Észak-Magyarország, 1991. október (47. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-26 / 251. szám
Fecske Csaba: Párás tükör szomorka ősz ez itt e most a múltban mosakszik a most pezseg forr pezseg a must bondul éhen valami üst mint szőlőszem kireped a levegő csorog belőle csorog az édes idő bondul a hegyen valami üst emlék csípi a szemet akár a füst amely mindent sötétre fest jancsihús és juliskafőzelék a nagy zabához étel fő elég megjönnek im a szüretelők tolják magukat maguk előtt darázzsá válnak muslicává a bokorban egy legény éppen most változik át Icává de csak úgy derék tájon ahogy az lenni szokott ezen a tájon mint tünde lélegzet a szájon hal el az utolsó tűz a tájon hogy sötét legyen és ne fájjon ami látható volna: a borzalmas sebekből elvérző királyi szarvas! Szendrei Klaudia: Fohász jövendőért Adj hitet, Uram, jó Uram: szánkban már hűlt hamu a dal; vess tisztulni ősi ima újjászülő lángjaiba. Adj hitet, Uram, jó Uram: madárröptű dallamfutam emeljen porból, s az ének ússzon fenn hattyúfehéren. Székely Dezső: Szüret után A sárga mezsgyén szél dülöngél, fejébe szállt a tokaji. Présházak vendégseregéből kísérte haza valaki. S tereljétek haza a nyájat. Isten hegyén már havazott. Emlékkönyvekbe préselődnek zengő,kokárdás tavaszok. Fejfa-homlokú öregember: korhad a szúette idő. Űzött vándorok lábnyomában véresen csikordul a kő. Nincs oltalom. A szőlőhegyen karóbahúzva áll az ég. Zöld kötényüket maró könnyel telesírják a venyigék. Németh Erzsébet: Látomás magamról Mintha szívedről röppennének fel a csillagok, mintha bőrödből párállnának fel mind az illatok, mintha hajadból lenne a fák roskatag kontya, s leheleted a nap, mely a meleget ontja, mintha szemedből lángolna égre a fény, s te magad lennél a legszebb költemény! Néhány gondolat Sándor András cikkéhez Sándor András még a júliusi Látókörben megjelent komor, már-már borzongatóan sötét látomásában — a magyar szellem holocaustja előtt — azt festi kegyetlenül logikus észérvekkel az olvasó elé, hogy a moszkvai pusztító szellemi paralízis után, — példaképünk a nagy szovjet irodalom — most a szabadság, a lehetőség varázslatos pillanataiban hagyja-e, hogy egy újabb szakszerű és alattomos paralízis — a newyorkizálódás — mindenestől megsemmisítse és felfalja. Tudnivaló, hogy rengeteg mérgező és bénító anyagot hagyott ugyan az előző szakszerű „gondozás” bennünk, ám a magyar szellem megtartó és összefogó ereje szinte mind kilökte magából ezeket a tapintható kórokozókat, s épp ezért nem hihetjük — a valóban riasztó tények ellenére sem —, hogy éppen most, a lehetőségek, az indulás idején — még ha olykor a zsibvásár jut is eszünkbe — mondana ez a szellemi erő csődöt, amikor évszázadok folyamán szinte főnixmadárként még a semmiből is meg tudott újulni és magára tudott találni. Számomra egyszerűen hihetetlen ez a komor, a legsötétebb reménytelenséget sugalló, csak a kriptafedőt, s a krematóriumot láttató fejtegetés, még akkor is, ha az eszmefuttatás logikusnak és túlságosan is egyértelműnek tűnik. Ám az örökösen feltámadó, s mindig a halálunkra spekuláló ellenségeink számára sem vagyunk még halottak — a történelem logikus és illogikus ütései alatt sem —, sőt ez a „megfáradt”, leírt nép vitte végbe az évszázad egyik legcsodálatosabb tettét, az az 56-os forradalmat, az örök dávidok példaszerű lázadását az állig fölfegyverzett, minden hatalmat bitorló, öntelt góliátok ellen. Amely népben egy-egy fölfénylő pillanatban ennyi erő, elszántság, bátorság van, — a magyar történelem efféle pillanatok sorozata — annak erőtlennek betegnek mondott testében igenis egészséges gócoknak és erőknek kell lenniük, s nekünk csak, annyi a feladatunk, hogy ezekre a gócokra és erőkre kell támaszkodnunk. E rövid írásban arra nem vállalkozhatom, hogy az egész tanulmányt végigjárom, csupán egy-két sebezhető pontot ragadnék ki, hogy az egészet némiképp megkérdőjelezzem. Sándor András azt állítja, itt, a latin-germán Európa perifériáján, „semmi sem védte meg a latin-keresztély kultúrájú magyarságot, hogy áldozatul ne essék a XVI. században a török (ázsiai) és a XX. században a szovjet-orosz (bizánci) inváziónak.” Európának ezen a leghuzatosabb pontján csakugyan nem védtek meg bennünket. De — kérdem én — a történelem kegyetlen szorításában ugyan ki védhetett volna meg? Talán az „Európát jelentő” germán habsburgok, akikkel négy évszázadon át nem volt épp felhőtlen a kapcsolatunk, sőt minden eszközzel meg akartak törni és zabolázni. Netán a világuralmi gondjaikba süllyedt távoli franciák vagy angolok védtek volna meg? De ki védte meg pl. a szintén nagy történelemmel bíró lengyeleket évszázadokon át a germán, s az orosz erők ellenében? Ki védte meg a barna színű német nacionalizmus, s a vörös színű orosz nacionalizmus összehangolt támadása idején a franciák vagy az angolok? A történelem csak a tényeket tűri, s nem a teóriákat. Az sem kétséges, hogy a magyarság, amely évszázadokon át hegemón szerepet töltött be a Kárpát-medencében, a sorozatos csapások alatt erősen meggyengült, s a behívott és letelepített nemzetiségek követelései nyomán Bécs mögött törvényszerűen „másodhegedűs” szerepre korlátozódott, s vélt vagy valódi bűneiért Trianonban keményen meglakolt, ám meghagyott kis hazájában az elképesztő nyomorúságok ellenére is magára talált, s ezt elsősorban törhetetlen szellemi erejének köszönhette. Villantsuk fel — ha egy pillanatra is — a két világháború közötti magyarság látleletét: a politikai élet — némi engedmények mellett — a szűklátókörűség, a lemaradás, az anakronizmus jegyeit hordozza, addig a szellemi élet az élniakarás, az identitástudat, az elpusztíthatatlanság erejét sorjázza." Idézzük csak a Nyugat nagy nemzedékének művészi-erkölcsi éthoszát, a népiesek csillagtérképét, József Attila világmegváltó téziseit, s az ezt felváltó törvényszerű kijózanodást, a magyar zene két nagy alakjának messze sugárzó zsenijét, a magyar képzőművészet csodáit, mind, mind a politikai nyomorúság sokszor kegyetlen színterén és szorításában. Nem kétséges, ez volt az a megtartó és megújító erő az önmagát egyre határozottabban megtaláló nép, s a belőle sarjadó értelmiség számára. (Gondoljunk csak a Márciusi Front körüli küzdelmekre.) S a „nagy váltás” — 45 — után ezt kellett több mint negyven éven át tudatosan és szakszerűen szétrombolni, hogy ez a nép örökre erőtlenné, meghunyászkodóvá, s így végleg védtelenné váljon. (Ez a Rákosi- és Kádár-korszak legnagyobb és legvégzetesebb bűne.) De a kórokozók lassú munkája mégsem sikerült, mivel tizenegy évre rá, 56-ban újra fölemelte a fejét és magára talált, hogy az utolsó két évtized olykor fogcsikorgató és szívós harcáról, ellenállásáról most ne is szóljak. Lehet-e akkor erről a megtartó erőről fölényesen lemondani vagy semmibe venni? S végül még egy adalék az ún. newyorki lálódáshoz. Nem kétséges, ez korunk egyik legalattomosabb és legkegyetlenebb szimptómája, amely a maga álproblémáival, közhelyeivel, vagy agresszivitásával — az erőszak mérgező példájával — napról napra „szórakoztat” bennünket. Hogy lehet ez ellen a legújabb paralízis ellen védekeznünk? (Sándor András szerint sehogysem.) Az üzleties tömegigény, az értéktelenség, a monotónia, a silányság világméretű támadásaival szemben vajon mit tehetünk? Először is, ez nemcsak a mi bajunk, szinte egész Európáé, még ha a nagy nemzetek régóta fel is vették a kesztyűt e silánysággal szemben. Nekünk, Közép-Európa népeinek is ezt kell tennünk, ha kell, azzal a bizonyos Szabó Zoltán-i szellemi honvédelemmel, hogy éltető identitásunkat mindenképpen megőrizzük. Azt sem szabad számításon kívül hagynunk, a szellem ereje a divatot, a szemérmetlen hivalkodást, az értéktelent még mindig le tudta győzni, lehetetlen, hogy épp most ne tudná, még ha világméretűvé •— azt öt világrészt behálózó tevékeny műholdak jóvoltából — dagadt is a tömegigény, „a betonszürke monotónia” támadása? A válasz mindenkor bennünk, élniakarásunkban, szellemi tartásunkban, „megfáradt” génjeinkben van. Az mindenesetre sosem baj, ha komor látomásokkal riogatnak bennünket, hamarább állunk csatasorba önmagunk megmaradásáért, s önálló szellemi arculatunkért vívott nem kilátástalan küzdelemben. Ha csupán intés volt Sándor András írja, egyáltalán nem volt hiábavaló, mivel eszmélkedésre indít, felráz és végül is cselekvésre sarkall. Mindenképpen azt sugallja, nem nézhetjük tétlenül e silányság üzletszerű tobzódását, s már holnap — önmagunk védelmére és becsületére — föltétlen tennünk kell valamit. Ha egyelőre mást nem, tudatosan védekeznünk kell. Ha ennyit teszünk, már ez sem hiábavaló. Takács József LÁTOK* Bemutatjuk V. Jószay Zsolt 1951-ben született Szolnokon. 1974-ben kapott diplomát Egerben, a tanárképző főiskolán, ahol Blaskó János és Neres János festőművészek voltak mesterei. 1979-től élt Miskolcon. Tagja a Művészeti Alapnak és a Képzőművészek Szövetségének. Már a századelő avantgárd pezsgésében fontos szerepet játszott a néger törzsi kultúrák szobrainak felfedezése, a természeti népek felé fordulás — anteuszi erőgyűjtés a művészet kiapadt forrásainak pótlására. A túlcivilizált, dekadens európai művészet több ágon i kereste erőtartalékait. Egyrészt az ősi állapotokat kutatva a kollektív hagyományban, másrészt az ösztönök mélyén, a napban, az extázisban és az intenzitásban rejlő erőkben, visszanyúlva a forn archetípusokhoz. Jószay Zsolt nemesedő mai szelének eredői is ide vezetni Művei nem is tűrik a gúzsba fő stiláris besorolást. Plasztil fejlett formaérzékkel az anyaszerűség és az egyszerűség gyében születnek, mindent tisztelve az anyagban rejlő erő szinte misztikus érzékenységét közelítve annak rejtett ünetét, s ötvözve eggyé saját kötői szándékával. „Szobrászi ideálja ugyan a hlenisztikus plasztika a zeneszál által csaknem kultikus társként, kulturális üzenetként tett, meglelt és felemelt tói alkotásainak mégis többe van az afrikai plasztikákhoz” írja róla művészetének egyik ismerője, Hahn Ferenc is. Vajan a harmóniát nem csupán klasszikus arányrendben kert bár érezhetően ez is beépült vészi gondolkodásába. Sokkal kább abelső végtelenre, a léltre figyelő művek kerülnek keze alól. Karakteresek, egy ni jegyeket hordozók, meg emelkedettségükben időtlenek. Jószay Zsolt szívós munkái kitartó következetességgel kitötte meg azt az elismerő amely díjakkal kifejezve is i már műveit fogadja. Nem t ták eltéríteni útjáról a da szirénhangjai, nem választotta érvényesülés olcsó kompromisszumait. Mindvégig befelé, az a belső hangra figyelt, amely teremtő természethez vezette és áldott erőt kölcsönzött súgró műveinek. Dobrik István A „mi" Csokonaiak „ — A debreceni ifjúságnak is dísze, új Csokonait látnak benne ...” Csorba Zoltán Az idézet aligha téved, nem is túloz Miskolci Kovács Gyula költői tehetsége megítélésében. Neve, ha kiejtjük, visszhangtalan marad? Igen, mert kereken tíz évvel korábban szállt sírba, mint a Debreceni szülte nagy poéta, Csokonai Vtéz Mihály, s mily’nállamszerűen döntő egy évtized a tehetség kiteljesedésénél. Haláluk nem volt azonos csupán: mindkettőjüket a poéták akkortájt „divatos” betegsége, a tüdővész ragadta a halálba. Vitéznek 32 év adatott meg, hogy a csúcsokra jusson, Kovácsnak 22, a beértalő költői munkálkodáshoz azonban ennyi sem: élete utolsó szakaszában hosszúhosszú hónapok alatt már csak csatáit vívta teste-lelke az emésztő kórral. Egy ki nem teljesedett élet — a költői pálya két határkövénél készült most ez az írás: tavaly volt születése százötven, s jövőre lesz halála százharmincadik évfordulója ... * A kis dél-borsodi faluban —, mely korábban Katona Istvánt adta a nemzetnek — Gelejen a jó családba született gyermek nem a birtokos nemes apa, hanem a családfáját a Rákócziakig visszavezető anya tulajdonságait örökli. A családnál gyalka megforduló Szemere Bertát kedvence a kis Gyula, s fény jövőt jósol neki. De mely gyors észjárású gyermeknek ne szokás a szép jövő remény ajándékozni? A fiúcskia nyol évesen a missikolci reformát líceumba kerül. Tizenhat koráig tanul itt. Oly’ kitűnő gyarstanána van, mint Lévay Jzsef, akivel kapcsolata bensőigessé válik. Ö biztatja a vel írásra. Nem eredmény nélk Megszületik az első óda a Szivához... Lévay később sem veszi tekintetét az épp az ő tanácsra és ajánlására Debrecenibe vozó fiúiról, aki ott „merő nyelemből” a hittanszaki pályra lép. Kapcsolatba kerül bizonyos Biihari Péterrel, aki szmos figyelemmel kíséri Misko Kovács pályanyitását, életvitelnek legapróbb mozzanatait is, aki mindezt meg is írja. T tudjuk, amit egyáltalán tudni tűnik az ifjúról. Ha a hangulat, kedélyváltás, s bizonyos szertelenség költők ismérve, az ifjú jól viryázik. Szorgalom, s ernyedés naponta váltják benne egymás Vizsgája reggelién nagyon kevert nyoszolyájában Qssiant vásott tankönyv helyett. De vizsigán jól megállta a hely« — írja Bihari. „A nyúlát hosszúkás, halovány arcú ifjú meghirdetett irodalmi pályázaton rendre tarolja le a kitűzi