentetted minden apai szeretetedet. A baju­szod, az olyan, mintha szá­lanként számoltad volna a portréra. És aztán a szemed. Az az enyhe szomorúság, amely a valóságban is ben­ne csillog... — Azt mondod tehát, hogy jó kép? — kérdezte Csé úr. — Azt mondom, hogy pro­fi munka! — vágta rá kis Csé. — Szereted? — Nagyon! — Hát akkor keressünk neki helyet itt a szobádban! — Keressünk! Odaálltak a szoba köze­pébe. Oda a vásott szőnyeg­re. És forgolódtak. A szoba falai üresek voltak, csak amúgy kínálgatták magukat. — Akasszuk az ágyad fö­lé! — indítványozta Csé úr. — Az ágyam fölé akas­­­szuk! — fogadta el kis Csé az indítványt. A kávét cukor nélkül it­ták, forrón, és ráérősen. Mi­kor pedig megitták, akkor Csé úr készülődött. Búcsúz­­kodott, mert neki mennie kellett. — Mától fogva ő legyen az őrzőangyalod! — intett az önarckép felé. A kapuban eszébe jutott a cigánylány. Mondta, hogy hol látta, és megkérdezte: — Ki az? — Munkatársam — mond­ta kis Csé csendesen. — Csak? ... — Csak. De miért kérde­zed? Kis Csé villanyt gyújtott a szobában, és újra a kép elé állt. Jobb ajándékkal ki se rukkolhattál volna ma, édesapám! — mondta ki hangosan, és melegség járta át a lelkét. Szólni akart még a képhez, de nem szól­hatott, mert a cigánylány megzavarta. — Jé, milyen képed van! — kiáltott fel a nyitott aj­tóban. Kis Csé a lány felé for­dult. — Kit nézel ki belőle hir­telen? — mutatott a képre. _ ?! — Mert az apám — mond­ta kis Csé. — Milyen huncutul kun­­­korodik két oldalt a haja! — állapította meg a cigány­lány, aztán kis Csé mellé állt, s nézte a képet hall­gatagon. Később ugyancsak ő törte meg a csendet: — Ma te vagy a házigaz­da._ ?! — Hát nem játszunk egyet?! — Ja! — kapott a hom­lokához kis Csé. — Hát már persze, hogy világos! — bo­­londkodott, és a szekrényhez sietett, hogy elővegye a ki­lenc tarka, meg a kilenc fe­hér babot. Éjfélig malmoztak ketten. Éjfélig kacagtak. Minden szép volt, de sem­mi se szebb annál, ahogyan a cigánylány kacagott... Éjfélkor felállt az asztal­tól. Hirtelen jött, hirtelen tá­vozott. Kis Csé megágyazott. Pi­zsamába bújt, a paplan sar­kát félrehajtotta, lefeküdni készült, amikor újra eszébe jutott a kép. Felpillantott rá, s mintha csak egy imát kez­dett volna el, úgy szólt a portréhoz: — Nagy becsben leszel te itt, édesapám! Hanem erre a kép is meg­szólalt : — Nem szeretem a cigány­lányt! — mondta. Kis Csé előbb kővé der­medt. Döbbenet ült az arcá­ra. Aztán fordult, hogy meg­nézze: a háta mögött van-e az apja. — Hagyd békén a cigány­lányt! — szólalt meg újra a kép. Éjfél után egy óra lehe­tett, mikor kis Csé eredeti csomagolásban, eredeti kötö­zéssel csúsztatta a képet a szekrény mögé. Majdanig ... Réthy István A KÉP

Next