Észak-Magyarország, 1992. október (48. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-24 / 251. szám
1992. Október 24., Szombat ÉM-Hétvége/Irodalmunk Gyöngyszemei Arany János Visszatekintés Én is éltem...vagy nem élet Születésen kezdeni. És egynéhány tized évet Jól-rosszul leküzdeni? Én is éltem...az a dajka Engem is hányt, ringatott, Melyen kiteszi a dajka A csecsemő magzatot. Első nap is oly borultan Hajda reám az ég! S hogy nevetni megtanultam, Sírni immár jól tudok; Sohase birám teljébe, Örömeim poharát; Az ifjúság szép kertébe Vas korláton néztem át. Félve nyúltam egyszer-máskor Egy rózsát szakasztani. Késő volt a rázkódáskor Mind lehulltak szirmai. Keresem a boldogságot. Egy nem ismert idegent: Jártam érte a világot S kerülöm ha megjelent. Vágytam a függetlenségre, Mégis hordám láncomat, Nehogy a küzdés elvégre Súlyosbítsa sorsomat: Mint a vadnak, mely hálóit El ugyan nem tépheti, De magát, míg hánykolódik, Jobban behömpölygeti. Álmaim is voltak, voltak... Óh, én ifjú álmaim! Rég eltűntek, szétfoszoltak, Mini köd a szél szárnyain Az az ábránd - elenyészett; Az a légvár - füstgomoly; Az a remény, az az érzet, Az a világ - nincs sehol! -Nem valék erős meghalni, Mikor halnom lehetett, Nem vagyok erős harcolni a rámszakadt életet. Ki veszi le vállaimról... De megálljunk, ne, ne még! Súlyos a teher, de imhol Egy sugár előttem ég. Szende fényű szép szövetnek, - Mely egyetlen-egy vigasz, - Szerelemnek, szeretetnek , Holdvilága te vagy az. Elkisérsz-e? oh, kisérj el - Nincs az messze - síromig; S fátyolozd be derűs éjjel Aki majd ott álmodik! Vajda János: A vaáli erdőben, Odabenn a mély vadonban, A csalános iharosban, Félreeső völgy ölében, Sűrű árnyak enyhelyében, Oh milyen jó volna ottan, Abban a kis házikóban, Élni, éldegélni szépen, Békességben, csöndességben!... Nem törődni a világgal, 2 világ ezer bajával. Meggondolni háborutlan, Ami immár közelebb van... Illatos hegy oldalában, A tavaszi napsugárban, Nézni illanó felhőkbe, Múlt időkbe, jövendőkbe... És azután, utóvégre. Észrevétlenül, megérve. Lehullani önmagától, A kiszáradt életfáról... S ismeretlen sirgödörbe Elalunni mindörökre... S ott egyebet mit se tenni, Csak pihenni, csak pihenni... Mikszáth Kálmán A ló, a bárányka és a nyúl Két nagyon szomorú időszakom van, amikor nem tudok mosolyogni; ha ilyenkor írok, ne vegyétek kezetekbe a dolgaimat - ha nem szeretitek a keserűt. Ebből a két időszakból a forró nyárra esik az egyik, mikor a város megindul az erdők felé. Én magam is megyek a családommal együtt - de „valakit” itt kell hagynom. A másik időszak a zord télre esik, mikor az erdők indulnak meg a város felé. Egy fa az erdőkből, egy kicsike fa (az olcsóbbakból) eljut az én lakásomra is, de már nem talál ott „valakit”. Valaki a neve. Nem szabad másképp kimondani. A kis testvérkéi így is szólnak, ha emlegetik, ha kivetődik valami fölturkált fiókból egy ostornyél, egy pityke a veres mellénykéről, vagy egy kis kalapács. „Melyikeké ez, gyerekek?” Félve mondják, halkan mondják: „Azé a valakié volt!” Igazi nevétől malomkő a szívem, két kút a két száraz szemem. Egyetlen egy csésze van a háznál, amelyen ott áll a neve felírva: „Jánoska”. Ebből iszogatta a kávéját, ő és a macska, mintha kérdezgetné: „Hol az én kis gazdám?” Még az a kő is megfordulhat, amit a vízbe dobnak, hullám fölemeli, más oldalra fordítja, de az én bánatom, a meg nem fordulhat. Menekszem az emlékektől, s rajként tódulnak elém. Futok tőlük, és hívogatom őket magamhoz. Ott állnak íróasztalomon az ő kedvenc állatjai, amikkel utoljára játszott; nem szabad elmozdítani. A ló a nyereggel, aranysárga sörényével, a nyúl a piros pántlikával, a bárányka a csengettyűvel a nyakán. Mereven, csöndesen néznek rám, amikor írok, s egyszer csak valamely sornál, ha egy könyvet vagy iratot tovább találok taszítani a könyökömmel, megszólal a bárány nyakán a csöngettyű: Kling-klang! Kling-klang! Hol a mi kis gazdánk? Hol a mi kis gazdánk, aki meghatott, aki megetetett, pici kezeivel aki simogatott, ki a zöld pokrócra legelni lerakott. Mit kérditek, hol van? Hiszen elég legelni valót hagyott nektek. Azt a széles rétet, ahol az én jó kedvem virágzott...Hiszen utoljára is rátok gondolt. Haldokló hangjával benneteket szólított: lovacskám! bárányként! Mindig olyan gyenge, vézna fiúcska volt. Nem akart enni. Az orvosok pedig váltig mondogatták: „Hasra kell fogni a Jánoskát, hogy izmosodjék, erős legyen.’’Mennyi leleményesség, mennyi furfang kellett, hogy a lábáról levegyem. Mert éppen a húst szerette legkevésbé, ígértem nejei képeskönyvet. Használt is egy napra, míg a könyvet átlapozta, másnap már nem evett. Hoztam neki száz és száz játékot. De mi lett a vége? A húst nem szerette meg, hanem a játékból kiszeretett. Később hiába ígértem akármit, mindenre rázta a szép szöszke fejecskéjét: - Nem eszem, nem eszem. - Igazi lovat veszek esztendőre. - Nem eszem húst mégsem. - Sarkantyút veretek kicsi csizmáidra. - Jaj, nem eszem én húst! Egyszer aztán ölembe ültettem Jánoskát, és elkezdtem neki okosan megmagyarázni a dolgot. - Pedig látod, abból nagy hiba lesz, ha te húst nem eszel. Ragyogó szemeit, azokat az édes szemeit, rám vetette kíváncsian, hogy mi baj lesz abból. - Mert mikor te húsz esztendős leszel, akkor én téged fölviszlek Bécsbe. - Ahol a király lakik? - Ahol a király lakik, szivecském, éppen őhozzája. - Mama is velünk jön? - Mama nem jön velünk. Csak magadat viszlek, mert neked ott meg kell verekedned a király fiával. Mosolygó képe komoly lett, magas, sima homlokára kiült egy öreges ránc, s a szívecskéje hangosan dobogott. Volt annak a dobogásában félelem is, büszkeség is. - Igaz lesz az, apa? - Igaz lesz, ha mondom, csak aztán jól üssön ki a dolog, mert ha te leszel a birkózásban az erősebb, akkor neked jut az ország, ha pedig a király fia lesz az erősebb, akkor övé marad az ország - téged pedig becsuknak egy börtönbe. Szeme megvillant, s hogy megvigasztaljon, puha kezeivel megsimogatta arcomat. - Nekem úgy látszik, hogy én leszek az erősebb. - De nekem nem úgy látszik, - mondom szemrehányóan, - mert a király fia mindennap egy font húst eszik meg, hogy növekedjék az ereje, te pedig nem akarsz enni. Szomorítod a szívemet és nem szerzed vissza az országot a magyaroknak. Jánoska meg volt győzve. - Nekem két font húst süssenek! - selypítő parancsolón. S attól a naptól kezdve rendes húsevő lett, s ha tán ingadozott benne néha az akarat, elég volt rápirítani az asztalnál. - János, János megvernek Bécsben, majd meglátod! Ennek az ideának élt, amíg élt. Ezért evett, erről kellett neki mesélni esténként. A nagy bécsi verekedésre készült örökösen. Fel is osztotta már a kivívott országot a testvérei közt. Laci megkapta az összes ökröket, amik az országban vannak, Albert megkapta a teheneket, nekem ideadta belőle az embereket (kivéve a házmestert és Zsófit, az öreg dadát. Ezeket megtartotta magának.) Egyszer azután meghallotta, elárulták künn a konyhában a szolgálók, hogy a király fia meghalt. Szegény kis cselédkém, egészen beleszomorodott. Hát most már én kivel verekszem? Pedig nem messze volt már akkor az a rém, akivel meg kellett verekednie. A difteritisz. A halál legrettenetesebb generálisa. Huszonnégy napig viaskodott vele, s ha több húst eszik, ő győzte volna le a difteritiszt. Oh, milyen huszonnégy nap volt ez! Ha volna szívem leírni. Mikor haldokolva odahítt a kis ágyacskájához, és azt súgta a fülembe: - Apa, ha meghalok, viseld gondját az állataimnak, oda ne add se Lacinak, se Albertnek, mert azok összetörnek. Még egyszer látni akarta. Az anyja odavitte ágyába a lovacskát, a báránykát és a nyulat. Nézte, nézte őket, keze már erőtlen volt arra is, hogy megfogja. Azután még egyszer odaintett, s nagy titokzatosan egy fényes krajcárkát nyomott a markomba. (Az orvostól kapta, amiért az orvosságot bevette.) - Nekem adod, Jánoskám? - Az állatok kosztjára, - felelte elhaló hangon. Itt van a szobában újra a karácsonyfa. Gyújtsátok meg rajta a gyertyákat, tudnak-e még ragyogni, világítani? Hadd jöjjenek be a gyerekek. Minden kész! Minden olyan rajta, mint tavaly. Hát igazán termettek a diófák még diókat az idén is? Nem, nem. Lökjétek félre ez összevásárolt új holmit. Ide kell állítani a fa alá a lovacskát, az aranysárga sörényűt, a nyulat és a báránykát, akiket nekem kell kosztolnom abból a kis rézkrajcárból. Itt álltak tavaly, álljanak itt az idén is. Rázd meg magadat, báránykám, hadd hallom csengődnek szívettépő hangját: Kling, klang! Kling, klang! Hol van a mi kis gazdánk? Márai Sándor Arról, hogy minden nap tovább kell menned , mert vándor vagy, minden nap tovább kell menned az úton, mely egyetlen célod, tehát lelked és a lelkedben elrejtett isteni tartalom megismerése felé vezet. Nem könnyű ez. Gondold csak meg, milyen sokfajta csábítás hívogat útközben, hogy megpihenj, félbeszakítsd utadat, mással törődjél! Szép nő áll az út mentén és bájos mosollyal int feléd. Tested és érzékeid felelnek e hívásra, szeretnél elvegyülni e szép testtel és átadni magad a kéj édes bódulatának. De tudnod kell, hogy a hiú és kéjes pillanatokat a teljes kietlenség és tanácstalanság követi. Mert lelked mást akar, s mikor tested megeteted egy másik test fülledt fűszerével, a lélek éhes és szomjas marad. Pénz, érdemrendek, címek, rangok akadnak utadba, de mit kezdessz mindezzel, ha a figyelem, fáradtság, idő, mely a világi elismerés ára, elvonja lelked legjobb erőit az isteni megismerésétől? Cimborák kurjongatnak az út mentén, s hívnak magukkal, kaján vállalkozásra biztatnak: mit nyerhetsz minden üzleten és szórakozáson, ha a játékasztal vagy a kocsmaasztal mellett vesztegelsz, s közben lelked kínzó sürgetéssel kérdi: „Miért lopod itt az időt? Mindez gyermekes és aljas. Tovább kell menned, hiszen dolgod van. Körülbelül így szól hozzád az élet, minden nap, minden pillanatban megpihenni hív, kéjelegni, szórakozni, kielégülni a hiúságban és hatalomban. De mikor nem ez a dolgod! Vándor vagy és minden nap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd, eljutni utad végcéljához, lelked és az isteni megismeréséhez? Ezért menj minden nap tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy. ÉSZAK-Magyarország 9 Dsida Jenő Örök útitársak Mellykémnek forró szeretettel Ez első versem, mit Hozzád Írok, ki pályatársa lettél zord utamnak, ki megfogod kezem, míg búg a gép s az állomások mind mögém rohannak. Harminc kis állomást elhagytam immár és közeledik már a többi, jaj, minden nap új mérföldkő, új barázda, mindennap elhull egy-két szürke haj. Bizony nem ünnep ez már. Utazás csöndes, komoly magánya. Hallgatunk, míg fogynak a fehér mérföldkövek. Hová megyünk, ó, hová hajtatunk? Lassúbb iram kell, tán közel a cél is. Ha a végállomásra gondolok, kezemben sír a toll, a zord acél is. Dél, este, reggel sűrűn váltakoznak, a föld marad, az ég nekünk mozog. Társam lettél: ha éhes vagy, etetlek, ha megszomjaztál, hát inod hozok. Ketten vitatjuk meg az útitervet, titkos halkan, hogy meg ne hallja más, suttogva kérdjük s úgyis válaszoljuk: most hol vagyunk, ez milyen állomás? Ó, szép ez így. Nyugodt, nemes, örök, akár a kék, zöld, boldog végtelenség, - Kacaj, sírás, árny, fény, élet, halál, örök társak, együtt egy két jelenség. - „Nagyon szeretlek” - gondolod magadban s megkérdezed: nem álmos-e barátod? Lassacskán ősz lesz. Ősz és éjszaka. Pereg a fák elfáradt levele. Míg dübörögve zakatol a mozdony, az éjszakába sóhajtom bele a csillagok közé, a puszta űrbe, mely pályánk fölött ferdén fekesül, hogy az üdvösség társammá szegődött. Halld meg, halál, nem vagyok egyedül. Szőke fejed lágyan vállamra billen, mellemre hull egy fénylő hajfonat, kezem reszketve babrál. Hűl a jég, hideg van már és rohan a vonat, rohan, hidakon dübörög tova. Felnyitod kék szemed, mikor megáll? Miért alszol most, társam? Félve félek. Elfolyik minden. Minden lovaszáll. Látlak, mikor az út már elfogyott. Áll a vonat. De nem szállott reád a vég borzalma. Nézel, mosolyogsz, felveszed a menyasszonyi ruhád, karod karomba öltöd. Indulunk. Suhognak a harmattal belepett fák. Gyalog megyünk a sűrű, nagy sötétbe s eltűnünk, mint a régi, halk legendák. Kisfaludy Károly Szülőföldem szép határa... Szülőföldem szép határa! Meglátlak-e valahára? Ahol állok, ahol megyek. Mindenkor csak feléd nézek. Ha madár jön, tőle kérdem, Virulsz-e még, szülőföldem! Azt kérdezem a felhőktől. Azt a suttogó szellőktűl. De azok nem vígasztalnak Bús szívemmel árván hagynak; Árván élek bús szivemmel, Mint a fű, mely a sziklán kel. Kisded hajlék, hol születtem, Hej tőled be távol estem! Távol estem, mint a levél, Melyet elkap a forgószél.