Észak-Magyarország, 1995. július (51. évfolyam, 153-178. szám)
1995-07-21 / 170. szám
1995. július 21»« PÉNTEK Szólástér „Baka”-fontos elmélkedés a „Katonadolgok”-ról Erősen csodálkoztam, amikor kétszer, háromszor is átolvastam az Észak-Magyarország június 21-ei számában megjelent „Katonadolgok”-ban felsorolt argumentumok értelmét! 1J Udvarlás a NATO-nak Úgy látszik, hogy a fent jelzett vitairat általam is nagyrabecsült „szülőatyja” figyelmét elkerülte az az egyszerű tény, hogy az évszázadok folyamán sok néptörzs megtelepedett a Kárpát-medencében, de egyedül mi, magyarok tudtunk itt végérvényesen meg is maradni már 1100 éve. Minek köszönhetjük ezt a „csodát’? Talán csak nem annak, hogy Szent, bocsánat, első István királyunk - hogy a nemzet fennmaradását biztosítsa - belépett az 1100. évvel ezelőtti „NATO”-ba, azaz: felvette a kereszténységet. Ezáltal legfőbb ellenségeit, a pápát és III. Ottót szövetségesévé tette. (III. Ottó „kegyéből és biztatására” István királyi koronához jutott. Kristó, Makk: Az Árpádházi uralkodók. I.P.M. Könyvtár, 40. oldal.) Vagy nézzük a másik „szent” királyunkat! Szent László, az „Istentől választott fejedelem átvette az ország kormányzását!” (Ugyanott, 116. oldal.) Már 1074-ben, mint herceg, Ottó cseh herceg csapataival szövetkezve, Mogyoródnál győzedelmeskedett. Mint királyt, úgy a görög diadémmal, mint Szent István koronájával is királlyá szentelték. Mi volt ez, ha nem egy jó „szövetség?!” Vagy vegyük Nándorfehérvár 1456. évi ostromát. A támadó II. Mehmed szultán körülbelül 100 ezer főnyi seregével szemben: 5000 „várvédő”, Hunyadi 10 ezer fős „banderiális” serege és 18 ezer „verbuvált” szövetséges keresztes. Jobb „NATO” volt ez, mint a srebrenicai! (Geoffrey Regan: Döntő csaták, Hungarian translation 91. oldal.) De ne csak a „színét”, a visszáját is vizsgáljuk meg az eseményeknek. Ha IV. Béla terve és stratégiája megvalósul - a kun sereg segítségével és harci taktikájával -, bekövetkezett volna a Muhi pusztai véres vereség? Vagy: II. Lajos király külföldi - baráti segítség nélkül mire ment Mohácsnál?! De mi a helyzet most? Déli határainkon túl véres, kegyetlen háború dúl, sajnos, már évek óta! Átcsap a lángja magyar területre? Reméljük, nem! (De lehetséges!) És az északi határainkon? Már 1968-ban, a volt Koronázó Városban, Pozsonyban, az üzletek ajtajára kiírták: „Stekán pomadarski”. (Ugatok magyarul.) De ez még nem minden! Vladimir „cár” erős hadsereget akar. Hol akarja elhelyezni a „rediszlokált” hadseregcsoportokat? Idézem: „A „vonal” láthatólag megegyezik a Benesék által létrehozott valahai „Déli erődítményrendszerrel”. A haderő feladata az itt élő magyar lakosság megfélemlítése!” (Gál Sándor: Vissza a középkorba, Észak-Magyarország, 1995. július 15.) Na és, a Funar Úr? Ő talán jobb a Deákné vásznánál? Tőle nyugodtan alhatunk? Mi is, a székelyek is? Emlékezzünk csak vissza Linder Béla híres-hírhedt szavaira: „Nem akarok többé katonát látni!” Mi lett a következménye?! Ezért, remélni lehet, hogy a polgárok bölcsessége és előrelátása - az esetleges népszavazás eredményeképpen - „IGEN”-t mond a NATO-ran! 2J Tisztek civilben Állítólag L. K tábornok úrtól származik ez a mondás: A polgár hordja a ruhát. A katona „viseli”! Mi, öreg „harcosok” ünnepélyes alkalmakkor büszkén öltjük magunkra a megszolgált, jól kiérdemelt tiszti egyenruhánkat. Mert katonának lenni: HIVATÁS!!! Aki csak azt lesi, mi a „haszna” belőle, az nem katona, csak annak van öltöztetve! Mert miért nem megy az ilyen „polgár” szatócsnak, vagy krászlerájosnak?! Ebből következik az ilyen, „úgynevezett” tiszt, aki még saját magát sem tudja fegyelmezni, hogy követelhet fegyelmet a katonáitól? Aztán: a honvédség „karcsúsítása”, természetes, hogy „nyugtalanítja” a hivatásos állományt. De talán a bányászok, kohászok, vasutasok, azoknak nincs okuk az „aggodalomra?” Abban sem találok semmi kivetnivalót, hogy az új mintájú „társasági” egyenruha magyarosabb szabású. Mert nem tudom, valaki is felemelte a szavát anno dacumál a magyaros gimnasztyorka, pufajka ellen? Mikor a szerencsétlen, elcsúfított katonafiát így üdvözölte az apja: „Édes fiam, pont úgy nézel ki, mint az az orosz katona, aki anyádat stb., stb. (Aki tudja, folytassa! Aki nem tudja folytatni, hallgassa!) 3 J „Vandálok” a katonák? Hogy a katonák nem „szentéletű szüzek”, ezt mindenki tudja. Nem is várja ezt el tőlük senki. Mert mit ír Tömörkény 1896-ban a „Parádé” című novellájában? „Az ezredes úr 30 napra lecsukatta a „homyistát” (ezredkürtöst), mert ok nélkül „alarm”-ot (riadót) fújt a gazember, mivelhogy le volt ittasodva az Istenadta!” De hogy a szegedi Műszaki Dandár leszerelt „vitézei”: törtekzúztak, azért vajon kiket terhel a felelősség? A katonákat vagy a kiképző őrmesterüket, no meg a szakaszparancsnokukat, akik így „nevelték” őket?! De lehet-e mást várni olyan „tisztektől”, akik szégyellik az egyenruhájukat?! Akik még saját magukat sem tudják fegyelmezni?! Egyik tisztbajtárs mesélte: a menyasszonyával sétált Miskolcon, és mivel a zubbony legfelső gombja - véletlenül - ki volt gombolva, a parancsnoka hazazavarta, mert: mégiscsak hallatlan! Egy hadnagy „meztelenül” grasszál a városban! Nem tudom, a „Katonadolgok” című tanulmány mennyire segíti elő a Magyar Honvédség hadra foghatóságát! Mert a segítő szándékot nem is merem megkérdőjelezni! Csak mintha a realitások talajáról „vakvágányra” futott volna az elmélkedés! Mert nem mindenben értek egyet Gy. B. Úrral, de az „Szentírás”, amit a „Két katona” című írásában állít. (Észak-Magyarország, 1993. február 20.) Az igazi honvédtisztet: „meg lehet alázni, ki lehet vetkőztetni, meg lehet nyomorítani, meg is lehet ölni, de LEFOKOZNI nem lehet!” De ez a definíció csak az „igazi” honvédtisztekre érvényes! Akik büszkén viselik az egyenruhájukat. Akik a Hazájukat kívánják szolgálni. Csörnök Jenő rehabilitált honvédszázados Miskolc, Bárczay út 24. NATO-,,előőrs" Magyarországon: a héten amerikai katonák magyar kollégáikkal közösen gyakorolják a légi mentés fortélyait Fotó: Nagy Gábor (ISB) Hatvan éve alakult meg a Volán elődje, a Mávaut Hatvan évvel ezelőtt a legnagyobb közúti közlekedési vállalattá vált a MAVART, a Magyar Vasutak Autóközlekedési Vállalat Rt., aminek vegyes profilú áru- és személyszállítási tevékenységében jelentősen csökkent az áruszállítás, és leginkább a személyszállításra specializálódott. Az akkori viszonyokhoz mérten jelentősen növekvő közlekedési igény a MÁV- ot arra ösztönözte, hogy a gépkocsiközlekedési üzemet saját szervezetébe olvassza be. Így született meg 1935. január 1-jén a Magyar Államvasutak Gépkocsi Üzeme, mely rövidítve a Mávaut elnevezést kapta. A ma közlekedő embernek ez a név már csak hallomásból ismert, de a falvak, községek akkori lakóinak a járási és megyei székhelyekre való eljutás lehetőségét jelentette. Különösen a vasúti hálózatba be nem kapcsolt területek lakói örvendhettek az egyre bővülő új járatoknak. Akkor különösen, de még 15-20 év múlva is a levélzárlatok, postacsomagok a Mávaut járatain jutottak el a címzetthez. A járati személyzet pedig szívességi alapon a gyógyszertárral nem rendelkező települések lakosainak a városokból szállította a receptre kiváltott gyógyszereket. A szállítóeszközök egy részét a MAVART-tól, egy részét a Posta közlekedési részlegétől vették át. A 30-as években zömmel Mercedes Benz és Rába gépkocsikkal látták el a feladatokat. A vállalat központja Budapesten volt, s e köré szerveződött 16 vidéki központ. Ezek között volt a miskolci Mávaut Főnökség is, amelyhez ekkor 10-18 autóbusz tartozott. Az autóbuszhálózat hossza kb. 500 km volt, s szűkebb pátriánk székhelyéről ez időben már autóbuszjárat volt Mezőkövesdre, Sárospatakra, Aggtelekre és Szarvaskőre. Nehéz elhinni, de a legforgalmasabb a Miskolctapolca közötti fürdőjárat volt, amely nyáron naponta félóránként, ünnepnapokon 5-10 percenként közlekedett. Az abaúji terület közlekedési színvonala megközelítette Borsodot, ezt igényelte a vasúthálózat ottani gyengesége. Kiemelkedő forgalom volt a Kassa-Miskolc, Kassa-Rozsnyó -Torna útvonalakon. Érdemes megjegyezni, hogy 1945 előtt - a közúti közlekedés e korai szakaszában - a munkavállalók összetétele, munkaviszonya, munkafegyelme magán viselte a MÁV jellegét és ezt akkor is megtartotta, amikor már önálló vállalatként tevékenykedett. Igen szigorú utasítások és szabályok biztosították a rendet és fegyelmet. A világháborús károk nem kerülték el a Mávaut gépkocsiállományát sem, s a 450 gépjárműből csupán 30 maradt meg, jószerivel azok is használhatatlan állapotban. A nyugatra hurcolt autóbuszok felkutatása során megkerült autóbuszok (24 db), s az itthon lévő állomány rendbehozatalával kezdődhetett újra a szállítási feladatok ellátása. Az állomány összetétele változatos, és mai szemmel nézve alacsony műszaki-technikai és esztétikai színvonalú volt. Egy része fapados tehergépkocsi, először ponyvás, majd bódés kivitelben, de voltak Csepel alvázra szerelt, Csepel motorral működő úgynevezett „fakaruszok” is. 1951-ben jelent meg először az Ikarus Gyár termékeivel, amelyekből a miskolci főnökség is kapott néhányat. Az 1950-es évek elejéig volt használatban a Chasson típusú autóbusz. Ennek a Mávaut korszaknak is megvolt a maga közlekedéstörténeti értéke, hiszen e szervezeti keretben a békeidőből egy világháború közbeni, majd újjáépítési időszakban kellett a tömegközlekedés - ma sem könnyű - feladatait végrehajtani. A Mávaut nagy családjához tartozók a közlekedés e hőskorában sokszor mostoha körülmények között, de hivatásukhoz tartozó lelkesedéssel és fegyelmezetten végezték munkájukat. Hosszan lehetne sorolni az újabb és újabb állomásokat és adatokat, ám e cikkben csak egy évfordulóra való emlékezésre vállalkoztam, s most már csak egy dátummal zárom az adatközléseket. 1953. augusztus 17- én egy MT. rendelettel megalakultak országszerte az AKÖV- ök, így a Mávaut miskolci főnökségéből a 36. sz. Autóközlekedési Vállalat. Innen már új fejezetként íródott a közúti személyszállítás története, végső soron a ma funkcionáló Borsod Volán Rt.-ig. A jelenben élni, dolgozni, tenni a dolgunkat, a jövőt tervezni és építeni csak úgy lehet és érdemes, ha tudjuk és ismerjük, honnan indultunk el, így becsüljük meg igazán a mát, és merítünk erőt a jövőbeni célok eléréséhez. Mindemellett természetesen emlékezünk, mint ez írás tette a Mávaut születésének 60. évfordulójára. Kublik Ferenc a Borsod Volán Rt. ny. ov-je A mai utasok közül már csak az egykori „fakaruszaira" idősebbek emlékeznek a Mávaut Fotó: ÉM-archív ÉSZAK-Magyarország 9 Adósságaink Az Észak-Magyarország ’95. július 15-i számában megjelent „Az állam belső adóssága elviselhetetlen” című írásban olvasható az a megállapítás, hogy a belső eladósodáshoz képest a külföldi adósság szinte elenyésző, „mindössze” 281,7 milliárd forint. Ez csak akkor lenne igaz, ha egy dollár mindössze kb. 10 forintot érne. Miután a tizedespont rossz helyre került, a szomorú valóság az, hogy ez utóbbi restanciánk még az elviselhetetlennek minősített belső tartozásnál is nagyobb. A cikkben viszont egy szóval sem foglalkoznak a harmadik és az előbbi kettővel is vetekedő körülménnyel. Nevezetesen a teljesen lerobbant, elavult, elhanyagolt és korszerűtlen infrastruktúrával. Ide tartozik a padlóra került borsodi acélipartól kezdve a MÁV-on keresztül egészen az Avas szálló Fehér terméig szinte megszámlálhatatlan termelő üzem, létesítmény és közszolgáltatás. Csak emlékeztetőül néhány korábbi újságcikkre hívom fel a figyelmet. A „Magyarország” című hetilapban jó egy évtizede jelent meg a „Teljes gőzzel egyhelyben” és a „Be vagyunk fürödve” című elemző írás. Az egyik a MÁV siralmas, szinte reménytelen helyzetével, a másik a fővárosi fürdők állapotával foglalkozott. Ez utóbbiban akkor másfél milliárd forintra becsülték azt a költséget, ami egyedül a Széchenyi fürdő eredeti - száz évvel korábbi - állapotának helyreállításához lett volna szükséges. Ha mindezeket sorra figyelembe vesszük és a tizedespontot is a helyére tesszük, úgy azt a végeredményt kapjuk, hogy az ország minden egyes lakója kereken egymillió forinttal van eladósodva. Ennek ismeretében és tudatában érdemes vagy kilátástalan azon vitatkozni, hogy alagútban, esetleg zsákutcában haladunk-e és milyen irányban. Mindezek előrebocsátása után a három tényező közül a harmadikat tartom a legsúlyosabbnak. Mert a külső adósságot - legalábbis elméletileg - át lehet ütemezni, ad absurdum a törlesztését meg lehet tagadni. Tény az is, hogy a belső eladósodás kamatterhei az éves költségvetés közel egyharmadát teszik ki, de ez az elképesztően nagy összeg az országban marad, „csak” a Nemzeti Bankba vándorol át. Viszont az Óbudai Hajógyár, az Ikarus, a korszerűtlen és ráfizetéses bányák, az egymásnak körbe tartozó vállalatok, a kilátástalan helyzetbe jutott egészségügy és felsőoktatásesetében már nem ilyen „egyszerű” a helyzet. Arról még nem is beszélve, hogy mi lesz rövidesen a panelházaknak és főként a benne lakóknak a sorsa, ha eljön a korszerűsítés ideje. Egyelőre ott tartunk, hogy pénz (és nem víz) hiányában még a városligeti csónakázó tavat sem tudják feltölteni, amire úgy tudom száz éve nem volt példa. Megnyugtató viszont, hogy egy kérdést sikerült egyértelműen tisztázni, és már ez is valami. A kialakult helyzetért az ég adta világon senkit sem terhel semmiféle felelősség! Kiss József, Miskolc „Lejtőn” — avagy milyen jövő juthat a falunak Néhány gondolat az Észak-Magyarország június 1-jei számában megjelent Lejtőn című írással kapcsolatban. Az írás tartalmával teljes mértékben egyetértek. Nagyon sok ilyen és ehhez hasonló írásnak kellene megjelenni, főleg a vidéki újságokban. „Felébreszteni a falut, a parasztságot Csipkerózsikaálmából”. Nincsen más út, a falunak, a parasztságnak a mezőgazdaságból kell megélnie. Ma az idős, falusi emberek legtöbben valamilyen kis nyugdíjjal rendelkeznek. De ezt a fiatalok nem örökölhetik. A ma fiataljainak elsősorban a - természetesen egy fejlett, modern, gépesített - mezőgazdaság kell, hogy biztosítsa a megélhetést. Természetesen az ország gazdasági fejlődésével vidékről nagyon sokan kerülnek az iparba és főleg az építőiparba. Ez így volt régen is. A korábbi 28-30 év erőltetett nagyüzemi, szövetkezeti gazdálkodásának súlyos következményeit érzi a mai mezőgazdaság. Az 1961-62 előtti időkben a mezőgazdaság erejét jelentő - abban a korban lévő - dolgozók jelentős része kiöregedett, illetve sokan a nagyüzemi, szövetkezeti termelésben való érdektelenség miatt - eltunyultak. A jobbik esetben is, egy 60-65 éves embernek, 28-30 évi kihagyás után, ismét beállni az ekeszarv mögé és egész nap róni a köröket, míg egy holdat kiszánt, nem gyerekjáték. A folyamatosság megőrzése és a mezőgazdaság fejlődése és fennmaradása érdekében nagyon fontos, hogy a fiatalokat, amint arra lehetőség nyílik - a 8 osztályos általános iskola mellett is vonjuk be a mezőgazdasági munkákba. A mi időnkben - 20-30-as évek - 10-12 éves fiatalok, reggeltől estig, ott kapáltunk a felnőttekkel a mezőgazdaságban, ahol a fiatalember fizikailag megerősödött. Ne féltsük a fiatalokat a nehéz mezőgazdasági munkáktól, mert ott erős, egészséges emberekké fejlődnek. Mezőgazdasági dolgozók maradjunk a földön, a valóság talaján, mert ez van és főleg rajtunk múlik, hogy mi lesz holnap. Mezőgazdasági szakemberek, akik szívükön viselik a mezőgazdasági dolgozók sorsát, az újságban rendszeresen megjelenő írásaikkal, tanácsaikkal segítsék ki a mezőgazdaságot abból a kátyúból, ahová a hozzá nem értő felső vezetés elhamarkodott intézkedéseivel juttatta. Minden jó gondolat, több jónak lehet a szülőanyja. Berecz Ignác, Miskolc