Észak-Magyarország, 1999. március (55. évfolyam, 50-75. szám)
1999-03-13 / 61. szám
1999. március 13., szombat Kecske vagy, öcsém, nem pattantyús! Mikor a 9. zászlóalj számára toboroztak Miskolcon, Vadnay Károlynak, a későbbi írónak és lapszerkesztőnek roppant kedve lett volna felcsapni. De csak 14 éves volt, s Gencsy László főszolgabíró nem akarta bevenni. Erre ötödmagával összebeszélt, hogy de bizony, mégis honvéd lesz. Elszöknek Egerbe, és ott állnak be honvédnak. Ámde Shakespeare szerint a titok, hogy titok maradjon, szükséges, hogy kettő közül az egyik ne tudja. Valamelyik kikottyantotta a tervet, és szülei is megtudták. De mikor tüzérek kerültek Miskolcra, nem lehetett többé bírni vele: beállott tüzérnek. Édesanyja szép posztó egyenruhát csináltatott neki. Mindjárt a szabónál beleugrott, és Herman Ottó, akkor még miskolci kisdiák, roppant irigykedve bámulta. Jöttek a bécsi aulisták, a halálfejes légió. Csupa 16-20 éves ifjú, a szabadság rajongói. A város ünnepiesen fogadta őket, s a tüzérek díszlövéssel készültek üdvözölni őket. Vadnaynak kellett elsütnie az egyik ágyút. A kanócot a csőbe dugta, aztán behunyta a szemét. Az ágyú elsült, s olyat dördült, hogy Vadnay ijedtében egy ölet ugrott hátra. A tűzmester elnevette magát: - No, öcsém, te is inkább kecskének termettél, mint pattantyúsnak. Vadnay elröstellte magát, és átlépett gyalogosnak a 22. zászlóaljba. Életében először és utoljára akkor sütötte el az ágyút, de hangját egész életében hallotta, ahányszor csak a honvédvilágra gondolt. Az öröm gyújt és hamvaszt Vadnay Miksa képviselő, akiről Szemere Bertalan azt mondta, hogy hozzá hasonló kortese nem volt a szabadelvűségnek egész Felső-Magyarországon, Miskolcon kapta Szeben bevételének hírét. Az örömhírre nagy lakomát csaptak a kaszinóban. Vadnay késő éjjel boldogan és rózsás hangulatban tért haza megyeházi szállására, és reggel halva találták. Szívszélhűdés érte. - Hja, az öröm gyújt! - mondta az öreg várnagy. - És hamvaszt - tette hozzá búsan az alispán. A fenti anekdoták Farkas Ernőd: Az 1848-49-i szabadságharc anekdotakincse című kötetéből valók ÍM-ünnep 18 Kossuth-nóta szólógitárra hangszerelve Szabó Nóra Kazincbarcika (KM) - Én is beleszaladtam a csőbe. Félretárcsáztam, amikor a találkozónk időpontját akartam egyeztetni. Különösebb fontolgatás nélkül kiböktem: Kossuth Lajost keresem. Kit tetszik...? Ekkorra leesett, rossz számot hívtam. Gyors elnézéskérés, mentegetőzés, nem probléma, viszonthallásra. Na, ez nem nézett teljesen komplettnek... A kazincbarcikai, 25 éves fiatalember életében a hasonló esetek mindennaposak. Gyakran emlegeti például, hogy egyszer igazoltatták a rendőrök, de mivel nem volt nála személyi, a lakásuk kaputelefonjáig kísérték a kissé izgatott közegek, akik biztosra vették: szórakozik velük. Szerinte annak, hogy az embert Kossuth Lajosnak hívják, van előnye és hátránya is. Ő csak tudja. Fogalmam sincs, van-e rokoni kapcsolat az én családom és a „nagy” Kossuth között. Az biztos, hogy ez védett név, nem lehet csak úgy felvenni. Szóval nem lehet odamenni a hivatalba: kézcsókom, holnaptól Kossuth Lajos akarok lenni. Valamiféle rokonság talán van; nagyanyám szerint az egyik ükapám Monokon született. Ám közeli rokonságról egész biztosan tudnánk - állítja a barcikai ifjú, akinek villanyszerelő a szakmája, vízóraleolvasóként dolgozik. Ehhez képest a hivatás számára a gitár, a zene. - Egy előny: könnyű megjegyezni a nevemet, a zenészkörökben legalábbis valószínűleg többen ismernek, mint én őket. Most a Csont nevű zenekarban játszom és gitártanítást is vállalok. Kossuth Lajos naponta átlagban 6 órán át gyakorol, egy korábbi munkahelyén viszont egész éjszakás műszakban gitározhatott. A csúcs, amit egyhuzamban pengetett, tizenegy óra. Büszke a gitárjára - ami most éppen nincs otthon - és az országos szólógitárversenyen elért harmadik helyezésére. Akkor a metál zene szaklapjának is interjút adott. De szerepelt egy televízióműsorban is, ahol a papírpénzeken lévő történelmi személyiségek ma élő névrokonait mutatták be. - Én akkor tudtam meg, hogy Magyarországon 17 Kossuth Lajos van, de - édesapámon kívül - egyikükkel sem találkoztam még. Nem is mutattak be mindenkit, csak egy-két érdekesebb embert választottak ki. Viszont nemrég kaptam meghívót egy gyömrődi Kossuth-megemlékezésre, ahol a névrokonaim közül biztosan többel megismerkedhetem. A családunkban a név öröklődik, mint ez a nagyon régi, múlt századi Kossuth-kötet - mutatja büszkén a szép könyvet, borítóján az idős Kossuthot ábrázoló rajzzal és a jeles magyar aláírásával. - Hatéves voltam, amikor meghalt szintén Kossuth Lajos nevű nagyapám. Azt nem tudom, a felmenőim hogyan élték meg, hogy ez a nevük, de a múlt rendszerben nem lehetett kimondott előny. Én mindig ideges lettem, amikor gyerekkoromban a Kossuth-nótát fújták a fülembe. Most se vagyok egy magasnövésű ember, akkor meg pláne kicsi voltam, könnyen kötekedtek velem. Ha a márciusi forradalom, vagy a Kossuth-témakör az iskolában előkerült, természetesen mindig én voltam az „önként jelentkező”, akit a tanár felelni hívott. De nem foglalkoztam többet ezzel, mint ami az iskolai tananyagban szerepelt, nem vagyok a téma szakértője. A kokárdát azonban őszinte meggyőződésből minden március 15-én kitűzöm. Óriási dolog, amit 151 éve a márciusi ifjak tettek. Mostanában gyakran eszembe jut a szándék, a hit ma is aktuális, de félek, felesleges volt az igyekezet, a véráldozat. Legalábbis itt, ebben a tönkretett keleti régióban, ahol nem nagyon látni a szakadék szélét. Kicsit el vagyok keseredve, de nem akarok panaszkodni. Hogy a hétköznapi emberek problémáit, életnívójának romlását visszafordíthatatlannak látom, az az én ügyem. Azért remélem, bár körülöttünk sok a polgárháború, ebben az országban nem lesz több márciusi forradalom és szabadságharc. Kossuth Lajos Fotó: Antal István Március, ahogyan tíz éve mi írtunk róla Miskolc (ÉM -CSM) - Jeles évforduló volt a tíz évvel ezelőtti március 15. Ugyan a 141. azóta a nevezetes nap óta - de hosszú idő után az első, amit hivatalosan, méltó módon megünnepelhettünk. Méltó módon? Az Észak-Magyarország akkor ezzel a címmel tudósított az eseményekről. De nem feledkezhetünk meg az előzményekről, a heves vitákról: ki kivel hajlandó együtt ünnepelni. A rendszerváltásban forrongó, immár ismét állami ünnepi rangra emelt márciusra pillantunk vissza az Észak-Magyarország akkori tudósításait idézve most, a 10. évfordulón. „Ezrek és ezrek gyűltek össze Miskolcon, a Herman Ottó Múzeum előtti térre tegnap délelőtt tíz órára. Itt kezdődött az ünnep azon miskolciaknak, akik elfogadták a városi tanács, a Cserkészek Szövetsége, az egyházak, a Hazafias Népfront, a KISZ, az MSZMP, a Münnich Ferenc Társaság, a szakszervezetek, a Szemere Bertalan Közművelődési Egyesület, az Úttörőszövetség, a városszépítő egyesület és a Veres Péter Társaság meghívását. Rég köszöntötték úgy a városlakókat: „Tisztelt honfitársaim!” Kovács László városi tanácselnök most és itt így tette.” „Ha valaki helikopterről, felülről szemlélte volna a várost, azt látta volna ezekben az órákban: itt is egy tömeg, amott is. Ám tegyük hozzá: tömeget, amely itt is, ott is, nőttön nőtt, nem a „különbözőség okának kutatása, hanem az ünneplés legnemesebb szándéka, a megemlékezésre való alkalom vitte oda. Ez tartotta ott a Petőfi-szobornál ünneplőket, akik korábban ugyan „külön” mentek oda, de végül is bevárták az utánuk jövőket, és így hatalmas tömeggé duzzadva, a forradalmi elődöknek való tisztelgéssel fejezték ki hálájukat koszorúkkal, virágokkal.” „Mint lapunkban korábban hírül adtuk, a Magyar Demokrata Fórum, a Független Kisgazdapárt, valamint a Fiatal Demokraták Szövetsége miskolci szervezetei külön szervezték meg március 15-e megünneplését. A három szervezethez csatlakozott a Magyar Szociáldemokrata Párt közelmúltban megalakult miskolci szervezete, illetve a Szabad Demokraták Szövetsége. A kokárdás, karszalagos ünneplők és az érdeklődők megtöltötték a teret. Az ünneplőket a Magyar Demokrata Fórum képviseletében Mile Lajos köszöntötte, egyben kérte őket, hogy fegyelmezett és méltóságteljes felvonulással adózzanak március 15-e emlékének.” „A monoki ünnepségen Ződi Imre, a Hazafias Népfront Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bizottságának titkára mondott beszédet. A márciusi ifjak nem vártak másra... Azért tanulságos számunkra, mert ma híján vagyunk ennek a határozottságnak és ennek a tudatosságnak. Lassan felismerjük, hogy cselekvésre érett az idő, de kényelemből, belenyugvásból és kár tagadni, a régi félelmeinkből adódóan bátortalanok vagyunk.” Miskolc szerepe a szabadságharc idején „Szabadságharczunk számos emlékét őrizték meg városunkban is a kegyeletes kezek” Miskolc (ÉMSZ) - Napjainkban a tavasz közeledte összekapcsolódik a március idusáról való megemlékezéssel. A szabadságharc bukását követő években azonban korántsem volt ennyire egyértelmű annak megítélése: 1860-ban emlékezhetett elsőként legálisan az ország a forradalomra. Az 1848-49-es szabadságharc idején Miskolc területén - ellentétben a környező településekkel - nem folytak csaták. A város és környéke mint gazdasági bázis szolgált az összecsapások számára: fegyvert, lőport, élelmiszert, ruhát nyújtva a harcolóknak. A felső-magyarországi harcok, az északi védelem, a hadfelszerelések és hadianyagok biztosítása szempontjából Miskolc kulcsfontosságú stratégiai szerepet töltött be. 1849 első felében két alkalommal került a város osztrák, az év második felében pedig ugyancsak két alkalommal orosz megszállás alá. A kordokumentumokkal szolgáló naplóírók egyike, Szűcs Sámuel így emlékezik meg az első osztrák megszállásról: „Borsod megye, s Miskólcz ostromállapotba lévőnek nyilváníttatott, a polgári hatóságok meghagyattak, a fegyverek bészedettek, a nemzetőrség ideiglenesen feloszlatott, (...) a tornyokban császári zászlók tűzettek ki, a postára a kétfejű sas.” Harcoló magyar honvédeket 1849 július 24-én láttak utoljára a városban. Az orosz csapatok szeptemberig tartó második megszállása egyben a szabadságharc fegyveres eseményeinek befejeztét is jelentette. Az igazi lezárás egy jelképes esemény volt: november közepén „égettettek meg a piaczon, mintegy hétszázezer pengő frt. értékű Kossuth bankjegyek, gyalog és lovas katonaság fedezése mellett, a népnek ingerült érzelmei között...” - írja Szendrei János Miskolcról szóló monográfiájában. Az eseményeket irányító, katonai-politikai céljait a szabadság jegyében megfogalmazók emlékét Miskolc is őrzi. Kossuth, Széchenyi, Szemere, Lévay és Deák szobránál, Petőfi emléktáblájánál és szobránál, valamint Batthyány emléktáblájánál évről évre felidézzük a szabadságharc eseményeit. A bukás utáni évek azonban nem adtak erre lehetőséget - legális formában legalábbis nem. A nemzeti identitás megfogalmazásának minden csíráját halálra ítélték. 1853-ban azokat a tankönyveket is betiltották, melyek utaltak a magyarság önállóságára, esetleg a szabadságért folytatott harcra. 1860 márciusában nyílt elsőként alkalom az ünnepre. Ugyan Miskolcon fellelhető dokumentumok nem szólnak ennek mikéntjéről, azt tudjuk, hogy a napjainkra kegyeleti hellyé váló szobrok akkoriban még nem szolgáltak köztereink ékéül. Kossuth szobrát például - mely az országban az első egész alakos köztéri Kossuth-szobor volt - 1898 májusában leplezték le „Miskolcznak legszebb terén”. Forrás: Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben V, 1998. Az agg Kossuth, egy nemrégiben előkerült felvételen