Észak-Magyarország, 1990. június (46. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-23 / 146. szám
Levelezőként már nehezebb ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 8NNM8 mRmmffl 1990. június 23., szombat Sárospatakon A Comenius Tanítóképző Főiskolán még nincs vége a tanévnek. Most éppen a „levelezők” vizsgáznak. Szorongva várakoznak, idegesen forgatják szamárfülesre lapozgatott jegyzeteiket. Szülők, barátok biztatgatják őket. A főiskola tanárai a pataki hagyományok szerint személyes ismerősként köszöntik a gyülekezőket. Helyzetük, kilátásaik? Kiss Anikó Mádról már túl van a vizsgán. Az ottani iskolában szerződéssel alkalmazták, de az június végével lejár. Reméli, perceken belül megkapja a diplomáját, de a nyárra munkanélkülivé válik. Mádon ígérik, hogy szeptembertől újra alkalmazzák. Továbbra is csak szerződéssel. Kovács Anikó Miskolcon lakik. A Zrínyi Gimnáziumban végzett, innen nappali tagozatra felvételizett, időközben viszont átment levelezőre. — Már a gimnáziumban eldöntöttem, hogy ide jelentkezem. Tanultam, megszereztem a diplomát, ugyanakkor úgy tudom, a pedagógusfizetésből nem lehet megélni. A vállalkozásoké a a jövő. Most várok. Várok egy jobb iskolát, egy jobb oktatási-nevelési rendszert és várom a magániskolák megjelenését. Most a kft.ben dolgozom. Ha meglesznek azok az alapok, amelyekkel biztosítani lehet az embernek önmaga minél magasabb szintű fenntartását. .. akkor majd ... akkor igen. Kovács Gergelyné Füzérkomlóson körzeti könyvtáros. Két évig dolgozott a helyi általános iskolában, napközis nevelőként, majd a könyvtárosságot választotta. — Mit tud hasznosítani könyvtárában az itt tanultakból? — Hasznosítom, mert az iskolával szoros kapcsolatban vagyok. Nap mint nap jönnek a gyerekek, könyvtárórákat szervezek. Füzérkomlóson nem sok felnőtt olvasó van. Inkább hát nekik, mármint a fiataloknak veszünk könyveket. Húszezer forint van ez évben könyvbeszerzésre. Nagyon kevés. Molnárné Varga Ildikó is a nappali tagozatról ment levelezőre. — Férjhez mentem, terhes lettem, a gyermekem most lesz kétéves júniusban. Gyesen vagyok, most kezdünk építkezni. — És hol lesz munkahelye? — Hát ezt jó lenne tudni. Olyan nagy leépítések vannak. Tudom, hogy Miskolcon nagyon sok iskolából rengeteg tanítót küldenek el. A Kun Béla Úti Általános Iskolában voltam gyakorlaton. Nem tudom, hogy mindenhol így van-e, de ott például elég sok nyugdíjas tanító dolgozik. Jó..., lehet, nem szabad őket elküldeni. .. Fontos a jó közösség Túl a vizsgán, az eredményhirdetésen megszólítunk egy kismamát. Zahorecz Tamásné Miskolcon, a rendőrség dolgozója. Várja második gyermekét, és most vette át jó minősítésű diplomáját. — Hogy érezte itt magát a képzőben ? : — Vizsgaidőszakban egy kicsit rossz volt, de amúgy nagyon jó. Jó volt a közösség és tiszteletet érdemlő ú tanárok hozzáállása. Volt is türelmük hozzánk. Ez kell is, főleg a levelezősökhöz Dr. Dobrik István — mástól az államvizsgáztatáson — mondja, hogyan sikerült megmérni a tételek segítségével a hallgatókat. A levelezősök igen nehéz, hátrányos helyzetben küszködnek. Ha ez nem párosul az önképzés erejével, akkor itt alig-alig pótolhatók a hiányzó ismeretek. Hangoztatja, nem általában a levelezőoktatás válságáról van szó, ám első diplomát levelezőn adni, meggondolandó Az átképzéseknél a levelezős megoldásra szükség ■ van. Az alapképzésben, az§ értelmiségivé válásban viszont nélkülözhetetlen a tannár, — a tananyagközelség a tanulás megfelelő, minél jobb feltételrendszere. Csak így tudják elsajátítani a fő hallgatók mindazokat az ismereteket, melyekre hivatásuk gyakorlásához szükség van. Faragó Lajos f Kintről úgy látszik, már vége a tanévnek, bent meg vizsgáztatnak. Fotó: Fojtán László Milyen madár a turulmadár? Az Észak-Magyarországban olvastam, hogy hamarosan újra lesz turulmadár az Abaúj és Borsod egykori vármegyék határán álló oszlopon, az intenzitás, a lokálpatriotizmus újabb jelét adja akkor, amikor az 1831-ben felállított szobrot, mely mint az említett cikk is jelzi, a 34-es gyalogezred első világháborúban elesett katonáinak emlékét őrizte meg az 50-es évekig — újra fel akarják a szikszóiak és a környékbeliek állítani. A turulmadár az elődeink története folyamán egy szimbolikus, jelképpé vált „állat” volt, legelső megnyilvánulásaként a honfoglaló magyarok címerállataként ismert. A hivatalos tudomány azonban ilyen állatot nem ismer. A korábbi időszak képzőművészei hatalmas sas vagy keselyű formájú, nagy testű állatként — madárként — ábrázolták, nyilván azért, hogy ezzel a hatalmat, az erőt, a méltóságot jelképezzék. Az országban a helyenként még megmaradt turulszobrokat is nagyjából ilyenre mintázták. Honnan származhat hát akkor a turulmadár képzete, léte az őseink mondavilágában? Legkézenfekvőbb magyarázat az lenne, hogy a mitológiából, a képzeletből vették, mint a mesebeli griffmadarat. Eleink azonban a IX—X. században már rendelkeztek olyan megfigyelő képességgel, hogy mindennapi életük során a természetet jobban megfigyelve, — amire egyébként rá is voltak kényszerülve az életkörülményeik miatt — a körülöttük levő állatvilágot is megfigyeljék. A honfoglalás korában még hazánk területén is gyakran feltűnt az Afrikából idáig is elkalandozó fakó keselyű. Nem valószínű, hogy őseink ezt a számukra közömbös óriás madarat választották volna címeres madaraknak. Azt viszont a korabeli forrásokból jól ismerjük, hogy már az őshazában, Ázsia pusztáin is fontos volt számukra a madárral való vadászat. Ennek módja lényegében a mai napig sem sokat változott. Csak éppen a honfoglalás idején a ma már igen ritka ázsiai vadászsolymot használták erre a célra, ma pedig főleg héjával vadásznak. A nyelvészei kutatások szerint honfoglaló őseink a karjukon hurcolt vadászó madarakat „karulynak” hívták régi magyar nyelven. Könnyen feltételezhető, hogy ez a héja régi neve. De az is lehet, hogy a héja kisebb rokonát, a karvalyt hívták így. S ha a turul név is „karuly”-t jelent, akkor elképzelhető, hogy a turulmadár is legfeljebb csak a héja volt. Valószínűbb azonban, hogy a lovas életű nomád magyarok nem a héjával, hanem a nagyobb testű, így a vadászatra alkalmasabb és abban az időben még gyakori, szép, nemes madártral, az ázsiai vadászsólyommal vadásztak. Ha ez így van, akkor a turul a vadászsólyom ősi neve is lehet. A kérdés ma már nehezen dönthető el. Csak annyi bizonyos, hogy a turulmadár egy vadászatra használt nemes ragadozó madár neve volt. Molnár István Ilt feladatok előtt az egyetemi könyvtár Eddig elsősorban a nagyüzemeket látta el információval — mostantól a privatizáció következtében váltani kell a könyvtári munkában is. Ez derül ki abból a tanulmányból, amely az új feladatok meghatározására készült a miskolci egyetem központi könyvtárában. Az átalakuló gazdaság új igényeket támaszt a műegyetemi könyvtárakkal szemben. A privatizáció következtében hazánkban alig egy év alatt mintegy tízezer új vállalkozás indult. Ezek az új gazdasági formációk könyvtár nélküliek. Hiányoznak az információs ismeretek — pedig ezek potenciális információ igénylők, és -felhasználók. Kiszolgálásuk az egyetemi könyvtáraknak elsőrendű szakmai kötelesség, amely egyúttal a nemzeti megújhodást is szolgálja-A tanulmány a feladatokat, amelyek új könyvtári politikát és gyakorlatot is követelnek, a következőkben foglalja össze. Szükségesnek ítéli annak propagálását, milyen segítséget nyújt a Nyugat hazánknak. Elsősorban a Közös Piac kínálatának eljuttatását tartja kívánatosnak, és fontosnak az érdeklődőkhöz. Úgy ítélik meg, hogy az új vállalkozások megnövelték a szabadalmak iránti érdeklődést. Példátlan mértékben megnőtt a szabványok iránti kereslet és érdeklődés. Ez érthető, hiszen a vegyes vállalatok alakulása, a vállalkozások export orientációja, nemkülönben pedig az egyetem által külföldre vállalt kutató-fejlesztő-tervező feladatok nélkülözhetetlenné teszik a külföldi szabványok ismeretét, alkalmazását. Kiterjed a vállalkozó érdeklődése a gazdasági élet jogi szabályozására is. Az egyetemen működő jogi fakultás lehetőséget ad a szakszerű könyvtári szolgáltatásokhoz. Mindezek teljesítése természetesen a könyvtáraktól is változásokat követel. Ám ennek előfeltétele, hogy megfelelő anyagi eszközökkel rendelkezzen, mind a szükséges szakirodalom, folyóiratok, mind pedig a technikai eszközök beszerzéséhez. Ehhez tervezik a költségvetés lényeges növelését, a hatóságok és szervezetek támogatásának megnyerésével. Csé úr benyitott a vaskapun az udvarba. Odabent töredezett betonjárda simult a talpa alá mindjárt. Csé úr ezt nyugtázta, ámde fejét jobbra fordította az öt fenyő alatti virágoskertre. Cigánylány gyomlálgatott a lila orgonák alatt. Csé úr már-már megállt, hogy megkérdezze: otthon van-e a fia, de aztán mégsem állt meg, csak lépegetett a járdán eléfelé, miközben megigazította, szorosabbra fogta bal karja alatt a lapos, barna csomagot. Kis Csé otthon volt. Paprikás, borsos gulyást főzött magának ebédre, megebédelt, elmosogatott, átaludta a délutánt, mint a medve a telet, s miután felkelt, az asztalra telepedett, arccal a rózsás falnak, és úgy elgondolkozott, hogy a semmibe olvadtak körülötte a tárgyak. — Jó napot, fiam! — köszönt rá Csé úr házból. Kis Csé megfordult, de láthatólag zavart volt. Csé úr felnevetett. Kis Csé is elnevette magát, összeölelkeztek. Csé úr a csomagot az asztalra fektette. Fújt, és belelöttyent az egyik fotelbe. — Egy kávét iszol, vagy inkább megterítsek? — kérdezte kis Csé. — Kenyérrel, szalonnával, hagymával szolgálhatok. Egyebem nincs. — Egy kávét kérek — mondta Csé úr, miközben kigombolta a kabátját. — ,De az is ráér. Előbb talán nézd meg, hogy mit hoztam neked! Bontsd fel ezt a csomagot! — mutatott az asztalon heverő lapos pakkra. Kis Csé feltöltötte, majd bekapcsolta a kétszemélyes presszót. Utána ő is fotelbe ült, ott vette kézbe a csomagot. Megtapogatta. Méricskélte el. Mosolygott neki. Később visszafektette az asztalra, és bontogatni kezdte. Izgalommal bontogatta, be is szakította egy helyen a papírt. De akkor már felkiáltott: — Ez egy kép! — Az ám! — kacsintott Csé úr. — De hiszen ez a Te önarcképed! — kiáltott fel kis Csé újra, mikor már a teljesen kicsomagolt kép volt a kezében. — Remekmű! — szaladt ki a száján a hirtelen értékelés. — Igazán? — kérdezte Csé úr. Kis Csé fogta a képet, az ágyra állította falnak támasztva, és hátrált, hogy jobban szemügyre vehesse. — A hajad — mondta elgondolkozva —, olyan a hajad itt a képen, hogy mármár meg lehet fésülni. A homlokod, az olyan, mintha centissel mérted volna ide. És eleven. Gondolkodó. Az arcodra átmentetted minden apai szeretetedet. A bajuszod, az olyan, mintha szálanként számoltad volna a portréra. És aztán a szemed. Az az enyhe szomorúság, amely a valóságban is benne csillog... — Azt mondod tehát, hogy jó kép? — kérdezte Csé úr. — Azt mondom, hogy profi munka! — vágta rá kis Csé. — Szereted? — Nagyon! — Hát akkor keressünk neki helyet itt a szobádban! — Keressünk! Odaálltak a szoba közepébe. Oda a vásott szőnyegre. És forgolódtak. A szoba falai üresek voltak, csak amúgy kínálgatták magukat. — Akasszuk az ágyad fölé! — indítványozta Csé úr. — Az ágyam fölé akasszuk! — fogadta el kis Csé az indítványt. A kávét cukor nélkül itták, forrón, és ráérősen. Mikor pedig megitták, akkor Csé úr készülődött. Búcsúzkodott, mert neki mennie kellett. — Mától fogva ő legyen az őrzőangyalod! — intett az önarckép felé. A kapuban eszébe jutott a cigánylány. Mondta, hogy hol látta, és megkérdezte: — Ki az? — Munkatársam — mondta kis Csé csendesen. — Csak? ... — Csak. De miért kérdezed? Kis Csé villanyt gyújtott a szobában, és újra a kép elé állt. Jobb ajándékkal ki se rukkolhattál volna ma, édesapám! — mondta ki hangosan, és melegség járta át a lelkét. Szólni akart még a képhez, de nem szólhatott, mert a cigánylány megzavarta. — Jé, milyen képed van! — kiáltott fel a nyitott ajtóban. Kis Csé a lány felé fordult. — Kit nézel ki belőle hirtelen? — mutatott a képre. _ ?! — Mert az apám — mondta kis Csé. — Milyen huncutul kunkorodik két oldalt a haja! — állapította meg a cigánylány, aztán kis Csé mellé állt, s nézte a képet hallgatagon. Később ugyancsak ő törte meg a csendet: — Ma te vagy a házigazda._ ?! — Hát nem játszunk egyet?! — Ja! — kapott a homlokához kis Csé. — Hát már persze, hogy világos! — bolondkodott, és a szekrényhez sietett, hogy elővegye a kilenc tarka, meg a kilenc fehér babot. Éjfélig malmoztak ketten. Éjfélig kacagtak. Minden szép volt, de semmi se szebb annál, ahogyan a cigánylány kacagott... Éjfélkor felállt az asztaltól. Hirtelen jött, hirtelen távozott. Kis Csé megágyazott. Pizsamába bújt, a paplan sarkát félrehajtotta, lefeküdni készült, amikor újra eszébe jutott a kép. Felpillantott rá, s mintha csak egy imát kezdett volna el, úgy szólt a portréhoz: — Nagy becsben leszel te itt, édesapám! Hanem erre a kép is megszólalt : — Nem szeretem a cigánylányt! — mondta. Kis Csé előbb kővé dermedt. Döbbenet ült az arcára. Aztán fordult, hogy megnézze: a háta mögött van-e az apja. — Hagyd békén a cigánylányt! — szólalt meg újra a kép. Éjfél után egy óra lehetett, mikor kis Csé eredeti csomagolásban, eredeti kötözéssel csúsztatta a képet a szekrény mögé. Majdanig ... Réthy István A KÉP