Északkelet, 1909. július (1. évfolyam, 1–4. szám)
1909-07-04 / 1. szám
Első évfolyam. 1-ső szán.M ö/ív. v ) : Szatmárnémeti, 1909. július 4. TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 4 korona. Fél évre . . 2 korona. Negyed évre 1 korona. Egy szám ára: 10 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kazinczy-utca 18. Laptulajdonos és kiadó : az „ÉSZAKKELETI KÖNYVNYOMDA“. Nyilttér sora 20 fillér. Mindennemű díjak és levelek e lap kiadóhivatalába (Szatmárnémeti, Kazinczy-utca 18. sz.) küldendők. Felelős szerkesztő: Hirdetések a legmérsékeltebb árért közöltetnek. CSOMAY GYŐZŐ: Többször feladott hirdetéseknél nagy árengedmény. Beköszöntő. Ez első számmal útnak indul lapunk, az „Északkelet“. Működésünkben arra törekszünk, hogy olyan eszméknek legyünk tolmácsolói, felvetői és terjesztői, amelyek a köznek hasznára és javára szolgálnak. Ez ad lapunknak elsősorban is létjogosultságot. E fő irányelvünk betartásával igyekezni fogunk, hogy az „Északkelet“ minden egyes száma tartalmas és változatos legyen, közleményei jó sollakból kerüljenek ki. Az „Északkelet“ hasábjain minden lényegesebb mozzanatot és eseményt, amely nem csupán városunknak, környékének, hanem az egész északkeleti vidéknek területén is figyelmet érdemel és a nagyközönséget érdekli, — kereteink szerint — megfelelő formában és mértékben ismertetünk. Természetesen ott, ahol szükséges és kívánatos, saját nézeteinket is nyilvánítjuk, úgy, amint a tárgy igényeit, gondosan és megfontolással, és az igazságot minden körülmények között kifejezésre juttatjuk. Mint társadalmi lap behatóan foglalkozunk a társadalmi kérdésekkel. E tekintetben a világos, józan gondolkozásnak leszünk barátai, a ferde előítéletek ellen nyilatkozunk és a társadalmi műveltség növelésére és élénkítésére irányuló törekvésekhez szegődünk. — Hozunk szépirodalmi dolgozatokat is, amelyeknek a helyes forma, érdekes tartalom és jó irány a megjelenésre jogcímet ad. — A közgazdaság köréből is adunk közleményeket, különös tekintettel a mezőgazdaságra, kereskedelemre és iparra, mint életünk nagy fontosságú tényezőire. — Jelezhetjük, hogy %z olyan egyén volt szíves munkásságát részünkre megígérni, akik már eddigelé is értékes hírlapi működést fejtettek ki. Már most adjuk tudtára a t. olvasóközönségnek, hogy figyelmet érdemlő újítást szándékozunk bevezetni a helyi sajtóba és pedig azt, hogy városi közgyűléseink egész lefolyását szó szerint ismertetjük lapunkban. A közgyűlés a legfontosabb tényező városunk beléletében; itt intézik el közügyeinket, ide futnak egybe az összes övezetek, amelyek városi életünk vérkeringését közvetítik. Mindenkit érdemi tehát, hogyan beszélnek és mit határoznak városi képviselőink. Ezért vállalkozunk arra, hogy a közgyűlések lefolyását szó szerint közöljük. Szükségtelen megjegyeznünk, hogy a tanácskozásoknak hű tükrét adjuk, teljes pártatlansággal örökítvén meg a történteket. Mindamellett fenntartjuk magunknak azt a világos jogot, hogy — különállóan ugyan — a közgyűlési tanácskozások fölött véleményünket nyilváníthassuk. Nagyon jól tudjuk, hogy e vállalkozásunk, hozzá nem értő ember által alig mérlegelhető, nagy szellemi és fizikai fáradsággal, a rendelkezésünkre álló eszközökhöz képest számottevő technikai áldozattal jár, de szívesen tesszük. A vénleány. Ajkán még dal, még kacagás terem, Szeme még mosolyba olvad könnytelen, De már a homlokán száz finom redő — Bús nótát kottázott rájuk az idő; Sajogó panasszal telt melódiát — Némán sír s hangtalan sóhajtoz, kiált: — Adjatok ó egy szemernyi szerelmet! De hol az éhség, a százfejű harsogó életért rikoltnak gondnyütte arcok; Hol ezer vonagló véres száj jajgat: Ki látja a csukott, szótalan ajkat? Halk redők panaszát nem hallja senki; Nincs fül, mely megértse, el hogy’ esengi: — Adjatok ó egy szemernyi szerelmet! Pedig aki érti... olyan megható ! ... Mint a szomorúság, arca oly fakó. Szemében bágyatag, búsongó árnyak, Hajából hervadás bús szaga árad, Sáppadó kis ajkán oly esdő a vágy, S ha nótáz, ha kacag, túlcsengi szavát: — Adjatok ó egy szemernyi szerelmet! Még csittitja lelkét ősrégi mese: Eljön egy nap érte dús szerelmese, Aki át derekát gyöngéden fonja S csók szárnyán röpiti szent Tündérhonba. De foszlik az illat, iramlik a köd. Torz szürkeség vigyorg szép álmok mögött... — Adjatok egy szemernyi szerelmet! S jaj, ha vigyorogni kezd a szürkeség! Fonnyadtan hullnak el a színes mesék. Száz buja hazugság melege kihűl. Szín, fény sose villan az árnyak mögül. De szürkeségbe belehal a vágy. Nem esdekli többé szomorú szavát: — Adjatok egy szemernyi szerelmet! Kaczér Ignác. A szomorú táncmester. Irta: Kiss Endre. A kissé kövérkés, borotvált arcú táncmester tíz év óta oktatja már az ifjúságot a táncművészet titkainak elsajátítására, de ez alatt a tíz esztendő alatt sohasem láthatta senki a táncórán mosolyogni. Még ha a legvadabb, legmámorosabb keringőt játszotta is a zene, melynek ütemére mindenki kipirult arccal, kigyuladt szemekkel s mosolygó ajakkal járta a táncot, a táncmester olyan komolyan táncolt egy-egy kitüntetett tanítványával, mintha nem tánctanító, de legalábbis adóvégrehajtó lenne, sokszor meg épen olyan szomorú volt az arckifejezése, mint egy végrehajtást szenvedettnek. Kétségtelen, hogy a táncmester vidám foglalkozásával nem állott összhangban ez a bánatos arc, de a tanítványainak ennek dacára is éveken át nem tűnt fel az, hogy a tanítójuk milyen melankhólikus ábrázattal szokta mutatni nekik a boszton figuráit. — Végre is a tanítványoknak csak a táncmester lábait kellett nézniök s igy nem lehet kárhoztatni őket, ha a tanítójuk többi testrészével , ezek közt az arcával nem nagyon törődtek. Egyszer azonban a kezdők évfolyamán mégis csak szóba került a táncmester örökös szomorúsága s egy táncóra megkezdése előtt a tanítványok közt élénk eszmecsere tárgyát képezte, amelyben a hét éves gyermekek s ELMAN LAJOS cég-, cím és díszműfestő Szatmár, Báthory u. 12. Elvállal mindennemű cégfestést üvegre pléhre, amerikai bőrvászonra, finomabb mázolást, fényezést, emaillirozást, aranyozást, bútorfestést stb. stb. :.: Egy tanuló felvétetik.