Észak-Magyarország, 1995. július (51. évfolyam, 153-178. szám)

1995-07-21 / 170. szám

1995. július 21»« PÉNTEK Szólástér „Baka”-fontos elmélkedés a „Katonadolgok”-ról Erősen csodálkoztam, amikor kétszer, há­romszor is átolvastam az Észak-Magyaror­­szág június 21-ei számában megjelent „Ka­­tonadolgok”-ban felsorolt argumentumok értelmét! 1J Udvarlás a NATO-nak Úgy látszik, hogy a fent jelzett vitairat ál­talam is nagyrabecsült „szülőatyja” figyel­mét elkerülte az az egyszerű tény, hogy az évszázadok folyamán sok néptörzs megtele­pedett a Kárpát-medencében, de egyedül mi, magyarok tudtunk itt végérvényesen meg is maradni már 1100 éve. Minek kö­szönhetjük ezt a „csodát’? Talán csak nem annak, hogy Szent, bocsánat, első István ki­rályunk - hogy a nemzet fennmaradását biztosítsa - belépett az 1100. évvel ezelőtti „NATO”-ba, azaz: felvette a kereszténysé­get. Ezáltal legfőbb ellenségeit, a pápát és III. Ottót szövetségesévé tette. (III. Ottó „kegyéből és biztatására” István királyi ko­ronához jutott.­­ Kristó, Makk: Az Árpád­házi uralkodók. I.P.M. Könyvtár, 40. oldal.) Vagy nézzük a másik „szent” királyunkat! Szent László, az „Istentől választott fejede­lem átvette az ország kormányzását!” (Ugyanott, 116. oldal.) Már 1074-ben, mint herceg, Ottó cseh herceg csapataival szövet­kezve, Mogyoródnál győzedelmeskedett. Mint királyt, úgy a görög diadémmal, mint Szent István koronájával is királlyá szentel­ték. Mi volt ez, ha nem egy jó „szövetség?!” Vagy vegyük Nándorfehérvár 1456. évi ost­romát. A támadó II. Mehmed szultán körül­belül 100 ezer főnyi seregével szemben: 5000 „várvédő”, Hunyadi 10 ezer fős „ban­­deriális” serege és 18 ezer „verbuvált” szö­vetséges keresztes. Jobb „NATO” volt ez, mint a srebrenicai! (Geoffrey Regan: Döntő csaták, Hungarian translation 91. oldal.) De ne csak a „színét”, a visszáját is vizsgál­juk meg az eseményeknek. Ha IV. Béla ter­ve és stratégiája megvalósul - a kun sereg segítségével és harci taktikájával -, bekö­vetkezett volna a Muhi pusztai véres vere­ség? Vagy: II. Lajos király külföldi - baráti­­ segítség nélkül mire ment Mohácsnál?! De mi a helyzet most? Déli határainkon túl véres, kegyetlen háború dúl, sajnos, már évek óta! Átcsap a lángja magyar területre? Reméljük, nem! (De lehetséges!) És az észa­ki határainkon? Már 1968-ban, a volt Koro­názó Városban, Pozsonyban, az üzletek aj­tajára kiírták: „Stekán po­madarski”. (Uga­tok magyarul.) De ez még nem minden! Vla­dimir „cár” erős hadsereget akar. Hol akar­ja elhelyezni a „rediszlokált” hadseregcso­portokat? Idézem: „A „vonal” láthatólag megegyezik a Benesék által létrehozott va­lahai „Déli erődítményrendszerrel”. A had­erő feladata az itt élő magyar lakosság meg­félemlítése!” (Gál Sándor: Vissza a közép­korba, Észak-Magyarország, 1995. július 15.) Na és, a Funar Úr? Ő talán jobb a Deák­né vásznánál? Tőle nyugodtan alhatunk? Mi is, a székelyek is? Emlékezzünk csak vissza Linder Béla híres-hírhedt szavaira: „Nem akarok többé katonát látni!” Mi lett a következménye?! Ezért, remélni lehet, hogy a polgárok bölcsessége és előrelátása - az esetleges népszavazás eredményeképpen - „IGEN”-t mond a NATO-ran! 2J Tisztek civilben Állítólag L. K tábornok úrtól származik ez a mondás: A polgár hordja a ruhát. A kato­na „viseli”! Mi, öreg „harcosok” ünnepélyes alkalmakkor büszkén öltjük magunkra a megszolgált, jól kiérdemelt tiszti egyenru­hánkat. Mert katonának lenni: HIVATÁS!!! Aki csak azt lesi, mi a „haszna” belőle, az nem katona, csak annak van öltöztetve! Mert miért nem megy az ilyen „polgár” sza­tócsnak, vagy krászlerájosnak?! Ebből kö­vetkezik az ilyen, „úgynevezett” tiszt, aki még saját magát sem tudja fegyelmezni, hogy követelhet fegyelmet a katonáitól? Aztán: a honvédség „karcsúsítása”, ter­mészetes, hogy „nyugtalanítja” a hivatásos állományt. De talán a bányászok, kohászok, vasutasok, azoknak nincs okuk az „ag­godalomra?” Abban sem találok semmi ki­vetnivalót, hogy az új mintájú „társasági” egyenruha magyarosabb szabású. Mert nem tudom, valaki is felemelte a szavát an­no dacumál a magyaros gimnasztyorka, pu­­fajka ellen? Mikor a szerencsétlen, elcsúfí­tott katonafiát így üdvözölte az apja: „Édes fiam, pont úgy nézel ki, mint az az orosz ka­tona, aki anyádat stb., stb. (Aki tudja, foly­tassa! Aki nem tudja folytatni, hallgassa!) 3 J „Vandálok” a katonák? Hogy a katonák nem „szentéletű szüzek”, ezt mindenki tudja. Nem is várja ezt el tőlük senki. Mert mit ír Tömörkény 1896-ban a „Parádé” című novellájában? „Az ezre­des úr 30 napra lecsukatta a „homyistát” (ezredkürtöst), mert ok nélkül „alarm”-ot (riadót) fújt a gazember, mivelhogy le volt ittasodva az Istenadta!” De hogy a szegedi Műszaki Dandár leszerelt „vitézei”: törtek­­zúztak, azért vajon kiket terhel a felelősség? A katonákat vagy a kiképző őrmesterüket, no meg a szakaszparancsnokukat, akik így „nevelték” őket?! De lehet-e mást várni olyan „tisztektől”, akik szégyellik az egyen­ruhájukat?! Akik még saját magukat sem tudják fegyelmezni?! Egyik tisztbajtárs me­sélte: a menyasszonyával sétált Miskolcon, és mivel a zubbony legfelső gombja - vélet­lenül - ki volt gombolva, a parancsnoka ha­zazavarta, mert: mégiscsak hallatlan! Egy hadnagy „meztelenül” grasszál a városban! Nem tudom, a „Katonadolgok” című ta­nulmány mennyire segíti elő a Magyar Hon­védség hadra foghatóságát! Mert a segítő szándékot nem is merem megkérdőjelezni! Csak mintha a realitások talajáról „vak­vágányra” futott volna az elmélkedés! Mert­ nem mindenben értek egyet Gy. B. Úrral, de az „Szentírás”, amit a „Két katona” című írásában állít. (Észak-Magyarország, 1993. február 20.) Az igazi honvédtisztet: „meg le­het alázni, ki lehet vetkőztetni, meg lehet nyomorítani, meg is lehet ölni, de LEFO­KOZNI nem lehet!” De ez a definíció csak az „igazi” honvédtisztekre érvényes! Akik büszkén viselik az egyenruhájukat. Akik a Hazájukat kívánják szolgálni. Csörnök Jenő rehabilitált honvédszázados Miskolc, Bárczay út 24. NATO-,,előőrs" Magyarországon: a héten amerikai katonák magyar kollégáikkal közösen gyakorolják a légi mentés fortélyait Fotó: Nagy Gábor (ISB) Hatvan éve alakult meg a Volán elődje, a Mávaut Hatvan évvel ezelőtt a legna­gyobb közúti közlekedési válla­lattá vált a MAVART, a Magyar Vasutak Autóközlekedési Válla­lat Rt., aminek vegyes profilú áru- és személyszállítási tevé­kenységében jelentősen csök­kent az áruszállítás, és legin­kább a személyszállításra speci­alizálódott. Az akkori viszo­nyokhoz mérten jelentősen nö­vekvő közlekedési igény a MÁV- ot arra ösztönözte, hogy a gép­kocsiközlekedési üzemet saját szervezetébe olvassza be. Így született meg 1935. január 1-jén a Magyar Államvasutak Gépko­csi Üzeme, mely rövidítve a Má­vaut elnevezést kapta. A ma közlekedő embernek ez a név már csak hallomásból is­mert, de a falvak, községek ak­kori lakóinak a járási és megyei székhelyekre való eljutás lehe­tőségét jelentette. Különösen a vasúti hálózatba be nem kap­csolt területek lakói örvendhet­tek az egyre bővülő új járatok­nak. Akkor különösen, de még 15-20 év múlva is a levélzárla­tok, postacsomagok a Mávaut járatain jutottak el a címzett­hez. A járati személyzet pedig szívességi alapon a gyógyszer­­tárral nem rendelkező települé­sek lakosainak a városokból szállította a receptre kiváltott gyógyszereket. A szállítóeszközök egy részét a MAVART-tól, egy részét a Posta közlekedési részlegétől vették át. A 30-as években zöm­mel Mercedes Benz és Rába gépkocsikkal látták el a felada­tokat. A vállalat központja Bu­dapesten volt, s e köré szervező­dött 16 vidéki központ. Ezek kö­zött volt a miskolci Mávaut Fő­nökség is, amelyhez ekkor 10-18 autóbusz tartozott. Az autó­buszhálózat hossza kb. 500 km volt, s szűkebb pátriánk székhe­lyéről ez időben már autóbusz­­járat volt Mezőkövesdre, Sáros­patakra, Aggtelekre és Szarvas­kőre. Nehéz elhinni, de a legfor­galmasabb a Miskolctapolca kö­zötti fürdőj­árat volt, amely nyá­ron naponta félóránként, ün­nepnapokon 5-10 percenként közlekedett. Az abaúji terület közlekedési színvonala megkö­zelítette Borsodot, ezt igényelte a vasúthálózat ottani gyengesé­ge. Kiemelkedő forgalom volt a Kassa-Miskolc, Kassa-Rozsnyó -Torna útvonalakon. Érdemes megjegyezni, hogy 1945 előtt - a közúti közlekedés e korai szakaszában - a munka­­vállalók összetétele, munkavi­szonya, munkafegyelme magán viselte a MÁV jellegét és ezt ak­kor is megtartotta, amikor már önálló vállalatként tevékenyke­dett. Igen szigorú utasítások és szabályok biztosították a rendet és fegyelmet. A világháborús károk nem kerülték el a Mávaut gépkocsi­­állományát sem, s a 450 gépjár­műből csupán 30 maradt meg, jószerivel azok is használhatat­lan állapotban. A nyugatra hur­colt autóbuszok felkutatása so­rán megkerült autóbuszok (24 db), s az itthon lévő állomány rendbehozatalával kezdődhe­tett újra a szállítási feladatok ellátása. Az állomány összeté­tele változatos, és mai szemmel nézve alacsony műszaki-techni­kai és esztétikai színvonalú volt. Egy része fapados teher­gépkocsi, először ponyvás, majd bódés kivitelben, de voltak Cse­pel alvázra szerelt, Csepel mo­torral működő úgynevezett „fakaruszok” is. 1951-ben jelent meg először az Ikarus Gyár ter­mékeivel, amelyekből a miskolci főnökség is kapott néhányat. Az 1950-es évek elejéig volt hasz­nálatban a Chasson típusú au­tóbusz. Ennek a Mávaut korszaknak is­ megvolt a maga közlekedés­történeti értéke, hiszen e szer­vezeti keretben a békeidőből egy világháború közbeni, majd újjá­építési időszakban kellett a tö­megközlekedés - ma sem kön­­­nyű - feladatait végrehajtani. A Mávaut nagy családjához tarto­zók a közlekedés e hőskorában sokszor mostoha körülmények között, de hivatásukhoz tartozó lelkesedéssel és fegyelmezetten végezték munkájukat. Hosszan lehetne sorolni az újabb és újabb állomásokat és adatokat, ám e cikkben csak egy évfordulóra való emlékezésre vállalkoztam, s most már csak egy dátummal zárom az adat­közléseket. 1953. augusztus 17- én egy MT. rendelettel megala­kultak országszerte az AKÖV- ök, így a Mávaut miskolci fő­nökségéből a 36. sz. Autóközle­kedési Vállalat. Innen már új fe­jezetként íródott a közúti sze­mélyszállítás története, végső soron a ma funkcionáló Borsod Volán Rt.-ig. A jelenben élni, dolgozni, tenni a dolgunkat, a jövőt ter­vezni és építeni csak úgy lehet és érdemes, ha tudjuk és ismer­jük, honnan indultunk el, így becsüljük meg igazán a mát, és merítünk erőt a jövőbeni célok eléréséhez. Mindemellett ter­mészetesen emlékezünk, mint ez írás tette a Mávaut születésé­nek 60. évfordulójára. Kublik Ferenc a Borsod Volán Rt. ny. ov-je A mai utasok közül már csak az egykori „fakaruszaira" idősebbek emlékeznek a Mávaut Fotó: ÉM-archív ÉSZAK-Magyarország 9 Adósságaink Az Észak-Magyarország ’95. július 15-i számában megjelent „Az állam belső adóssága elviselhetetlen” című írásban olvas­ható az a megállapítás, hogy a belső eladósodáshoz képest a külföldi adósság szinte elenyésző, „mindössze” 281,7 milliárd forint. Ez csak akkor lenne igaz, ha egy dollár mindössze kb. 10 forintot érne. Miután a tizedespont rossz helyre került, a szomorú valóság az, hogy ez utóbbi restanciánk még az elvi­selhetetlennek minősített belső tartozásnál is nagyobb. A cikkben viszont egy szóval sem foglalkoznak a harmadik és az előbbi kettővel is vetekedő körülménnyel. Nevezetesen a teljesen lerobbant, elavult, elhanyagolt és korszerűtlen inf­rastruktúrával. Ide tartozik a padlóra került borsodi acél­ipartól kezdve a MÁV-on keresztül egészen az Avas szálló Fe­hér terméig szinte megszámlálhatatlan termelő üzem, léte­sítmény és közszolgáltatás. Csak emlékeztetőül néhány ko­rábbi újságcikkre hívom fel a figyelmet. A „Magyarország” cí­mű hetilapban jó egy évtizede jelent meg a „Teljes gőzzel egy­helyben” és a „Be vagyunk fü­rödve” című elemző írás. Az egyik a MÁV siralmas, szinte reménytelen helyzetével, a má­sik a fővárosi fürdők állapotával foglalkozott. Ez utóbbiban akkor másfél milliárd forintra becsülték azt a költséget, ami egyedül a Széchenyi fürdő eredeti - száz évvel korábbi - álla­potának helyreállításához lett volna szükséges. Ha mindezeket sorra figyelembe vesszük és a tizedespon­tot is a helyére tesszük, úgy azt a végeredményt kapjuk, hogy az ország minden egyes lakója kereken egymillió forinttal van eladósodva. Ennek ismeretében és tudatában érdemes vagy kilátástalan azon vitatkozni, hogy alagútban, esetleg zsákutcában haladunk-e és milyen irányban. Mindezek előrebocsátása után a három tényező közül a harmadikat tartom a legsúlyosabbnak. Mert a külső adóssá­got - legalábbis elméletileg - át lehet ütemezni, ad absur­dum a törlesztését meg lehet tagadni. Tény az is, hogy a bel­ső eladósodás kamatterhei az éves költségvetés közel egyhar­­madát teszik ki, de ez az elképesztően nagy összeg az ország­ban marad, „csak” a Nemzeti Bankba vándorol át. Viszont az Óbudai Hajógyár, az Ikarus, a korszerűtlen és ráfizetéses bányák, az egymásnak körbe tartozó vállalatok, a kilátástalan helyzetbe jutott egészségügy és felsőoktatás­­esetében már nem ilyen „egyszerű” a helyzet. Arról még nem is beszélve, hogy mi lesz rövidesen a panelházaknak és főként a benne lakóknak a sorsa, ha eljön a korszerűsítés ideje. Egyelőre ott tartunk, hogy pénz (és nem víz) hiányában még a városligeti csónakázó tavat sem tudják feltölteni, ami­re úgy tudom száz éve nem volt példa. Megnyugtató viszont, hogy egy kérdést sikerült egyértel­műen tisztázni, és már ez is valami. A kialakult helyzetért az ég adta világon senkit sem terhel semmiféle felelősség! Kiss József, Miskolc „Lejtőn” — avagy milyen jövő juthat a falunak Néhány gondolat az Észak-Magyarország június 1-jei számá­ban megjelent Lejtőn című írással kapcsolatban. Az írás tar­talmával teljes mértékben egyetértek. Nagyon sok ilyen és ehhez hasonló írásnak kellene megjelenni, főleg a vidéki újsá­gokban. „Felébreszteni a falut, a parasztságot Csipkerózsika­­álmából”. Nincsen más út, a falunak, a parasztságnak a me­zőgazdaságból kell megélnie. Ma az idős, falusi emberek leg­többen valamilyen kis nyugdíjjal rendelkeznek. De ezt a fia­talok nem örökölhetik. A ma fiataljainak elsősorban a - ter­mészetesen egy fejlett, modern, gépesített - mezőgazdaság kell, hogy biztosítsa a megélhetést. Természetesen az ország gazdasági fejlődésével vidékről nagyon sokan kerülnek az iparba és főleg az építőiparba. Ez így volt régen is. A korábbi 28-30 év erőltetett nagyüzemi, szövetkezeti gaz­dálkodásának súlyos következményeit érzi a mai mezőgazda­ság. Az 1961-62 előtti időkben a mezőgazdaság erejét jelentő - abban a korban lévő - dolgozók jelentős része kiöregedett, illetve sokan­­ a nagyüzemi, szövetkezeti termelésben való érdektelenség miatt - eltunyultak. A jobbik esetben is, egy 60-65 éves embernek, 28-30 évi kihagyás után, ismét beállni az ekeszarv mögé és egész nap róni a köröket, míg egy holdat kiszánt, nem gyerekjáték. A folyamatosság megőrzése és a mezőgazdaság fejlődése és fennmaradása érdekében nagyon fontos, hogy a fiatalokat, amint arra lehetőség nyílik - a 8 osztályos általános iskola mellett is­­ vonjuk be a mezőgazdasági munkákba. A mi időnkben - 20-30-as évek - 10-12 éves fiatalok, reggeltől es­tig, ott kapáltunk a felnőttekkel a mezőgazdaságban, ahol a fiatalember fizikailag megerősödött. Ne féltsük a fiatalokat a nehéz mezőgazdasági munkáktól, mert ott erős, egészséges emberekké fejlődnek. Mezőgazdasági dolgozók maradjunk a földön, a valóság talaján, mert ez van és főleg rajtunk múlik, hogy mi lesz holnap. Mezőgazdasági szakemberek, akik szí­vükön viselik a mezőgazdasági dolgozók sorsát, az újságban rendszeresen megjelenő írásaikkal, tanácsaikkal segítsék ki a mezőgazdaságot abból a kátyúból, ahová a hozzá nem értő felső vezetés elhamarkodott intézkedéseivel juttatta. Minden jó gondolat, több jónak lehet a szülőanyja. Berecz Ignác, Miskolc

Next