Észak Magyarország, 2021. november (77. évfolyam, 253-277. szám)
2021-11-04 / 255. szám
12 Fókuszban ESZAK 2021. NOVEMBER 4., CSÜTÖRTÖK A Tóth Ilona feletti ítélkezés módja a kommunista diktatúra lenyomata Még mindig sok a homályos részlet a legismertebb 1956-os perben. 1956. A Tóth Ilona és társai ellen folytatott ügy az 1956-os perek közül az egyik legismertebb és a legmegosztóbb. A 24 éves orvostanhallgatót 1957. június 28-án végezték ki azért, mert a vád szerint egy évvel korábban brutálisan meggyilkolt egy ÁVH-snak hitt rakodómunkást. Történészek és jogászok a rendszerváltozás óta vitatkoznak azon, hogy Tóth Ilona és társai elkövették-e azt, amivel vádolják őket, vagy sem. A Fővárosi Bíróság 2001. február 19-én kimondta, hogy a Tóth Ilona-ítélet semmis. Az ügyben kétféle álláspont létezik: az egyik szerint ő és társai valóban elkövették azt, amivel vádolják őket, a másik szerint pedig nem. Tehát nincs egyetértés, s még az sem tisztázott, hogy mi volt Tóth Ilona szerepe a forradalom leverése utáni napokban. A fennmaradt források töredékesek, és a vallomásrészletekből több történész arra következtet, hogy az ügynek léteznek olyan momentumai, amelyeknek nincs írásos nyoma. Összeállításunkban az interneten közzétett levéltári források és kutatási eredmények alapján bemutatjuk a szövevényes ügy lényeges mozzanatait. Cikkünk pusztán arra vállalkozik, hogy néhány ellentmondás felidézésével emlékeztessen. A történelmi helyzet 1956. november 4-én hajnalban a szovjet hadsereg általános támadást indított a forradalom leverésére. A küzdelmet továbbra is vállaló forradalmárok illegális sajtótermékek, az Élünk című lap, valamint röpcédulák előállításába és terjesztésébe kezdtek. Az éledő ellenállás egyik helyszíne Budapesten, a Péterfy Sándor utcai kórház Domonkos utcai részlege lett, ahol a röplapokat is előállították. A hatalom hamar tudomást szerzett a csoport működéséről, ezért november 16-án razziát tartottak a kórházban, és letartóztatták az ellenállás egyik vezetőjét, Angyal Istvánt, aztán folyamatosan a csoport többi tagját is. A forradalom kirobbanásakor Tóth Ilona hatodéves orvostanhallgatóként belgyógyászati gyakorlatát teljesítette a Szövetség utcai kórházban, majd a Péterfy Sándor utcai kórházban az Önkéntes Mentőszolgálat munkáját segítve sebesülteket látott el. A korabeli fotók és fellelhető dokumentumok tanúsága szerint részt vett a diáktüntetéseken, és november 1-től vagy 4-től (?) letartóztatásáig a kórház Domonkos utcai kisegítő részlegének megbízott vezetője volt. November 20-án letartóztatták, majd 1957. április 8-án halálra ítélték izgatás és gyilkosság vádjával, június 28-án kivégezték. A kórházat biztosító ellenállók egy csoportja november 18-án a Péterfy utcai kórház Domonkos utcai kisegítő intézményébe bevittek egy ÁVH-snak vélt férfit, Kollár Istvánt kihallgatásra állítólag azért, mert a kórházban működő illegális nyomda után nyomozott, ahol röplapokat gyártottak. Az ott tartózkodó felkelők, Gönczi Ferenc és Gyöngyösi Miklós tartva attól, hogy lebuknak, először brutálisan megverték a fiatalembert. Majd a bántalmazásokba bele nem halt férfit Tóth Ilona próbálta - a vád szerint - megölni: először megkísérelte túlaltatni, majd benzint, illetve levegőinjekciót fecskendezett a nyakába, a karjába, a szívébe, s miután egyik gyilkossági kísérlet sem sikerült, a mosdóba vonszolt férfit bicskával szíven szúrta, amit a WC-be dobott, majd hárman eltemették a férfit a Domonkos utcai templom mellett. Az eljárás ellene izgatás miatt indult, amit később alakítottak át emberülésre. A nyomozás során Tóth Ilona és társai beismerő vallomást tettek, s ezt mindvégig fenntartották. Az ítélet „Molnár György ügyész Tóth Ilonára szigorú, Gyöngyösire és Gönczire a legszigorúbb ítélet kiszabását kérte. Mindhárom ügyvéd vitatta a gyilkosság tényét, azzal, hogy hiányzott ehhez az előre megfontolt szándék. Vagyis: »az emberölés akkor határoztatott el, mikor az kezdetét vette, s ez kizárja a gyilkosságot.« Ha ezt elfogadta volna a bíróság, akkor a Kollár-ügy legsúlyosabb ítéleti tétele a 18 éves börtönbüntetés lehetett volna. Kardos János, Tóth Ilona védője még ezt is mondta: »A végrehajtás ideje alatt nem volt józan állapotban, ami szükséges a gyilkosság megállapításához. [...] Javára írandó az életvezetése, felderítő, beismerő vallomást tett...«” - olvasható Eörsi László történész Tóth Hona Valóság és mítosz című írásában. Az ügy számos homályos mozzanata közül az első kétes tény a halott személyazonosságával és az ezt rögzítő jegyzőkönyvvel kapcsolatban merült fel, a vád állításait ugyanis a korabeli orvosszakértői vélemények és több helyen a vallomások sem támasztják alá. „Földváryné Kiss Réka és M. Kiss Sándor történész szerint a Domonkos utcában kihantolt és Kollár Istvánként azonosított holttest nem annak a teteme, akit állítólag Tóth Ilonáék meggyilkoltak. A tetem nem azonos az áldozattal. A tetemben ugyanis sem beletört tűz, sem nyomát tűszúrásnak, befecskendezett benzinnek vagy egyéb anyagnak, sem altatásnak nem lehetett kimutatni. A két bizonyíték (a fővádlottak vallomásai és a holttest vizsgálatáról fennmaradt két jelentés) tehát kizárja egymást, az egyik, vagy mindkettő hamis” - írja A Tóth Ilona és társai per komplex vizsgálata című doktori disszertációjában Szakolczai Attila. A történész arra is felhívja a figyelmet, hogy: „Az eddigi rekonstrukciók állításaival szemben, november 4-e után (Budapest VII. kerületében) a felkelők senkit nem végeztek ki árulás vagy kémkedés gyanújával.” Földváryné Kiss Réka történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke többek között a Rubicon történelmi folyóiratban (A Tóth Ilona-per) fejtette ki véleményét az ügyről. Rámutat arra is, hogy: „Noha a tárgyaláson a családtagok tanúként úgy fogalmaztak, hogy azonosították a halottat, a fennmaradt eredeti halottfelismerési jegyzőkönyvek alapján egyértelműen bizonyítható, hogy a halottat a családból senki sem látta.” A rokonok csak a holttestről készült fotó és a bemutatott ruha alapján azonosították a férfit. „Eörsi László megpróbálta cáfolni a szabatos azonosítás elmaradását. Szerinte vagy elvesztek azok a felismerési jegyzőkönyvek, amelyek akkor készültek, amikor a holttestet megmutatták a rokonoknak, vagy pontatlanul írták le vallomásukat” - írja Szakolczai Attila. A másik perdöntő bizonyítékkal, a késsel is gond van, hiszen 1957. január végéig nem keresték, pedig a december 4-én történt feltáró vallomás alapján könnyen megtalálható lett volna. Ráadásul Tóth Ilona a tárgyaláson fel sem ismerte: a kést fémnyelűnek írta le, amit felmutattak, annak pedig műanyag volt a foglalata és az orvosszakértői véleményben az áll, hogy a bicskán nyomokban sem lehet vért kimutatni. Ki az áldozat? „Az egyértelműen kiderült napjainkra, hogy az 1956. december 12-én kihantolt holttest nem Kollár Istváné. A helyszíni szemle jegyzőkönyvben, az 1956. december 15-i boncjegyzőkönyvben és a december 17-i vegyvizsgálati jegyzőkönyvben sem szerepel Kollár István neve, hanem a holttestet »ismeretlen N. N. személyként« rögzítik” - írja Jobbágyi Gábor kandidátus, egyetemi tanár a Magyar Hírlapban közölt cikkében (Tóth Ilona büntetőpere, 2018. február 8.). Kollár István nőismerősét látogatta meg, amikor elkapták a forradalmárok. Azért hitték róla, hogy besúgó, mert egy fotót találtak a zsebében, amelyen, mint később kiderült, ő maga látható államvédelmis egyenruhában. Eltűnését még Kollár István nőismerőse, Polgár Erzsébet november 20-án jelentette be, megnevezve Gyöngyösit és egy társát. Az állítólagos Kollár Istvánt a hatóságok december közepén exhumálták. Vajon miért ekkor? Teszik fel a kérdést a történészek. Földváryné Kiss Réka a 24.hu-nak (A Kádár-rendszer bosszúja: Tóth Ilona letartóztatása, 2007. 11. 20.) mondta el feltételezését arról, hogy Kollár beépített ember lehetett. Ezt az is bizonyíthatja, hogy holtteste a Kerepesi temető körparcellájában nyugszik. Ide a forradalom és szabadságharc leverése után a fegyveres testületek tagjait temették, akik a Kádár-rendszer „hősi halottai” voltak, hivatkozik Jobbágyi Gábor Eörsi László halotti kivonatára, az említett cikkben. A másik narratíva Eörsi László történész Tóth Ilona Valóság és mítosz című írásában fejti ki álláspontját. Szerinte a hiteles források, így a levéltáriak, a rendszerváltás utáni visszaemlékezések és bírósági végzések a tragikus esemény tényét bizonyítják. Úgy véli továbbá, hogy míg a sztálinista időkben a vádlottakból még kiverték a megkonstruált vallomásokat, az 1956 utáni megtorlások alatt már nem a perek voltak koncepciósak, hanem csak a történelemszemlélet. Eörsi szerint a bűntudat mardosta Tóth Ilonát a tette elkövetéséért, ezért tett feltáró vallomást, és arra, hogy kegyetlen kínzásokkal, gyógyszerekkel, hipnózissal kényszerítették ki belőlük a valóságtartalom nélküli vallomásokat, egyetlen bizonyíték sincs. Azt Földváryné Kiss Réka történész is megemlíti, hogy a dokumentumokban nincs közvetlen utalás a nyomozók részéről nyomásgyakorlásra a kihallgatás során, de szerinte, hogy a vallatószobában, illetve börtöncellákban mi történt, azt soha nem lehet megtudni. A történész arra is rámutat, hogy Tóth Ilona a vallatáson többször utalt az Evipan nevű tudatmódosító gyógyszerre. A per tárgyi bizonyítékaiban a történészek inkább a szervek manipulációit, mint bizonyítékokat látnak, a vádlottak beismerő vallomásáról, a fő bizonyítékról pedig azt gondolják, hogy az a Rákosi- és a Kádár-korszak koncepciós pereinek mechanizmusára utal. „A koncepciós perekben mindig az volt a lényeg, hogy a vádlottból bármilyen eszközzel kicsikarják a beismerést: veréssel, kínzással, pszichikai ráhatással vagy akár orvosi eszközökkel. Ha ez bekövetkezett, akkor ezt a beismerést végigmondatták vele a bíróság előtt is. Ennek a pernek is ez volt a lényege, mert az egész bizonyítási anyag döntő részét a három beismerő vallomás tette ki” - nyilatkozta Jobbágyi Gábor korábban a Magyar Nemzetnek (Néma talpak, 2006. 02. 04.). A történészek szerint Kádáréknak ugyanis külföldön és itthon is be kellett mutatniuk az „ellenforradalmárok” brutalitását, a forradalom során meglincselt ÁVH-sokat össze kellett kötnie az „ellenforradalmi” ideológiával. A perben valójában nem Tóth Ilona volt a kiszemelt áldozat, hanem egy értelmiségi ellenálló csoport perbe fogásával a megfélemlítés, az elrettentés volt a cél. A mentesítés Tóth Ilona a magyar jog szerint ártatlannak tekinthető, mentesítése megtörtént. Ugyanis 2000-ben az Országgyűlés elfogadta azt a törvényt, amely azoknak is mentesítést adott, akiket az 1956-os forradalom kapcsán úgynevezett közvádas bűncselekmény miatt ítéltek el. Bebizonyosodott ugyanis, hogy több ötvenhatost kizárólag azért ítéltek el közvádas bűncselekmény miatt, például emberölésért, mert ezzel is súlyosbítani akarták a megtorlást. Holott ők harcoltak, így a Fővárosi Bíróság egy végzéssel 2001-ben ártatlannak mondta ki Tóth Ilonát. A három vádlott ártatlanságának tisztázása azért fontos, mert a jogi igazságtételen kívül megadja nekik a morális felmentést. Ezen túlmenően azonban figyelmeztet arra, hogy nemcsak az ötvenes években gyártottak valótlanságokon alapuló koncepciós pereket, hanem legalábbis a korai Kádár-korban is. És figyelmeztet arra, hogy újra kell gondolni ötvenhatról való tudásunkat, hiszen az eddigi kutatások fontos forrásként tekintettek a perek információira. BALOGH CSILLA csilla.balogh@eszak.hu A mai napig kérdéses, hogy koncepciós per áldozata lett-e az orvoshallgató fotó: magyar nemzeti múzeum Tóth Ilona emlékműve a megyei kórház orvosszállóján fotó: wikipedia