Észak-Magyarország, 1994. augusztus (50. évfolyam, 179-205. szám)
1994-08-18 / 194. szám
10 ÉSZAKMagyarország Tisztelt Szőllősi Úr! A Levél a nyugdíjasokhoz az expóért című írására szeretnék reagálni. Ön levelében nem írta meg, hogy mit tudott a 42 év alatt „zsíroskenyéren” összespórolni. Ön még ingyen, az én és az Ön és a mások pénzén taníttatta népes családját. Én nem tudom két gyermekemet ősszel taníttatni, mert 15 + 15 + 30 ezer forint kellene. MIBŐL fogom őket taníttatni? Később egyetemi tanulmányaik költségét MIBŐL fogom fedezni? Remélem, érti??? így, sokadmagammal azt üzenjük a szépen meggazdagodott szervezőnek, hogy fizessék ők a saját pénzükből. Sőt azok, akik most a milliókat felvették. Ön tudja jól, kik azok! Azokhoz írjon, ne az elszegényedett nyugdíjasokhoz. Remélem, nem sértődik meg. De ne a gazdagok szekerét tolja, hanem írjon igazságosan. Egyébként is, a kormány megmondta, hogy amit elkezdett az előző kormány, azt be is fejezik, így Ön csak ott agitáljon, ahol a nyugati kocsikra telik. Elképzelését nem helyeslem, az expót támogató tervének megvalósításához van más megfelelő szervezet, amelyik tudja, hogy mit lehet még a népből kisajtolni. Üdvözlettel: Jaczkó István kisnyugdíjas Nyékládháza Hit és fény Napjainkban számos alapítvány, egyesület, szövetség, mozgalom vesz körbe bennünket, hallottak-e már a „Hit és fény” mozgalomról, ennek a céljáról, munkájáról. E mozgalom nem most alakult, hosszú évekkel ezelőtt indult el építő munkája. 1965-ben Jean Vanier kezdeményezésére közel negyven fő fogyatékos ember indult el egy zarándok útra Lourdes-be, hogy fölfedezzék a bennük rejtőző értékeket. Nem az volt a cél, hogy a fogyatékosokért, hanem hogy velük együtt zarándokoljanak. A zarándoklat alatt a szülőknek is alkalmuk nyílt arra, hogy egymással találkozzanak, nehézségeiket és örömüket megosszák egymással. 1971-ben a nemzetközi csoporttalálkozón már 12 000 zarándok volt. A Hit és fény azóta növekedett. A „Hit és Fény” eredetisége a szokatlan összetételű kiscsoportokban van. Ez a csoport értelmileg sérültekből, szülőkből, barátokból áll. Mindenféle korosztályból, képzettségi szintről, társadalmi osztályból vannak itt. E csoportok közösségek, ahol együtt vannak, nem élnek egy fedél alatt, de rendszeresen találkoznak. Együtt imádkoznak, elmélkednek és pihennek. Az emberi közösségből kirekesztett ember itt találja meg a helyét. A szülők is támaszt találnak és megnyílnak mások felé. A barátok, fiatalok számára alkalom ez arra, hogy a kirekesztett emberek másokkal kapcsolatot építsenek ki. Közösségek, ahol együtt örülnek, öröm és szenvedés együtt lakhat a szívekben. Időnként, egy-egy ünnepnapon a meghívott látogatókkal megnő a létszám. Sokan közülük meglepődve fedezik fel, hogy a fogyatékos személy mennyire képes arra, hogy örömteli légkört teremtsen. Mert a fogyatékos ember, amikor ünnepel, kevésbé fogyatékos, mint mi. Nem köti őt a jó viselkedés, vagy a sikeres szereplés gondja. A jelen pillanatban él. Alázata és nyitottsága természetszerűleg alkalmassá teszi a közös örvendezésre. A „Hit és Fény” egy zarándoklaton született. A közösség időnként úgy érzi, útra kell kelnie Isten hívására, aki azt mondja, hogy vessük le a régi embert és szokásait, hagyjuk el otthonunkat. A közösség napról napra alakul. Lehetőség nyílik a másik megismerésére, belső szépségének fölfedezésére, sötét oldalának elfogadására. Ez a barátság, melynek szálai képessé tesznek arra, hogy részt vegyünk a másik bajában, elkötelezetté váljunk felé. A súlyosan sérült gyermek deformált arcát látva, vagy olyan ember előtt, akinek szavai érthetetlenek, mozdulatai szétesők, első reakciónk az, hogy elfordulunk. Csak rajtunk múlik, hogy emberi módon találkozzunk a fogyatékos emberekkel. Pauleczki Margit Tolcsva Olvasóink és levelezőink figyelmébe! Kedves Olvasóink tájékoztatására közöljük, hogy a Szólástér rovatban megjelent írások nem a szerkesztőség álláspontját tükrözik. A rovatba beküldött leveleiket viszont terjedelmi lehetőségeinket figyelembe véve esetenként kénytelenek vagyunk szerkeszteni, tömöríteni. Itt is jelezzük: a személyeskedő, bántó hangvételű, a jogrendet, az etikai normákat sértő írások e helyütt sem jelenhetnek meg. Szólástér 1994. Augusztus 18., Csütörtök Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek Ha elmélyültebben foglalkozunk hazánk történetével, hatványozottabban állíthatjuk, amit eddig is tudtunk: katonanemzet vagyunk. Itt, a „nemzetek országútján” Európa közepén, egyedül nekünk, magyaroknak sikerült megmaradnunk, fennmaradnunk, és bár a történelem viharai, háborúskodások számtalanszor veszélyeztették nemzeti létünket, mégis, már 1100 éve; minket magyaroknak, hazánkat Magyarországnak ismer el, és becsül az egész világ. Hát, igen, 1100 év alatt előfordult, hogy ,idegen érdekekért” kellett harcolnunk, választani kellett a rossz, és a még rosszabb között, de a végvári vitézek, Esze Tamás talpasai, a 48-as huszárok, a magyar bakák bátorságát, hősiességét, hazaszeretetét még a volt ellenfeleink is elismerték. Hát, igen: a volt ellenségeknek szabad volt dicsérni (és dicsérték is) a magyar honvédet, de szomorú, hogy itt, Magyarországon ez hosszú ideig tilos volt. Jóleső érzéssel, és egészséges nemzeti büszkeséggel nyugtázhatjuk: most már nem „magyarkodás” magyarnak lenni, nem „nacionalizmus” hősökként tisztelni a doberdói, isonzói, piavei, később a voronyezsi harcmezőkön elesett magyar katonákat, honvédeket bakákat. Én most csak szűkebb pátriám, Hejőcsaba ügyében szeretnék néhány jó szót szólani. Itt, a Csaba vezér és Koboz út kereszteződésében, egy kis téren, a bokrokkal-gazzal benőve, eltakarva állt egy első világháborús hősi emlékmű fegyverét lábhoz támasztó, egy kisgyermeket magasba emelő honvéd szobra. Ennek az „alkotásnak” lelke van, szinte megszólal: „Gyermekem, érted harcolok.” Mi, „öreg katonák”, szomorúan konstatáltuk: nem szép ez, nem jó ez így: elhanyagolni, a végpusztulásnak kitenni a környék egyetlen hősi emlékművét, hiszen az alapjára felvésett neveket is már szinte olvashatatlanná marta az idő vasfoga. Nem hadvezérek, generálisok nevei vannak a talapzatra vésve: a legnagyobb „sarzsi” hadapród■ jelölt őrmester, a többi, szinte majdnem mind csak „közvitéz”. Két éve levéllel fordultunk a közeli, Gárdonyi Géza Általános Iskola akkori igazgatónőjéhez, ugyan részt vennének-e a szobor környékének rendbehozásában, és védnökséget vállalnának-e az emlékmű fölött? Kérésünkre határozott pozitív választ kaptunk. Ekkor egy ismerős önkormányzati képviselőt, Pethő Lászlónét kértük meg, segítse nemes ügyünket. Tavaly nyáron kértük Tavaszi Zsolt önkormányzati képviselő úr segítségét, aki erre készségesen ígéretet tett. És most, mi a helyzet? A hejőcsabai első világháborús hősi emlékmű le lett emelve a régi, porladozó alapjáról, ki lett hozva a bokrok-fák közül, (melyeket kár lett volna kivágni), visszakapta régi szépségét, pár hete még a kőfaragók dolgoztak, újra vésték a talapzatra felvésett, elesett hős közvitézek neveit, de most már ők is befejezték munkájukat. Ezúton szeretnénk megköszönni Pethő Lászlóné önkormányzati képviselő asszony és Tavaszi Zsolt önkormányzati képviselő úr hathatós segítségét és aktív közreműködését, a városi önkormányzat, és a polgármester asszony megértő hozzáállását, köszönjük a Gárdonyi Géza iskola tanulóinak, és tanári karának, hogy védnökséget vállaltak e szép hősi emlékmű fölött. A fiatalokat pedig, emlékeztesse ez a szép szobor, más helyen, idegen országban lehet, hogy jobban élnének, gondtalanabbal telnének napjaik, de a szívük, a honvágy, mindig visszahúzná, visszahívná őket ide, erre a sok harcot látott földre, ide a sokat szenvedett magyarok közé, mert a költő szavaival élve: „Igazán / Csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz/ Magaddal is csak itt bírhatsz / óh, lélek! Ez a hazám!” Tisztelet azoknak, akik életüket adták érte. Csörnök Jenő nyugdíjas Nem hadvezérek, nem generálisok nevei vannak a talapzatra vésve. Majdnem mind csak „közvitéz". Fotó: Laczó József Műsorváltozás a TV1 és a TV2 műsorában Nagy figyelemmel olvastam Dobos Zsolt úr „Egy apró jel” című írását, valamint Tózsa István nyugdíjas társam „Visszavárjuk a TV 1-re a déli harangszót” című fejtegetését, mely a napokban lapjukban jelent meg. Keresem az okát ennek a jelenségnek. Horn Gyula úr a kudarcot vallottak helyére rátermettebbeket ígért a választások során. Én ezt úgy értelmeztem, hogy az újak teljes mértékben a népet szolgálják. De így? Elmaradt a déli harangszó aláfestő képsora. Kinek ártott ez a néhány kép? Talán a rátermettebbeknek? Fájt az, hogy az uraknak is kenyeret termelő paraszt meghallván a harangszót, megáll, keresztet vet, megemeli a kalapját 1456 hősei tiszteletére, majd körülnéz és folytatja áldásos munkáját. Pár hete ugyan megszólal a déli harangszó, de a képernyőn csak egy mutató billeg lefelé egészen a mélypontig. Utána hírek. Más. Az új vezetés néhány műsort (főleg sorozatot) megszüntetett. Egyik-másik érthető talán, de sokak kérdése, hogy a „Magyar félmúlt” című sorozat miért szakadt meg. Nagy igazság az, hogy a jelenben a jövőt csak úgy tudjuk építeni unokáinknak, ha ismerjük a múltunkat hibáival együtt. Vagy talán egyikmásik „rátermettebb” fél, hogy az ő múltja is képernyőre kerül? Félünk ezektől a jelenségektől. Félünk attól, hogy a Magyar félmúlt betiltásával újból divattá lesz a történelemhamisítás. Emlékszem, 1956 után illetékes, szegedi beszédében a dicsőséges forradalmat „fehérterror”-nak merte nevezni. És nekünk, pedagógusoknak szemlesütve ennek szellemében kellett tanítani a történelmet az iskolában. Mert ha nem, akkor... Sokak nevében tisztelettel kérném a rátermettebb új vezetést, hogy senkit se motiváljon a bosszú, hanem mindenki teljes tisztelettel, kellő alázattal szolgálja a dolgozók millióit úgy, hogy ők is hallathassák szavukat. Berta József nyugdíjas Fancsal ~ Nincsenek unokáim, de adakozom „az expo unokáinkért” céljaira Nekem ugyan nincsenek és nem lesznek unokáim. Katolikus pap vagyok. Nyugdíjban, vagy inkább akadályozva, megtűrtén 1975 óta, amikor egy kalocsai ünnepi asztalnál az ÁEH (Állami Egyházügyi Hivatal) s az MKPK (Magyar Katolikus Püspöki Kar - a szerk.) kiválóságai ajkáról elhangzott velem kapcsolatban az egybehangzó vélemény: „Azt az embert már régen el kellett volna intézni.” Az eddigi eredmény: lakásom feltörése az érseki iroda igazgatója által, kilakoltatásom plébániámról, ingóságaimnak ebek harmincadjára juttatása mai napig van, az érsek-püspök által rendőrkézre juttatásom hamis vádak alapján (hűtlen vagyonkezelés, hiszen a szocializmusban az számított a leghatékonyabb vádnak). A szándékot megörökölte az érsek-püspök utódja is Faustként. Sújtó ökle padlóra vert le, mert készséggel és embertelenül levonta tőlem hónapokon keresztül a rám igaztalanul kirótt koncepciós büntetést, 4288 forintot utalva ki számomra, minden más juttatás nélkül. A rendszerváltás állami nyugdíjat biztosított számunkra, s az eddigi egyházi nyugdíjat továbbra kiegészítésként kapjuk. Az újabb változás után az állami ellátás bizonytalan lett, mint a kutya vacsorája, de telve vagyok keresztény optimizmussal. A jövőtől nem félek. Sem a közelitől, sem a távolitól. S ez utóbbiért magam is felelősséget érzek, melyért magamnak is tennem kell, mert nem lehet közönyös számomra sem, hogy milyen lesz a következő nemzedék jövendő sorsa. Körülményeimhez képest magam is megteszem a magamét. Csatlakozom Szőllősi Ferenc felhívásához, s az éppen most közölt egyházi kiegészítés egy havi összegét 7500 forintot felajánlom az expo unokáinkért céljaira és késedelem nélkül be is fizetem, ha az eszme megvalósul és befizetési csekkel visszaigazolják jelentkezésemet. Vagyok tisztelettel és aggódással a magyar jövő iránt: Ábel atya akadályozott plébános A szlovákiai bocsánatkérés (?!) Egy cseh újság rádiós lapszemléje ,hozta a hírt”, hogy kormányfőnk augusztus 5-én a szlovák elnöknek kinyilvánította a magyar nép „hivatalos bocsánatkérését” a velük szemben elkövetett ezeréves „vétkeinkért”. A történelmi tényeken végigfutva nyugodtan állapíthatom meg, hogy egyszer sem támadtunk (a XX. századig nem is létező) Szlovákiára, egyetlen fő erejéig sem hajtottunk végre etnikai tisztogatást (ami egyébként Boszniában százezer fő alatt már csak bocsánatos bűn a fejlett, művelt és főleg erkölcsös nyugatnak), egyes területek rövid életű visszacsatolásánál nem alkalmaztunk megtorlást, és amióta a nemzetiségi kérdés (nemzeti ébredések) egyáltalán fontos, a nemzetiségi és iskolatörvényeink (például Eötvös Józsefé) sem hagytak alapvető kívánnivalót. Lexikonaink nem „féltek” Kassa után a Kosice szó leírásától, pontosan felsorolták a lakosság nemzetiségi összetételét, sőt egyes helyeken például a Horthy-rendszerben kétnyelvűek voltak nemcsak a képeslapok feliratai, de postabélyegzői (!) is. (Birtokomban van ilyen.) Ennek ellenére fogyott a Trianon után itt maradt szlovákság? Fogyott. De nem a magyar állam asszimilálódása miatt. Mi magyarok már számon sem kérjük Kézsmárk, Lőcse, Eperjes magyarságát, pedig bár kisebbségben, de sokan voltak, és mára teljesen eltűntek. A baj az, hogy a tömbmagyarság is vészesen fogy. A trianoni Szlovákia Kárpátaljával együtt egymillió fölötti magyarsággal „indult”, ma ugyanezen a területen számuk körülbelül hétszázezer. A hiányzókat elkergették, eltanácsolták, elengedték az első világháború után, kollektíve bűnösnek találták 1945-ben, és ismét tízezrével, 24-48 óra alatt átkergették magyar területre, illetve rabszolgamunkára vitték a cseh végvidékre. (Mellesleg a kollektív bűnösségtől csak egy logikai lépés a kollektív jog, amitől a szlovák vezetők úgy rettegnek...) A maradék felszámolása az iskolarendszer ’45 és ’49 közti megszüntetésével, majd visszaállítás utáni folyamatos szűkítésével történt, történik. Mi lenne, ha esetleg a szlovák fél (is) bocsánatot kérne? A fentieken kívül trianoni végtelen mohóságáért, a békeszerződő nagyhatalmak sorozatos félrevezetéséért, és egyáltalán globálisan a magyarsággal szembeni kisebbségi politikájáért?! A magyar bocsánatkérés tényét a magyar kormány cáfolja. A szlovák elnök és hivatala kétszer is megerősíti. Magyar részről újabb cáfolat, majd a tudósítói kérdésre: „akkor mi a teendő?”, a szóvivői válasz: „semmi”. Pedig lenne. Határozott diplomáciai cáfolat, és legalább a kölcsönösségre való udvarias felhívás. Ez még nem rontaná a kapcsolatot. Gondoljuk ugyanis végig! A mai nyugat Magyarországot és a magyar kisebbségeket látja Közép-Európa veszélytényezőiként. Miért? után Mert Magyarország az általuk alakított formában van itt, a magyar kisebbség pedig megfogyva, megtörve, de „odaát”. Mindezek oka? A trianoni határhúzások. A nyugatnak tehát elemi kötelessége lenne - ha már kisebbségeinket oda tette - kollektíve megvédeni. A magyar külpolitika feladata pedig az, hogy ezt a szempontot a legmakacsabbul képviselje. A hazai - pláne viszonzatlan - bocsánatkérés csak a nyugat - talán meglévő - bűntudatát csökkenti, presztízsünket rontja, és a kisebbségi magyarság jogos követeléseit „ugrándozásnak” segít beállítani, hiszen ha a magyarság ilyen látványosan „mosakszik”, akkor bizonyára jól döntöttünk - dől hátra karosszékében a tájékozatlan - és amúgy is elfogult - francia, angol stb. politikus. Hát ez az, ami nekünk biztos nem hiányzik. D.Zs. A-é