Észak-Magyarország, 1999. március (55. évfolyam, 50-75. szám)

1999-03-13 / 61. szám

1999. március 13., szombat Kecske vagy, öcsém, nem pattantyús! Mikor a 9. zászlóalj számára toboroztak Miskolcon, Vadnay Károlynak, a későbbi írónak és lapszerkesztőnek roppant kedve lett volna felcsapni. De csak 14 éves volt, s Gencsy László főszolgabíró nem akarta bevenni. Erre ötödmagával összebeszélt, hogy de bizony, mégis honvéd lesz. Elszöknek Egerbe, és ott állnak be honvédnak. Ámde Shakespeare szerint a titok, hogy titok maradjon, szükséges, hogy ket­tő közül az egyik ne tudja. Valamelyik kikottyantotta a tervet, és szülei is megtudták. De mikor tüzérek ke­rültek Miskolcra, nem lehetett többé bír­ni vele: beállott tüzérnek. Édesanyja szép posztó egyenruhát csináltatott neki. Mindjárt a szabónál beleugrott, és Her­man Ottó, akkor még miskolci kisdiák, roppant irigykedve bámulta. Jöttek a bécsi aulisták, a halálfejes lé­gió. Csupa 16-20 éves ifjú, a szabadság ra­jongói. A város ünnepiesen fogadta őket, s a tüzérek díszlövéssel készültek üdvözölni őket. Vadnaynak kellett elsütnie az egyik ágyút. A kanócot a csőbe dugta, aztán be­hunyta a szemét. Az ágyú elsült, s olyat dördült, hogy Vadnay ijedtében egy ölet ugrott hátra. A tűzmester elnevette magát: - No, öcsém, te is inkább kecskének termettél, mint pattantyúsnak. Vadnay elröstellte magát, és átlépett gyalogosnak a 22. zászlóaljba. Életében először és utoljára akkor sü­tötte el az ágyút, de hangját egész életé­ben hallotta, ahányszor csak a honvédvi­lágra gondolt. Az öröm gyújt és hamvaszt Vadnay Miksa képviselő, akiről Szemere Bertalan azt mondta, hogy hozzá hasonló kortese nem volt a szabadelvűségnek egész Felső-Magyarországon, Miskolcon kapta Szeben bevételének hírét. Az örömhírre nagy lakomát csaptak a kaszinóban. Vadnay késő éjjel boldogan és rózsás hangulatban tért haza megyehá­zi szállására, és reggel halva találták. Szívszélhűdés érte. - Hja, az öröm gyújt! - mondta az öreg várnagy. - És hamvaszt - tette hozzá búsan az alispán. A fenti anekdoták Farkas Ernőd: Az 1848-49-i szabadságharc anekdotakincse című kötetéből valók ÍM-ünnep 18 Kossuth-nóta szólógitárra hangszerelve Szabó Nóra Kazincbarcika (KM) - Én is be­leszaladtam a csőbe. Félretár­csáztam, amikor a találko­zónk időpontját akartam egyeztetni. Különösebb fon­tolgatás nélkül kiböktem: Kossuth Lajost keresem. Kit tetszik...? Ekkorra leesett, rossz számot hívtam. Gyors elnézéskérés, mentegetőzés, nem probléma, viszonthallás­ra. Na, ez nem nézett teljesen komplettnek... A kazincbarcikai, 25 éves fiatal­ember életében a hasonló esetek mindennaposak. Gyakran emle­geti például, hogy egyszer iga­zoltatták a rendőrök, de mivel nem volt nála személyi, a laká­suk kaputelefonjáig kísérték a kissé izgatott közegek, akik biz­tosra vették: szórakozik velük. Szerinte annak, hogy az em­bert Kossuth Lajosnak hívják, van előnye és hátránya is. Ő csak tudja.­­ Fogalmam sincs, van-e roko­ni kapcsolat az én családom és a „nagy” Kossuth között. Az biz­tos, hogy ez védett név, nem le­het csak úgy felvenni. Szóval nem lehet odamenni a hivatal­ba: kézcsókom, holnaptól Kos­suth Lajos akarok lenni. Vala­miféle rokonság talán van; nagyanyám szerint az egyik ükapám Monokon született. Ám közeli rokonságról egész bizto­san tudnánk - állítja a barcikai ifjú, akinek villanyszerelő a szakmája, vízóraleolvasóként dolgozik. Ehhez képest a hivatás számára a gitár, a zene. - Egy előny: könnyű megje­gyezni a nevemet, a zenészkörök­ben legalábbis valószínűleg töb­ben ismernek, mint én őket. Most a Csont nevű zenekarban játszom és gitártanítást is vállalok. Kossuth Lajos naponta átlag­ban 6 órán át gyakorol, egy ko­rábbi munkahelyén viszont egész éjszakás műszakban gitá­rozhatott. A csúcs, amit egyhu­zamban pengetett, tizenegy óra. Büszke a gitárjára - ami most éppen nincs otthon - és az or­szágos szólógitárversenyen elért harmadik helyezésére. Akkor a metál zene szaklapjának is in­terjút adott. De szerepelt egy te­levízióműsorban is, ahol a pa­pírpénzeken lévő történelmi sze­mélyiségek ma élő névrokonait mutatták be. - Én akkor tudtam meg, hogy Magyarországon 17 Kossuth La­jos van, de - édesapámon kívül - egyikükkel sem találkoztam még. Nem is mutattak be min­denkit, csak egy-két érdekesebb embert választottak ki. Viszont nemrég kaptam meghívót egy gyömrődi Kossuth-megemléke­­zésre, ahol a névrokonaim közül biztosan többel megismerkedhe­­tem. A családunkban a név öröklődik, mint ez a nagyon ré­gi, múlt századi Kossuth-kötet - mutatja büszkén a szép könyvet, borítóján az idős Kossuthot áb­rázoló rajzzal és a jeles magyar aláírásával. - Hatéves voltam, amikor meghalt szintén Kossuth Lajos nevű nagyapám. Azt nem tu­dom, a felmenőim hogyan élték meg, hogy ez a nevük, de a múlt rendszerben nem lehetett ki­mondott előny. Én mindig ide­ges lettem, amikor gyerekko­romban a Kossuth-nótát fújták a fülembe. Most se vagyok egy magasnövésű ember, akkor meg pláne kicsi voltam, könnyen kö­tekedtek velem. Ha a márciusi forradalom, vagy a Kossuth-té­­makör az iskolában előkerült, természetesen mindig én voltam az „önként jelentkező”, akit a tanár felelni hívott. De nem fog­lalkoztam többet ezzel, mint ami az iskolai tananyagban szere­pelt, nem vagyok a téma szakér­tője. A kokárdát azonban őszin­te meggyőződésből minden már­cius 15-én kitűzöm. Óriási dolog, amit 151 éve a márciusi ifjak tettek. Mostanában gyakran eszembe jut­ a szándék, a hit ma is aktuális, de félek, felesleges volt az igyekezet, a véráldozat. Legalábbis itt, ebben a tönkre­tett keleti régióban, ahol nem nagyon látni a szakadék szélét. Kicsit el vagyok keseredve, de nem akarok panaszkodni. Hogy a hétköznapi emberek problé­máit, életnívójának romlását visszafordíthatatlannak látom, az az én ügyem. Azért remélem, bár körülöttünk sok a polgárhá­ború, ebben az országban nem lesz több márciusi forradalom és szabadságharc. Kossuth Lajos Fotó: Antal István Március, ahogyan tíz éve mi írtunk róla Miskolc (ÉM -­CSM­) - Jeles évforduló volt a tíz évvel ezelőtti március 15. Ugyan a 141. azóta a nevezetes nap óta - de hosszú idő után az első, amit hivatalosan, mél­tó módon megünnepel­hettünk. Méltó módon? Az Észak-Ma­­gyarország akkor ezzel a cím­mel tudósított az események­ről. De nem feledkezhetünk meg az előzményekről, a heves vitákról: ki kivel hajlandó együtt ünnepelni. A rendszer­­váltásban forrongó, immár is­mét állami ünnepi rangra emelt márciusra pillantunk vissza az Észak-Magyarország akkori tudósításait idézve most, a 10. évfordulón. „Ezrek és ezrek gyűltek össze Miskolcon, a Herman Ottó Mú­zeum előtti térre tegnap dél­előtt tíz órára. Itt kezdődött az ünnep azon miskolciaknak, akik elfogadták a városi ta­nács, a Cserkészek Szövetsége, az egyházak, a Hazafias Nép­front, a KISZ, az MSZMP, a Münnich Ferenc Társaság, a szakszervezetek, a Szemere Bertalan Közművelődési Egye­sület, az Úttörőszövetség, a vá­rosszépítő egyesület és a Veres Péter Társaság meghívását. Rég köszöntötték úgy a város­lakókat: „Tisztelt honfitársaim!” Kovács László városi tanácsel­nök most és itt így tette.” „Ha valaki helikopterről, fe­lülről szemlélte volna a várost, azt látta volna ezekben az órák­ban: itt is egy tömeg, amott is. Ám tegyük hozzá: tömeget, amely itt is, ott is, nőttön nőtt, nem a „külön­­bözőség okának kutatása, hanem az ünneplés legnemesebb szándéka, a meg­emlékezésre való alkalom vitte oda. Ez tartotta ott a Petőfi-szo­­bornál ünneplőket, akik koráb­ban ugyan „külön” mentek oda, de végül is bevárták az utánuk jövőket, és így hatalmas tömeg­gé duzzadva, a forradalmi elő­döknek való tisztelgéssel fejez­ték ki hálájukat koszorúkkal, vi­rágokkal.” „Mint lapunkban korábban hírül adtuk, a Magyar Demokra­ta Fórum, a Független Kisgazda­­párt, valamint a Fiatal Demok­raták Szövetsége miskolci szer­vezetei külön szervezték meg március 15-e megünneplését. A három szervezethez csatlakozott a Magyar Szociáldemokrata Párt közelmúltban megalakult miskolci szervezete, illetve a Szabad Demokraták Szövetsége. A kokárdás, karszalagos ünnep­lők és az érdeklődők megtöltöt­ték a teret. Az ünneplőket a Ma­gyar Demokrata Fórum képvise­letében Mile Lajos köszöntötte, egyben kérte őket, hogy fegyel­mezett és méltóságteljes felvo­nulással adózzanak március 15-e emlékének.” „A monoki ünnepségen Ződi Imre, a Hazafias Népfront Bor­­sod-Abaúj-Zemplén Megyei Bi­zottságának titkára mondott be­szédet. A márciusi ifjak nem vártak másra... Azért tanulságos szá­munkra, mert ma híján va­gyunk ennek a határozottságnak és ennek a tudatosságnak. Las­san felismerjük, hogy cselekvés­re érett az idő, de kényelemből, belenyugvásból és kár tagadni, a régi félelmeinkből adódóan bá­tortalanok vagyunk.” Miskolc szerepe a szabadságharc idején „Szabadságharczunk számos emlékét őrizték meg városunkban is a kegyeletes kezek” Miskolc (ÉM­­­SZ) - Napjaink­ban a tavasz közeledte összekapcsolódik a március idusáról való megemlékezés­sel. A szabadságharc bukását követő években azonban ko­rántsem volt ennyire egyér­telmű annak megítélése: 1860-ban emlékezhetett el­sőként legálisan az ország a forradalomra. Az 1848-49-es szabadságharc ide­jén Miskolc területén - ellentét­ben a környező településekkel - nem folytak csaták. A város és környéke mint gazdasági bázis szolgált az összecsapások számá­ra: fegyvert, lőport, élelmiszert, ruhát nyújtva a harcolóknak. A felső-magyarországi har­cok, az északi védelem, a hadfel­szerelések és hadianyagok bizto­sítása szempontjából Miskolc kulcsfontosságú stratégiai szere­pet töltött be. 1849 első felében két alkalommal került a város osztrák, az év második felében pedig ugyancsak két alkalom­mal orosz megszállás alá. A kordokumentumokkal szol­gáló naplóírók egyike, Szűcs Sá­muel így emlékezik meg az első osztrák megszállásról: „Borsod megye, s Miskólcz ostromálla­potba lévőnek nyilváníttatott, a polgári hatóságok meghagyat­tak, a fegyverek bészedettek, a nemzetőrség ideiglenesen felosz­latott, (...) a tornyokban császári zászlók tűzettek ki, a postára a kétfejű sas.” Harcoló magyar honvédeket 1849 július 24-én láttak utoljára a városban. Az orosz csapatok szeptemberig tartó második megszállása egyben a szabadság­harc fegyveres eseményeinek befejeztét is jelentette. Az igazi lezárás egy jelképes esemény volt: november közepén „égettettek meg a piaczon, mint­egy hétszázezer pengő frt. érté­kű Kossuth bankjegyek, gyalog és lovas katonaság fedezése mel­lett, a népnek ingerült érzelmei között...” - írja Szendrei János Miskolcról szóló monográfiájá­ban. Az eseményeket irányító, ka­tonai-politikai céljait a szabad­ság jegyében megfogalmazók emlékét Miskolc is őrzi. Kos­suth, Széchenyi, Szemere, Lévay és Deák szobránál, Petőfi emlék­táblájánál és szobránál, vala­mint Batthyány emléktáblájánál évről évre felidézzük a szabad­ságharc eseményeit. A bukás utáni évek azonban nem adtak erre lehetőséget - legális formá­ban legalábbis nem. A nemzeti identitás megfogalmazásának minden csíráját halálra ítélték. 1853-ban azokat a tankönyveket is betiltották, melyek utaltak a magyarság önállóságára, esetleg a szabadságért folytatott harcra. 1860 márciusában nyílt első­ként alkalom az ünnepre. Ugyan Miskolcon fellelhető dokumen­tumok nem szólnak ennek mi­kéntjéről, azt tudjuk, hogy a napjainkra kegyeleti hellyé váló szobrok akkoriban még nem szolgáltak köztereink ékéül. Kossuth szobrát például - mely az országban az első egész ala­kos köztéri Kossuth-szobor volt - 1898 májusában leplezték le „Miskolcznak legszebb terén”. Forrás: Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben V, 1998. Az agg Kossuth, egy nemrégiben előkerült felvételen

Next