Észak Magyarország, 2018. február (74. évfolyam, 27-50. szám)

2018-02-05 / 30. szám

2018. FEBRUÁR 5., HÉTFŐ ÉSZAK Kultúra 7 Interjú Czidor Ágnes festőművésszel „Mire jó ez, ha nincs benne élmény?” Sárkány a sötétben. Aranyfesték Buddha ar­cán. Elefánt, karikával a lábán. képzőművészet. Arcok és ál­mok címmel nyílt kiállítás a miskolci Művészetek Háza galériájában Czidor Ágnes festőművész munkáiból. „A valós emberek érdekelnek, akikhez közvetlen élmények fűznek” - mondja a vele ké­szített interjúmban, amely­ben a művészi gondolkodása és világképe változásairól is beszél. Akihez a legközvet­lenebb élmények fűzik: saját maga. Szép és bölcs szöveget írt a saját kiállításához arról, miért és hogyan fontos az életben az emberi viszonyok rendszere és az álmok világa. A tárlatát nézve nehéz eldönteni, mi lehe­tett előbb: az írás utóbb csak összefoglalja a képek gondolati terét, vagy a gondolatok alap­ján születtek az új képek. Tavaly tavasszal Miskolc ismét meghirdette aktuális pályázatait a tudományos és alkotói ösztöndíjra. Konkrét témamegjelölést vártak. Az enyém az Arcok és álmok címet kapta. Éppen akkor kezdtem portrékat festeni, de vannak elvonatkoztatottabb képeim is, régiek és újabbak, amelyek társíthatóak az álom tág fogalmához. A szöveget pedig utóbb írtam, felké­résre, a Művészetek Háza programfüzetébe. Amikor azt mondja: álom, az konkrétan álmot jelent, vagy álmodást is, olyasmit akar, amit az ember akár ébren is láthat? Álmokat. És nem is feltétle­nül csak a sajátjaimat. Van, hogy öntudatlanul fedeztem fel az összefüggéseket. Egy interjúban a riporter azt sze­rette volna megtudni, hogy az álmaimban élek-e. Nem erősítettem meg ebben, hogy igen, de a kérdésbe bele­gondolva, beláttam, hogy az álom beleszövődik a képeim­be. Korábban az absztrakció foglalkoztatott jobban. Én nagyon jól tudtam, hogy mit és miért festek. Hogy miről szól a kép, és hogyan szüle­tett. Rejtett módon mondtam el, amit közölni akartam. Ez a mostani egy határozott váltás ideje nálam, miért is ne mondhatnék kicsit direktebb módon valamit arról, ami foglalkoztat. Mi az? Sok minden. Ha már a képek­kel megtettem, azt hiszem, lehetek élőszóban is kicsit személyesebb, mesélek a „sárkányomról”. Meghatáro­zó gyermekkori élményem az egyik sokszor visszatérő ál­mom. Egy barlangban vagyok teljes sötétségben, nem látok semmit, viszont „tudom”, mert érzem, hogy ott egy óriási nagy sárkány. Feszült figyelemmel próbálok előre haladni és hirtelen minden vakító fehérséggé változik. Amikor elkezdtem írországi tartózkodásom idején kis méretű képeket festeni, az egyikben felismertem ezt az élményemet és tudatosult bennem, hogy ez mennyire meghatározó számomra és rendre visszaköszön a képeim kontrasztosságá­ban. Vajon milyen lehet ez a sárkány? Szeretnék rátalálni, ennek vágya inspirálja a sárkányos képeimet! Érdekli annyira ez az álom, hogy jobban is megfejtse? Például hipnózisban. Talán az egész életem lesz a megfejtés erre az álomra. A hipnózist egyelőre kihagy­nám. Akik kicsi korától ismerik, nem tudnának mesélni ennek az álomnak a születéséről? Nem tudom, hogy tudná­nak-e mesélni nekem erről. A belső dolgaimról nagyon sokáig csak keveseknek beszéltem. Még a szüleim előtt is feltáratlanul marad­tak bizonyos dolgok, egészen felnőtt korom elejéig. Ez az álom szinte minden életsza­kaszban jelentett valamit. Nem konkrét, elmondható dolgot. Inkább erős érzetet. Mindig velem van ez az élmény. Beszéljünk akkor a portrék valóságáról­­ több olyan képet állított ki, amelyik olyan be­nyomást kelt, mintha tökéletes címlapképet festene valami su­gárzóan boldog történethez. Ez őszintén meglepett. A korábbi absztrakt művek után nemcsak hogy ennyire részletgazdag, de belső jelentéssel is bíró arcokat fest! Az egyik három részből álló portrésorozatom barátokról szól. Az egyikük ecuadori, a másik indonéz, a harmadik indiai. Bizonyos szempontból meghatározóak az életem­ben. Aztán egyszer csak kiderült, hogy valamennyien a sárkány évében szület­tek. Ez a sorozat erre épül: három, számomra fontos ember, akik valamennyien a sárkány évében születtek, ezért mindegyikőjük mellé a saját kultúrájukból kerestem egy-egy sárkányos motívu­mot beemelni a kompozíció­ba. Egy dél-amerikai arany­maszkot két sárkánnyal, az Indonéziában jellegzetes kősárkányt és az indiai kígyó­királyt. Gyakorlatilag csak belső jelentéssel bíró dolgo­kat akarok megmutatni. Sok mindenen keresztülmentem, már nem érdekelnek a nagy irányzatok, az eszmeiség, a festészetet általában kísérő elméleti tézisek. Mire jó ez, ha nincs benne élmény? Az én nagy mostani utazásom ez: kiválogatni a bennem megszólaló han­gok közül, hogy melyik valóban az enyém. És melyek azok, amelyek valaki másnak a véle­ményei. Azt mondtam magamnak: jó, ami nem az enyém, azt leteszem, csak azt csinálom, ami ne­kem fontos. Amit szeretek festeni. Itt van például a Buddha sorozatom. Új­szerű és nagyon örömteli festészeti kaland számom­ra arany festéket beépíteni a képeimbe. Van előre belátható iránya és célja ennek az utazásnak? Vagy inkább csak az érzés számít, hogy történjen, amit fontosnak hisz, bárhová jut is el általa? Sokszor megesett, hogy meghatározzam, mit sze­retnék, mert azt a valamit fontosnak hittem. És aztán nem úgy lett. Céljaim most is vannak, de a hozzájuk való viszonyom változott: ha beteljesednek, az jó. Ha nem válnak valósággá, az is jó. Az a legfontosabb, ami éppen zajlik. Benne lenni egy munkában, átélni, amikor új dolgok nyílnak meg. Csak ez számít. Például amit az előbb is említettem, új színekkel kí­sérletezni: arannyal, ezüsttel. Semmi előzménye a festésze­temben ennek, mostanában jött. Nemrég kiderült, hogy az indonéz festő barátomnak 2015-ben már volt egy nagy tárlata, a Kozmikus Energia címet viselő képeiből. Ő már akkor használta az aranyat. Létezik a lelki rokonság. Azt mondom tehát: egyszer élünk. A valós emberek ér­dekelnek, akikhez közvetlen élmények fűznek. Hogyan döntötte el: vannak annyira fontosak az ön számá­ra, hogy le is festi őket? Nincs benne különösebb megfontolás. Egyszerűen csak­ így alakult. A Spa­nyolországban élő barátom korábban kérte, fessem le. Amikor meglátta az elkészült portréját, örömében küldött egy olyan képet, amelyiken puszit dob. Azt is lefestet­tem. És az honnan jövő szándék, hogy ilyennek ábrázolja őket? Hogy derűt és nyugalmat sugá­rozzon az arcuk. Ilyennek látja? Ilyennek látom. Nem volt ilyen kifejezett szándékom. Egyszerűen csak választottam a fényképeim közül és az irántuk érzett sze­retet, gondolom, átsugárzik a képeken. A festészete szélső értékei, az absztrakt és a szinte fotorea­­lista figuratív ábrázolás között igen nagy a távolság. Tud-e úgy gondolni erre az átmenetre, hogy ez is és az is azonos önnel? Igen. Tudja, van az az önarc­képem, amelyen marionett­bábként mozgatom saját magam, miközben elvagdo­som az engem tartó szálakat. Egy ponton eljutottam oda, hogy kezdtem kényelmetle­nül érezni magam. Fel kellett ismernem, hogy mit miért mondok, teszek, képvise­lek. Vajon azért, mert úgy tanultam, vagy mert egy bizonyos szemlélet szerint az úgy helyes. A felismerései­met követően eleinte dühös voltam. Aztán rájöttem, hogy valamennyi azonosulásra önként mondunk lelkesen igent, majd természetsze­rűleg ki is nőhetjük azokat. Senki sem kényszerít minket. Önmagunkat tartjuk és tán­coltatjuk kötélen és elvágni is csak saját magunk vagyunk képesek. Tartja még, vagy elvágta mind? Nem tudom, hogy egyáltalán lehetséges-e teljesen leválni korábbi önmagunkról. Nem szoktuk kidobni a tapaszta­latainkat. Én sem teszem. Van, amit az ember lazábbra enged. Úgy érzem, minden lény folyamatos kiterjesz­kedésben van. Szellemileg, lelkileg, mentálisan, az egyetemes tudat folyama­tosan áramló természetével szinkronban. Ebben nincs olyan, hogy visszafelé. Nem lehet kiszedegetni abból, ami eddig már megvolt. Erről az jut az eszembe, hogy ennek a világlátásnak és létélménynek sokkal inkább megfelelő festészeti keret lenne a portrénál az absztrakt. Úgy érzem, abban sokkal in­kább benne van a gondolati és érzelmi szabadság lehetősége. Mit gondol erről? Benne vagyunk ebben a mozgásban. A konkrét-nem konkrét felfogás rendszeré­ben úgy tudom elhelyezni magam, hogy számomra jelenleg legfontosabb a most hatalma és a személyesség. Ez dönt a témát illetően, legyen az „figuratív vagy absztrakt”. Olyasmi ez, ami tartósan befo­lyásolhatja a művészi pályáját? Elképzelhető. Tudna-e olyan művész lenni, aki csak portrékat fest? Nem gondoltam még arra, hogy kategóriák szerint tervez­zem a munkáimat. Most sem csak portrékat állítottam ki. Nézzük akkor ezt a képet, ami portrénak sem klasszikus: ele­fánt, a lábán a karikával. Felfoghatjuk ezt a képet az „ember portréjaként” is. A hasonlatosság kulcsa ebben keresendő; amikor az ele­fántok kicsik, kikötik őket a lábuknál fogva egy erős kötél­lel, így kezdődik neveltetésük az engedelmességre. Eleinte nagy elszántsággal próbál­koznak szabadulni ebből a kötelékből, de viszonylag ha­mar beletörődnek, hogy nem képesek rá. Időközben a velük együtt immáron hatalmasra nőtt óriási erejük kihaszná­latlanul szunnyad bennük, a kötél fékező erejének emléke visszatartja őket az önálló cse­lekvéstől. Már nincs szükség a kötélre sem ehhez, elég egy szép kis dísz a lábukra a kötél egykori helyén. Ez történik velünk, emberekkel is. A ne­veltetésünk, a kondicionált­­ság szépen megmunkált „ékszerei” féken tartanak bennünket, valódi belső erőnk sok esetben ki­használatlan marad. De, ha jól értem, az előbbi önarcképes példája erre is vonatkozhat: a maga részéről nem ezt választot­ta, hanem próbál elszakadni. A személyes példája a mások életében is figyelembe veen­dő? Példa? Bármilyen életút válhat bárki számára példaértékűvé akár­csak néhány perc erejéig is. A szemlélő és a szemlélő kö­zötti rezonancia lesz mindig a meghatározó. A „kellene” jelentésétől ódzkodom. Soha nem vezet jóra. Csak egy újabb ékszer lenne a lábakon. Nem szomorítja el, ha egyéb­ként pedig nem ez az önmagunk keresése az általános viszonya kinek-kinek a saját életéhez? Nem, egyáltalán nem. Nin­csenek azonos kérdéseink és nem is kell mindenkinek ugyanazokkal a dolgokkal foglalkoznia. Az ön hozzászólása mégis az, hogy lehetséges elszakadni az elvárásoktól. A művészet segíthetne megváltoztatni az életet. A művészet egyidős az em­beriséggel, szokták mondani. Mindig volt és lesz, aki kere­sett és talált is inspirációt a művészetben. Sokak viszont egyáltalán nem fordítanak rá figyelmet. Névjegy BUJDOS ATTILA attila.bujdos@eszak.hu Czidor Ágnes „1980-ban születettem. A kö­zépiskolai tanulmányaimat Miskolcon folytattam, ahol tanáraim Korpásné Ihász Zsuzsa és Homonna György művésztanárok voltak. Is­kolán kívüli stúdiumaim két meghatározó személye Má­­ger Ágnes és Valkovits Zoltán festőművészek. A gimnázi­um elvégzése után a Magyar Képzőművészeti Egyetem Regionális Tehetségkutató Programján (R.T.P.) vettem részt egy évig, ahol különbö­ző művészeti szemléletekkel ismerkedtem meg. 1999-2004 között végeztem tanulmányaimat az MKE fes­tő tanszékén Molnár Sándor festőművész osztályában. Czidor Ágnes FOTÓ: ÁDÁM JÁNOS Talán a legfontosabb „Mindannyiunk életében fontosak és talán a legfon­tosabbak az emberi kapcso­lataink. A legkisebb dönté­seinktől a legnagyobbakig, valamennyi elhatározásun­kat VALAKI-hez mérten ala­kítjuk. ...Önmagunk - Sze­retteink - Ellenségeink. A sorrend és a szerepek lát­szólag gyakran cserélhetnek helyet, de mindenképpen meghatározóak vagyunk egymás számára. Mint ahogy álmaink is fontos irányadói életünknek. Talán éppen megéljük őket, talán néhá­­nyukban még hiszünk vagy éppen csak eszünkbe jut, hogy egykor jobbnak láttuk elfelejteni őket.” Czidor Ágnes ajánló sorai az Arcok és álmok című, február 19-ig látható kiállításához

Next