Észak-Magyarország, 1994. augusztus (50. évfolyam, 179-205. szám)

1994-08-18 / 194. szám

10 ÉSZAKMagyarország Tisztelt Szőllősi Úr! A Levél a nyugdíjasokhoz az expóért című írá­sára szeretnék reagálni. Ön levelében nem ír­ta meg, hogy mit tudott a 42 év alatt „zsíroskenyéren” összespórolni. Ön még in­gyen, az én és az Ön és a mások pénzén tanít­tatta népes családját. Én nem tudom két gyer­mekemet ősszel taníttatni, mert 15 + 15 + 30 ezer forint kellene. MIBŐL fogom őket tanít­tatni? Később egyetemi tanulmányaik költsé­gét MIBŐL fogom fedezni? Remélem, érti??? így, sokadmagammal azt üzenjük a szépen meggazdagodott szervezőnek, hogy fizessék ők a saját pénzükből. Sőt azok, akik most a milli­ókat felvették. Ön tudja jól, kik azok! Azokhoz írjon, ne az elszegényedett nyugdíjasokhoz. Remélem, nem sértődik meg. De ne a gazda­gok szekerét tolja, hanem írjon igazságosan. Egyébként is, a kormány megmondta, hogy amit elkezdett az előző kormány, azt be is feje­zik, így Ön csak ott agitáljon, ahol a nyugati kocsikra telik. Elképzelését nem helyeslem, az expót tá­mogató tervének megvalósításához van más megfelelő szervezet, amelyik tudja, hogy mit lehet még a népből kisajtolni. Üdvözlettel: Jaczkó István kisnyugdíjas Nyékládháza H­it és fény Napjainkban számos alapítvány, egyesület, szövetség, mozgalom vesz körbe bennünket, hallottak-e már a „Hit és fény” mozgalomról, ennek a céljáról, munkájáról. E mozgalom nem most alakult, hosszú évekkel ezelőtt in­dult el építő munkája. 1965-ben Jean Vanier kezdeményezésére közel negyven fő fogyaté­kos ember indult el egy zarándok útra Lour­­des-be, hogy fölfedezzék a bennük rejtőző érté­keket. Nem az volt a cél, hogy a fogyatékoso­kért, hanem hogy velük együtt zarándokolja­nak. A zarándoklat alatt a szülőknek is alkal­muk nyílt arra, hogy egymással találkozza­nak, nehézségeiket és örömüket megosszák egymással. 1971-ben a nemzetközi csoportta­lálkozón már 12 000 zarándok volt. A Hit és fény azóta növekedett. A „Hit és Fény” eredetisége a szokatlan össze­tételű kiscsoportokban van. Ez a csoport értelmileg sérültekből, szülőkből, barátokból áll. Mindenféle korosztályból, képzettségi szintről, társadalmi osztályból vannak itt. E csoportok közösségek, ahol együtt vannak, nem élnek egy fedél alatt, de rendszeresen ta­lálkoznak. Együtt imádkoznak, elmélkednek és pihennek. Az emberi közösségből kirekesz­tett ember itt találja meg a helyét. A szülők is támaszt találnak és megnyílnak mások felé. A barátok, fiatalok számára alkalom ez arra, hogy a kirekesztett emberek másokkal kap­csolatot építsenek ki. Közösségek, ahol együtt örülnek, öröm és szenvedés együtt lakhat a szívekben. Időn­ként, egy-egy ünnepnapon a meghívott látoga­tókkal megnő a létszám. Sokan közülük meg­lepődve fedezik fel, hogy a fogyatékos személy mennyire képes arra, hogy örömteli légkört te­remtsen. Mert a fogyatékos ember, amikor ün­nepel, kevésbé fogyatékos, mint mi. Nem köti őt a jó viselkedés, vagy a sikeres szereplés gondja. A jelen pillanatban él. Alázata és nyi­tottsága természetszerűleg alkalmassá teszi a közös örvendezésre. A „Hit és Fény” egy zarándoklaton szüle­tett. A közösség időnként úgy érzi, útra kell kelnie Isten hívására, aki azt mondja, hogy vessük le a régi embert és szokásait, hagyjuk el otthonunkat. A közösség napról napra ala­kul. Lehetőség nyílik a másik megismerésére, belső szépségének fölfedezésére, sötét oldalá­nak elfogadására. Ez a barátság, melynek szá­lai képessé tesznek arra, hogy részt vegyünk a másik bajában, elkötelezetté váljunk felé. A súlyosan sérült gyermek deformált arcát látva, vagy olyan ember előtt, akinek szavai érthetetlenek, mozdulatai szétesők, első reak­ciónk az, hogy elfordulunk. Csak rajtunk mú­lik, hogy emberi módon találkozzunk a fogya­tékos emberekkel. Pauleczki Margit Tolcsva Olvasóink és levelezőink figyelmébe! Kedves Olvasóink tájékoztatására közöl­jük, hogy a Szólástér rovatban megjelent írások nem a szerkesztőség álláspontját tükrözik. A rovatba beküldött leveleiket viszont terjedelmi lehetőségeinket figye­­­­lembe véve esetenként kénytelenek va­gyunk szerkeszteni, tömöríteni. Itt is jelezzük: a személyeskedő, bántó hangvételű, a jogrendet, az etikai normá­kat sértő írások e helyütt sem jelenhet­nek meg. Szólástér 1994. Augusztus 18., Csütörtök Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek Ha elmélyültebben foglalkozunk hazánk történetével, hatványozot­tabban állíthatjuk, amit eddig is tudtunk: katonanemzet vagyunk. Itt, a „nemzetek országútján” Euró­pa közepén, egyedül nekünk, ma­gyaroknak sikerült megmarad­nunk, fennmaradnunk, és bár a tör­ténelem viharai, háborúskodások számtalanszor veszélyeztették nemzeti létünket, mégis, már 1100 éve; minket magyaroknak, hazán­kat Magyarországnak ismer el,­­ és becsül­­ az egész világ. Hát, igen, 1100 év alatt előfor­dult, hogy ,idegen érdekekért” kel­lett harcolnunk,­­ választani kellett a rossz, és a még rosszabb között,­­ de a végvári vitézek, Esze Tamás talpasai, a 48-as huszárok, a ma­gyar bakák bátorságát, hősiességét, hazaszeretetét még a volt ellenfele­ink is elismerték. Hát, igen: a volt ellenségeknek szabad volt dicsérni (és dicsérték is) a magyar honvédet, de szomorú, hogy itt, Magyarországon ez hosszú ideig tilos volt. Jóleső érzéssel, és egészséges nemzeti büszkeséggel nyugtázhatjuk: most már nem „magyarkodás” magyarnak lenni, nem „nacionalizmus” hősökként tisztelni a doberdói, isonzói, piavei, később a voronyezsi harcmezőkön elesett magyar katonákat, honvéde­ket­­ bakákat. Én most csak szűkebb pátriám, Hejőcsaba ügyében szeretnék né­hány jó szót szólani. Itt, a Csaba ve­zér és Koboz út kereszteződésében, egy kis téren, a bokrokkal-gazzal benőve, eltakarva állt egy első vi­lágháborús hősi emlékmű­ fegyve­rét lábhoz támasztó, egy kisgyerme­ket magasba emelő honvéd szobra. Ennek az „alkotásnak” lelke van, szinte megszólal: „Gyermekem, ér­ted harcolok.” Mi, „öreg katonák”, szomorúan konstatáltuk: nem szép ez, nem jó ez így: elhanyagolni, a végpusztulásnak kitenni a környék egyetlen hősi emlékművét, hiszen az alapjára felvésett neveket is már szinte olvashatatlanná marta az idő vasfoga. Nem hadvezérek, generáli­sok nevei vannak a talapzatra vés­ve: a legnagyobb „sarzsi” hadapród­­■ jelölt őrmester, a többi, szinte majd­nem mind csak „közvitéz”. Két éve levéllel fordultunk a kö­zeli, Gárdonyi Géza Általános Isko­la akkori igazgatónőjéhez, ugyan részt vennének-e a szobor környé­kének rendbehozásában, és védnök­séget vállalnának-e az emlékmű fö­lött? Kérésünkre határozott pozitív választ kaptunk. Ekkor egy ismerős önkormányzati képviselőt, Pethő Lászlónét kértük meg, segítse ne­mes ügyünket. Tavaly nyáron kér­tük Tavaszi Zsolt önkormányzati képviselő úr segítségét, aki erre készségesen ígéretet tett. És most, mi a helyzet? A hejőcsabai első vi­lágháborús hősi emlékmű le lett emelve a régi, porladozó alapjáról, ki lett hozva a bokrok-fák közül, (melyeket kár lett volna kivágni), visszakapta régi szépségét, pár hete még a kőfaragók dolgoztak, újra vésték a talapzatra felvésett, elesett hős közvitézek neveit, de most már ők is befejezték munkájukat. Ezúton szeretnénk megköszönni Pethő Lászlóné önkormányzati kép­viselő asszony és Tavaszi Zsolt ön­­kormányzati képviselő úr hathatós segítségét és aktív közreműködését, a városi önkormányzat, és a polgár­­mester asszony megértő hozzáállá­sát, köszönjük a Gárdonyi Géza is­kola tanulóinak, és tanári karának, hogy védnökséget vállaltak e szép hősi emlékmű fölött. A fiatalokat pedig, emlékeztesse ez a szép szo­bor, más helyen, idegen országban lehet, hogy jobban élnének, gondta­lanabbal telnének napjaik, de a szí­vük, a honvágy, mindig visszahúz­ná, visszahívná őket ide, erre a sok harcot látott földre, ide a sokat szenvedett magyarok közé, mert a költő szavaival élve: „Igazán / Csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz/ Ma­gaddal is csak itt bírhatsz / óh, lé­lek! Ez a hazám!” Tisztelet azoknak, akik életüket adták érte. Csörnök Jenő nyugdíjas Nem hadvezérek, nem generálisok nevei vannak a talapzatra vésve. Majd­nem mind csak „közvitéz". Fotó: Laczó József Műsorváltozás a TV1 és a TV2 műsorában Nagy figyelemmel olvastam Dobos Zsolt úr „Egy apró jel” című írását, valamint Tózsa István nyugdíjas társam „Visszavárjuk a TV 1-re a déli harangszót” című fejtegetését, mely a napokban lapjukban jelent meg. Keresem az okát ennek a jelen­ségnek. Horn Gyula úr a kudarcot vallottak helyére rátermettebbeket ígért a választások során. Én ezt úgy értelmeztem, hogy az újak teljes mértékben a népet szol­gálják. De így? Elmaradt a déli harangszó alá­festő képsora. Kinek ártott ez a né­hány kép? Talán a rátermettebbek­nek? Fájt az, hogy az uraknak is ke­nyeret termelő paraszt meghallván a harangszót, megáll, keresztet vet, megemeli a kalapját 1456 hősei tiszteletére, majd körülnéz és foly­tatja áldásos munkáját. Pár hete ugyan megszólal a déli harangszó, de a képernyőn csak egy mutató billeg lefelé egészen a mély­pontig. Utána hírek. Más. Az új vezetés néhány mű­sort (főleg sorozatot) megszüntetett. Egyik-másik érthető talán, de so­kak kérdése, hogy a „Magyar fél­múlt” című sorozat miért szakadt meg. Nagy igazság az, hogy a jelenben a jövőt csak úgy tudjuk építeni uno­káinknak, ha ismerjük a múltunkat hibáival együtt. Vagy talán egyik­másik „rátermettebb” fél, hogy az ő múltja is képernyőre kerül? Félünk ezektől a jelenségektől. Félünk attól, hogy a Magyar fél­múlt betiltásával újból divattá lesz a történelemhamisítás. Emlék­szem, 1956 után illetékes, szegedi beszédében a dicsőséges forradal­mat „fehérterror”-nak merte nevez­ni. És nekünk, pedagógusoknak szemlesütve ennek szellemében kellett tanítani a történelmet az is­kolában. Mert ha nem, akkor... Sokak nevében tisztelettel kér­ném a rátermettebb új vezetést, hogy senkit se motiváljon a bosszú, hanem mindenki teljes tisztelettel, kellő alázattal szolgálja a dolgozók millióit úgy, hogy ők is hallathassák szavukat. Berta József nyugdíjas Fancsal ~ Nincsenek unokáim, de adakozom „az expo unokáinkért” céljaira Nekem ugyan nincsenek és nem lesznek unokáim. Katolikus pap vagyok. Nyugdíjban, vagy inkább akadályozva, megtűrtén 1975 óta, amikor egy kalocsai ünnepi asztalnál az ÁEH (Állami Egyházügyi Hivatal) s az MKPK (Magyar Katolikus Püspöki Kar - a szerk.) ki­válóságai ajkáról elhangzott velem kapcsolatban az egybehangzó vélemény: „Azt az embert már régen el kellett volna intézni.” Az eddigi eredmény: lakásom feltörése az érseki iroda igazgatója által, kilakoltatásom plébániámról, ingóságaimnak ebek harmin­cadj­ára juttatása mai napig van, az érsek-püspök által rendőrkézre juttatásom hamis vádak alapján (hűtlen vagyonkezelés, hiszen a szocializmusban az számított a leghatékonyabb vádnak). A szándé­kot megörökölte az érsek-püspök utódja is Faustként. Sújtó ökle padlóra vert le, mert készséggel és embertelenül levonta tőlem hó­napokon keresztül a rám igaztalanul kirótt koncepciós büntetést, 4288 forintot utalva ki számomra, minden más juttatás nélkül. A rendszerváltás állami nyugdíjat biztosított számunkra, s az eddigi egyházi nyugdíjat továbbra kiegészítésként kapjuk. Az újabb változás után az állami ellátás bizonytalan lett, mint a kutya vacso­rája, de telve vagyok keresztény optimizmussal. A jövőtől nem félek. Sem a közelitől, sem a távolitól. S ez utóbbi­ért magam is felelősséget érzek, melyért magamnak is tennem kell, mert nem lehet közönyös számomra sem, hogy milyen lesz a követ­kező nemzedék jövendő sorsa. Körülményeimhez képest magam is megteszem a magamét. Csatlakozom Szőllősi Ferenc felhívásához, s az éppen most közölt egyházi kiegészítés egy havi összegét 7500 fo­rintot felajánlom az expo unokáinkért céljaira és késedelem nélkül be is fizetem, ha az eszme megvalósul és befizetési csekkel vissza­igazolják jelentkezésemet. Vagyok tisztelettel és aggódással a ma­gyar jövő iránt: Ábel atya akadályozott plébános A szlovákiai bocsánatkérés (?!) Egy cseh újság rádiós lapszemléje ,hozta a hírt”, hogy kormányfőnk augusztus 5-én a szlovák elnöknek kinyilvánította a magyar nép „hi­vatalos bocsánatkérését” a velük szemben elkövetett ezeréves „vétkeinkért”. A történelmi tényeken végigfut­va nyugodtan állapíthatom meg, hogy egyszer sem támadtunk (a XX. századig nem is létező) Szlovákiára, egyetlen fő erejéig sem hajtottunk végre etnikai tisztogatást (ami egyébként Boszniában százezer fő alatt már csak bocsánatos bűn a fej­lett, művelt és főleg erkölcsös nyu­gatnak), egyes területek rövid életű visszacsatolásánál nem alkalmaz­tunk megtorlást, és amióta a nem­zetiségi kérdés (nemzeti ébredések) egyáltalán fontos, a nemzetiségi és iskolatörvényeink (például Eötvös Józsefé) sem hagytak alapvető kí­vánnivalót. Lexikonaink nem „féltek” Kassa után a Kosice szó leírásától, ponto­san felsorolták a lakosság nemzeti­ségi összetételét, sőt egyes helyeken például a Horthy-rendszerben két­­nyelvűek voltak nemcsak a képesla­pok feliratai, de postabélyegzői (!) is. (Birtokomban van ilyen.) Ennek ellenére fogyott a Trianon után itt maradt szlovákság? Fogyott. De nem a magyar állam asszimiláló­­dása miatt. Mi magyarok már szá­mon sem kérjük Kézsmárk, Lőcse, Eperjes magyarságát, pedig bár ki­sebbségben, de sokan voltak, és má­ra teljesen eltűntek. A baj az, hogy a tömbmagyarság is vészesen fogy. A trianoni Szlovákia Kárpátaljá­val együtt egymillió fölötti magyar­sággal „indult”, ma ugyanezen a te­rületen számuk körülbelül hétszáz­ezer. A hiányzókat elkergették, el­tanácsolták, elengedték az első vi­lágháború után, kollektíve bűnös­nek találták 1945-ben, és ismét tíz­ezrével, 24-48 óra alatt átkergették magyar területre, illetve rabszolga­­munkára vitték a cseh végvidékre. (Mellesleg a kollektív bűnösségtől csak egy logikai lépés a kollektív jog, amitől a szlovák vezetők úgy rettegnek...) A maradék felszámolá­sa az iskolarendszer ’45 és ’49 közti megszüntetésével, majd visszaállí­tás utáni folyamatos szűkítésével történt, történik. Mi lenne, ha esetleg a szlovák fél (is) bocsánatot kérne? A fentieken kívül trianoni végtelen mohóságá­ért, a békeszerződő nagyhatalmak sorozatos félrevezetéséért, és egyál­talán globálisan a magyarsággal szembeni kisebbségi politikájáért?! A magyar bocsánatkérés tényét a magyar kormány cáfolja. A szlo­vák elnök és hivatala kétszer is megerősíti. Magyar részről újabb cáfolat, majd a tudósítói kérdésre: „akkor mi a teendő?”, a szóvivői vá­lasz: „semmi”. Pedig lenne. Határo­zott diplomáciai cáfolat, és legalább a kölcsönösségre való udvarias fel­hívás. Ez még nem rontaná a kap­csolatot. Gondoljuk ugyanis végig! A mai nyugat Magyarországot és a ma­gyar kisebbségeket látja Közép-Eu­­rópa veszélytényezőiként. Miért? után Mert Magyarország az általuk alakított formában van itt, a ma­gyar kisebbség pedig megfogyva, megtörve, de „odaát”. Mindezek oka? A trianoni határ­húzások. A nyugatnak tehát elemi kötelessége lenne - ha már kisebb­ségeinket oda tette - kollektí­ve megvédeni. A magyar külpoliti­ka feladata pedig az, hogy ezt a szempontot a legmakacsabbul kép­viselje. A hazai - pláne viszonzatlan - bocsánatkérés csak a nyugat - ta­lán meglévő - bűntudatát csökken­ti, presztízsünket rontja, és a ki­sebbségi magyarság jogos követelé­seit „ugrándozásnak” segít beállíta­ni, hiszen ha a magyarság ilyen lát­ványosan „mosakszik”, akkor bizo­nyára jól döntöttünk - dől hátra ka­rosszékében a tájékozatlan - és amúgy is elfogult - francia, angol stb. politikus. Hát ez az, ami nekünk biztos nem hiányzik. D.Zs. A-é

Next