Észak-Magyarország, 1991. október (47. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-26 / 251. szám

Fecske Csaba: Párás tükör szomorka ősz ez itt e most a múltban mosakszik a most pezseg forr pezseg a must bondul éhen valami üst mint szőlőszem kireped a levegő csorog belőle csorog az édes idő bondul a hegyen valami üst emlék csípi a szemet akár a füst amely mindent sötétre fest jancsihús és juliskafőzelék a nagy zabához étel fő elég megjönnek im a szüretelők tolják magukat maguk előtt darázzsá válnak muslicává a bokorban egy legény éppen most változik át Icává de csak úgy derék tájon ahogy az lenni szokott ezen a tájon mint tünde lélegzet a szájon hal el az utolsó tűz a tájon hogy sötét legyen és ne fájjon ami látható volna: a borzalmas sebekből elvérző királyi szarvas! Szendrei Klaudia: Fohász jövendőért Adj hitet, Uram, jó Uram: szánkban már hűlt hamu a dal; vess tisztulni ősi ima újjászülő lángjaiba. Adj hitet, Uram, jó Uram: madár­röptű dallamfutam emeljen porból, s az ének ússzon fenn hattyúfehéren. Székely Dezső: Szüret után A sárga mezsgyén szél dülöngél, fejébe szállt a tokaji. Présházak vendégseregéből kísérte haza valaki. S tereljétek haza a nyájat. Isten hegyén már havazott. Emlékkönyvekbe préselődnek zengő,kokárdás tavaszok. Fejfa-homlokú öregember: korhad a szúette idő. Űzött vándorok lábnyomában véresen csikordul a kő. Nincs oltalom. A szőlőhegyen karóbahúzva áll az ég. Zöld kötényüket maró könnyel telesírják a venyigék. Németh Erzsébet: Látomás magamról Mintha szívedről röppennének fel a csillagok, mintha bőrödből párállnának fel mind az illatok, mintha hajadból lenne a fák roskatag kontya, s leheleted a nap, mely a meleget ontja, mintha szemedből lángolna égre a fény, s te magad lennél a legszebb költemény! Néhány gondolat Sándor András cikkéhez Sándor András még a júliusi Látókörben megjelent komor, már-már borzongatóan sötét látomásában — a magyar szellem holocaustja előtt — azt festi kegyet­lenül logikus észérvekkel az olvasó elé, hogy a moszk­vai pusztító szellemi paralízis után, — példaképünk a nagy szovjet irodalom — most a szabadság, a lehe­tőség varázslatos pillanataiban hagyja-e, hogy egy újabb szakszerű és alattomos paralízis — a newyorki­­zálódás — mindenestől megsemmisítse és felfalja. Tudnivaló, hogy rengeteg mérgező és bénító anyagot hagyott ugyan az előző szakszerű „gondozás” bennünk, ám a magyar szellem megtartó és összefogó ereje szinte mind kilökte magából ezeket a tapintható kór­okozókat, s épp ezért nem hihetjük — a valóban riasz­tó tények ellenére sem —, hogy éppen most, a lehető­ségek, az indulás idején — még ha olykor a zsibvásár jut is eszünkbe — mondana ez a szellemi erő csődöt, amikor évszázadok folyamán szinte főnixmadárként még a semmiből is meg tudott újulni és magára tu­dott találni. Számomra egyszerűen hihetetlen ez a ko­mor, a legsötétebb reménytelenséget sugalló, csak a kriptafedőt, s a krematóriumot láttató fejtegetés, még akkor is, ha az eszmefuttatás logikusnak és túlságosan is egyértelműnek tűnik. Ám az örökösen feltámadó, s mindig a halálunkra spekuláló ellenségeink számára sem vagyunk még halottak — a történelem logikus és illogikus ütései alatt sem —, sőt ez a „megfáradt”, leírt nép vitte végbe az évszázad egyik legcsodálato­sabb tettét, az az 56-os forradalmat, az örök dávidok példaszerű lázadását az állig fölfegyverzett, minden hatalmat bitorló, öntelt góliátok ellen. Amely népben egy-egy fölfénylő pillanatban ennyi erő, elszántság, bátorság van, — a magyar történelem efféle pillana­tok sorozata — annak erőtlennek betegnek mondott testében igenis egészséges gócoknak és erőknek kell lenniük, s nekünk csak, annyi a feladatunk, hogy ezek­re a gócokra és erőkre kell támaszkodnunk. E rövid írásban arra nem vállalkozhatom, hogy az egész ta­nulmányt végigjárom, csupán egy-két sebezhető pon­tot ragadnék ki, hogy az egészet némiképp megkér­dőjelezzem. Sándor András azt állítja, itt, a latin-germán Euró­pa perifériáján, „semmi sem védte meg a latin-ke­­resztély kultúrájú magyarságot, hogy áldozatul ne es­sék a XVI. században a török (ázsiai) és a XX. szá­zadban a szovjet-orosz (bizánci) inváziónak.” Európá­nak ezen a leghuzatosabb pontján csakugyan nem védtek meg bennünket. De — kérdem én — a történe­lem kegyetlen szorításában ugyan ki védhetett volna meg? Talán az „Európát jelentő” germán habsburgok, akikkel négy évszázadon át nem volt épp felhőtlen a kapcsolatunk, sőt minden eszközzel meg akartak törni és zabolázni. Netán a világuralmi gondjaikba süllyedt távoli franciák vagy angolok védtek volna meg? De ki védte meg pl. a szintén nagy történelemmel bíró lengyeleket évszázadokon át a germán, s az orosz erők ellenében? Ki védte meg a barna színű német nacio­nalizmus, s a vörös színű orosz nacionalizmus össze­hangolt támadása idején a franciák vagy az angolok? A történelem csak a tényeket tűri, s nem a teóriá­kat. Az sem kétséges, hogy a magyarság, amely évszá­zadokon át hegemón szerepet töltött be a Kárpát-me­dencében, a sorozatos csapások alatt erősen meggyen­gült, s a behívott és letelepített nemzetiségek köve­telései nyomán Bécs mögött törvényszerűen „másod­­hegedűs” szerepre korlátozódott, s vélt vagy valódi bűneiért Trianonban keményen meglakolt, ám meg­hagyott kis hazájában az elképesztő nyomorúságok ellenére is magára talált, s ezt elsősorban törhetetlen szellemi erejének köszönhette. Villantsuk fel — ha egy pillanatra is — a két világháború közötti magyarság látleletét: a politikai élet — némi engedmények mel­lett — a szűklátókörűség, a lemaradás, az anakroniz­mus jegyeit hordozza, addig a szellemi élet az élni­­akarás, az identitás­tudat, az elpusztíthatatlanság ere­jét sorjázza." Idézzük csak a Nyugat nagy nemzedéké­nek művészi-erkölcsi éthoszát, a népiesek csillagtérké­pét, József Attila világmegváltó téziseit, s az ezt fel­váltó törvényszerű kijózanodást, a magyar zene két nagy alakjának messze sugárzó zsenijét, a magyar kép­zőművészet csodáit, mind, mind a politikai nyomorú­ság sokszor kegyetlen színterén és szorításában. Nem kétséges, ez volt az a megtartó és megújító erő az önmagát egyre határozottabban megtaláló nép, s a belőle sarjadó értelmiség számára. (Gondoljunk csak a Márciusi Front körüli küzdelmekre.) S a „nagy vál­tás” — 45 — után ezt kellett több mint negyven éven át tudatosan és szakszerűen szétrombolni, hogy ez a nép örökre erőtlenné, meghunyászkodóvá, s így vég­leg védtelenné váljon. (Ez a Rákosi- és Kádár-korszak legnagyobb és legvégzetesebb bűne.) De a kórokozók lassú munkája mégsem sikerült, mivel tizenegy évre rá, 56-ban újra fölemelte a fejét és magára talált, hogy az utolsó két évtized olykor fogcsikorgató és szívós harcáról, ellenállásáról most ne is szóljak. Le­het-e akkor erről a megtartó erőről fölényesen le­mondani vagy semmibe venni? S végül még egy adalék az ún. newyorki lálódáshoz. Nem kétséges, ez korunk egyik legalattomosabb és legkegyetlenebb szimptómája, amely a maga álprob­lémáival, közhelyeivel, vagy agresszivitásával — az erőszak mérgező példájával — napról napra „szórakoz­tat” bennünket. Hogy lehet ez ellen a legújabb para­lízis ellen védekeznünk? (Sándor András szerint se­­hogysem.) Az üzleties tömegigény, az értéktelenség, a monotónia, a silányság világméretű támadásaival szem­ben vajon mit tehetünk? Először is, ez nemcsak a mi bajunk, szinte egész Európáé, még ha a nagy nemzetek régóta fel is vet­ték a kesztyűt e silánysággal szemben. Nekün­k, Kö­­zép-Európa népeinek is ezt kell tennünk, ha kell, az­zal a bizonyos Szabó Zoltán-i­ szellemi honvédelem­mel, hogy éltető identitásunkat mindenképpen meg­őrizzük. Azt sem szabad számításon kívül hagynunk, a szellem ereje a di­vatot, a szemérmetlen hivalkodást, az értéktelent még mindig le tudta győzni, lehetetlen, hogy épp most ne tudná, még ha világméretűvé •— azt öt világrészt behálózó tevékeny műholdak jóvoltából — dagadt is a tömegigény, „a betonszürke monotó­nia” támadása? A válasz mindenkor bennünk, élni­­akarásunkban, szellemi tartásunkban, „megfáradt” génjeinkben van. Az mindenesetre sosem baj, ha komor látomásokkal riogatnak bennünket, hamarább állunk csatasorba ön­magunk megmaradásáért, s önálló szellemi arculatun­kért vívott nem kilátástalan küzdelemben. Ha csupán intés volt Sándor András írja, egyáltalán nem volt hi­ábavaló, m­ivel eszmélkedésre indít, felráz és végül­ is cselekvésre sarkall. Mindenképpen azt sugallja, nem nézhetjük tétlenül e silányság üzletszerű tobzódását, s már holnap — ön­magunk védelmére és becsületére — föltétlen tennünk kell valamit. Ha egyelőre mást nem, tudatosan véde­keznünk kell. Ha ennyit teszünk, már ez sem hiábavaló. Takács József LÁTOK* Bemutatjuk V. Jószay Zsolt 1951-ben született Szolnokon. 1974-ben kapott­­ diplomát Eger­ben, a tanárképző főiskolán, ahol Blaskó János és N­eres János fes­tőművészek voltak mesterei. 1979-től él­t Miskolcon. Tagja a Művészeti Alapnak és a Képző­művészek Szövetségének. Már a századelő avantgárd pezsgésében fontos szerepet ját­szott a néger­­ törzsi kultúrák szobrainak felfedezése, a termé­szeti népek felé fordulás — an­­teuszi erőgyűjtés a művészet ki­apadt forrásainak pótlására. A túlcivilizált, dekadens európai művészet több ágon i kereste erő­tartalékait. Egyrészt az ősi álla­potokat kutatva a kollektív ha­gyományban, másrészt az ösztö­nök mélyén, a napban, az extá­zisban és az intenzitásban rejlő erőkben, visszanyúlva a forn archetípusokhoz. Jószay Zsolt nemesedő mai szelének eredői is ide vezetni Művei nem is tűrik a gúzsba fő stiláris besorolást. Plasztil fejlett formaérzékkel az anya­szerűség és az egyszerűség gyében születnek, mindent tisztelve az anyagban rejlő er­ő szinte misztikus érzékenysé­gét közelítve annak rejtett ü­­netét, s ötvözve eggyé saját kötői szándékával. „Szobrászi ideálja ugyan a h­lenisztikus plasztika a zeneszál által csaknem kultikus társ­ként, kulturális üzenetként tett, meglelt és felemelt tói alkotásainak mégis több­­e van az afrikai plasztikákhoz” írja róla művészetének egyik ismerője, Hahn Ferenc is. Va­jan a harmóniát nem csupán klasszikus arányrendben kert bár érezhetően ez is beépült vészi gondolkodásába. Sokkal kább a­­belső végtelenre, a lélt­re figyelő művek kerülnek keze alól. Karakteresek, egy ni jegyeket hordozók, m­eg emelkedettségükben időtlenek. Jószay Zsolt szívós munkái kitartó következetességgel ki­tötte meg azt az elismerő amely díjakkal kifejezve is i már­­ műveit fogadja. Nem t ták eltéríteni útjáról a da szirénhangjai, nem választotta érvényesülés olcsó kompromis­szumait. Mindvégig befelé, az a belső hangra figyelt, amely teremtő természethez vezette és áldott erőt kölcsönzött súg­­ró műveinek. Dobrik István A „mi" Csokonaiak „ — A debreceni ifjúságnak is dísze, új Csokonait látnak ben­ne ...” Csorba Zoltán Az idézet aligha téved, nem is túloz Miskolci Kovács Gyula költői tehetsége megítélésében. Neve, h­a kiejtjük, visszhangtalan marad? Igen, mert kereken tíz évvel­­ korábban szállt sírba, mint a Debrecen­i szülte nagy poéta, Csokonai V­­téz Mihály, s mily’­nállamszerűen döntő egy évtized a tehetség kiteljesedésénél. Ha­láluk nem volt azonos csupán: mindkettőjüket a poéták akkor­tájt „divatos” betegsége, a tü­dővész ragadta a halálba. Vi­téznek 32 év adatott meg, hogy a csúcsokra jusson, Kovácsnak 22, a beértalő költői munkálko­dáshoz azonban ennyi sem: éle­te utolsó szakaszában hosszú­­hosszú hónapok alatt már csak csatáit vívta teste-lelke az emész­tő kórral. Egy ki nem teljesedett élet — a költői pály­a két határkövénél készült most ez az írás: tavaly volt születése százötven, s jövő­re lesz halála százharmincadik évfordulója ... * A kis dél-borsodi faluban —, mely korábban Katona Istvánt adta a nemzetnek — Gelejen a jó családba született gyermek nem a birtokos nemes apa, ha­nem a családfáját a Rákócziakig visszavezető anya tulajdonságait örökli. A családnál gyalka megforduló Szemere Bertát kedvence a kis Gyula, s fény jövőt jósol neki. De mely gyors észjárású gyermeknek ne szokás a szép jövő remény ajándékozni? A fiúcskia nyol évesen a missikolci reformát líceumba kerül. Tizenhat­­ koráig tanul itt. Oly’ kitűnő gyarstanána van, mint Lévay J­zsef, akivel kapcsolata bensői­gessé válik. Ö biztatja a vel írásra. Nem eredmény nélk Megszületik az első óda a Szi­vához... Lévay később sem veszi tekintetét az épp az ő tanács­ra és ajánlására Debrecenibe vozó fiúiról, aki ott „merő­­ nyelemből” a hittan­szaki pály­ra lép. Kapcsolatba kerül b­i­zonyos Biihari Péterrel, aki sz­mos figyelemmel kíséri Misko Kovács pályanyitását, életvitel­nek legapróbb mozzanatait is, aki mindezt meg is írja. T tudjuk, amit egyáltalán tudni tűnik az ifjúról. Ha a hangulat­, kedélyvált­­ás, s bizonyos szertelenség költők ismérve, az ifjú jól vir­yázik. Szorgalom, s ernyedés naponta váltják benne egymá­s Vizsgája reggelién nagyon ke­vert nyoszolyájában Qssiant vásott tankönyv helyett. De vizsigán jól megállta a hely« — írja Bihari. „A nyúlát hosszúkás, halovány arcú ifjú meghirdetett irodalmi pályázat­­on rendre tarolja le a kitűzi

Next